Mást tetszik kérni?

Reggel megint a pékségben indítottam a napot, a szokásos sajtos pogiért mentem be. Haboztam egy ideig, hogy még valamivel kiegészítsem, de meggondoltam magam. Az egyik eladólány új még, ő nem tegez. Csomagolja a pogit és megkérdi: Mást tetszik kérni? Elfintorítottam magam, de szerencsére nem látta, nem értette volna. Persze, részben a korfóbiám miatt, vagyishogy ennyire öreg nem vagyok, hogy néni üzemmódban kelljen hozzám szólni. A másik oka meg inkább annak szólt, hogy valamiért sokan azt hiszik, hogy a magázódó udvariaskodás kimerül a tetszikezésben. Persze, a mást kér még? valóban bénán hangozna és a 40-es évek filmjeiben valóban előszeretettel használták a tetsziket (ha jól emlékszem), de miért ne kérdezhetne úgy, hogy Adhatok még valamit? Más egyebet? Az más kérdés, hogy sokan a maga szót is messziről kerülik, mert azt tanulták, hogy az Ön udvarias, a maga meg bunkó. Nappersze. Életem egyik legjobb magázódása egy plátói szerelemhez kötődik. Ő mindig csókolomot köszönt, én hellóval válaszoltam, de úgy folytattam, hogy Maga mit keres itt? meg hasonlók. Jó játék volt, közel is engedni, meg nem is. Meg valami kissé poros méltóságot is adott a párbeszédeknek, főleg, ha a téma hétköznapi volt. Akinek pedig a tetszikezés a mindene, annak tanári szókincsemből annyit mondanék, hogy Maga, fiam, üljön le!

Slackliners

Megboldogult gimnazista koromban marhára foglalkoztatott minket az akkor kijött nagyon menő film, az Egyenesen át, amiben a kis medikusok az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyoznak, amolyan hollywoodi módra. A hazai rendelők és kórházak kevésbé voltak ilyen jól felszereltek Julia Roberts kategóriájú dokinőkkel, én speciel Kevin Bacont ma is elfogadnám háziorvosomnak. Hogy őszinte legyek, nem is vagyok benne biztos, hogy láttam az egész filmet. Ha megjelent könyvben, lehetséges, hogy azt olvastam. De az is lehet, hogy csak a többiek mesélték el, miről is szól. Persze, a halál mindenkit foglalkoztat, mert bár élőként valahogy megbirkózunk a halál gondolatával, vagy inkább időről időre elfelejtjük, de nem tudjuk, hogy mi lesz, ha mi leszünk a főszereplők. Leginkább mert a fényfolyosó és egyéb sztorikat racionálisan is megmagyarázták már. Meg persze ott van, aki a halál utáni életben hisz, azt várja, egyebek. Vallási alapon meg mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy képzeli a földi siralomvölgy utánt.

De ennek az egésznek semmi köze ahhoz, amiről írni készültem, csak a cím miatt jött elő. Miközben tegnap futottam (vagy távgyalogoltam, kinek hogy tetszik), már a vége felé voltam, így jócskán sötét is volt. Elhagytam az Olof Palme házat, ahol kicsit kitérek az aszfaltútra, majd készülök a megszokott helyemen visszakanyarodni a talajra. Mikor hirtelen egy szellemalakot látok lebegni. Illetve hát szemüveg nélkül nem tudtam, mit is látok jobb kéz felől. Mintha valaki kapálózna, de nem látom, hogy hogy tartja magát a levegőben. Fél pillanattal később megszólal valaki és ebben a pillanatban már magamtól is elvontam tekintetem a lebegő alakról. A másik srác annyit tudott kinyögni, hogy Vigyázz!!!, de ekkor már láttam is előttem kifeszítve azt a pórázszerű valamit. Gyorsan kikerültem, még odasziszegtem a kölyköknek egy veretes káromkodás után, hogy ugyan már, jobb helyet nem találtak arra, hogy slackline-ozzanak. Illetve persze ezt mind sűrítve adtam elő, és ez persze annak szólt, hogy a nagyokosok a Liget sötét szakaszán pont a futóösvényen átívelve feszítették ki a hevedert, hiszen a Ligetben sehol máshol nem adódik lehetőség erre. Ha több levegőm lett volna, még jelzem nekik, hogy talán az M3 bevezető szakaszánál is kötéltáncolhatnának így nagy lazulásukban, ott igazán veretes lenne a jelenség.

Gratulálok

Megérdemeljük, hogy a Ligetet ledarálják, betonozzák, tépjék ki a fákat és utána még a nemzeti (esetleg Magyar) sót se sajnálom. Ezt a fajta balfékséget nem is értem, de egyre csak erősödik bennem az érzés, hogy minél messzebb innen. 

Tehát ma délután a nagyszerű Civilzugló szervezésében tüntetés, hogy a Ligetet ne bombázzák szét politikai akarattal. Lelkesen invitáltam ismerősöket, magyaráztam, miért lenne fontos, hogy ott legyünk sokan és egyebek. Tegnap óta zuhog, kisebb megszakításokkal ma is folyamatosan ömlik, hol jobban, hol kevésbé. Örültem, hogy végre van valami szerveződés, kb. másfél éve semmi lényeges nem volt, és mert tényleg félek, hogy teljesen tönkreteszik, értelmetlenül. Akkor már inkább maradjon így, de sajnos ez nem lesz. Szóval zuhog és valaki írta is még tegnap az egyébként kiemelkedően szarul kommunikált facebook eseményhez, hogy esetleg érdemes lenne elhalasztani, nem valószínű, hogy tömeg lesz ilyen időben. Persze a civilek több ezres tömeget vizionáltak, nagy arccal cáfolták az aggodalom jogosságát, amit nehezen tudtam elhinni. Ettől függetlenül elindultam. Rendőrök zárták el a sétány végét. Rádiót hallgattam, miközben a Királydomb felé sétáltam és hallom már, hogy a mikrofonba valaki beszél, hát vagy mikrofonpróbáznak még, vagy pedig épp elkezdték, nagyjából idő van. A tágabb környezetében hébe-hóba sátrak, ez-az, meg is lepett, hogy ennyi minden van, kezdtem elszégyellni magam, hogy nem bíztam bennük. Sajnos csak addig tartott ez az érzés, míg alaposabban nem néztem meg, hogy mik a szalagok és miért van ennyi toitoi, meg amíg ki nem vettem a fülest a fülemből. Ismerős hang ütötte meg a fülem, a Futanet bemondója, aki valami eredményt hirdet, a VII. kerületi futóversenyen. Kezdem szarul érezni magam, látom, hogy lézengenek a Királydombnál, de mivel sokan ernyővel voltunk, így terjengősebb volt az összegyűltek csoportja. Néhány száz ember, jó esetben. Jó esetben egy iskolai kirándulást követően több szülő gyűlik össze a suli előtt gyerekére várva, mint ahányan itt voltak, a mellesleg iszaposra ázott talajban cuppogva. És Ráday Mihály már beszélt, legalábbis láttam, hogy mozog a szája, mellette VárnaiCivilLászló, dacolva az esővel, ernyő nélkül. Semmit nem hallani Rádayból, egyébként is gagyi a hangosítás, de az Olof Palme sétányon zajló futóverseny és a konferanszié túlharsog mindent. Csorognak még emberek, de én olyan dühös lettem ettől a szánalmas bénázástól, hogy 2 perc jelenlét után hazajöttem. Persze lehet, hogy az eredeti cél az volt, hogy majd jól rátelepszenek a futóversenyre és húúúú, de hogy elszipkázzák a futókat. Na, ez elég bénácskán sikerült, úgyhogy innentől azt gondolom, megyek és beszerzek egy fuvarnyi sót, masszívat, és amíg még nem építkeznek, szépen szétszórom futás közben. Minek ezen szenvedni? Nyugodjék békében.

Tároló rámoló

Épp a fürdőben voltam reggel, mikor mintha kopognának. Azt hittem, valamelyik szomszéd kalapál, de mikor nyitottam az ajtót, kiderült, valaki a bejárati ajtómat zörgeti. Köntösben, az ajtó mögé húzódva nyitok. Bilbó. Kétségbeesett arccal. Valaki feltörte az ő pincéjét, meg a mellettem lakóét, aki most épp egy évig nincs is itthon. Jár az agyam. A rendőrséget hívta már, tervezi, elvittek valamit? Teljesen összefüggéstelenül beszél, mintha én lennék a messiás, aki majd hozza a gyógyírt. Mondtam, hogy majd lemegyek, megnézem, de előbb összekapom magam. Lementem, Bilbó jött velem. Mutogatja a saját cuccát (mintha közbizalmiként nekem kéne igazságot hirdetni), látom a folyosóra kirángatott bőröndöt, ez már nem Bilbóé, egy halom fénykép, bizsuk, ruhák, apró, másnak értéktelen tárgy. A bicikli ottmaradt amúgy minden szanaszét. Bilbó mutogat mindenféle ronda poharakat, meg hogy minden dobozát felbontották. Kérdezem, hívja a rendőrséget, tervezi? Néz rám nagy szemekkel. Én nem tudok mit hozzátenni, nem tudom, a szomszédéból eltűnt-e valami, fogalmam nincs, mi volt ott. És egyáltalán. Neki eltűnt valamije? Nem tudja. Megint kérdem, hívja-e a rendőröket vagy mi lesz? Újfent érthetetlen választ ad (szólni kéne a rendőröknek, minden dobozt végignyitogatott...), mintha arra várna, hogy majd én intézem. Bedurrantam, hogy jó, akkor ő intézi a magáét, én az enyémet, agyő. Felhívtam a rendőröket, elmakogtam mi van, hogy érdemesebb lenne Bilbót keresni, én többet nem tudok segíteni, a tulajt értesítem. Leszóltam Bilbónak, mire Banyapók már jött is egy cetlivel a kezében. És vele jött a teóriája, hogy ezt valaki a házból csinálta, vagy legalábbis olyan, aki házbelihez jött. (Tekintve, hogy legalábbis a bejárati rács nem sérült, még az is lehet, de ha évekig mindenféle alakok jártak a pincébe, akkor ezen nem kéne csodálkozni.) A cetlit odaadta Bilbónak, hogy Szauronnak is tudnia kéne róla. Ezt nem bírtam már idegekkel, mondtam, hogy Szauron igen nagy ívben tesz rá, mi van itt, de csak bátran.

Aztán el kellett menjek, nem tudom, voltak-e rendőrök, még lenézek, fotózok, bekötözöm az ajtót, de innentől oldja meg a tulaj barátnéja nélkülem.

Ór(i)ás

Már hónapok óta hever az asztalon egy sportóra, amibe elemet kéne tenni, csak sose jutottam odáig. Nem akarok se pulzust, se semmi bonyolultat mérni, ez valószínűleg nem is túl megbízható, nekem csak a stopper kell, mert olyan összevissza lőttem be a futásaim idejét, h muszáj valamit figyeljek. Néha kifulladok ugyanazon a tempón, pedig csigalassú voltam, máskor meg lassúnak érzem magam, és mégis hamar hazaérek. Múltkor elvittem az egyik plaza placcos órásához, illetve oda, ahol órát árulnak meg esetleg elemet cserélnek. A kislány lelkiismeretesen megnézte, de amikor kinyitotta, látta, hogy ő ebben nem fog tudni elemet cserélni, ezért visszaadta. Hoppácska, egy csavar elgurult valahová. Keresgélte kicsit, de mondtam, hagyja. Nem baj, attól még tart.

Ma végre eljutottam a környéken levő órások egyikéhez. (A másika már zárva volt.) Itt egy negyvenes, copfos pasas ült bent a régi bútorok között, beléptemkor két oldalt két pasas, akikről először azt hittem, kuncsaftok, de mivel rögtön el is kérte az órát a pasas, ráébredtem, hogy csak haverok. Vagy sok órájuk van, és mindig idehozzák. Jobbomon egy magasabb, faarcú pasas. Mikor kitettem a pultra az órát, balomon a mini Marlon Brando (stílusában úgy is volt öltözve, a haja meg Az utolsó tangó... Brando sérójának és a 80-as évek Bundesliga hajának furcsa ötvözete) és megszólal: Nekem is ilyen pulzusmérőm van. Egy pillanatig le se esik, hogy beszélgetni kezdtünk, mivel igazából nem rám néz, hanem a másik oldalamon, vele pedig szemben álló haverra. Rám csak oldalazva néz kicsit. Aztán észbekapok. Mentegetőzöm, hogy á, ez csak stopper lesz, meg nem is kell nekem pulzus, nem is nagy szám ez. Az órás mondja, hiányzik egy csavar, erre én, hogy a plazában kiejtette a kislány, ha tudja, pótolja már. Brando kérdezi, melyik plazában. Válaszolok. Hát, neki a Westendben ezt meg azt csináltak a milliós !%/ (ez itt a márkanév, amire nem figyeltem) órájával, csak a javítás 70000-be került. Kicsit képzavaros volt a dolog, mert ezzel a háttérinformációval végképp nem értettem, mit keres itt, egy lepurcant órásnál. Közbeszól az órás, hogy megvan a csavar, belülre ejtette a kislány. Mondtam, hogy akkor ez jó, de amúgy nagyon lelkiismeretesen kereste. Brando sommázott, hogy a jószándék önmagában kevés, de erre már nem futotta tőlem többre a csevegős üzemmódból, úgyhogy innentől kellemetlenül feszengve álltam a két fickó között, mígnem visszakaptam az órát és elköszöntem.

Liget Budapest Projekt vagy amit akartok

Akarja a fene. Csak épp meg se kérdeztek róla. Persze, a park gondozatlan. A fű felmagasodik vagy kiég, kikopik, mert minden tömeges rendezvényt úgy engedélyeznek, hogy legyepálja a növényeket, a kamion fűre parkoltatása sem kifejezetten kertészeti mutatvány. Helyreállításra persze nem futja. A fűmagot meg hírből sem ismerik. Az öntözést sem. A talaj tönkremegy, erodálódik. Ha jön egy kis eső, akkor a Főkert járműi teleszabdalják a mocsaras részeket, ami persze ottmarad, s mikor kiszikkad a talaj, kiválóan lehet benne bukdácsolni. Nem söprik a járdát. Több az autó, mint ahány gyalogos, mert a javarészt sötétben virító parkba nem szívesen jönnek sétálni, babakocsit tolni, vagy csak úgy üldögélni. Sokan azt is hiszik, veszélyes, ami alkalmasint egy-egy sötét sarokra igaz is lehet. A fákat kivágják, mert menthetetlenek (vagy nem), de nem is tesznek semmit annak érdekében, hogy ezt elkerüljék. Persze, néha csinálnak dísztáblákkal kirakott szponzorált faültetéseket, amiből aztán jó részét hagyják kipusztulni (talán újdonság a park gondozóinak, de száraz időben bizony a fákat sem árt öntözni). De több a kivágott, mint az ültetett. A sétányokat nem gondozzák. A beton szétrobban, ha javítanak valamit, eszükbe nem jut elkeríteni, kivilágítani. A Vakok Intézete felől évek óta jókora gödör van a járdán, persze közvilágítás meg ohne. Igaz is, aki onnan érkezik, az úgyse lát, bocsika. Cinizmus rulez. A járdáról sem a hetek alatt felgyűlt avart, sem a Pecsa előtt tömegesen parkoló autók által felhordott útszéli kavicsot nem söprik el. Hó az utóbbi években nem esett, ha esett volna, azt is csak otthagyták volna. A lámpa ott se ég, ahol van. Minek, rohadj otthon, a pofádat meg fogd be, mi majd azt csinálunk, amit akarunk. Mindeközben persze erre a parkra költenek legtöbbet.

Mit csinál erre a politika? Mióta a kerületben Karácsony van,  nagyjából semmit (előtte sem, csak az nem ellenzék volt, de ez sem az). Persze, közvetlenül a választások előtt fűt is ígért, meg fát is, de csak egy nyílt levélre futotta, meg a gyerekfilmekből és vígjátékokból jól ismert frázisra, hogy az aduász a kezében és nem fél használni (slukkert nem említett), de majd időben. Ezzel az erővel persze verselhetne is, biztos hasznos lenne. 

Aztán van a szédült futóklub, akiket már évek óta hiteget jobb- és baloldal, hogy lesz futópálya, és ők is buzgón támogatják a projektet, kíváncsi vagyok, majd a sárga gépek árnyékában milyen lesz zseblámpával futkározni, főként, ha évekre leáll a projekt, ami borítékolható. 

Nem kell ide futópálya meg pörgettyű meg mittudomén. Kell egy park kinézetű park, közvilágítás, gondozott területek, több épület semmiképp (aki életében legalább egyszer bement úgy egy múzeumba, hogy ott érdemben kapjon is valami szellemi mannát, az tudja, hogy egy nap legföljebb három kiállítás befogadható), mert a végén ezt is háromszor veri el kendteken Lúdas Matyi, mint a Várkert Bazárt, ami vagy háromszor bezárt, hogy aztán lássuk kinőni a térkőben a gazt. 

Kell, hogy ne engedjék az autókat a parkba, vagy csak vagyonokért, kell a környékre rendes parkoló, vurstlikat vigyenek a betonra, és kell, hogy az itt lakó civileket bevonják a park állapotának megőrzésébe, gondozásába. Persze ez nem egyik pillanatról a másikra, de megoldható lenne. Csak épp ezzel nem lehet EU-s pénzeket mutyizni.

Kocsi kell

Felújították a sarki kispiszkos ábécét. Mikor ideköltöztem, koszos Plussz volt, lett belőle később koszos Spar, és a mindig várakozó hosszú sorok is maradtak. Meg a mufurc eladók. Meg amit korábban említettem, a rosszul kiírt árak. Úgyhogy csakis muszájból járok ide, CBA-ba mégse mehetek. Ma is muszáj nap volt, vártam a szerelőket, és a húszezrest fel kell váltanom. 

Végre a tök szarul a pakolópultra nyíló bejárati ajtó helyett egy fotocellásat tettek, nem kell senkit gyomorba zuhintani, hogy bejussak. Aztán a sokkot akkor kaptam, mikor a hiperekben megszokott óriási kocsikat, illetve azok hűlt helyét megláttam. Van sima kosár, kicsit nagyobb gurulós, mi az ördög izékéjének volt erre szükség? Bemegy két ember kocsival, és vagy a többi vásárlónak, vagy az eladóknak kell kijönni, különben nem férnek el. Mami persze a bejárattól fél centire kirakott tojások vagy mik között válogat, gondosan torlaszolva a kocsival a bejáratot, igazán praktikus. Merthogy az új berendezések nagyobbak, polc se lett kevesebb, csak az eddigi összehányt pékáru halmokat felváltották a látványos fonott tálcák, és ez csak egy azon termékek közül, amik mostantól háromszor akkora helyett foglalnak el. (Gratulálok a berendezőnek, igazán életszerű és klassz lett, kívánom, hogy a hátralevő életét egy alacsony rezsijű, alagsori 25 nm-es garzonban húzza le, hogy értékelje a tágasságot és legközelebb figyeljen arra is, hogy a polcok között esetleg két ember ki is kerülné egymást, anélkül, hogy tangóközel kerülnének egymás testével.) Más kérdés, hogy a mai újranyitás és akciók miatt tömeg is volt, a továbbra is szarul kialakított pénztárak miatt hosszú sorok kígyóztak, nagyjából 13 perc ácsorgás után végre fizethettem és kezemben a váltás. Én hülye, inkább a lottózóban váltottam volna.

Wan Kenobi

Kellett egy olyan elosztó, amit bútorra lehet szerelni. Mivel a barkácsbolt polcát megnézve nem egészen voltam biztos a dolgomban, inkább tutira mentem, az eladót úgyis ezért tartják. A köpcös, kopasz fickó épp egy őszes, negyvenes fickónak magyarázott kimerítően az izzóknál. Először csak messziről vártam az én időm eljövetelét, de mivel mások is köröztek arrafelé, nem szerettem volna sokáig várakozni, közelebb húzódtam. A köpcös türelmesen válaszolt az ősz minden bugyuta kérdésére. Ahhoz képest, hogy pasi, túl nagy hozzáértést nem sikerült mutatnia, de a kopaszt nem zökkentette ki semmi. 

Végre sorra kerültem. Kopasz feláll, alig magasabb, mint én. Rávigyorintok, arca rezzenéstelen. Elosztó? - kérdezem. 38-as polc, jobbra fent. Először lepadlózok, gondoltam, csak megmutatja. Csak nem. Vagy nem voltam neki szimpatikus, vagy látszott rajtam a feminista barkácsművész ihletés, és feltételezte, ennyiből is megtalálom. Meg is találtam, nem kétség, és talán még a lumenekről is tudnék mesélni az ősz hajú fickónak, de minek?

Férfiak nagy bottal

Sem a brit, sem az amerikai, de még a svéd tudósokkal sem egyeztettem előzetesen, kizárólag saját megfigyeléseimen alapulnak az alábbi sommázatok. 

A férfiak képtelenek hosszú bottal közlekedni. (A már-már spárga szélességű terpeszben ülő urakról talán majd egy másik posztban megemlékezem, itt csak a hosszú tárgyakat cipelőkre gondolok nagy szeretettel.) Középkorú pasas a zebránál, mögötte hasít a villamossín, de a megállóba nem igazán lehet eljutni, mert okosjózsi pont ott hadonászik egy 3 méteres fém valamivel, ami valószínűleg nehéz, ezért izeg meg mozog a kezében. Érdekelt volna, vajon eszébe jutott-e, hogy ne a talajjal párhuzamosan tartsa mindhárom méterét, de nem különösebben akartam megszólítani. A zebrán átmenve kicsit megemelte a cuccot, csak valószínűleg nem bírta, így újból felvette a lovagi tornás pózt, csak a ló hiányzott alóla, meg az a pár ember, akit akár fel is nyársalhatott volna. Értem én, hogy egy ekkora szarral nehéz értelmesen közlekedni, de a szétnézést még senkinek nem tiltották meg. Tegyük hozzá, hogy ha mindezt a nevetséges bénázást egy nő adja elő, akkor egyből cöccögött volna a férfitársadalom, hogy hát igen, csak egy nő.

Enyhébb formája a hosszúbotos jelenségnek, amikor egy terebélyes, összezárt ernyővel sétál emberünk, de még így is hatékonyan le lehet vele csapni embereket. Ha csapnivalóak, ha nem.

Szabódik

Szabni utálok. A szabásmintát kivenni még csak-csak, bár villanyfénynél saját öreganyámnak érzem magam, mikor a vonalak keresztbe-kasul áramlanak a nagy íven, időnként egybefüggőnek látom a hangyavonulást is. (Sándor György ideje óta a német szabásmintagyár lapjai csak bonyolódtak, minél kevesebb papírra minél több információt zsúfolnak, így valóban nem árt figyelni, mit és hová.) Mivel tegnap megvettem az idei szilvalekvárhoz a 3 kiló szilvát (ebből 3 kis üvegnyi lesz, nem kell megijedni, de kényelmesen ennyi fér a sütőmbe), reggel óta fűtöm a lakást, a szilva süldögél, én szokás szerint izzadok még pár órán át. Tovább nem halaszthatom a szabást, még ha eddig meg is néztem másfél Sherlockot (BBC új verzió), meg betoltam a fejembe minimum két egységnyi ebédet, kiolvasztottam egy adagot a múltkori szilvás sütiből is, átválogattam egy halom befőttes üveget, amit majd le kéne vinni a pincébe... szóval nincs tovább. Illetve még számtalan pótcselekvést nem végeztem el, amit elvégezhettem volna, például vasalni is kell majd, de a szabásmintarajzokat ravaszul a vasalódeszkára fektettem, hogy előbb azt vágjam ki. 

Az amerikai és angol bloggerek előszeretettel posztolnak a hobbiszobájuk rendberakásáról. Mindig legyintettem, hogy micsoda luxus a hobbiszoba (főleg, hogy az én lakásomban egy mind felett, mármint ugyanaz a szoba minden funkciót betölt), de már kezdem érteni, miért jó.

Jelenleg nincs akkora asztalom, amiről nem csúszik le a sütőpapír tekercs, amire átrajzolom a mintát. Ugyanez az anyaggal is, ha egy kicsit jobb az esése, akkor ez az asztalról lefelé is igaz lesz. Egy háromméteres darabot nem feltétlenül akarok elnyiszálni, de az 1,10-es íróasztalról, vagy a sötétben bujkáló 1,20-as konyhaasztalról még akkor is lecsúszik, ha előtte mindent lerámolok róluk. Így most a parkettán hasalva rajzolok, szabok. A térdem szétmállik fetrengés közben, a parketta repedéseiben megbicsaklik a ceruza (beköltözésem óta egyszer valami soklábú szörnyűség elő is mászott egy reggelre a rég nem felújított aljzat réseiből, őt kinyírtam egy papuccsal, azóta szerintem a teljes rokonsága faképnél hagyott), és úgy általában véve bizarr jelenség, ahogy a földön tekergek. A nagy nehezen kiterített anyag szélei mállanak, a cérnadarabok rácuppannak a szőnyegre. A varrógépet elővenni majd újból a szekrénybe csempészni is macera. Szóval ha eljutok a kertes ház projekt végére (lottón nyerni sok pénzt és abból kertes házat építtetni, lehetőleg passzívat, de már használt ház megvételében is benne lennék, csak előbb valaki hagyja rám a millióit), ott lesz egy külön szoba, amiben egy tisztességes méretű asztal, meg egy varróasztal elfér majd. És annak az ajtaját elég bezárni, máris rend van.

A következő kín és teszetoszázás majd akkor lesz, mikor felfektettem az anyagra a darabokat és vágni kéne az anyagot. Aminek még el se döntöttem, melyik a színe. Egy kétoldalú vastag szövet, amiből kapucnis dzsekit akarok, egy életem, egy halálom, remélem, nem szúrom el.

Közben az ihlet kedvéért feltettem egy régi CD-t, úgyis alig hallgatom őket. Épp a Másfél Angyaltojás c. lemeze szól, abban úgysincs szöveg, csak diszkóba hajló pszichedélia meg Funky Town. Itt még volt cselló is a zenékben, ezt szerettem legjobban. Az alap már kicsit agresszív nekem. Egyszer régen munkába menet egy lengyel kolléga kérdezte is, mit hallgatok és mikor megtudta, hogy kicsit agresszív a zene, megjegyezte finom utalásféleképpen, hogy talán hallgathatnék lágyabb szólamokat is. Nem sejtette, hogy ő idegesített, nem a zene. 

Most már csak felpörget. Kicsit. Lájtosan. A lekvár meg sül a konyhában.

Összhangzattan

Azért a budapesti városvezetés tud valamit. Meg hát a reformok is működnek, ezt érezni is a bőrünkön. Meg a nadrágszíjon, amit a hátunkból hasítottak. A szokásos esti futást még a szeptemberi hőgutában akartam abszolválni, így nem túl nagy kedvvel, de mégis nekivágtam. Már csütörtökön tudatosult, hogy most hétvégén megint zsibvásár lesz, de ennek előjele már ott is állt a Pecsa mögötti réten: felállítottak két igényes körhintát, a fű épen maradt részeire meg ráálltak a kamionokkal, személyautókkal. Okosan adják ki mindig az engedélyeket, a lényeg, hogy a fűre lehessen telepíteni teljesen felesleges baromságokat, lehetőleg tonnás nagyságrendben, mert úgy lehet igazolni, hogy hajde azért ment ennyire tönkre a park, merazemberek... 

Mára ehhez kapcsolódott a námzéti vágta összes szépsége és a lószarszag. Mellesleg a szagos része nem zavar, még mindig jobb, mint kipufogógázt szívni. A Kertemben is mintha cincogott volna valaki, de nagyon diszkréten csak. A Pecsában viszont épp ment a Pecsa virrasztás, vagyis a Pecsa bezárását sirató koncertek egyike. Túl nagy tömeg nem lehetett, a taps elég gyenge volt, persze lehet, hogy csak televanaváros Vörös István nem ért el több emberhez. Mindeközben a szabadtéri színpadtól egy bagolyköpetre odatelepített vurstli körhinták DJ-i tolták a mannát, a 90-es évek diszkóslágereit naprakészre mixelve, hogy I wanna touch the sky, I wanna feeel soooo high, meg Gala hajdani slágerét, amikre jó 15 éve biztos buliztam is (amikor slágerek voltak, akkor alternatív voltam épp, ez nem fért bele). Kicsit kakofón lett az eredmény, de Kodály és Bartók hazájában még ezt is szabad.

Schönherz Mátyás

Még hétvégén láttam a Suite Francaise című filmet, amit kifejezetten a színészek miatt akartam megnézni. Kristin Scott Thomas mindig is jó volt. Először talán a Keserű mézben láttam, de azóta is többször lenyűgözött nemcsak a szép hangjával, de hogy ékes anyanyelve mellett a franciával is ügyesen boldogul, mondom ezt franciául nem tudóként, lehet kritizálni. 

Michelle Williamst régen utáltam. Sose bírtam az ilyen kis cukipofa lányokat, egyebet meg nem láttam benne. Aztán egyre több szerepben láttam, pl. a Blue Valentine-ban, és rájöttem, hogy jó. És a harmadik, az Matthias Schoenaerts, akit az egyszerűség kedvéért most Schönherz Mátyásra magyarosítottam, amúgy belga. Ha jól számolom, ez volt a harmadik szerepe, amiben láttam. A sztori nem különösebben extra, seggnyalóknak van egy kis tanmese benne, hogy a seggnyalás nem mindig kifizetődő, nekem kicsit erőltetett volt (elvileg valós alapja van a sztorinak, legalábbis hivatkoztak valamire), de ettől még nagyon valóságos, mondhatni korszerű itt és most. De azt gondolom, hogy aki nem hülye, annak egyértelmű, hogy a seggnyalásban ott a veszély, hogy aki elvárja a fényesre nyalakodást, az ettől csúnyább dolgokat is elvár és cserébe talán nem is ad semmit. Vagy amit ad, bár ne adná. Franciaországban járunk a náci megszállás idején, ahol még a földet bérlő csávó is olyan jóképű, hogy na (mármár úrigyerek feje van), a mi lánglelkű Mátyásunk meg náci tiszt létére is jóvágású és még udvarias is, finomlelkű zeneszerző volt azelőtt. Naná, hogy valamiféle viszony szövődik a cukikával, amiből aztán lesz konfliktus és újabb tanulság. Amúgy nem rossz film, de hasonlót már lehetett látni. De a színészeket szerettem. És mivel Mátyás a legújabb rajongásom tárgya, kicsit még időzök nála.

A Bikanyakban láttam először, aminek a plakátja volt érdekes. A plakáton oldalról fotózva pucéran látunk egy izmos férfit, aki előre dőlve ül egy kád szélén. Nem tudtam sokat a filmről, génmanipuláció meg tehenészek, de a kép nagyon beült a fejembe, lehangoló volt. Nem a sokszornézős film, mert elég kiábrándító vége van, de ez nem meglepő, adja magát a sztori előrehaladtával. De ahogyan a faék egyszerűségű csávót látjuk, akit már nem igazán tudunk megkülönböztetni a hozzá hasonlóan izmosított marháktól, haladunk a vesztünkbe. Vagy az övébe. Persze itt is az van, hogy mi látjuk ám, hogy ő voltaképp egy szelíd és jó ember, más kérdés, hogy egy legyintésével lecsap valakit és az többet nem nyekken. Mátyásunk alig beszélt, általában csak volt. De hozzá hasonlóan végletesen rosszul szocializált embereket már láttam. És hihető.

A másik szerepe a Rozsda és csont. Nagyon dicsérték, de itthon az ilyen nem jut el a moziig. Abban sem épp a kifinomult modorát csillogtatta meg, de mégis több esélye volt a túlélésre, mint a tehenészsrácnak. A faék egyszerűség azért itt is megvolt, de egy kicsit már árnyaltabbá vált a szereplő. Mátyás ezzel is sikerrel birkózott meg, és amikor ez a zene szólalt meg a filmben...huuuúúúúú.

Szóval azt hiszem, már nincs messze az az idő, amikor is kitalálhat valami frappáns, amerikaiak számára is könnyen ejthető becenevet, mert hamarosan jönnek tucatjával az akciófilmek, ha még nem érték el. Nem kérdés, hogy ellentmondásossága ellenére is a szépen borotvált és neki nem tetsző szerepbe kényszerített tisztként jött be leginkább, legközelebb talán övé a nagy ő szerepe valami romkomban, abból is vannak jók.

Rizsa

Már-már kezdtem azt hinni, hogy én képes vagyok bármiből kiváló rizst főzni. Alapoztam ezt arra, hogy az utóbbi hónapokban szinte rendszeresen fülhallgatós zenehallgatással ötvözött aktív netezéssel nehezített verzióban főztem a rizst, és valahogy még süketen és vakon is mindig időben mentem, mikor még nem főtt szarrá és nem kozmált oda. A legutóbbi (amúgy Tesó sajátmárkás) basmati rizs után mindig olyan csodás illatban úszott a konyha, hogy meg voltam győződve, ez a séf érdeme. Mígnem múltkor kipróbáltam az Andi hosszúszemű rizsét, ami még a kilónkénti 300 forintot sem érte el. Gyanú ide, olcsó hús oda, szép szemek voltak a zacsiban. Már megfőztem a rizs mellé járó vöröslencse dahlt, a rizst lazán feldobtam, és bevonultam netezni, közben ment a rádió a fülembe. Jó negyedóra múlva becsap az érzés, hogy a RIZSAAAAAAAAAAAA.

Már nem nagyon volt víz rajta, és kezdett volna odakozmálni, de tovább nem engedtem. Kis vízzel felönt, leszűr, alján másfél centit az utókornak megőriz. A szűrőben pihentettem, de megkóstolva a szétfőtt izét rájöttem, hogy ez nem basmati, hosszúnak ugyan hosszú, de a szeme se áll jól. Persze, nyilván külső és belbecs, meg ennyiért mit vártam, de nem is panaszkodom, csak közlök. Mivel késő este nem akaródzott újabb adaggal kísérletezni, a dahllal összeeresztettem, hogy tompítsák egymást és a mai menüt nem reklámoztam senkinek. Még próbálom majd odafigyelve is főzni, de Andi rizséről vagy jót, vagy semmit.

Még valaki?

Maradt még valaki, aki hozzám hasonlóan nem futotta le a félmaratont?

Heu Réka

Ha már társasház...épp most olvastam egy rövidke posztot arról (gondolom, vagy valami reklámblog, vagy valakinek még több a hülyeségekre fordítható szabad ideje, mint nekem, ezért fogott bele), hogyan lehet megakadályozni, hogy a közös képviselő lopjon. Ezt a forradalmi jelentőségű ideát nyilván meg kell ismerjem, főként, ha a titokért nem kérnek egy rakás pénzt sem a beavatottaktól. 

Az ilyesmivel csak az szokott a baj lenni, hogy az emberiségnek a Föld történetéhez képest oly csekély, ámde mégis kiemelkedő jelentőségű története során bizonyítottá vált, hogy ezek a módszerek ilyenformán nem léteznek. Körülbelül úgy, mint ahogy lefogyni sem fogunk pusztán attól, hogy beszedjük a csodaszert és továbbzabálunk, vagy, hogy elképzeljük alfa állapotban, hogy fogyunk. (Itt jegyezném meg, hogy az alfa hímek kifejezés elsődlegesen nem agykontroll tevékenységre utal, de jelenléte nem kizárt.) 

A lopásgátlós módszer lényege, hogy legyen kettős aláírás. Ha nem reggel lenne és ugyanúgy szeretnék hangosan ásítozni, kacarászni, és úgy általában, kiabálva élni az életem, mint a szomszédaim, akkor valószínűleg hasamat simogatva, hátradőlve (hogy több levegő áradjon be), hosszú percekig tartó hahotába kezdtem volna. Ehelyett eszembe jutott, hogy inkább ide írok. 

Nálunk ugyanis évek óta kettős aláírás volt. Eleinte én írtam alá, mikor még aktív voltam, és hát jópár olyan számla van, amit most nem hagynék jóvá, akkor jóhiszeműleg, a pénzügyekhez különösebben nem értve (az átlaghülyéhez képest kicsit jobban, de az is nulla) aláírtam, főként annak a bűvös mondatnak a hatására, hogy De hisz a munkát elvégezték!, nem tehetem meg, hogy nem írom alá. 

Évek óta Gríma írt alá, ő jó viszonyban volt Szauronnal/Szarumánnal. Pár éve volt egy probléma a stranggal, pechemre pont az én szakaszomon, Gríma és pereputtya a nyakamra jártak, hogy ők bizony áznak miattam (közvetlenül alattam laknak). Oké, bontás indul. Megjön a kirendelt maestro (az, hogy több árajánlat, sajnos többszöri rikácsolásra sem sikerült, így ilyen esetekben is a sztenderd szaki jött), aki egy fiatal srác meg a káromkodós papa. Papa élből szid mindenkit, aki őelőtte a vizes blokkokon dolgozott, mert csak. Hogy enyhítsem felindultságát, szóba elegyedünk, és hoppácska, kicsúszik a számon, hogy ez a nyavalyás Szauron. A srác sokat sejtetően tromfol, hogy ő de még hogy, ő sokkal jobban utálja. Ha nem zavarodtam volna meg teljesen, akkor még hozzáteszi, hogy immár 28 éve. Kicsit kivert a víz, mert saccra kb. annyi lehet a fiú...előző házasság, épp anyut szidjuk most már hárman. Javagyúgy. Első zavaromban megjegyeztem, hogy a véleményem egy esetleges szembesítéskor is vállalom, nem vagyok görcs, de fölöslegesnek bizonyult. Ezt követően némi nem túl meggyőző szerelők közötti szóváltást hallgatva kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban akkora-e a hozzáértés, mint ami elvárható (maestro meg se próbált szólni a fölöttem lakónak, hogy a bélműködését most egy cseppet hozzánk igazítsa, vagy legalább nekem szólt volna, lakik-e valaki fönt), de aztán már mondták is, hogy kész, a bontott részt még hagyni kéne kicsit száradni, utána majd jönnek vissza, hogy a kibontott részeket visszacsempézzék (persze lepattant itt-ott és ebből nincs tartalékom). Boldogan útnak eresztettem őket, kicsit zavart ugyan a fedetlenségből fakadó konstans bűz, de hát pázsitillat mégse lehet. 

Gríma is jött érdeklődni és hát az élet az olyan, hogy helyzetet teremt, bámulatos drámákat olykor...a fölöttem lakó épp elkezdett zuhanyozni és a csodálatosan elkészített műből csak úgy ömlött. Mondtam Grímának, hogy mialatt én folyamatos felmosás módban víztelenítem a fürdőszobámat, próbáljon bejutni a fölöttem lakó pasashoz (rács van, csengő nincs), hogy most azonnal fejezze be és ha lehet, kérje el a számát is, mert lesz még itt balhé. Oké, idáig eljutottunk, mondtam Grímának, hogy ugye egyetért, ez nem fizetendő számla. Visszahívtam a meastrot, még a házban volt egy másik lakásban, jött, elborzadt és valamit csinált (veni, vidi, vicc). De ekkor már kezdett elegem lenni és eldöntöttem, ez az ember majd akkor teszi be újból a lábát, mikor az orrocskáját belenyomjuk abba a szarba, amit csinált. Hívtam a vizesem, akit ugyan körbe kell udvarolni, hogy kijöjjön, de ő az a fajta, aki szeret az értelmiségi nőnek újat mondani, legyen az akár a bojler fűtőszála, vagy a dilatáció. Sajnos csak két nap múlva jön. Ok. Én adminisztráltam, fotóriport részletességgel, vécét és környékét ennyit nem fotózott még ember. (Robert Redford hetvenes évekbeli filmjei jutnak eszembe, amikor oknyomozó újságírót játszott.) A vizesem mutatta az iskolapéldát, hogy mi is van akkor, ha kisebb áteresztőképességű csövet, nem megfelelő szigeteléssel próbálunk a szennyvízelvezetőbe tenni, ismét fotózgattam, anyáztam Szauront és kedves ex-családját, és kivágtam az udvarra a kiszedett szar csövet, hogy majd Szauronék eltüntessék. A történet további része nem érdekes, természetesen Gríma csak velem keménykedett (addig nem lehet betemetni a bűzölgő bontást, míg ők áznak, nehogymár, de a számlát, ami nem csekély összegű volt, azt bezzeg simán aláírta). Ennyit a kettős aláírás csodájáról. És mielőtt azt hinnénk, hogy ez egyedi eset vagy titkos összeesküvés van a háttérben, jelzem, hogy az emberek zöme nem szeret konfliktust vállalni és valakinek azt mondani, hogy én ezt nem fizetem ki, mert szar munkát végeztél...no, ezt nem vállalják fel.

Sötétség délben

Napok óta gyűjtöm az erőt, hogy nekifogjak az új közös képviselő megválasztatásának, de meg kellene kérdezni Bilbótól, mi lett a pince beázásával, nehogy hülyeséget írjak a levélbe, amit a ház nevében akarok küldeni. De nagyon nem voltam abban a hangulatban, mert ilyenkor mindig jócskán meghaladja a szokásos RDA adagomat a butaság. Tegnap reggel a lépcsőházban összefutottam Bilbóval, mondtam neki, hogy majd megkeresem, mire ő sejtelmesen válaszolt, hogy ő is hallott ám szóbeszédet. Kiábrándítottam, hogy én nem hallottam semmiféle szóbeszédet, de kíváncsivá tett. Este persze elfelejtettem bekopogni hozzá, de ezt betudom annak, hogy bár hajlok az enyhe mazochizmusra, de ez már túlmegy azon, hogy akarjam.

Ma kora délután láttam, tárva a rács, ilyenkor itthon van. Bekopogtam, s már épp meg akartam lépni, de hallom, hogy jön. Kérdezem, mi a szóbeszéd, amit hallott? Hát, hogy új közös képviselőnk van! - mondja diadalmasan. Mondom az kizárt. De pedig de. Mondom, nem lehet, mert azt nekünk kellett volna megválasztani. Miből gondolja, hogy ez így van. Hát, Banyapók amikor el akarta őket érni a  fertőtlenítés miatt (beázás kapcsán), merthogy ÁNTSZ meg vizsgálat (nem is igazán értettem, mi van). Banyapókot elküldték, vagy a telefont nem vették fel neki? Naná, hogy a telefont. Mondom ez mióta bizonyít bármit is, Szauron mindig is becstelen tolvaj volt, most is akként viselkedik, miről beszélünk? Össze kell hívni a közgyűlést és mielőbb leváltani aztán meg beperelni. Bilbó néz rám a felnőttek rosszallásával, nemmegmondtamrosszvégelesz!, amikor a gyerek már huszadjára törte össze magát, de csakazértis csinálja. Mert neki az ügyvéd azt mondta...Mondtam, hogy az ügyvéd is csak a pénzét veszi el, de semmit nem fog elérni, maximum a lakása eladóját illetően, ha egyáltalán (vizesedik a lakás, de neki ezt nem mondták - hozzáteszem, mit várunk egy dohos szagú földszinti kislakástól, látszik a lakáson, hogy egészségtelen, most azzal, hogy három lakásba való cuccal rakta tele, nem lett jobb - és ő asztmás). Mindegy, ezen nem fogunk összeveszni, felőlem a Jézuskában is hihet. Csak az szomorít el, hogy neki is ugyanolyan szavazati joga van, mint nekem.

Csujogató

Meló után még elugrottam vásárolni és ahogy az Örsön mennék a villamoshoz, gyanúsan senki a megállóban, a másik oldalon meg torlódnak a villamosok. Majd hallom is, pótlóbusz jár. Megyek a 32-es megállójába, elvileg a pótló is onnan szokott indulni, már tömeg van, de legalább az eső nem csöpög. Sokára begurul egy 32-es, mindenki erre ugrik. Kihagynám, de szívtam már így eleget, hagytam elmenni a sok embert, majd jó ideig semmi nem járt. Becsusszantam hát két ember között egy viszonylag stabilnak látszó kis helyre, ahol a korlátok megtartanak. Egymás nyakába lihegünk. Valaki körülöttem eszetlenül dohányszagú, forog tőle a gyomrom. (Hogy a francba bírtam régen, mikor a bulik mind dohányfüstösek voltak???) Bambulok kifelé, mellettem a libuska képes volt két megállóért felzsúfolódni, ezúton gratulálok neki. Az ajtónál egy pici bácsi. Nem törpe, de nálam is kisebb, ami azért férfiban elég gáz. Csapzott, koszos ruhában, mint aki a kocsmában a pultot támasztja. Valami egyszerű munkás, alighanem naponta iszogat egy keveset. Kicsit olyan, mint lepukkantabb szerepeiben Csuja Imre, csak kicsiben. Egyszercsak elkurjantja magát, mert valaki hívja telefonon: Mondjad! Felrezzentem, de a környéken állók közül sokan mások is. Ordít, mint a sakál. Folytatja: Már a buszon. 32-esen. Csend van, hát persze, hogy csend van, itt nem zajonganak. Már egyre többen vinnyogunk a párbeszéd ránk eső részén. 40 perc, mire beérek. Nem tudom, sietek. Végre letette. Mögülem a dohányszagú pasas leszáll, egy fiatal, fülbevalós fickó felszáll, egy vak férfit kísérve. Mindkettőt láttam már a környéken, külön. A fiatal fickó helyet kér a vak férfinek. Pechjére, pont két nyugdíjas mami ül az ajtó tövében, és mikor rájuk ripakodott, hogy valaki adja át a helyét, a mamók arcát érdemes lett volna lefényképezni. Felháborodással vegyes hitetlenkedés, a világ rendje megborult, hogy merészeli??!!... Végül az ősz hajú, ámde simább bőrű kínjában átadja a helyet, a vörösre festett hajú, ráncokból álló arcú banya még mindig csak les. Az ősz közben megtalálta karakán nyugdíjas énjét és elkezdte csesztetni a fickót, hogy ezt mégis hogy képzeli és hogy egy csomó fiatal ül, különben is, attól, hogy vak, tud állni. Fickókám magyarázkodik, hogy hát nem akarta végigcipelni a botos embert a buszon. Szerencsétlen egyre nyomorultabbul érzi magát, ennyi ember előtt lehordják, pedig csak segíteni akart. Szívem szerint amúgy, függetlenül attól, hogy a srác is buta volt, nem kellett volna erősködni, hogy leültesse a vak férfit, mégis az ő jóindulatát tartottam korrektnek, még ha nem is IQ bajnok, szóval szívem szerint beszóltam volna a mamókáknak, hogy ha már úgyis ingyen utazhatnak, igazán megoldhatnák a dolgukat napközben, amikor nincs csúcsforgalom és akkor senki nem fogja őket felállítani. Ugyanis a buszon ülők jó része hozzájuk hasonló volt. Persze nem kötelezek én senkit arra, hogy maradjon otthon (bár teszem hozzá, Londonban pöpecül kiszűrik a túrázó nyugdíjasokat a csúcsidőből és senki nem hőzöng). De nem szóltam, nem volt kedvem vitázni. Mint ahogy nem szóltam annak a férfinak sem, aki a mellettem levő ülésben mindeközben lapított. És közben a jól ismert hang újból rákezdi: Mondjad! A buszon. 32-esen. Nem tudom, 40 perc. Sietek.

5+1 tipp munkakerülőknek

Sokunkat foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan lehetne minél több pénzt minél kevesebb munkával megkeresni. Mivel sajnos több ezoterikus és stílusblogra Magyarországnak már nincs szüksége, ezért pontokba gyűjtöttem, amit minden elszánt munkakerülőnek a fejébe kell vésni, ha céljait szeretné maradéktalanul elérni.

1. Tégy úgy, mintha nem beszélnél magyarul. Se. A névelők és a kötőszavak kivételével minden szó jelentésére kérdezz rá, esetenként többször is. A végén bizonyosodj meg róla, hogy jól értetted-e?

2. Hivatkozz a már a naptáradban sorakozó ezersok egyéb feladatodra, amiktől ki sem látsz. Sőt, már a naptárat sem látod a feladatoktól, atyaúristen! Hányadika van????

3. Ha e-mailben kaptad a feladatot, még meg se nyisd, de már hívd a küldőt, hogy ez nagyon bonyolult és munkaigényes feladat, csak előjegyzést vehetsz rá fel. Talán még idén sorra kerül.

4. Amennyiben egy kolléga segítségül részletes útmutatást küld számodra (szádba rágva, lépésről lépésre, mi a dolgod), hogy azzal könnyebben boldogulhass, nehogy figyelmesen elolvasd! Ha netán mégis elolvastad, és abban pontos instrukciókat kapsz a kitöltéshez, a biztonság kedvéért kérdezz rá, mi a teendő. Ha azt a választ kapod, hogy ezt már az útmutatóban olvashattad, találj ki egy problémát. Pl. hívd fel a figyelmét, hogy ezt az adatbázist azért nem tudod kitölteni, mert egy másik rosszul működik. Ha ezzel sem sikerül a feladattól megszabadulni, akkor hivatkozz arra, hogy a másik adatbázis hibája esetleg ebben az adatbázisban is okozhat gondot. Ki tudja?

5. Ha már mindent megpróbáltál, és csak visszapattan a feladat a te térfeledre, akkor vedd elő a jokert: kérdezd meg, hogy mi lenne a jobb, ha neked kellene kikutatni a feladat teljesítéséhez a szükséges adatokat, vagy Bárki Másnak. Mivel Bárki Más lelkiismeretes kolléga hírében áll, aki még soha nem utasított vissza egyetlen feladatot sem, ellenfeled ekkorra bizonyára feladja. Ha ez se győzte meg, csak végignéz a levelezéseteken, és belegondol, mennyi értékes órát vesztegetett el veled (és a feladathoz még hozzá se kezdtél) és nyugalmat szeretne végre, akár azon az áron is, hogy ő maga megoldja helyetted a feladatod.

+1: Ha ezek egyike sem válik be, folyamodj a régi trükkhöz: kelts szánalmat. Te ezt nem tudod megcsinálni. A kolléga gyanútlanul odamegy az asztalodhoz, hogy a számítógépen egyeztessétek a főbb pontokat. Miközben a kolléga melletted áll, nyugodtan vedd fel a csörgő mobilod, amikor is a családod egyik tagja hív, hogy a három hónap múlva esedékes grillsütésre ki vegye meg a kolbászt és mennyit, és 3 rekesz sör elég lesz-e ha jönnek Zoliék is, és ne is tedd le még jó 10 percig, hadd aszalódjon a kolléga, esetleg közben nézz még rá a folyton nyitva levő facebook oldaladra is, az se baj, ha egy kis bénázás közben a gépen játszott játék is feltűnik a monitoron (lássa csak, mennyi mindent kell csinálnod szimultán). 

Ezek után nem marad más hátra, mint hogy helyezkedj el kényelmesen és élvezd a jól megérdemelt semmittevést.

Töki

Mióta kitiltottam magam a CBA-ból (ideológiai és pártpolitikai okok miatt) és a Sparból (bazi sokat sunyiztak az árakkal és volt egy csomó tuskó eladójuk, akik pont, mintha a CBA feleslege lettek volna, ott vannak híresen suttyó eladók, de bevallom, szombaton bementem az egyik Interbe), lassan már alig van hely, ahová beengedem magam. Jövet-menet nemhogy a Takarékszövetkezet, de egy rohadt Andi vagy Lidi sem esik útba, és mivel ma barkácsboltba is akartam menni, hát meglátogattam az ahhoz 500 méteren belül eső Tesót. Úgyis csak keményítőt meg joghurtot veszek majd. (Aha. Azt is.) Miután még messze volt a hűtött részleg, a hagymakínálatot bővítettem először (újhagyma, póréhagyma), aztán még egy búcsúpillantást vetettem a paradicsomokra, de hopp, mellettük gigantikus méretű cukkinik sorakoztak. Általában szökőévi rendszerességgel csinálok valami rántottat, de nagyjából az is cukkiniből készül. (Jó, csak egyszer csináltam, a franc akar vele bíbelődni!) Néztem az árát, súlyoztam jobb karommal, ez még okés. Sütés után úgyis fele lesz. Azért, hogy ne a pénztárnál lepődjek meg, és ne ott derüljön ki, hogy méregzöld héjú, kicsit hosszúkás, ólombetétes görögdinnyét emeltem le a pultról, ami voltaképp 82 kiló, odaosontam az ellenőrző mérleghez. Mintha mögém surrant volna valaki, de gondoltam, úgyis mindjárt végzek. Okés, 1 kilón belül vagyok (holnap jelentkezem piaci kofának), de gyanús ez a mérleg. Időközben a korábban még ellenőrző funkciójú mérleget átváltották mérjélmagadnak típusúvá. (Imádom, mikor több éves gyakorlatot változtatnak az üzletek és ahelyett, hogy a termékhez kitennék a kódszámát, a vizuális felfogóképességedre bízzák az ügy kezelését.) Mivel ritkán járok ide, zöldet meg még kevesebbet veszek innen, bizonytalanul rányomtam a zöldség dobozkára. Erre felugrott vagy 7-8 kategória. És hát nem láttam a fától az erdőt, mivel itt a kategóriák rendszertanilag voltak besorolva. Vagy valahogy úgy. Erre megnyomódott a pánikgombom, mert már lelki füleimbe zúgott a mögöttem lévő türelmetlensége, és ilyenkor az ember nem találja azt, ami a szeme előtt van. Hősünk történetesen férfiember volt, és mikor az érintőképernyő fölött tétován köröző ujjam látta, leereszkedő hangon, nagyon kifejezően és elégedetten segített: Tökféle. Nem kezdtem el magyarázkodni, hogy drága józsi, tudom én, csak nem látom, hanem megköszöntem, szórakozott szőkeként felkuncogtam, hogy jappersze, tökféle!, majd rá se nézve magára hagytam, hadd élvezze kéjes diadalát, mégiscsak ő a tökszakértő.

A tetovált lány

Elmúlt már az az idő, mikor a tetoválás a társadalom spéci rétegét jellemezte, mikor még megdöbbentő volt és elítélendő, ha valaki tetovált, leginkább, mert a "Szeretlek Ica" feliratok egy adott szubkultúra jellemzői voltak. A totál kivarrtaktól viszolygok, de ez pusztán ízlés kérdése, a bőrt szebbnek találom enélkül. El nem ítélek senkit, de ma már az a kuriózum, ha valakin semmi nincs. 

A lány oldalvást ült a székében. Kissé vörösesre festett haja és pisze orra volt. Illetve van még mindig. Ahogy közelebb értem, azt is láttam, hogy az orra tövében pici piercinget hord. (Ilyenem majdnem lett, de aztán belegondoltam, mennyire utálom, ha nem tiszta az orrom és a piercing belső része csak nem kell oda mégsem. Jó húsz éve olyan karikám volt, amit könnyen kivehettem, nem igazi piercing, vizsgázni nem mentem vele, de máskülönben szerettem hordani, az is pici volt.) Előttem szépen fogyott a sor, egészen közel kerültem a lányhoz. És egyszercsak a tekintete a futószalagon végigpásztázott, a pénztárba beütendő tételeken nézett át. Ekkor láttam meg a tetoválását. Egy terjedelmes és cseppet sem titkolt sötétszürke bohócszemöldök. Nyilván, nem így kérte a kozmetikustól, de a saját színeitől teljesen idegen, erősen megrajzolt vonal és a hozzá társított barbiebaba smink bizarr látvány volt. Az én szemöldököm mostanra kérdőjel formát öltött és kétségbeesetten kérdezi: miért? Mi szükség erre?

Tarzanboy

Nem tudom, a mai gyerekeknek mond-e még valamit, mi még odáig voltunk Tarzanért. Mondjuk nekem kizárólag a Johnny Weismüller alakította szobortestű hős a klasszikus, olyan jóképű fazont sajnos a környéken se láttam. Imádtam, ahogy elkurjantotta magát, persze azt a vadállati ordítást nem is voltam képes utánozni, bár szorgalmasan próbáltam. Reggel a rádióban szólt egy szám a nyolcvanas évekből, a Tarzanboy. Erről beugrott egy régi beégésem.

Egyszer bevonultam a klotyóra és mivel tudtam, hogy anyu meg a bátyám a konyhában van, valami hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem utánozni Tarzan csatakiáltását, de valószínűleg ráébredtem, hogy ez nem a legklasszabbul sikerült, ezért sietve hozzákiabáltam, hogy Én vagyok Tarzan! Csak hogy biztosan rájöjjenek, hogy épp nem a görcsök fogságában szenvedek, hanem tudatos énmegvalósításban vagyok és ahelyett, hogy Jane-t utánozva frizurát és sminket igazítanék magamon, én valamiért mégis a macsó hőst céloztam be. Hiába, akkor is határozott céljaim voltak. De legalábbis már akkor is ez volt a látszat.

Dolgomat végezve kiléptem a fürdőből és ekkor a fejem hirtelen vörösbe váltott, ugyanis a szemközti konyhában megláttam a bátyámat és egyik osztálytársát. Nem tervezett coming out volt ez.

Anyu intézkedik

Az anyja ismerősöm a facebookon, gyerekkoromban egy utcában laktunk. Pár év van csak köztünk, ő azóta már nagymama is az egyik lánya révén (na jó, fiatal, de akkor is). A mi drága csemeténk gyerekkoromban átjárt hozzánk pár éves koráig, akkoriban a szomszéd házat lakták (Verka és a macskák addigra már csak a múlt voltak). Az éppen már értelmes mondatokat szerkesztő kiskölyköt egyszer apám kipenderítette otthonról. A gyerek átjárt, mert jó hintánk volt, meg mert érdekes volt neki nálunk. Apámat külön csípte, ott ólálkodott körülötte. Csakhogy a kedves szülei - akkor épp rocker-csöves korszakukat élték, konszolidált formában - nem igazán figyeltek arra, mit mondanak a gyerek előtt, így hát a gyerek ennyi idősen cifrábban beszélt, mint a mi családunk összes tagja egybevéve, pedig anyám is változatos szókinccsel és fordulatosan tudott káromkodni. Aztán egyszer apámnak elege lett ebből, a maga csendesen agresszív módján megmutatta a gyereknek, hogy hol a kijárat, ha jól emlékszem, a gyerek először viccnek is vette, de aztán tényleg nem is jött többet. Apám nem viccelt, akkor jöjjön vissza, ha megtanult rendesen beszélni. Nem tanult meg.

Bő tíz év múlva a tesóm mondta, hogy most épp kukák borogatása, gyújtogatása, vagy valami hasonló a hobbija. Haszontalan, semmi alak. 

Ma meg látom, hogy az anyját tagelte, a kétfotós kollekció címe: Anyu intézkedik. Először nem is értettem, mi a fene van, kis késéssel esett le. Épp 158-as tempónál kapták le őket, de már látszik, hogy a drága mama telefonál valakinek. Ilyen egy összetartó család. Remélem, rövid időn belül bevonják a hülye gyerek jogsiját örökre, mielőtt még kárt tesz másban. Anyád, kispöcs!

Konfliktuskezelés felsőfokon

Méghogy válságban van a felsőoktatásunk! Egy francokat! Van pár terület, amiben kiválóak vagyunk, tulajdonképp világelsők. Nagyszerűen keresünk például felelősöket, és időről időre meg is találjuk őket. Akik miatt nekünk rossz, akik okolhatók a sorsunkért, az ország mai állapotáért, a jövőnkért vagy a jövőtlenségünkért, azért, hogy kopaszodunk, vagy csak mert nincs pénzünk fogorvoshoz menni. Igaz, ez nem egyetemi diszciplína, de úgyis azt mondják manapság, a biztos szakma többet ér. (Amíg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek... ugye ezt már tudjuk a Pokolgéptől.)

Ha most a dobogós helyeket akarnám kiosztani, erősen részrehajló lennék és a másik két helyet egy párbeszéd alapján ítélném oda. Kommunikációban is zseniálisak vagyunk (végre van értelme a sok kommunikációs diplomának, hiszen ez az ország a szóvivők országa, nem lehet hát panaszunk, erre vagyunk teremtve). Pedig nem is olyan egyszerű az, ha belegondolunk: tartalomnak látszó semmit és nyílt hazugságokat rezzenéstelen arccal mondani, ez ősi, zsigeri tudás. És a harmadik, amiben szintén nyerőnek érezhetjük magunkat, a konfliktuskezelés. Ez szorosan összefügg az elsővel, hiszen ha van felelős, az ominózus konfliktus már nem is konfliktus, kéz kezet mos vagy ez már a vonzás törvénye? Az említett három kompetencia vígan lehetne hungarikum is, és elég szorosan össze is kapcsolódnak, mert egyedül nem megy. 

Az a bizonyos párbeszéd pedig az egyik plazában zajlott, ahová fülhallgatóért mentem, hogy útközben újból ki tudjam zárni a környezetem marhaságait, és ne kelljen a hátam mögül hallani, amint a pár hím tagja a következőket mondja: Szétlőném AK-val...(nem hallottam tisztán, kik zavarhatták, lehetett az menekült vagy hajléktalan, netán Vajna Timi, gőzöm nincs) - a csaja közben zümmögött mellette valamit, mire józsi folytatja - várjál, csak letöltöm a Burgeres appot. Na, ilyen egy kemény csávó, ő aztán jól odavág, macsóbb a legmacsóbbnál is, de előbb még appozik egyet.

Majd én beosztom

Mi magyarok trükkösek vagyunk. Szeretünk kicsit hazudni is, vagy ha őszinték vagyunk magunkkal, okosba szeretjük megoldani, ez mégis jobban hangzik, feltételezi az ősi magyar nyeregpuhított találékonyságot. Ebből következik, hogy a magyar cégek is találékonyak. Leginkább azok, amik állami kézben vannak, voltak vagy lesznek. Ez a közös többszörös. De akár lehet origo is. 

Már megint kaptam egy levelet, ami valószínűleg nem tértivevényes, csak sima ajánlott, de egy ideje már azt is a postán kell felvenni, aláírni, személyit mutogatni. Ezt akkor tudtam meg, mikor a bankok küldözgették a "mennyi pénz jár Önnek vissza" leveleiket. Akkoriban kaptam egy sima levelet is a banktól, azért is be kellett menjek és mikor rákérdeztem, miért, akkor mondták, hogy már jó ideje visszaállították, hogy a sima ajánlott sem megy a ládába. Gondolom mert a fineszes emberek időnként elfelejtették, hogy megkapták a levelet.

A postán mindig hosszú sor van a két tértivevényes ablaknál. Van idő nézelődni, néznivaló kevés akad. De azon a táblán rendre felhúzom magam. Csináltak egy órarend szerű táblát, amin színekkel jelölték, mik a kevésbé zsúfolt órák, és mik a neccesek. Sokáig nem kell gondolkodni, hogy vajon a 8-ig nyitva tartó postán a munkaórák leteltét követően van-e tömegnyomor, vagy a mindennyugdíjasok sziesztaidejében. A táblára bűbájosan odaírták, hogy ők így szeretnének segíteni, hogy ne kelljen hosszan várakozni, mert nekik bizony fontos a mi időnk. Persze annyira sose fontos, hogy több ablakot is kinyissanak, de ha én kímélném az időmet, akkor esetleg menjek csütörtök délelőtt 11 tájban. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem örülök, hogy este 8-ig is mehetek a postára. Akár 4-kor is zárhatnának.