Sh(ake )it!

A szokásos ünnep előtti lökdösődő tömeg a piacon, a gyümölcseim viszont elfogytak, menni kellett. Ahogy az árusomhoz igyekeztem, rögtön a sarki pultnál az ékes magyar vadkapitalizmusba botlottam és az nem kért elnézést, hanem büszkén hirdette magát. Ott ugyanis igazi, hamisítatlan magyar banánnal találkoztam. Hungarikum. Turmixbanánnak hívják. Nemzeti szalag nélkül. Ez annyiban különbözik a gaz nyugaton forgalmazott szép sárga példányoktól, hogy ez egybefüggően barna és szottyos. Persze, a banán még sárgán és félsárgán is képes szottyosodni, nem kéne itt finnyáskodni, ráadásul ha 140-ért akar az ember banántot, hát akkor csak ne tudatos vásárlózzon itt. Egész szép halom volt ott, egyelőre nem tört rá az emberekre a turmixőrület (talán még mindig a levehető ajtajú NDK turmixgépet várják), s már alig várom, hogy a szaloncukor szezon is kitartson emelt áron májusig.

Kenyerem java

Ezúttal nem a koromat panaszolom, hanem a rendszeresen előtörő, és eddig nem túl sikeres "mostantól magamnak sütöm a kenyeret" című projektről írok. Most volt idő, meg óvatosságból bespájzolt mennyiségű liszt is (főleg, mivel nem sütöttem sajtosrudat), hát újranéztem a videót, amiben Dragomán György előadja, ő hogyan süti a kenyeret. 

Kovászom nem volt, elő hát a porélesztőt. Hoppácska, ez lejárt novemberben, a másik meg bő egy éve. Sebaj, a novemberiben hátha van még erő. Ez a kenyér arról híres (azonkívül, hogy a videótól, meg a látványtól annak ellenére is elkezdett korogni a gyomrom, hogy előtte faltam be egy negyed diós bejglit), hogy nem kell eszelősen dagasztani, csak bekeverni, pihentetni és sütni. Eddigi kenyeres kudarcaimból okulva ezúttal fele mennyiséget számoltam, ne kelljen annyit kidobni. Elő a kelesztőtálat, megkutyultam és lefedtem. Reggel izgatottan lestem, megkelt-e. Háááááát, amolyan unorthodox módon. Nem túl meleg a lakásom és a konyhából elfelejtettem a szobába behozni (legközelebb éjszakára megkapja a fotelt, takarókkal kibélelve, körbebástyázva, nem hinném, hogy egy parasztháznak jobb fűtése lett volna, ámde mégis tudtak finom kenyereket csinálni). Szóval csak olyan finoman kelt meg. Nem hajtogattam, ahogy Dragomán, ő is mondja, az eredeti recept nem igényli. Jénaiban vagy hasonlóban akartam sütni, de olyan kicsi tésztakupac volt, hogy hirtelen improvizálva a legkisebb szögletes formába szórtam lisztet, arra ment rá a formátlan massza. Még így is laposka. Lefedve, de hitetlenül toltam a sütőbe. Nem is mertem a javasolt hőfokra állítani, így amikor papíron le kellett volna venni a fedelet, konstatáltam patópálosan, hogy ráér még az. 

Nos, az eredmény...khm. Hát, nem mondhatnám, hogy levegős lett, s bár sötét utcasarkon nem védene meg egy esetleges támadáskor, mindenképp alkalmas lenne riogatásra. A közepe nyersecske, a teteje is inkább hepehupás friss aszfaltot idéz, semmint kenyeret, mindeközben pedig a széle, ahol nem volt lisztezett a forma, bizony odakapott, habár szagát nem éreztem. Azért megkóstoltam, és valahol rejtve, érezni lehetett benne egy finom, fehér kenyér ízét, de ezt még akárhogy is, gyakorolni kell. Mosogatáskor kellett szembesülnöm, hogy az oldalán levő égett részek voltaképp nem égésnyomok, hanem a zománcos forma festékes része, amit a kenyérke kierőszakolásakor sikerült megbontani. (Most gondolkodom, lehet-e a cuccot valami teljesen más szerepben új életre kelteni, vagy menjen ez is a kukába.)

Tanulságok vannak, de feltett szándékom jövő héten porélesztőt venni és újból nekifutni. Jénaival.

Ma volt az

Ma volt az a nap, mikor a Wellhellot Coelhonak olvastam.

Magácska mindig mosolyog

Bazira későn feküdtem, bazira későn keltem. (Azannya, mocskos alkotmányellenes egyedülállóként, ahelyett, hogy az elmúlt 15 évemben szültem volna. De igen, unom én is, de az, hogy a joghoz legminimálisabbat sem konyító, ámde demokratikus jogaikkal kérkedő magyar embereknek a kormánypropaganda akkora baromságot toljon, hogy az a szólásszabadság védelme, ha a telefonosok szerintük alkotmányellenes(?) nemtámogatását fikázzák egy amúgy is lejáró szerződésfelmondással, és az információk híján az emberek zömének csak az jut el a fülébe, hogy szegény Ákoska visszavonul...mert művész(?) és támadják. Valaki borogasson.) Későn mentem a piacra. De még úgyis megyek pár nap múlva, mivel most kevés készpénzem volt, akárhol meg nem szeretek kivenni. Mentem a kedvenc zöldségesemhez, sor volt, ráadásul a szemközti hentes kivágta az egyébként is keskeny útra a hűtőjét, hogy növelje a forgalmat. Mivel unatkozik, még ki is áll a maradék útra, vicceseket beszélni. Ilyenkor tolulás van, amit egyre nehezebben viselek. Ráadásul, emberünk nekiáll egy jóízűt migránsozni. Ha a termékei is olyan ízetlenek, mint a viccei (vajon esznek-e ilyen húsokat a migránsok?), akkor érthető a forgalma. Nem az a bajom, hogy bántja a migránsokat, hanem, hogy az idomított kormánydemagógiát böfögi fel ott, ahol ennek semmi helye nincs. Az a bajom, hogy ez az egysíkú kormánydemagógia olyan helyekre kúszik be, ahol semmi keresnivalója. A hétvégémbe, az estéimbe és az ágyamba.
Így karácsony táján még durvább számban hömpölyögnek az emberek, de miközben kicsire húzom magam össze, így is 5 másodpercenként vágja az oldalamba valaki a táskáját, könyökét, vagy amije van. Végre védett helyre értem, beszélgettünk kicsit az árusommal, és óriási vigyorral csúsztam ki a sorból. Ráfordulok az útra, ahol a hentestől azóta se vettek semmit és unatkozik. Elkurjantja magát, hogy Magácska olyan szép, mindig mosolyog! Nem tudtam eldönteni, hogy vajon engem fűz-e ilyen frappánsan, vegyek valami cupákot tőle, túl sűrűn nem láthat (hacsak az üzletben bent állva is unatkozva kifelé nézeget), vagy csak simán unalomból a lánya korú nőkkel kezd flörtölni, vagy az árusomat fűzögette, mert nem különösebben figyeltem rá, igyekeztem a sodrásból mielőbb kikerülni. De legközelebb kiírom a homlokomra, hogy vega vagyok.

Princípiumom beteljesíteném jeligére a kiadóba

Nem vagyok és nem voltam soha vérgőzös feminista, bár azt hiszem a legtöbb embernek mégis ez a szó (vagy ezek egyike, kinek a vérgőz, kinek a feminista) jut rólam eszébe. Mindegy is. Talán egy idő után már nem lesz részleteiben érthető, de nem linkelem a videót, ami kiváltotta belőlem is ezt a posztot, mert előbb vagy utóbb úgyis lekapják. Most minden erről szól. Röviden az előzmény csak annyi, hogy a hétvégi fityiszes kongresszuson kövérlacibácsi jelentette ki, hogy a genderista megközelítés baromság, nők irány szülni, konyhába. Ezt a sztorit árnyalta egy csöppecskét irritáló modorban Akosh (bakker, nem jött össze a nemzetközi karrier,mióta nincs VIT, hiába írta angolosan a nevét), köszörűs költőnk a vízfej tévében. Akit zsenge kamaszként imádtam, szégyen vagy sem, ha kicsit megerőltetem magam, a mai napig tudnék vele Bonanza slágereket pontos szöveggel bömbölni (én vagyok a jel...), és az első két Ákos albumot is egész jól reprodukálnám fejből, de legalábbis a hellohellot igen (nem összetévesztendő a kiváló Hallohallo BBC vígjátékkal). (Ugyanezt a magyartanárunk buzgalma miatt kötelező versekről már csak mogyorónyi vagy szójányi nyomokban tudnám prezentálni, Catullus gyűlölős-szeretős sorait pedig a latinon kívül hiába tanultuk három kiváló fordításban, most már csak mixelve tudom őket prezentálni, a latin megy kiejtés szerint: ódet ámó kvárid faciam fortassze rekvirisz, neszcio szed fieri, szenci et ekszkrucior zárójel bezárva.) Szóvalhogy Á(lo)kost szerintem azért utálom most annyira, mert eleinte szerettem és valószínűleg a csalódás magamban oly nagy, hogy az utálattal kompenzálom ifjonti botlásom. De ettől függetlenül is irritáló az az arcjáték, szóhasználat, amit a videóban láttam. Kb. 10-15 percig bírtam, utána leállítottam, mert nem tudtam eldönteni, hogy az irritáló fejű fukszos riporter alákérdezése, modora idegel jobban, vagy Ákos kiműveltpolgársága. De az már a kiragadott részletekből is kiderült, mi kéne legyen nőként a princípiumom. (Illetve azt hiszem, nekem így negyvenen túl már egyre kevésbé, ahogy rohadnak a pete- és egyéb sejtjeim a kihasználatlan testemben, takarítónőnek még talán jó leszek, ha az irgalmas apácaságot már technikai okok miatt buktam is (mellesleg pont ma láttam egy apácát a házunk előtt teljesen kreszellenesen átkelni az úton, hová romlott ez a világ?). Szóval férfi mellett, mögött állva, támogatva, gyerekeket potyogtatva kellene kiteljesednem. A princípiumra reagálva sajnos egész kicsi korom óta leragadtam a princ várásánál, még mindig a herceget a fehér lovon várom, csak már nem vagyok biztos a létezésében és én sem vagyok már egy olyan igazi hercegkislány. (És miközben ezt írom, belekortyolok egy pohár borba, riszálok kettőt a Pink Martini Amado Mio című számára és ebben a pillanatban kerek a világ. Sovány vigasz egy kövér summázatra.) Most nem térnék ki azokra a közönséges fizikai képtelenségekre, amik a magyar valóságot meg az ákosi valóságot jellemzik, mert mi a fenének, megtették ezt mások (vazze, Magyarországon egy férfi nem képes úgy általában eltartani egy fullos családot). Én csöppecskét kevesebbet keresek, mint egy férfikolléga, akit a neve és a férfi mivolta miatt alkalmaznak adott szerepkörben, de ennek a ténynek a létezését cáfolják sokan, főként hímnemmel és hímtaggal rendelkezők, úgyhogy hisztis nőként ezt tovább nem is feszegetném. Alapvetően nincs bajom a női léttel, sőt, azt hiszem, ha lehet kívánni, hogy bogár legyek-e a következő életemben, simán nő szeretnék lenni, mert a bogarat még én is lezúzom. Szeretem, hogy vannak melleim, csípőm, s bár a combjaim nagyobbak, mint szeretném, nyilván vannak férfiak, akiknek ezek is megteszik. Vasalni és porszívózni nem szeretek, de mosogatni igen. Ezt a rák horoszkópnak, mint vízjegynek tudom be, a bika aszcendensem csak bezavarna. Nem vagyok csajos csaj és nem vagyok leszbikus. (Asszem.) De nő vagyok. Érzékeny, nyers (nem, ezek nem zárják ki egymást, sőt!). Szeretek nőies szerepekben lenni, de ezt nem a külvilágnak tartogatom. Szeretek odafigyelni, gondoskodni. Örülök, ha valakinek azért jobb, mert én vagyok. Ha az illető férfi, külön jó, de igyekszem az általam jónak tartott embereket nemtől és princípiumtól függetlenül segíteni. Néha önzetlenül, mert jólesik, néha meg azért, mert remélem, ezt a figyelmet visszakapom. Emberből vagyok. Bár nem elsőszülött vagyok, de okosabbra sikeredtem, mint családunk elsőszülötte, hogy a brit tudósokat cáfoljam. Ő férfi, én nő. Az ellentét köztünk nem nemi, hanem pont a hasonlóságunkból fakad. Hogy még nem potyogtattam ki gyerekeket magamból, az pont az idézett, magukat férfiaknak képzelő hímtagokhoz hasonlóan viselkedő apám életfelfogása miatt van. Rosszat ő sem akart, csak a saját érzelmeit nem tudta helyretenni, ezért másokat bántott, s mutatott nekünk olyan mintát, amit féltünk követni. Lehet, hogy rossz a diagnózisom, de ehhez a princípiumomhoz ragaszkodom. Ha tévedek, magam miatt szeretnék tévedni és nem azért, mert más azt mondta.

Lucky

Ebédért rohantam ki déltájt, a közeli leveseshez. Útközben igyekeztem kikerülni az adventi sodorból és nem beleütközni a teraszidőjárást is túlélő hotdogozós pultba. Épp a pultot kerülgettem, mikor a semmiből elém toppant egy tejeskávé színű lebernyegbe öltözött távol-keleti mosolygó figura. A ruházata inkább a tibeti szerzetesekét idézte, mintsem a szamurájokét. Látom, hogy valamit mondani készül, s lendül is a keze irányomba. Valami aranyos színű, érmének látszó dolgot nyújtott felém, miközben széles mosolya mellől szűrte, hogy Please, lucky! Ha jól értek távol-keletiül, ez kb. a következőt jelenti: Kedves hölgyem, engedje meg, hogy megajándékozzam ezzel a szerénységgel, garantáltan szerencsét fog Önnek hozni. Mivel az indiai ruhába öltözött krishnások láttán alapból képes lennék 500 métert kerülni, csak ne mondják azt, goranga, reflexszerűen elutasító vagyok. Sajnos, ha adni akarnak, előbb mindig a rossz szándék jut eszembe róla, pedig hülyeség mindig háttérgondolatokat, rejtett motivációt sejteni. Bármennyire is rámférne egy kis szerencse, mégis annyit mondtam csak, hogy no, thanks. Aztán azon járt a fejem, miféle szerencsét utasítottam vissza, vagy ha nem, akkor az is lehet, hogy valamelyik thai étterem reklámfogása és egy 10%-os kedvezménykártyáért nem nyúltam. Mindegy, akkor viselem a következményeket, ha nem leszek szerencsés, hát nem. Éljünk veszélyesen!

Este újból futottam, jólesett, bár lassabb voltam a múltkorinál is. De... mikor elindultam, kutyaszarba léptem a járdán. Biztos a mosolygó lucky gyerek tette oda, hogy ne kerüljön el a szerencse. Azt hiszem, holnap veszek egy sorsjegyet és feladok egy lottót is (ezt is a veszélyekkel teli élet jegyében).

Egy élő isten

A Nyugati aluljáróban megint térítettek. Ezúttal nem a tört magyarsággal, de töretlen buzgalommal áriázó kínai bácsi műsorozott, hanem egy 40 körüli magyar fickó osztotta azt, amiből neki se volt sok. Nem, nem a pénzét. Az észt. Azt próbálta osztani. 

Nem vagyok teológus alkat és ez alighanem így is fog maradni. Persze, vészhelyzetben hajlamos vagyok én is fohászkodni és fogadkozni, de még mindig nem hiszem, hogy ha a testem porrá vált, a lelkem a mennyekben virul majd, miután Szent Péter beeresztett. Vagy valaki. A rítusokat, szimbólumokat megkapom a művészetekből, nem tartok igényt spirituális átalakulásra. Nem is terveztem sokat hallgatni az agymosást, már csak azért sem, mert ez az aluljáró nem a legvonzóbb hely. Miközben átvágtam a placcon, a lényeget csak elcsíptem. Az pedig az egy élő istenről szólt (lehet, hogy ezt mind nagy kezdőbetűvel kellett volna írni, valahogy így: Egy Élő Isten, mint ahogy a magyar szót is szeretik sokan naggyal írni - nekik egészségükre), de nem ám arról, akit az ember kitalált. Mert ott van például Allah, őt kitalálták. 

Vagy a csávó beszélt lassan, vagy én viharzottam át túl gyorsan, de tovább nem hallottam. Persze lehet, hogy csak a szelektív hallásom az oka, ki tudja.

Azóta is azon agyalok, vajon hogyan is folytatta ezt követően a mondókáját ez a jancsibohóc. Túl sokan ugyan nem hallgatták, de azt a mikrofont mégiscsak ki kellett volna a kezéből csavarni. Meg két büdös nagy pofont lekeverni neki, egyet az Egyélőisten nevében, egyet meg Allahéban. Písz.

Ingerküszöb

A kigyulladós hármas metrón döcögök. Dugig van emberekkel, a fülemben is lógnak. Beszálláskor egy csomóan attól a pillanattól fogva, hogy ajtón belül kerültek, megállnak és gondolkodnak picit, hogy jobbra, 45 fokban előre, esetleg balra menjenek tovább. Én meg ott állok a seggében és az enyémben is valaki. Nem akarom felrúgni az előttem állót, bár a tétovázásával egyre erősebb lesz bennem az inger. Nem vártam meg, hogy ezt a lassúdad táncot megint eljárja előttem, hát a nem nyíló ajtóhoz húzódtam. Szemközt egy velem szemmagasságban levő alacsony srác. Persze, jobb, mintha az ágyékát kellene pár megállón keresztül lesnem, vagy épp rámlehelné a bagószagú lehelletét. Bambulok kifelé, hogy ne kelljen szembenézni az intimzónámban állókkal. Jobbra két fiatal lány vicceskedik, a srác belebújt a telójába, én meg már tucatszor elolvastam, mi van a vészjelzőhöz matricázva (az Urambátyám Kft. készíthette azt a töménytelen matricát, amivel a régi járgányokon levő evidens dolgokat felmatricázták, jó pénzért). Megáll a metró, ajtók kinyílnak és a megszokott szöveg helyett csak annyit hallunk: A szerelvény üzemi területen állt meg. Nem nagyon figyeltem, de szerintem semmi extra nem volt, valószínűleg rossz gombot nyomhattak. A lányok egyike erre a géphangra feltette az evidens kérdést: Éééééééééééééééés? Ránéztem vigyorogva. A srác, mint aki most ébredt (kb. mint anyukám, mikor ülve elaludt a tévé előtt és mikor benyitottunk, automatikusan felébredt és mondta is: nézem!), szintén megszólalt: Miért? Felhorkantottam és egy darabig még nem bírtam magamhoz térni ennyi előtörő kérdés után. Több körrel később már csak a gesztenyepüré gondolata tartotta bennem a lelket, mentem is gesztenyéért, de későn tűnt fel, hogy a szemközt érkező lumpenpárocskának nem áll szándékában foglalkozni olyan piti dolgokkal, hogy esetleg rajtuk kívül más is használná a járdát. Hullámzó lett a mozgásom, ahogy sajátos gerincgyakorlattal igyekeztem kivédeni a nagyobb ütközést, de a festettszőke, cserzett hangú nő még idejekorán rámordított: Haljál meg! Nem tudtam eldönteni, ez most cigányátok volt-e, és reflexből csak viszont kívántam neki, pedig egy pillanattal később már tudtam a szofisztikált választ is: Csak Ön után.

Nemzeti Semmi

Megint enyhébb az idő, mint ilyenkor normálisan. Tegnap nem volt kedvem futni, ma viszont nehezen, de rávettem magam. Nehezen, mert egyrészt lusta vagyok, másrészt meg a múltkori támadós történet sem dobott fel. Szeles volt, de nem vészes. A Közlekedési Múzeumnál a sötétben kissé elbambulva majdnem nekimentem a kiásott és ráccsal félig elkerített gödörnek és az utána elkerített mélyebb gödörnek, amit pár méter után egy masszívabban kiásott rész követett, persze csak a fényvisszaverős közlekedési tábla rajta, de a macskaszemeim pechemre nem eléggé világították meg... Ez már a Liget Projekt (hogy rohadjanak meg!!!), vagy csak a szokásos Nemzeti Semmit építik, ami majd igazolni fogja egy csomó lé elköltését és a projekt létjogosultságát? Az egyik kanyar után, ahol egyszer óriásit zakóztam, sokszor pedig csak majdnem, szóval ott a kiálló gyökérben megbotlottam, hatalmasat kalimpáltam, a szembejövő lány ijedtében felszisszent, ha elestem volna, segített volna, tuti, de szerencsére csak malomkörzéseket csináltam, leginkább előre. Ekkor még nem sejtettem, hogy újabb próbatétel vár. Előttem Jancsi és Juliska kutyát sétáltatott a parkban és ha már kijöttek, hát rá is gyújtottak. Szerencsére nem valami durvát szívnak, így csak a nyomukba érve köhintettem el magam. Erre Julis ijedtében jobbra ugrott, Jancsi balra, a kutya kicsit előrébb. Nekiindultam a kettő között elmenni, de Jancsi jajong... a póráz, mint biztonsági öv húzódott a vállamig, kikavarodtam, és már csak Julis neharagudjozását hallottam. Puffogtam kicsit, de nem haragszom, csak remélem, tanultak belőle, hogy pórázzal maradunk a kutya oldalán, különben baj lesz. A harmadik bazmegelés már az iskolánál ért, ahol két kölyök kergetőzött és majdnem a gyomromba futottak. Épp nem.