Csak bámulok

Annyira szépen sütött a nap, hogy a buszon inkább kukkolósat játszottam, ami egyik kedvenc elfoglaltságom. Pedig a hetek óta cipelt vaskos könyv csak arra vár, hogy végre befejezzem. De nem köt le. Inkább lestem az embereket az utcán, az autójukban, kilógva az ablakkeretben. Semmi extra látványosság nincs ilyenkor, csak a naplenyugovós, lehullott avaros kép hozzáad valami megmagyarázhatatlan bájt ahhoz, ami tök hétköznapi, egyszerű, unalmas. Ma mókás napom volt, viccesen indult, félig unalmasan folytatódott, vidáman ment tovább, és éppen afelé tart, hogy harmóniában záruljon. Kibámulós időszakom kedvence volt a kiscsapat, amelyik 3 gyerek-1 felnőtt férfi (lehetett a papa vagy a nagypapa is) kombó volt, akik pont nem érték el a buszt, amin én is ültem. Illetve ha a sofőr jófej, akkor kinyitotta volna nekik az ajtót, amíg a piroson áll, mert a férfi állt egy kicsit tétován, jól látható, mire várt, a gyerekek csakúgy. Ez a nyavalyás busz óránként csak vagy háromszor jár, most szobrozhatnak ott húsz percet. A sofőr persze elhajtott, ők néztek fájdalmasan az elhaladó rozzant jármű után, de a legkisebb sünbalázs képzeletbeli csodafegyverével még megbosszulta ezt a galád tettet, de olyan lesajnáló arckifejezéssel követte a gonosz buszvezető bácsit, hogy az szerintem bőven elég büntetés a szerencsétlen békávés csúcsragadozónak. Egy pillanatra összetalálkozott a szemünk a kiskölyökével, de valószínűleg csak én érzem úgy, hogy mindketten majdnem elröhögtük magunkat. Mert hát megérdemelte a sofőr.

A másik kedvencem a Keletinél a pofátlan taxishiénával kommunikáló mezei autóvezető volt. Taxisunk a sztereotípiáknak megfelelő tipikus taxisviselkedést mutatta be a nagyközönségnek: nagy ívben szarva a kreszre, a többiek idegeire és más egyebekre, gondolta kielőzi a buszt, neki ne döcögjön ott előtte a hülye ikarus. Bevág a mellettünk lévő, lényegében hivatalosan nem is létező sávba és mint egy cápa araszol előre. Jobbról folynak el az autók sorban, dugó van, csorognak, amíg a lámpa engedi. Az egyik autóban az igencsak visszafogott sofőr mediterrán kézmozdulatokkal kísérve dicséri derék hiénánkat, manyifik, cuppant is hozzá déliesen, miközben a szájából előtörhetne akár a következő folyam is: miajóédestaxisanyukádatkereselteittazútonédesfijam (az egyes szakaszok tetszés szerint cserélhetők ebben a többszörösen összetett betűhalomban).

Volt még egy kedvencem, de ő buszon belül. Az a típus, aki ötperces buszozása alatt képes 30 ismerősével bájcsevegni. Először utáltam is, mikor kihallottam a hangját az alapzajból. Aztán egyre bájosabb lett az idősödő nő hangja. Csak azért hívlak, nincs-e kedved kávézni, csillagom. Épp most megyek a postára és utána...tudod, ott a házban, nyílt az az új kávézó. Vagy mehetünk oda is, ahol múltkor voltunk. Na, csillagom, akkor ha kabát van rajtad, ne vedd le, majd akkor előbb kávézunk, utána megyek a postára. Na, milyen ötletem támadt, igaz? Valahogy olyan barátságos volt, meg vidám az egész beszélgetésdarab, hogy sajnáltam, hogy engem nem hívott kávézni. Mondjuk nem is tudtam volna menni.

Repetitio est mater...

Ja, az anyját emlegettem elég sűrűn annak a baromnak, aki miatt a Liget sötétben van. Illetve van hézagos világítás, de van, ahol hézag nélkül nincs. És ilyenkor szoktam a kővel találkozni. Most is. A múltkorihoz képest ezúttal már egész tökéletesre sikerült a mozgáskombinációt fejlesztenem, mert már az arcommal szántottam az anyaföldet (a jó édesanyját annak a bizonyos baromarcnak) meg is kóstoltam. A fehér pólóm átszíneződött a találkozó során, de a nacim ép maradt. A két térdem kicsit horzsolt, az állam megdagadt, a bőr pedig elveszítette folytonosságát. Sose voltam nagy sminkmester, de a holnap esti szülinapi buliban kénytelen leszek előadni a megvert az uram kezdetű násztáncot, mert ezt az elszíneződést hétköznapi mennyiségű festékkel - amit még megtűrök magamon - ugyan le nem vakolom. Legközelebb viszont kizárólag jóképű mentőorvos környékén kéne elesnem, hogy azonnal jó kezekben legyek. Ezt még tanulnom kell.

A hosszú élet titka

Meggyőződésem, hogy apai nagyanyám génjeit örököltem, és hozzá hasonlóan masszív öregcsaj leszek, szinte majdnem elpusztíthatatlan. Ez esetben, ha jól számolom, van ötvenvalahány év még előttem. Addig még sok csúnyaság fog történni a világban, s nem tudom, képes leszek-e megőrizni ép elmémet. (Egyesek szerint ez már most kudarcba fulladt, ne reménykedjek.) A jókedélyemről meg még óvatosabban nyilatkoznék.

Amikor ma kora délután felszálltam a hannoverire, elég zsúfolt volt, örültem, hogy a közelembe tudtam cibálni egy kapaszkodót, hogy azon himbáljam magam a megállók között. Pont elértem, épp akkor ért be, amikor a troliról átszállóban odaértem a megállóba. Ez mindig sikerélményt jelent, a legtöbbször utálok várakozni a tetűlassú villamosra. Ilyenkor már nem érdekes, hogy van-e ülőhelyem, a vállamon lógó cekker súlya úgyse lesz kevesebb.

A legelső üléseken összegyűlt utasok közt volt értelmi sérült, combig bepólyált balesetes lábadozó, 2 nyugdíjas néni meg egy bácsi. A bácsi, ahogy hallom, életvezetési tanácsokkal szórakoztatta a nála valamicskével fiatalabb néniket. A bácsi már betöltötte a 85-öt. Ekkor az értelmi fogyatékos fiú anyukája pár méterről átszólt a fiának, hogy ők bizony ezt nem fogják megélni, márminthogy a 85. évüket. A fiú néz vissza bambán, már miért is nem? Anyja erre nem válaszol, csak hajtja tovább, amit elkezdett. A bácsi tovább sorolja, ő jó géneket örökölt. Az anyukája 95, az apukája meg 90 volt. De ő amúgyis mindig úgy élt, hogy tudta, mi a hosszú élet titka. Mire a sztoriban idáig ért, a bepólyált és a fogyatékos fiú leszálltak, én meg az egyik helyre leültem, szemközt kamaszfiú, meg mellette áll a haverja. Az eddig mellettem álló divatos kislány is leült s néha kihallgat a könyvéből. A srácok is figyelnek. A bácsi, meg a két néni valami hihetetlen hangulatot teremtettek. Elkezdtünk rájuk figyelni. A bácsi életereje töretlen és törhetetlen. Egyikük sem szól egy rossz szót sem a politikára, sem a fránya fiatalokra. Nosztalgiáznak, de mégis a jelenben élnek és megragadják azt. Azokat az örömöket, amik még járnak nekik. Örülnek, hogy még élnek, hogy tudnak egyedül járni, látják a napfényt. Elkap a nevetés, amint látom, hogy a villamos elejét megmozgatja a három kisöreg. A srácok még mondják is, hogy mesélő kéne a BKV-ra. Nem is rossz ötlet. Az öregek sem lennének egyedül, a tengerit meg sehol nem hántják, kemence mellé sem kucorodik a család, hogy hallja a történeteket az öregektől. A bácsi meg népi rigmusként ismételgeti a kisméretű butykosát meghúzva, hogy reggel konyak, délben konyak, így leszünk majd hajlékonyak. Ő biza megfejtette a hosszú élet titkát. Erre már elkomolyodtam és elkezdtem figyelni a receptre. Értágítás. Az embert baj nem érheti, ha van nála értágító. Na meg pia. És hogy a csalamádé nemcsak savanyúság, hanem a teheneknek adott fiatal kukorica, ha jól vettem ki a szavait.

A kisöreg valami zöld határőr vagy miféle sapkában volt, rajta két jelvény, amit nem bírtam kibetűzni. És a jobb kezén hiányzott a mutatóujja, mégis, amikor magyarázott, a nemlétező ujjával mutatott előre. Szemén a szemüvegkeret legalább 50 éves. Majdnem olyan sokat látott, mint a bácsi. Mellette a néni, mielőtt leszállt mondta, hogy mikor fiatal volt, teknőben mosott, mégis volt ideje a moziba elmenni. Most meg a gép mos ki helyette, mégsincs rá ideje.

A bácsi egyedül maradt. Bennszakadt a szó. Mikor lassult a villamos, elkezdett türelmetlenkedni, menjünk, menjünk. Kár, hogy le kellett szállnom.

Angyalok márpedig vannak

Naná. Várom a csodát a buszmegállóban (ez egy ilyen nap volt), és megérkezik. Biciklivel. Csak a jobb szárnyát láttam messziről. Sapka a fején, kicsit borostás is. Szemüvege mögül kicsit álmosan néz rám. Fiatal férfinak néz ki, vagy inkább srácnak. Szárnya - egy fél (gör)deszka - továbbra is kikandikál a háta mögül, ahogy továbbhajt. És tegnap kellett megtudnom, hogy Veszprémben itt járt a kedvenc svéd bandám. Na nem mintha odáig elmentem volna értük, de azért kár.

Csöngess nekem légy szíves

Tömött az 5-ös busz. Mint majdnem mindig. Már megszokta az ember, hogy ferdített gerinccel közelítsen a megállóba, könnyebb lesz felszállni. Jógiknak kifejlesztett szabad helyek, kobrapóz gyakorlása mondjuk a plafonról negatívban lógva. Jaha, ahogy azt Móricka elképzeli. Mindegy, időre mentem, szóval felpréselődtem. Két megálló után már egész jó helyem volt, büdös ember se volt fenn, királyság, levegő is van, kapaszkodó is. Mi kell még? Senki nem lett ideges, mert sok jó ember volt, aki kis helyen is elfért. Előttem egy néni. Messze van neki a leszállásjelző, így odaszól a másik oldalamon standoló lánykának: Csöngess nekem légy szíves!

Danke

Egy napra Bécsbe kirándultunk. Miért pont oda? Miért ne? Olcsóbb, mint mai viszonyok közt a Balatonra leutazni, ami persze elég nevetséges, de ettől még így van. Euróm úgyis volt még egy kis maradék. Nehéz volt ugyan összekaparni magam reggel, hogy a 7-kor induló járathoz kiérjek, de aztán ringatott a busz. Amin alig voltak, így kényelmesen el lehetett helyezkedni, hátra lehetett süllyeszteni az ülést. A szélkerekek már a nyugati határszél közeledtét jelzik. És hatalmasak. Éljen, éljen, mindjárt Bécsbe érünk! Benn is vagyunk. Akkor most merre? Megvettük a napijegyet, pontosabban ez amolyan bevásárló jegy néven futott, merthogy reggel 8 és este 8 között érvényes, nekünk meg az pont jó, és valamivel olcsóbb, mint a 24 órás jegy. Ugyan jó lett volna, ha egy turistáknak szánt térképet találunk valahol Erdbergben, de lehet, hogy csak nem vettük észre, így a kinyomtatott térképen a sokféle szürke csík között próbáltunk eligazodni. Volt néhány ötletünk, mit nézünk meg. Tervbe vettük a Prátert, hogy visszaidézzük a nagyszerű Mielőtt felkel a nap című műremek pillanatait így 16 év (jujjj!!!!) távlatából. Felpattantunk a Práterbe ügető villamosra. Aztán hopp, egy hirtelen ötlet, leszálltunk a Hundertwasser háznál a Kegelgassén. Elkezdtünk fotózni a szemerkélő esőben, röhögcséltünk, menekültünk a japán turisták elől, mert ha ők egyszer elkezdenek fotózni, hát onnan nem egykönnyen szabadul az ember. Innen továbbsétáltunk a Práterbe, útközben a parkon át gesztenyét szedtünk, kutyát simogattunk és ámultunk meg bámultunk. Toronyiránt meg is lett a Práter, óriáskerekével meg mindennel. Korábban mindig sznob kultúrakciók miatt (múzeumlátogatás, Schönbrunn, konkrét kiállítás miatt, téli vásár gagyi tömegével sodródás élményéért) voltam itt, és a vidámparkok sose vonzottak. Most meg betévedtünk vidámparkfaluba. Az egész bejárható, megbámulható. Élénk fantáziával elborzadtam a ringlispíren (nem érdekel, hogy nem így kell írni, nekem gyerekkorom óta ez a neve), ami nem elég, hogy emberi magasságban pörög, de még fel is húzzák sok méterre. Meg a székben ülve bambadzsampolás két pózna között. Az óriás kaszás meg a trollok, a színes kavalkád még így ősszel is vidám. Fotózkodtunk debil figurákkal, és hamar átvettük a hely szellemét, amit jól ki is eresztettünk a palackból. Nem, egy kortyot sem ittunk. Alkoholt legalábbis. Megszemléltük közelről is a hírneves zárt óriáskereket és visszametróztunk a városba. Közben a folyadékfogyasztásunk meghaladta a tárolási kapacitásunkat, így ismét a nyilvános wc projekt került előtérbe. Lehet, hogy ezért nyugodtabb a város hangulata, de Bécsben vannak nyilvános wc-k. És működnek. Sőt! A metró aluljáró klotyójához első körben nem volt nagy bizodalmunk - rossz emlékek kapcsolódnak a témához, pedig csak szagmintát vettünk itthon -, de szükség bontja a törvényt. A szagok, bár nem annyira bántóak, de kicsit mégis zavaróak voltak. A néni tulajdonképp betessékelt minket a fülkékbe. Aztán épp kiléptem az egyébként kulturált és tisztán tartott másfél négyzetméterem védelméből, amikor is a néni majdnem félrelökött, hogy takaríthassa utánam a klozettet. Persze lehet, hogy csak a keleti fertőtől félt ennyire. Mindegy, folyó ügyeink megoldódtak. Irány az Otto Wagner pavilon a Karlsplatzon. Kaptunk zöldpárti szórólapot, meg kozmetikai hirdetést, de nem árasztott el minket a város a tolakodásával. Barangoltunk kicsit még a szecesszió nyomában, gondozott parkokon át, templomok előtt és mögött, múzeumok környékén és a rózsakertben.  Beültünk egy olasz szendvicsezőbe, ahol csak a cigarettafüst tette kellemetlenné a tartózkodásunkat, egy asztallal arrébb a fickó már a harmadik sörét és kb. negyedik cigijét fogyasztotta. Kicsit még bóklásztunk, majdnem céltalanul. Metróra fel, metróról le, gyalog lassan és sietősen. Előtte harmónikaszót hallottunk, és közben több helybéli is szólt hozzánk, mi meg csak süketeltünk, hogy bizony pont németül nem értünk. Vissza a buszhoz. Közvetlenül indulás előtt a sofőrünk éreztetve hatalmát közölte, hogy márpedig a konténerben be kell csekkolni, de már lehet, hogy nem fogják nekünk megcsinálni. (Na ugyan miért nem?) Persze becsekkoltunk, felszálltunk és majdnem végig röhögtünk a nap élményein, a bugyuta fotókon. És hogy milyen jól elvoltunk a semmilyen német tudásunkkal egész nap. Viderzén, danke.

Bombay Curry

Benéztem a hűtőbe és át kellett futtassam az agyamon, hogy a bent található cuccokból mi az, amit gyorsan és megerőltetés nélkül most meg tudok főzni magamnak. Kivettem hát egy darab póréhagymát, meg mellé két salátacukkinit. Tovább turkálok a spájzszekrényemben, kikerül egy csomag basmati rizs. Akkor ha ezt főzöm hozzá és nem tésztát, akkor mégis más receptet kéne kreálni, mint a hagyományos cukkinis tészta. (Amit tök egyszerűen csinálok: a cukkinit felkarikázom és olivaolajon megpárolom, pici sóval, borssal és fokhagymával. Utóbbit nappali fogyasztás esetén kihagyom általában, de úgy is jó.) Ehhez a rizshez leginkább a curry kapcsolódik a fejemben, hát kitúrom a Bombay Curry nevezetű fűszerkeverékem, amit még a Fővám téri csarnok alagsori boltjában vettem. Ebben van aztán minden. Koriander, lepkeszegmag (ha jól látom, picit hiányzik a papírból, de hogy mi a franc ez, azt nem tudom), só, kurkuma, mustár, fokhagyma, kukoricaliszt, édeskömény, chili, napraforgó olaj, zeller, babérlevél, szegfűszeg. Dobtam hát a cukkinire ebből a porból, ami a kurkumától szép színt adott a rizsnek is, miután a főzést követően összekutyultam a kétféle anyagot. Kellemes volt.

Világszám

Közel harminc éve lehettem utoljára (és talán először is) cirkuszban. Felénk nem túl sűrűn fordult meg a vándorcirkusz, így a lakókocsis, állatidomáros hangulatot legföljebb gyerekkönyvekből, filmekből ismerem. Hörömpő Cirkusz Világszám. Na, világszám most is volt bőven, merthogy ismét kikötöttem a cirkuszban. Látogatóban voltam a már korábban megénekelt háromévesnél, aki azóta már háromésfél, lassan négy. Gyerekkoromban én húztam a tombolát, mert a csacsi kiválasztott, mint okos kislányt, merthogy azt kerestek tombolahúzásra. Aztán másnap ezzel húztak az osztálytársak. Háromésfél éves tündérünk pedig pónin lovagol peckesen.

Felnőttként elég kiábrándító a cirkusz. A bohóc unalmas (ez még a gyerkőcnek is az volt), az állatos számok sokszor kegyetlenek. Ki hiszi azt el, hogy egy leguánnak, vagy egy albinó anakondának a cirkuszi sátorban a legideálisabb?

Az emberi teljesítményt - már ha van olyan a repertoárban - tudom értékelni. Amit nem bírtunk megfejteni, hogy majd minden artista, aki fellépett, pocakos, túlsúlyos vagy amorf volt, pedig végül is elég kemény fizikai strapának vannak kitéve. Egy kivétel volt, akit kint megszólítottunk még az előadás előtt, hogy megtudjuk, mennyi ideig tart az attrakció. A fickó jólfésült, sukár csávónak tűnt elsőre. A konferanszié - aki kicsit Sasvári Sándort, kicsit meg talán egy Jimmybe oltott táncdalénekest idézett - argentinként aposztrofálta, meg persze fantázianevet használt. Dzsordzsónak történetesen elég szép csuklyás izma van, ahhoz képest, milyen kis nyüzüge darabnak látszott. A hullahoppos csaj se volt rossz (na nem ilyen könnyed és profin műsorrá gyúrt), főleg, hogy az egész társulat leguniverzálisabb darabja volt. Kígyószelidítő hastáncosnő, karika- és buzogányzsonglőr, dekornő, bűvész és tombolaárus volt egy személyben. Ugyan a műsor nem volt tökéletes, de a csaj tényleg megtette amit meg lehetett.

Tündérvirág óriásiakat tapsolt csillogó szemmel, amikor éppen nem a villogó varázspálcájával volt elfoglalva, amit az anyja a szünetben megvett. Itt van, megjött Bagaméri!