Az esőtől és havasesőtől felázott talajon nem jó futni. A mocsarassá váló Városliget nagy része meg még sötét is. Habár talán ennek is köszönhető, hogy itt közel nincs annyi futó még csúcsidőben sem, mint a Margitszigeten. De majd a Liget projekt, na az majd felpörget itt mindent.
Trappolok a sötétben, gázlómadár léptekkel a mocsaras részeken, a betonon meg sánta kutyaként, akit utolérni mint tudjuk, igen könnyű. A távolban látok egy kis piros fényfoltot kb. 40 centi magasan , gondolatban megdicsérem a felelős gazdit, aki ügyel a kutyájára. Elsuhanok (na jó, csoszogok, a kicsit késői és masszív ebéd hatása alatt vagyok) mellettük, mikor is blöki egetrengető hangon elkezd velem ordítozni és miközben tovább ugat, jön utánam. Bántani nem akart, ahhoz nem volt elég bátor, de az ugatást csak nem hagyta abba. Mintha a gazdi szólongatná a távolból, de a hang alapján (sötét van, mondom) nem jött ám közelebb. Tovább futok, a kutya is és ugat, visszaugatok, hogy menjen már a francba. Elegem van, odaordítok okostojás gazdinak, fogja már meg. Nagy nehezen látom a faszit közelebb sétálni. Nem fut, nem, lomhán slattyog. Most hallom az agylobom kellős közepén, hogy angolul kárál. Ékes brit tájszólásommal megkérdeztem, mi a francnak tart kutyát, ha nem foglalkozik vele. A kutya láthatóan nem fogadott neki szót, még viszonylag fiatal is volt, de azt nem tudom, még hány méterig csaholt volna utánam, ha végül az idióta meg nem fogja.
