Polit Ica

Nem akarok itt hosszú sorokat a politikára áldozni (élből megvan a véleményem arról, ha valaki politizálni kezd és jön a maszlag dumákkal), de ma megint forog a gyomrom. Utálom, ha a postaládámat szemetelik tele választási mocsokkal. Csak azt utálom jobban, ha mindezt névre és címre küldik. Pedig nem kértem, nem adtam a nevem, nem mondtam, hogy szabad. Az előző kampányban a nagyok dobáltak drága, színes, de valójában színtelen, szagtalan ígéretpapírrepülőket. Most két, magát civilnek képzelő jelöltünk van a kompániájával. Boldog-boldogtalan munka helyett inkább jelölteti magát. Ica is. Az ő nevében jött a levél. Cirkalmas betűkkel, kórházzöld papíron, mert ők zöld érzületű civilek. Némelyik szót csak sokára bírtam elolvasni (jó volt a betűtípus választás, éljen Okos Tóni, a dizájner), de hogy otthonosan érezzem magam, már Icaként nevezi magát a levelében. Van szerencsém Icát ismerni. Ugyan egyszer találkoztam vele, de meggyőzött arról, hogy ő jó ember. Ráhagyom magam az első megérzésemre. És én még azt hittem, nem lehet engem befolyásolni a döntésben...frászt, csak a jó emberrel kell kampányolni. Egy jelölt kiesett. Meg az egész csapata.

Mi ez a fesztiválhangulat???

Fenti viccesnek szánt kifejezéssel elsősorban a gyenge humorérzékkel megáldott tanáraim kecsegtették az osztály, nem hinném, hogy ma még alkalmazza ezt valaki, bár ki tudja? Valahogy nyáron nem nagyon voltak olyan dolgok, amik felvillanyoztak volna, s mivel hát itt az ősz (már megint, hogy a rosseb essen bele, de csak azért, mert utána meg jön a tél, a fűtésszezon), az épp csak húsz fokban már a sál sem zavaró, a dzseki is elfér és szomjas se leszek olyan nagyon hamar. Szobából bánatosan kifelé pislogni meg mindig lehet.

De közben meg megélénkül az élet. Múlt hétvégén volt a kulturális örökségek napjainak nevezett programsorozat. Be lehet menni ilyenkor egy csomó olyan helyre, ahová máskor nem, vagy nem úgy. Az Epreskertben és műtermeiben meg a Képzőn voltunk. Olyasmi érzés fogott el közben, mint amikor nyári munkán a filmgyárnak dolgoztunk. Díszleteket csináltunk, illetve a hozzáértést nem kívánó munkákat bízták ránk. A kasírozást művészi szintre fejlesztettem, cekásszal szabni a hungarocellt pedig simán élvezet volt. És mint egy kisgyerek, aki álmában a mesében találja magát, bámultam a díszleteket, a kamu valóságot. Amiért megérte hajnalban kelni, és még pénzt is adtak érte. Megismerhettem Oszit, a mocskosszájú melóst, aki Wartburgjával életveszélyesen fuvarozott minket a Róna utcáig. Klasszikus filmszerepei közül kettőre emlékszem. Az egyik egy gyerekfilm jelenete, amiben Ullmann Mónika picsog, Oszi pedig szótlan felnőttet játszik a snittben, ezt nemrég láttam valahol, részletekre nem emlékszem. A másik újabb keletű, a Csinibaba mozis jelenetében perecet árul, és itt csodás hangját is kiereszti, mivel többször elhangzik, hogy Ki szólt? Na, ő Oszi. Amúgy egy jelenség. Nem feltétlenül pozitív hős úgy általában, de emlékezetes.

Szóval ez a beleskelődős hangulat kapott el, amikor járkáltunk az Epreskertben szanaszét heverő holmik közt, szobrok szobrok hátán, Mátyás fejszobor egy kapumásolaton, mindez feltolva a falra valami bizarr módon, a műteremben a széjjelhagyott papucsok, eszközök közt kóvályogva. Az udvaron olcsó sör doboza, óriási por mögött fűrészgép és csiszoló bújik meg, mellette Sissi szobra, amit az enyészettől valamelyest megmentettek, bár a csücskét kicsit éri az idő. És az aprólékosan kifaragott ló, a műterem bejáratánál. A felülvilágított termekről folyton a hajdani Batman jut eszembe, bár csak valami klipből ismerős a beugrós jelenet. A Képző pedig visszavitt a kétdimenzióhoz, a festészethez. Grafikák, szárnypróbálgatások, első festményszeletek, amik már így is jócskán meghaladják egy közönséges halandó kézügyességét. Terpentinszag, ami beivódott szinte a falakba is. Amikor a plüssnyuszi a lányszoba rejtekéből modellé lép elő. A csontvázak. Igaziak. Egy lóé. Embereké. Fogak. Bordák. Idő. Egy szekrényben halomra hányva a csontok. Összevissza. Békében. Nyugszanak. A plakátműhely és a régi gépek.

Az épület freskói egy beázás nyomán oszladoznak. De azért a nagyja még élvezhető. 

A Frankel úti zsinagógába későn érkeztünk, nem is fogadtak valami kitörő örömmel,  pár perc után ki is jöttünk

Tegnap meg az immár megszokott etyeki programunk volt, most épp a Kezes-lábos, s meglátogattuk a tavasszal megismert pincét, ültünk az udvarán, lestük a halakat, kortyoltuk a bort, az idő jó volt, Fehér Antal pedig majdnem mindőnket meghívott egy fagyira, miután ecsetelte - sötét szövetnadrágjában és vajszínű zakójában, kissé kapatosan -, hogy neki A Nő mindig is Marylin Monroe lesz, de minden szöszi nagyon szép (pechünkre egyikünk sem volt az) és hazabillegett.

A busznál voltak mattrészeg ötvenesek, akik kiszabadultak otthonról, tolakodó pofátlan bunkók, akiknek nem fűlt a foga a sorbanálláshoz, volt aki verekedésbe is kezdett, mert a sor hosszú volt, de aztán felfértünk és minden jó volt, mert jó a vége.

Houdini

Már jó ideje gumicsizmát vadásztam. Nem akartam túl drágát, túl színeset, túl szűket, túl bőt, túl csicsásat, túl gagyit, túl egyszerűt...szóval könnyű dolgom volt. Múltkor valaki mondta, miért nem veszek a kék sportboltban lovaglócsizmát. Gumiból van és olcsó. Fotón mustráltam már rég. Hétvégén láttam egy csaj lábán, de hiába nézegettem nyálcsorgatva, sejtettem, hogy nem lesz jó. Mert a lábam vastag. Lehet sportosnak, erősnek, izmosnak és még sok mindenféle másnak is nevezni, de lényegében igen sok centiméter a kerülete. Nem ormótlan, meg formája is van, de a mai csizmatrendektől csak sírógörcsöt kapok, nem az én vádlimra gondoltak, amikor mintázták a lábbeliket. (Azt viszont nem tudom, azok a nők honnan veszik a csizmát, akiknek akkora a vádlija, mint az én combom...?) Hirtelen ötlettől vezérelve, dacolva a BKV-val, ma kibumliztam a kékboltba. Körbenéztem, megtaláltam a lovaglósokat. Innen próba nélkül nem megyek el... 37-es sehol nincs belőle. Mindegy, egy 38-ast találtam. Jé, fel tudom húzni. Ja, persze, ez gumi. De milyen hosszú. Azannyát! Cupp. Khm, hát a majdnem térd fölött érő holmi cuppant a térdhajlatomra rá. Vákummal. Kezdtem izzadni. Már elképzeltem, amint odabicegek egy eladóhoz, hogy segítsen már lecibálni a lábamról ezt a rettenetes gumit. Látom, amint 3 ember próbálja ollóval lenyiszálni a lábamról a ránőtt, fekete, lábbelinek látszó tárgyat. Nyugi, csak módszeresen. Apránként gyömöszölve, formálva a gumit kitöltő lábamat, igyekeztem mint egy harisnyát, lejjebb és lejjebb gyűrögetni a csizma szárát. Előző életeimből nem törtek elő a földesúri reflexek, amikor a csizmalehúzásra került a sor és nem kezdtem el a szolgálókat keresni. Közben elkezdett a kaloda engedni, már éreztem, ennek szabadulás lesz a vége. S lett. A zoknimat ugyan beszippantotta az űr, de elképzeltem, hogyan műteném le magamról egy nehezebb nap után. Végül visszakullogtam a színes, rövidebb szárúakhoz, amit úgy tűnik, végkiárulnak, mert alig volt már jó szín az én méretemben. Találtam egy neonzöldből olajzöldbe forduló kis helyeset, tébláboltam is benne kicsit és végül elindultam a pénztár felé. Ebbe még a gatyám szára is belefér.

Tojások a zöld dobozban

Pár napja épp a csokik között turkálva osztottam szaktanácsot. A néni sima feketecsokit keresett, de olyan pont nem volt. Elmeséltem mik vannak, ő sorra vette, hogy ez sem jó meg az sem és elköszönt tőlem. Továbbmentem, a tojásos pultnál ragadtam le. Épp az alsó sorban böngészem a dátumot egy dobozon, s mivel épp kripli a hátam is, nekiguggolva vizslatom a számokat. Egyszercsak megszólít egy bácsi, hogy mit keresek olyan nagy hévvel. Elmesélem neki. Majd ő tromfol, hogy nemrég isteni finom tojást vett itt, hatos csomagolásban, valami zöld dobozban. Végignéztük a kínálatot, elmerengtünk azon, hogy én régen házitojásokat ettem csak, házityúkoktól, akiket láttam kapirgálni. (Sőt, még kikelni is, de a születéstörténetig nem mentem vissza rövid párbeszédünk során.) A bácsi meg azt mesélte, hogy már a második minifőzőt csempészte be a kórházba és azzal főzte meg az ominózus isteni tojást. Az első minifőzőt ugyanis elkobozták tőle. A finom tojásokat nem találtuk meg, de jó hangulatban váltunk el. Én még órákig mosolyogtam utána.

A film pereg

Kisföldalatti. Van egy üres hely. Leülök. A mellettem ülő pasi kabátja kicsit átlóg, de mivel épp a szemközt ülővel beszélget, nem akarom kizökkenteni, igyekszem nem nagyon ráülni a ruhája szélére. Olvasok. Ők beszélgetnek, úgy tűnik kollégák. A nő leszáll. A pasi fészkelődik, a fenekem alatt a kabátja életre kel. Megemelem a fenekem, de a kabát nem moccan. Valamit mondani kéne, mert ha hamarabb száll le, akkor úgyis ki kell alólam rántania. Alighanem a kabátján ülök.- hallgatom a saját hangom, amint ezt a francia filmbe illő, lehetetlen mondatot kieresztem a számon. A pasi oldalra sandít. Igen, kicsit rendetlenül sikerült leülnöm. Már ismét visszafordulok a könyvemhez, de még hozzáteszi az ernyőjét és a táskáját pakolászva, pont mint Louis de Funes vagy Pierre Richard tette régen: Túl sok mindenre kell figyelni. Közben elővette ő is a könyvét és mindketten vigyorogva visszabújtunk a lapok takarásába.

Nincs

Most nincs kedvem írni. Nyamvadt az idő. Bár a világra nyitottabb voltam kicsit hétvégén és ez még a méhecskéknek is feltűnt.