Nem drágul, de...

A napokban lehetett olvasni, hogy a BKV (felőlem lehet a BKK is, nekem akkor is BKV) jövőre is tartja az árakat. Nem ezzel indokolják, de tudjuk, hogy a cirkusz kell, kenyeret egyelőre még tudunk venni, igaz mást már nem, de pékségek nyílnak mindenfelé. Szóval a frankó hír mellé nem kellett sokat várni, mire a dráganaccságos főpolgimester úr már riogat is a járatritkítással. Nem szeretnék meglepetést tettetni, mivel jól begyakorolt tánclépésekről van itt szó, ami bárhogy is végződik, a polgi megint a mennybe megy, mert mégiscsak tökösen kiállt a közlekedőkért, akiknek új buszok kellenek. Hányingerem van.

Levelet kaptam, lájf

Csak emailt. De milyet! Tegnap feladtam Szauronnak a levelet, amiben felszólítjuk a közgyűlési meghívó kiküldésére azoknak, akik nem a házba kézbesítve kapják, mivel hozzájuk se címem, se semmim. Ma délután még én is megkaptam a saját aláírásommal ellátott meghívót, melyben értesítem magam a közös képviselő lemondása miatti új képviselő választásáról ésatöbbi. Határozottan bizarr érzés magammal levelezni.

Becsípődött

Nem, ez a nap nem az én napom. Reggel azzal indult, hogy a telefon a lakásban maradt, a lépcsőn félúton jöttem rá. Nem okozott volna viszketegséget meg heves szívdobogást a hiánya, de ma pont szükségem volt rá napközben. Vissza érte, s mire kijutottam az utcára, a villanyosom már bent állt. Sprint, nyitógombra ráhasal. Csak épp olyan közel kerültem az ajtóhoz, hogy a táskám szélét bekapta. Banyapók épp a megállóban állt és készségesen igyekezett segíteni, ezt a jajveszékelő hangból vettem le, szépen meg is köszöntem, mikor kiszabadultam, és a villanyoson voltam, mert tényleg közelebb lépett, hátha tud tenni valamit. A végállomáson ismét nem állt be a megállóba a járgány, így hátulról modellt állt az Úrinő ölebbel és cekkerrel elfoglalja a járdát c. képhez az úrinő ölebbel és cekkerrel, alig lehetett kikerülni. Persze az összes idióta a metró tövében kezdi kotorászni a bérletét. Kijövet meg józsi, aki két vasággyal sem éri el az 50 kilót, már a lépcsőn csattog az öngyújtójával, hogy onnantól kezdve az utam nagy részén előttem füstölögjön, mikor épp nem pöfög, akkor a klasszikus kávé+cigi helyett hörpöl egyet az energiaitalból. Ránézek, a lógó nadrágjára, ahol a fenekének kéne lennie, és azt jut eszembe, hogy mondanám neki, hogy egyél, fiam inkább!

Napközben a szokásos attitűd fogadott a notórius munkát kerülő, ámde másoknak buzgón feladatot találó kollégától, most is talált nekem egy kis extrát. Aminek ugyan jelen pillanatban és a mostani feladatban semmi jelentősége nincs, de ő szereti mutatni a törődést. Én az ilyet nem igazán igénylem, de pedagógusvéremnél fogva igyekszem ezt didaktikusan közvetíteni. Ennek eszköztára a faék egyszerűségűtől az egészen sokrétűen cizellált változatokig terjed. Általában egészen szelíden és megengedően érvelek, lehetőséget adva az ellenfélnek visszakozni, átértékelni, csendben konstatálni, hogy ismét hülyeségre futott. Ebben egészen odáig elmegyek, közel engedve a másikat, hogy már-már vesztesként tüntetem fel magam, s nem riadok vissza a segítség kérésétől sem. Nyitott vagyok, örömmel veszek minden útmutatást, jószándékot. Bár nem úgy hangzik, de ezt általában komolyan is gondolom, ám nem olyankor, mikor leckéztetni akarnak. Kolléga harap, mint halacska a kukoricára, és már hív is, hogy menten át is toppanna. Emögött sejtem, hogy esetleg a legújabb belsős pletykát akarja csupán csekkolni, de tényleg dolgom van, sietnem kell, majd holnap. Azért közben még elküld egy mailt, hogy mire is gondolt ő, amit sajnos kegyetlenül tromfolok, hogy ez klassz, de sajnos most nem ide tartozik, jelen pillanatban ezzel nem foglalkoznék. Persze holnap még csámcsogunk rajta, de én holnap is azt fogom mondani, hogy ez most irreleváns, majd máskor foglalkozom vele.

Rohanvást el, a földalatti ajtóba ezúttal a kajás táskám és a benne levő klassz kis műanyag dobozom akadt be, s itthon láttam csak, hogy rendesen össze is nyomta a hidraulika (vagy mittoménmi).

Még előtte röpke 20 percet vagy többet is töltöttem azzal, hogy aláírásokat gyűjtsek, a lemondott Szauron helyett egy Aragornt szeretnénk választani (legalábbis én) és mivel Szauron nem hívott össze közgyülit, muszáj volt nekem, mert mindenki csak les ki a tejbepapival körbemaszatolt arcával és veri a mellét gorilla módra, hogy beázik és ez így nem mehet tovább ésatöbbi, ésatöbbi. Nem fogták az adást, továbbra is csak az énénén monológjukat hajtották, közben mondtam az egybegyűlt két agyatlannak, hogy nekem úgy tűnik, közös a problémájuk, esetleg beszélgessenek egymással és mielőtt pereskedni szeretnének, gondolkodjanak már el azon, hogy jelen pillanatban közvetetten saját magukat perelnék be, mint tulajdonost. Ugyanis azzal, hogy szartak az egészre, meg hogy csak a saját ügyük számít, pont hogy megtámogatták Szauront 10 éves ámokfutásában és a nem részvétel még nem mentesít a felelősség alól. Persze a tirádámat meghallgatva jön a kétgyermekes anyukától a kérdés, aki a gyerekeit a Helm-szurdokba eregeti, hogy nem akarok-e én képviselni. Mondom, még mit ne! Így is költök rá, meg foglalkozom vele, az kéne még, hogy 24 órában hülyék maceráljanak. Mint ti. Gondoltam magamban. Ez elég szar nap volt, a többi jobb lesz!

Kell a lé

Két srác vigyorogva ücsörög az Oktogonon, a földalatti lejáratánál, épp egy hajléktalannal beszélgetnek. A srácok amellett, hogy jókedvűek, jólöltözöttek is. Előttük egy kartonra kiírva: Alkoholra gyűjtünk. Szmájlik sokasága és angol fordítás mellette. Gondolom fogadásból csinálták.

Ami inspirál

Hajszálon múlott, hogy nem ismét egy izlandi filmet néztem. Ehhez több kedvem volt, de persze nem az ismét elcseszett magyar címe miatt. Nem is Bradley Cooper miatt, bár kétségtelen, hogy még hányás közben is esztétikusabb, mint az izlandi film túlsúlyos és ápolatlan főhőse. Jó, ha egy film ütős zenével indít és itt azt hiszem, John Lee Hookerrel kezdtek, akit túlzás lenne állítani, hogy szeretek, de nagyon jó lökést adott a filmnek. Még jobb, ha egy film helyszíne London, erre nem emlékeztem a leírásból, külön jókedvem lett tőle. Emma Thompson is játszik benne, ezt ismét szeretem, bár kifejezetten randa ruhákba bújtatták.

Gyerekkoromban is szerettem a Főzőcske, de okosan! műsorokat, pedig annak semmi köze nem volt a főzéshez, ahogy otthon láttam. Az ilyen műsorokban minden összetevő már darabolva, kimérve várta, hogy az ételbe kerüljön. Mindenesetre van valami relaxáló abban, ha nézem, más hogyan főz. Hogy milyen egy profi konyha, legföljebb csak az ehhez hasonló mozikból sejtem, aztán lehet, hogy nincs is így. Az viszont mindenképp jó, hogy az ilyen filmektől én magamról is elhiszem, hogy bár nem a főzésben, de valami másban, amit szeretek csinálni, lehetek ilyen jó. Persze, hepiendes, van benne nehézség is bőven, félreértés is akad, és tudjuk, hogy a jó elnyeri, de lehet izgulni, összejön-e a sokcsillag, ha ez a fontos a főhősnek. Van benne erkölcsi mantra is, de nem túl erősen, ételköltemények, amik tányéron gyönyörűek, de lövésem sincs, egy ilyet hogyan kell megenni? A díszítés gyanánt odapöttyintett szószt feltörölhetem azzal az egyszem kis bébirépával, ami a kompozíció része? Az én szénhidráton hízott lelkem és leginkább a gyomrom nem jól tűrné, ha egy étteremből üres gyomorral és még üresebb tárcával távoznék. Nyilván, meg lehet tanulni ezt élvezni, de ez nekem már az a fajta földi hívság, ami nem igazán érdekel, nem érzem magam rosszul attól, hogy kívül rekedtem azon a körön, akik ilyen helyekre járnak. Alkalmanként persze megengedhetnék valami hasonlót, de nem látom az életemhez adott többletét. De filmen nézni jó. Jól mutatnak a szakácsruhák, a kötények, a profin egymás keze alá dolgozás. A siker persze mindenütt jól mutat. A legjobban persze a saját életünkben, de az hosszabb idő, mint 90 perc, és talán nem is ennyire szemléletes, de hinni kell benne, hogy nekünk is összejön, ha eddig még nem is. És észre kell venni, ha itt van.

Pedi(g)

Gyerekkoromtól fiatal felnőttkoromig elég brutálisan manikűröztem. Nem akartam, de mindig megsértettem magam közben. A körmeimet olyan rövidre vágtam, hogy napokig tartott, míg fájdalom nélkül tudtam a kezeimet használni. Egy jól fejlett pszichiáter erre biztos súlyos dolgokat tárna fel, én ezt legföljebb egy beteges mértékű maximalizmusnak tudom be, értve ez alatt azt, hogy ha az ember egyszer levágja azt a körmöt, az legyen már levágva rendesen. Rágni nem igazán rágtam, de a körömágyam folyton sebes volt, mert az viszont idegesített, ha a bőr kiszáradt. Emellett anyu rámbízta a lábait, rendszeres időközönként én tettem rendbe az egyébként nem túl gondozott tappancsait. Ott is megsértettem időnként, de ilyenkor csak felszisszent és kérte, csináljam tovább, nem vészes. 

Manikűrözésben sokat javultam, a körömágyam időnként még mindig elintézem, de határozottan kijelenthetem, van fejlődés. A lábam csak azóta teszem tönkre időnként, mióta felfedeztem a gyalut. Sokak szerint azt nem szabad használni, de időnként én mégis hozzányúlok. Amikor már rinocérosz simaságú és vastagságú a talpamon a szaru. Sajna ezúttal nem áztattam ki kellőképpen a lábam (persze, mert közben sült a süti és nem szerettem volna, ha bent ég, miközben én a lábammal foglalkozom), és elfelejtettem, hogy múltkor friss pengét tettem a gyaluba. Sikerült olyan klasszul belevágni, hogy csak úgy jött a vér. Átáztattam előbb pár papírzsepit, aztán pár ragtapaszt, mire kis csillapodás után beszórtam hintőporral (nem sebhintőpor ugyan, de jobb ötlet nem volt). És miközben próbáltam nem elvérezni teregetés közben, figyelni a sütire, az járt a fejemben, hogy egy ennyire kis pitiáner dolog is mennyire megzavarja a tök egyszerű dolgokat, amik azzal kezdődnek, hogy lábra állsz. Pedig ezeket máskor észre sem vesszük.

Citromdíj

A tegnapi akciós citrom margójára...nos, a citrom, amit vettem, levet csak nyomokban tartalmazott, amit teljesen hagyományos izomerővel préseltem ki belőle, tényleg kemény munkával, mert ellenállt a szemét, viszont teljes mértékben gondolt arra, hogy neki a fajfenntartás igenis fontos, hisz cserébe legalább magokkal telve volt. Mondom ezt két darab után, tapintásos teszttel megállapítva a fél kiló másik két darabja is hasonló jellegzetességekkel bír.

Hétvégi bevásárlós

Miután mindenki szétünnepelte magát tegnap a rántotthús fölött büfizve, újult erővel estünk neki a szombati bevásárlásnak. A kedvenc szombati találóskérdésem valójában ördöglakat. Mindig ugyanaz a feladvány és a mai napig nem voltam képes megfejteni: a kedves nyugdíjas nénik és bácsik, akik a cekkerükkel a lábamon gázolnak és a belemet is kinyomják, ha arról van szó, hogy soron kívül szeretnének valamit elérni (gondolom arra apellálva, hogy talán épp hazaérni lesz idejük, mielőtt jön a kaszás), szóval ezek a cukipofák mi a francokat csinálnak a hét többi napján? (Leszámítva a reggeli csúcsidőt, mert persze a békávén akkor is kikönyökölik a helyüket, nem az a lényeg, hogy aki dolgozik, beérjen, hanem hogy nyitásra érjen a henteshez meg ülőhelyhez. És utóbbiért bármit, értsd bármit képesek megtenni.) Mert híres antiszoci ember lévén ha képes lennék felkelni hajnalban, hétközben, még meló előtt letudnám a piacot, hogy ne kelljen szombaton küzdeni és közelharcolni. Persze ha jól tudom, az én árusom, aki már ismeri a dilimet, hogy nem viszek mindenhez zacsit, ő is csak szombaton van, így a beépített emberem veszne oda, de akkor majd a hétközbeni arccal jópofiznánk. Egy idő után megismerne.

Tejből viszont rosszul állok, így még le kellett mennem jobb híján az immár utált spórba. Az átalakítás óta háromszor próbáltam itt vásárolni, mindhárom alkalommal feladtam emlékeim szerint. Ja, nem, egyszer biztos, hogy eljutottam a pénztárig, akkor is ilyen muszáj-jellegű boltolás volt. CBA-ba nem megyek, inkább éhen pusztulok. Most már lefutott a kezdeti lelkesedés és a 20 %-os nyitási kuponok ideje, gondoltam, uccu, egy tejjel könnyen kijövök. Beléptemkor Melósjózsi 6 doboz sörrel a karjaiban épp távozóban volt és miközben elsuhant mellettem annyit mondott: csini vagy. Először fel se fogtam, hogy hozzám szól, de a szögén' szinglinő beéri ilyenfajta egoboosttal is. Ma is megérte felkelni. Utána elfutottam a tejért, valami nasit kerestem, de a kínálat nem volt túl erős, így egy fél kilós csomag akciós citromra téptem még rá, mikor a sor végét látva majdnem elsírtam magam. Mire végigálltam, közelítettem a 15 perces sorbanállást, ez az, ami miatt inkább utazom 5 kilométert, és megyek egy távoli Andiba. Csak ha odáig megyek, akkor biztos nem csak a tejjel jövök vissza és most nagyon nem akartam már fölösleges tartalékokat halmozni. A spórnak nagyon nem sikerült eltalálni a korszellemet. Felújítanak, pofásan néz ki, kicsit zsúfolt ugyan, mert ha bárhol megáll valaki, közlekedni ott képtelenség, a pénztárosok meg enyhén szólva sem a legtehetségesebbek. Egyikük a kocsira támaszkodó őnagyságát fikázta, miután fizetett a madám, hogy oda nem kéne kocsival sorbaállni. Hát, ha legalább ki lenne írva...Vásárlás üzemmód napokra kikapcsolva.

Másik dimenzió

Földalattizom. Az egyik megállóban óriási ricsaj. Atyaég, már megint egy rakat neveletlen gyerek! Kell ez nekem? És a szülő? Semmit nem tesz? Ezek járnak a fejemben. Pedig én szeretem a gyerekeket. Ettől függetlenül állítom, hogy aki azt mondja, a hangoskodás csöppet sem zavarja, az hazudik. Más kérdés persze, hogy értelmes ember egy ajvékoló, ordibáló, vinnyogó gyerekre nem egy büdös nagy pofonnal reagál.

Vissza a zajra, ami nem egy rakat gyerektől származott, csak kettőtől, és kettejükhöz tartozott még egy apuka és egy anyuka, akik nem adták fel, okosan és értelmesen próbálták csitítani a két őrjöngő kölköt. A két gyerek gyakorlatilag odarohant, ahol álltam, a nem nyíló oldalán az ajtónak.  Odakuckóztak hozzám, beleszálltak az aurámba. Ők most nem zavartak, sőt! Nem léptek a lábamra, de láthatólag észre se vettek, csak jöttek, kitörő örömmel, fedezékbe. Az anyjuk rájuk szólt, hogy nem kéne másokat meggyomrozni, de a két 8-10 év körüli srác csak röhögött és fennhangon tovább szórakozott. Ezen az anyuka is elröhögte magát, meg én is megenyhültem. Leültek, kicsivel arrébb. Olyan simán csak jól érezték magukat, akkora erővel és annyira nem rosszat akarva, csak egyszerűen szabadok voltak. Mindentől, amivel mi telve vagyunk. Másik dimenzióba kerültek, ahogy ők mondták, minyon és batman dimenziókról szóltak, ordibáltak, meg új időzónáról. Ezeken már más is nevetett. Azok a fajta eleven gyerekek, akik iszonyú okosak, szívják befelé a tudást, a jövő agyai lesznek, de addig a szülőknek még lesz mit birkózni velük nevelés címén.

A büdösek

Örök igazság, hogy a büdösek szeretnek a nem büdösekhez közel állni. Olyan ez, minthogy a bogarak a világító lámpához repülnek, majd ha pechjük van, akkor ott is végzik Ikaroszként. Aki nem mosott fogat, előszeretettel beszél hozzád 20 centiről, bele az arcodba, érezd az összes szuvas fogát. Vagy a tegnap esti piát. Aki nem fürdik, az végiglibegteti előtted magát, hogy garantáltan be tudd fogadni minden porcikájából az áradó anyagot. Aki épp eldobta a cigit, biztos pont melletted talál helyet, eljuttatva így a hányingerig a bőrébe ivódott bagószagtól.

Én meg mindig rettegek, ha előző este fokhagymás kaját ettem, vagy kiizzadtam és ápolatlannak érzem magam, amitől meg persze még inkább kiver a víz és érzem, hogy fövök a levemben. Ilyenkor tisztes távolban igyekszem másoktól maradni, de legalábbis nem másra lihegni. Nem így a hajléktalan, akit már láttam a CAF villamost is kétnaposan felavatni. Akkor egy pajtikájával ültek ketten az addig tiszta négyes ülésen, a vadiúj villamos vadiúj padlóján végigfolyatták a löttyüket, erjedt szaga lett ettől az egész egyterű villamosnak. Hajrá! A fickónak nincs gondja, hogy hova üljön, a közeléből kihal mindenki. Egy ülőhely felszabadul. Lecuccol a leharcolt kék ikea szatyorral és a hasitasi helyett hordott, hajdan hűtőtáskának készült cuccal az ölében. De azért nyitja az ablakot, hogy a levegő járjon, motyog magában, miközben a HOT magazin valószínűleg régi számát olvassa, becsmérlően nézi a nőt, aki befogja az orrát a szag miatt. Ahogy elhaladt mellettem, csak az őrjítő kannásbor szagot éreztem, de utána rögtön szabadtüdős merülőgyakorlatba kezdtem és jó ideig benntartottam a levegőt, míg továbbhaladt, nehogy mást is érezzek. Körülötte mindenki áttér a bőrlégzésre, mert már nincs hely hová menni.

Begbie a metrón

Zazie már volt a metrón. Zazazazazazie. Reggel félálomban mentve csak kiszúrtam, milyen ismerős profil. De honnan is? Hát, tökre Begbie arca van egy fickónak.

A táskás nő

A táskás nő hajléktalan. Mindig a környéken kószál. Ha ránézek, az jut róla eszembe, hogy biztos öreg, pedig ha figyelembe veszem, hogy az utca mennyit öregít az emberen, akkor jó eséllyel csak néhány évvel idősebb, mint én. Folyton egy csomó szatyor és táska van nála, abban mindene. Rendszerint vagy azt látom, mikor a dohányboltnál megáll az italozókkal és a hajléktalanokkal beszélgetni, vagy valamelyik mellékutcában a földre pakolászott cókmókját szedegeti vissza magára, gondolom, ilyenkor átrendezgeti, mert a sok cuccal nem lehet könnyű sétálnia. Mint egy feldíszített karácsonyfa.

Próbálok leszakadni a tárgyaimról, de ha kirámolnám a lakást, kiderülne, milyen sok marhaságom van még mindig. Nem tudom, hogy lehet ép ésszel az utcán élni. Nem fizikailag, testileg kibírni, bár az is nehéz, hanem leginkább lélekkel. Persze, én az a fajta vagyok, akinek különösen fontos az, hogy magamra zárhassam az ajtót, amennyire lehet, egyedül is lehessek (ámbár most is áthallom a szomszéd beszélgetését, ujjé), hogy legyen privát szférám. Emlékszem, ahogy fokozatosan leváltam az otthoni dolgokról. A koleszban még csak pár holmim volt, amit én vettem. Emlékszem, amikor albérletbe költöztem, vettem 3 ronda színű bögrét. Egy maradt belőlük mostanra, amelyikre körömlakkal virágot pingáltam. Szeretem.

Milf Hunter

Ez áll egy csoffadt, ócska autó hátsó szélvédőjén, ami néha a BKV magántelkén parkol.

Naccsosasszonyok

Az utóbbi hetekben igen alacsonyan van a tolerancia küszöböm. Sorra írom a BKK panaszleveleket, dühöngök itt, dühöngök ott. Megértőnek megértő vagyok, de lelkiismeret furdalás nélkül fel tudnék pofozni naponta legalább egy hülyét a sok közül, pusztán pedagógiai célzattal, mert amúgy megértem őt. A mai termés is igen szép volt. Két madám cövekelt le a perverz módon nem mozgó mozgólépcső előtt. Alighanem a távoli budai vidékről jöhettek ebbe a koszos kis pesti plázába, mert ők láthatóan ahhoz szoktak, hogy ha rálépnek a lépcsősor elején az érzékelőre, akkor a szerkezet megindul felfelé. Tapogattak a lábaikkal, és úgy néztek az ég felé, mint Jack Nicholson ebben az előzetesben, amikor is infarktus után lábadozik. Nem akart indulni. Ellenben a két asszonyság rendkívül logikusan egymás mellett (elzárva ezzel az utat) tátotta a száját, ezen az igazán nem mindennapi jelenségen, s le merem fogadni, az járt a fejükben, hogy hogy fogunk mi oda feljutni. Épp mondani akartam nekik, hogy a lábukkal, de ma nem voltam népnevelő hangulatban, ezért csak utat kértem és feltrappoltam mögöttem hagyva a két pláza anyatigrist, cicának már erősen öregecskék voltak.

A harmadik mai nyertesünk a kis pékségben állt sorba. Mégpedig úgy, hogy nézegetett oldalra, ahonnan majd el akarja venni a cuccost, de úgy, hogy a sorban megszerzett utolsó előtti helyét ne veszítse, mert hoppácska, közben még álltak ám mögém is. (Olcsó a hely, nem is olyan nagyon vészes, igaz, a nyitás óta a bagettek összemenőben vannak, itt mindig sorbanállás van.) Nos, az otthonfestett háziasszonyvörös hajú kőbányai dáma fél lábával nem a sírban, hanem a sorban kinyúlt egy papírzacsiért, majd szombathelyi Savaria táncbajnokokat megszégyenítő technikával visszacsúszott elém. Megint oldalra nézdegélt. Miután gondos terepfelmérést követően kiválasztotta áldozatát, újabb tánclépéssel, bal lábát még mindig a tetthelyen tartva, féllábas technikával kinyújtózott a pékárukig, kivette, ami kellett és hátra se nézve (nehogymár, akkor esetleg beszólnék neki) visszapödörte magát elém, a sorba. Marhára fájt a fejem, egy ilyen vitát nem viseltem volna jól, ezért hagytam a szerencsétlen hülyéjét, biztos ennyi öröme jutott a napból.

Pink

A korábbi frusztrációmat alaposan oldotta egy esti Pink Martini koncert.  Sajnos ekkora vonós erősítés nem volt, de a lényeg megvolt. China Forbes hangja, zongorafutamok, mindenkinek jutott szóló, és Timothy Nishimoto nyugodtan letáncolhatja a következő Tarantino filmet, olyan mozgása van és énekelni is tud.

Beazonosítás

Pár napja kedves hangú, udvarias telefonos kislány hívott az egészségpénztártól, közölte, hogy hangfelvétel készül és hogy most épp alkalmas-e. Nem volt kedvem hozzá, mondtam, hogy épp dolgozom, nem a legjobb. Jó, akkor majd 5 körül hív, az jó-e? Útközben leszek, de elvileg jó. Na, amikor hívott, épp vásároltam már és épp sorra kerültem volna, így kinyomtam. Ma újra magántelefonszámot jelzett a telóm, s tekintve, hogy a főnök az irodájában, biztos nem ő hív. Ja, egészségpénztár. De most valami egyszerű modorú idősebb nő. Elhadarja a kötelező köröket, meg hogy beazonosítás. Nem először akarnak telefonon megbizonyosodni róla, hogy nem magam helyett emeltem-e fel a telefont. Hát megszoktam, hogy mindez úgy zajlik kulturáltan, hogy megkérdezik, nem zavarnak-e, elmondják, hogy pár adatot kéne egyeztetni, majd lassan, tagoltan felolvassák, hogy hol és mikor születtem és anyut hogy hívták. Ez a nő vagy egyszerűen suttyó volt, vagy kezdő még ebben a munkában, de elég hamar túllépett a mai tűréshatáromon. Ugyanis elhadarta, hogy senki ne mozduljon, adategyeztetés és milyen adatokat vár. Picit bambultam magam elé, vártam, hogy mindjárt kezdi tételesen sorolni, de nem. Hát kezdtem azzal, ami a legfontosabb az ügyben számomra: anyu neve. Mégis csak tőle függött, hogy aztán lesz-e születési időm és helyem. Kimondtam a nevét és a másik oldalon éreztem, hogy megfagy a levegő. Hát hogy nem ezt kell először mondani, hanem hogy születtem... Mondom ez szép és jó, de ez is a felsorolt adatok közt volt, hát épp ezzel kezdtem. Ügyfeles nőci gondolván, hogy ő most vérprofi, és közli, hogy de ám nem rontottam el semmit. Naná, hogy nem, egy pillanatig nem gondolom, hogy elrontottam volna (mit lehetett volna elrontani?), ő viszont meg se kérdezte, hogy alkalmas-e most és nem az, mert épp munkahelyen vagyok és nem szeretnék erről beszélni. Ezt egyszer még el kellett neki ismételnem, és utána elbúcsúztam dühösen.

Jól tudom, hogy ez most rólam is sokat elárul, de legalábbis a jelenlegi hangulatomnak, hozzáállásomnak elég hű tükre. Torkig vagyok a hülyékkel, azokkal, akik rosszul végzik a munkájukat, és azzal, hogy itt a szolgáltatás csak arra nem terjed ki, ami a lényege, hogy szolgáltasson. Remélem, csak időleges ez a robbanásközeli hangulat nálam, mert ám belülről sem egyszerű átélni, de az tény, hogy a telefon túloldalán levő nő béna volt.

Nagyvadra sörétessel, avagy Bilbó meg az ügyvédek

A zárt postaládából kandikált ki a tértivevényes fecni, amit még jó egy hete küldtem Szauronnak, több szomszéd aláírása kíséretében kértem a közgyűlés összehívását. Zárom a postaládát, mikor valaki megszólal. Bilbó állt a rács túloldalán. Ha már napok óta nem vettem a lapot, hogy tárva volt a bejárati rácsa, és egyszer sem kopogtam be, hát ő maga ugrott elém. Kérdezem, mi hír. Legutóbb annyit mondott, hogy a tízpróbás ügyvédeivel együtt megy Szauronhoz, időpontra. Nos, ha jól értettem, Szauron ott se volt. Nem volt világos Bilbó szövegéből, hogy most akkor mi is volt. Kérdezem, hogyan tovább? Néz rám bárgyún vigyorogva és ha jól sejtem, nekem ebből sherlocki következtetéseket kellene levonnom, de nem megy ez nekem, így rákérdezek ismét, hogy mit tervez most? Megint csak vigyorog rám a tanítónéni magabiztosságával, aki már tudja, hogy hiába nem sikerül még huszadjára sem a ketteske hattyúnyaka, úgyis meg fogom én azt tanulni. Azért én még dacolok, hogy most akkor mi van? Hát hogy ő megy a jegyzőhöz, meg az önkori szociális osztályára, mert a haragosa épp az önkori lakásban lakik. Ja, mondom, jó. És mint a papagáj ismételgetem, hogy Szauron szarik mindenkire.

Közben befutott még Samu (ő voltaképp nő, de hirtelen csak Trufát vagy Pippint tudnám még megnevezni, akik hasonló semleges, de inkább bénácska szereplők, ők is mind pasik, de őket mindig keverem, és ráadásul a mi saját Samunk is mindig ott van, ahol történik valami), tőle kérdeztem, talált-e új közös képviselőt. Naná, hogy ő sem, le is szarja, bár ezt nem tette hozzá. Ekkor parkolt le bringájával Csámpás Rozi, akinek a mi Samunkhoz semmi köze (de a női szereplők még mindig alulreprezentáltak a történetben, tündének meg nem nevezném a csajt), de ő amint lepakolta a bringát, mindenkinek hátat fordítva azon nyomban el is menekült.

Biztonsági sáv

A Mexikói földalatti végállomáson is az unorthodox megoldásokat szeretik. A domború pöttyökkel teleszórt fekete színű vintage biztonsági sáv vagy megadta magát az időnek, vagy valamiért megbontották, és valami kontrasztos fehér szmötyivel (akár malter is lehet, mittomén) kitöltötték a hézagot és a szintkülönbséget. Kreatív.

Zombik a plázában

Mielőtt nekifogtam a zöldségeket eltenni, még elmentem a MOMba matiné mozira. Azért oda, mert ott vannak kommersz filmek eredeti hanggal. Igaz, legtöbbször ilyenkor felirat sincs, de azért ezen már túlvagyok. El is indultam, oda is értem. A film 11-kor kezdődött, kb. 15 perccel előbb ott voltam, furcsállottam is, hogy nem nyitottak ki már 10-kor a boltok. A kongó folyosón majdnem belebotlottam egy pasiba, merthogy következetesen mindketten arra tértünk ki, amerre udvariasságból a másik is moccant. Ilyen máskor is volt már, de most extrém sokszor kacsáztunk, ezért jól egymásra is nevettünk. De mindegy is, a film érdekelt, amin lehettünk vagy hatan, ha egyáltalán. A film egyszer simán bevállalható, majd mindjárt arról is írok. Mikor vége lett, tök elcsodálkoztam, hogy még mindig zárva minden, mi a fene van már itt. És csak ekkor kattant be, hogy nem a szép idő miatt kong az egész kóceráj, nem kirándulnak az emberek, hanem mert nincs nyitva a bolt. Áldassék...apropó, nem tudom, hogy vajon a távollévők közül hányan voltak templomban ezen a szép délelőttön.

A film pedig a Nancy Meyers rendezte A kezdő volt, ami a The intern címnek a felemás magyarítása. Ismét jól torzították a címet, mintha nem lenne világos amúgy is, hogy a gyakornoki lét miről szól: pályakezdésről. A rendezőnek mint innen kiderült, az utóbbi 4 filmjét láttam. Ezekből a Minden végzet nehéz frenetikus című darab az abszolút fogyasztható, vicces és kedvenc. Valószínűleg azért, mert maga a helyzet hoz magával egy sor komikus szitut, és összességében azért eléggé hihető a sztori. Jack Nicholson az öregedő playboy - az életben is az, Diane Keaton pedig akárhogy is, tényleg jó nő. A Holiday meg az Egyszerűen bonyolult emlékeim szerint pocsék, de mindenképp felejthető darabok. És aki meg akarja nézni az új filmet, ne olvassa tovább, mert spoilerezek. Olvastam egy kellemes kritikát, amiatt néztem meg.

Egyszer nézhető, de a színészek miatt, ha a sztori nem zavar, többször is. De Niro, mint nyugdíjas özvegy felsővezető, aki visszamegy nyugdíjas gyakornoknak...sajnos a sztori nem pusztán ezen a szitun bukik. A helyzetek önmagukban a való életből ismerősek, csak nem egészen így. A párbeszédeket simán elképzelem valahol máshol, de itt érezni, hogy a feladat megvolt: a történetek középpontjába időseket előszeretettel csempésző rendező az idősebb generációk tudásának a lenézéséről, annak hanyagolásáról akart tanmesét, illetve, hogy mi lenne, ha nem befognánk a szájukat, hisz nem értenek a modern világunkhoz és lassúak, hanem egyszerűen csak felismernénk, mik az ő erősségeik és használnánk. Van persze jellemfejlődés bőven, kivétel persze idős főhősünk, hisz ő már tökéletesként indult. (Eddigi tapasztalataim szerint igazán kevés olyan kivételes ember létezhet, aki vezetőként is és emberként is kiváló. Na ugye? Pedig a mi hősünk ám az, és mindenütt megállja a helyét.) Persze nem állítja azt, hogy minden nyugdíjas ilyen két lábon járó homo universale, egy tipikus ellenpéldát mutat is.

Szerencsére, miközben néztem a kicsit egyébként hosszúra nyújtott filmet, akkor nem foglalkoztam ezekkel a muszáj feladatokkal, de ettől még kissé döcögős a sztori. Persze, van az alapkonfliktus, hogy nem becsüljük az őseinket, elődeinket, idősebbeket (nyilván nem kritika nélküli ajnározásra buzdít), de nincs sikeres apa, aki otthonmarad gyereket nevelni, hanem van babysitter vagy nanny. Nincs idegösszeroppanás határán álló vezető, aki miközben esik szét az élete, képes lenne ilyen szintű összpontosításra és emberi jelenlétre. Van viszont egy csomó furkálás a melóhelyen, vannak kommunikációs bajok nemcsak az idősek és a fiatalok között, és most már a fiatalok és fiatalok között is, ez tény. Persze, happy a vége, nem is várunk mást, még egy kis extra jellemfejlődés és pár könnycsepp a végére is jut, de egy vasárnapi boltzáras délelőttön ez teljesen jó időtöltés volt.

Reggeli töprengő

Régóta izgat a kérdés, hogy a védőgázasan becsomagolt szeletelt sajtokat a magyar gyártók miért nem képesek olyan csomagolásba tenni, ami nem szakad felbontáskor, és nem pöndörödik fel, hogy a sajt a hűtőben fél óra alatt pergamenesre száradjon? Pedig semmivel sem olcsóbbak az Andiban árult német társaknál, amik akár vissza is zárhatók. Ez melegszendvics sütése közben merült fel nem sokkal ezelőtt. A szendvics amúgy finom volt.

Szombatos

Kicsit kalandosra sikerült a szokásos eltevős ételízesítőhöz beszerzendő cuccok összegyűjtése. Zöldekből karfiol kivételével mindent tudtam venni a piacon. Karfiolt méregdrágán találtam a Tesóban, s ha már ott voltam, akkor már be is vásároltam. De még előtte az Andiban akartam szétnézni. Bejött a tömött busz. A hátsó ajtónál a kislány kívül ült, belülre ügyesen lepakolta valakinek az ajándékát (nem az enyémet, ez tuti). Egy pillanatig haboztam, majd a természetellenesen kifacsarodott fejjel kifelé bámuló kislány arcába próbáltam nézni. Ehhez kicsit be kellett az ülésére dőlnöm, mert nagyon azon dolgozott a cukipofa, hogy úgy tegyen, mintha nem látna. Persze a fülesétől meg még nem is hallott, de szerencsére még mindig elég rugalmas vagyok, így lazán az arcába vigyorogtam, mire kelletlenül szedegetni kezdte az ajándékokat. A mellettem álló nénit úgy láttam, elszórakoztatta a jelenet, mindenesetre megkérdeztem, nem akar-e leülni. Nem akart bepréselődni, hát bekúsztam a bamba kislány mellé. Nem voltam fáradt, de tömött járgányon hülyeség szabad ülőhelyet hagyni, még ha ez nem is tetszik a két ülést foglalóknak, leszarom. Egy halom nyugdíjas szállt fel később, de a közelben lévő 5-6 huszonéves közül egy sem emelte fel a seggét. Én ezt annak tudom be, hogy a szülők egészen kicsi kortól folyamatosan a gyereket ültetik le, míg ők állnak. Nyilván ez egy adott korig tök praktikus, de aztán már rá lehet szólni az egobajnokokra simán. Fórumokon mindig az a kifogás, ha valaki felveti, hogy bezzeg már nem adják át a helyet, hogy szóljon, ha valaki le akar ülni, majd akkor átadják a helyet. Na várjatok csak, leszek még egyszer nyugdíjas! Hazajövet elcsíptem egy beszólást egy kéregetőtől, hogy pénzért bárkit megvehetel. Ja. 

A villamoson szemközt elpilledt egy fickó, elég érdekesen volt felöltözve, Oroszlánfogú Ricsinek neveztem el a nyaklánca alapján. Lehet, hogy ő lett volna a horoszkópom szerinti nagy ő, de ezt sajnos már nem fogom kideríteni. (Ezt csak arra alapozom, hogy több közös vonásunk is volt: én 1,63 vagyok, saccra ő is, nekem is fel volt hajtva a farmerem szára, neki is.) Aztán az alkalmi kocsmává avanzsált nemzeti dohánybolt előtti placcnál eszembe jutott, hogy itt tegnap az egyik alkesz épp kiskutyákat kínált a havernak, mert megellett a kutya. Persze ingyen. (Naná, meg a pedigrét is adja, mi?) 

Aztán itthon eszembe jutott, hogy valami még mindig hiányzik a zöldségekhez. Só. Persze, van itthon, de nem annyi. Újra indultam hát, de akkor már bementem a rövidáru boltba is. Mellettem épp egy ötvenes fickó bogarászott és  beszélt hülyeségeket. Aggódott, nehogy elvigye valaki a neki levágott szürke zsinórt, majd kinézte az én fekete szalagomat, amit nem adtam volna, de még mielőtt megvédhettem a szerzeményem, közölte az eladóval, hogy elvinné, de semmi szüksége rá. Meg hogy az anyukája nem szereti, ha el van húzva a függöny, mert belátnak, pedig nem is lakik szemközt senki. És még nem ért véget a nap...