Krimiszezon

Hetekkel ezelőtt megvettem Stieg Larsson két eddig megjelent kötetét. A Millennium trilógia első két darabja, és hát más sose lesz több, mert az író meghalt, mielőtt megjelentek a könyvei, s halála után - feltehetően részben ennek is köszönhetően - óriási sikert aratott. A tetovált lány eredeti címe Férfiak, akik utálják a nőket. Kicsit satnyábban hangzik így magyarul. A kapcsolódási pontom a könyvhöz nyilvánvaló, a fickó svéd. Amúgy sose voltam krimifan. Larsson eredetileg gazdasági témában újságíróskodott, főszerkesztője volt éveken át egy neves (?) svéd lapnak. És hát a trilógia nevét adó Millennium lap egyik társtulajdonosa a férfi főhősünk, aki épp egy sunyi gazember mesterkedéseit próbálta leleplezni, de kicsit balul sültek el a dolgok, így remélve, hogy a szerkesztőség gondjait nem tetézi, elhúz a sötét, hideg, titokzatos északra, ahol a mínuszok csak röpködnek, és egy családi rejtély megfejtésébe fog. Nem sok hittel.
A másik főhős a magyar címben szereplő tetovált lány, kis verébszerű jelenség, de a fogat fogért, szemet szemért elvét látszik alkalmazni, amolyan furcsa kis terminátorként működik a csaj. (Egyszer mintha olvastam volna, hogy talán Tarantino (?) tervezné megfilmesíteni. Ennél a pontnál kezdtem érteni, miért. Lisbeth tipikus Tarantino hősnő. S a linkelt cikkben szerepel, hogy a svéd mesehős, Harisnyás Pippi ihlette. Hát, elég bizarr is az a mese...)
Az első néhány oldallal megszenvedtem, sehogyse akart érdekelni. Aztán hirtelen kezdett felcsigázni és onnantól hamar elolvassa az ember. A témák, amik előkerülnek a könyvben, svéd megközelítésben tálalva az idilli társadalom álmodozói szemszögéből szerepelnek. Nagy hangsúlyt kap a nők elleni erőszak illetve az az ellen való fellépés. Ez így leírva nem annyira kecsegtető, de tényleg jó a könyv, érdemes elolvasni. Lassan a harmadik részt is kiadják, gondolom Karácsonyra időzítik, és akkor a teljes, rövidre szabott életmű elérhető lesz.
Ami kicsit zavaró, hogy az első kötet tele van nyomtatási bakikkal, a másodikba még épp csak beleolvastam, de ott meg valami bénán fordított mondatra bukkantam.

Sikáló

Már megint egy film. Tiszta napfény (Szancsájn klíning.) Inkább, mint hogy énekeljek. Ha az ember nem "ijed" meg a rövid tartalomtól (a társadalmi ranglétra alja körül pihegő főhősünk hullák utáni takarítást vállal, jókora haszonért, s nem kifejezetten halivudi mázzal leöntve), akkor egy kellemes, drámainak mondott, de nem lehangoló, csak tanulságos filmet kap cserébe. És két helyes színésznőt, akikről most kezd a véleményem formálódni. Amy Adams. Helyespofi, turcsi orral, megnyugtatóan átlagos jókislány arccal, és ez ellen olyan nagyon ő sem tiltakozik. Már a gasztroblogos filmben is ez jött le róla. Most egy fokkal erősödött a szimpátiám iránta. Szürke egérkeként indul, de aztán kiszínesedik. Azt is elhiszem róla, hogy menő csírlíder (oké, pomponlány) volt.
A másik kedvenc viszont látványosabb átalakulásokon megy keresztül, és jó. Emily Blunt. Ez talán a harmadik film, amiben láttam (Az ördög Pradát visel sziszegő kígyója, a tegnap emlegetett könyvklubos hisztérikája, és most, mint lázadó, vagány csaj, aki belül parázslik). És képes volt más arcot növeszteni mindegyikhez. Meg még a hangja is. A gesztusai.
És bírtam még Winstont is, akinek arca már-már Willem Dafoe. Meg Alan Arkin, aki hihetetlen pasi lehetett fiatalon.

Egy város Texasban...

Hétvégén megnéztem a Jane Austen könyvklub című kis egyszerűséget dvd-n. Pont jó volt, a hangulatomon dobott, sok mosolygós, helyes szereplő, nem túl komoly mondanivaló arról, hogy mindenkinek vannak problémái, de hogy ezek akár meg is oldódhatnak, ha mi is résen vagyunk. Az alapsztori szerint 6 főhősünk (a filmben hála az égnek egy pasi is van, a könyvben nem tudom) havonta egyszer összejön és az épp olvasott Jane Austen regényről beszélgetnek. Meg másról is. Az életükről. Összesen 6 regényt választottak, mindegyik tartozik az egyik klubtaghoz. Túl sok részletet nem mutatnak az összejövetelekről, hisz az úgyis csak indok. Viszont most kedvet kaptam, hogy én is elolvassam ezeket. Mondjuk januártól indulhatna is a projekt. Csak addig még be kell őket szerezni. Emma, Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, Mansfield park (A mansfield-i kastély?), A klastrom titka, jesszusom, mi a hatodik??? Jaa, a Meggyőző érvek.

A nosztalgia íze

Mikor kicsik voltunk, minden év decembere a disznóvágásról szólt. Akkor még néha én is ettem húst. Vagy valami állatit. Igazából az tetszett az egészben, hogy nyüzsgés volt és hát mégis mi voltunk a házigazdák. A szerencsétlen áldozat utolsó sikolyára általában nem keltem föl, de az abálás bűzére emlékszem. Hiába próbáltak a háborút átélt nagynénik meg anyám is meggyőzni arról, hogy a belsőség az jó, miután tisztába tettem a fejemben, miből van a hurka, már csak a rizst voltam hajlandó megenni. Imádtam, ahogy nagybátyám hobbiszakácsként irányította a műveleteket. Nem is emlékszem, mi volt az igazi foglalkozása...talán kőműves. De ahogy keverte a fűszereket a nyers húshoz és kínálta felénk a pucér, sós-borsos-majorannás nyerseséget, nem lehetett nem elfogadni. Imádtam a bors illatát, a majoránna lengedező nyomait. És a teknőt, amit ilyenkor kölcsönkaptunk. Imádtam a meleget, a jókedvet, amikor mindkét család hangoskodói kavarogtak az egyáltalán nem nagy házunkban. Egészen addig, míg valaki házipálinka befolyása vagy be nem folyása miatt belekötött a másik családba. Nem komoly, soha nem volt az, de mindig volt egy kis ellentét. Szinte menetrend szerint zajlottak az események.
És aztán, mikor beesteledett, már jött a vacsora ideje, mikor a hajnal óta dolgozóknak még egy utolsó adag ételt, meg persze kóstolót adott az ember. És itt volt az az íz, ami nekem éveken át hiányzott az életemből. A párolt savanyúkáposzta. A pecsenyét sose szerettem, de az káposzta...
Aztán pár éve egyszer bekattant a fejembe, hogy miért is nem csinálok én ilyet? Nem kell hozzá pecsenye, a káposztát meg amúgyis szeretem. Azóta rendszeresen párolok, főzök hozzá krumplit, amit akkor is megeszek, ha már "meredt", vagyis kihűlt és szoborszerűre dermedt. Téli íz. Hús nem is kell mellé.

Röpte

Még hétfőn történt, csak nem voltam mesélős kedvemben. Futás. Félvilágosban indul, sötétben fejeződik be. Nagyjából ismerem a terepet, de időnként vannak domborzati módosulások. Felbontott járda, kitúrt farönk, és mindezek fölött hónapok óta hullott avar. Még a nyári levelek is ott pihennek. Nyirkos időben csúsznak is. Főként több réteg egymáson. Megint dühöngök. A taxison, aki a Ligetben járatja a motort, hogy ne fagyjon be a segge, a kutyáson, aki kijön indián füstjeleket eregetni és kutyát szaratni (a csikk is ott lapul majd a fűben a másik mellett), a babakocsison, aki azt hiszi, állapota miatt övé az út teljes széltében (a negyvenévetdolgoztaménépítettemújraazországot típusú szocialista élmunkás nyugdíjas dettó)...és valahogy kikapcsoltak az érzékeim. Az idő nagyszerű volt, jó volt futni. Épp gondolkodtam egy kis ráadáson, amikor valami baljóslatú történt. Kő a lábam előtt. Belerúgtam, de ahelyett, hogy egy kis bukdácsolás után továbbiszkoltam volna, teljesen elvesztettem magam fölött az uralmat. Kiszolgáltatottá váltam. Valami húzta, vonta a testemet, teljes tömegével, s tehetetlenül, fatörzs módjára zuhantam kicsit előre, de vészesen közelítve a talajszinthez. Éreztem, hogy röpülök előre, de hogy a röppályám mekkora volt, nem tudtam saccolni sem. Talán csak másfél méter, talán több. Magam elé toltam mindkét tenyerem, szinte egyszerre nehezedtem mindkettőre, hatalmas, csattanós, csípős érzés, pedig csak nedves föld volt alattam. A bal térdem csapódott be harmadikként, s csak a nadrágomért aggódtam, ami persze kiszakadt. A pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy újra lábra kapjak, bár a tenyerem még lüktetett, de nem volt nagyon vészes. Lesöpörtem a kosz nagyját. És persze kétszer is anyáztam, szigorúan, a fogaim közt szűrve a hangokat, visszafojtott dühvel. Az úton megállt egy biciklis, talán miattam, talán szólt, talán nem értette, miért nem válaszolok. Én mindenesetre nem hallottam, de innentől kigúvadt szemekkel meredtem a talajra. Aztán következő alkalommal már reggel futottam, de a követ sehol sem láttam.

Igazi zöld

Ha már úgyis szóba került előző alkalommal a szép, zöld szín, bővítem a repertoárt. És ismét cipővásárlásos téma. Vagyis csizma. És újra a svédektől. Igaz, Made in Vietnam. Vagy China, Thailand, India. Made in The Globe. Nyilván annyiért, amennyiért, ha most még 30%-kal olcsóbban is megéri nekik, de nem a közösségi lelkiismeret hangja akarok lenni, amúgyis álságos lenne egy olyan "vegától", aki bőrcipőben jár és tepertős pogit eszik hébe-hóba (bár most inkább hó nélkül, mert a Globe még az időjárást is hozzánk igazítja).
Mióta nyáron papucsot vettem Vagabondéknál, olykor jön akciós hírlevél, megnézem a kínálatukat és tovább hagyom a nyálam a gravitációt követve csorogni. De most valamiért rázizzentem a 30% jelre. Tudom, hogy egy vásárlás után marketingstratégia áldozataként lesz az ember törzsvásárló, de becsülöm és meghálálom a bizalmat. Rokonszenvem a svédek, a szimpatikus cipőformáik és az Árkádban levő két kedves és normális eladójuk felé (én mindig ugyanazt a két csajt fogom ki, nem tudom, a többiek milyenek) egyelőre kitart. A rendszer úgy működik, hogy az első vásárlás után kértek emailcímet (makacs vagyok, csak úgy nem adom meg, de jófejek voltak és nem várják el, hogy havonta hagyjak náluk húszezer forintot a törzstagságért cserébe, a néhány email meg nem fáj nekem). Adtam. Aztán jött most ez a levél a spéci kedvezményről. Csak a mailt kell kinyomtatva lobogtatni. Bementem. Kérdeztem. Kettőt kikértem. Szívem szerint mindkettőt a hónom alá csaptam volna, de most kicsit túlköltekeztem. Az egyik klasszikusra emlékeztető vagány darab. (Alapára olcsóbb, mint a honlapon szereplő.) A másik, a zöld csoda. Nem vagyok ugyan hozzászokva a mostani trendhez, de ez az enyhe westernes beütésű darab jó lesz még később is. És bár színes cipőt sem sűrűn vettem az utóbbi időben (sportcipő nem számít), ez a csizma most határozottan lelkesít. Ő nyert. Bár a legvadabb télben nem ez lesz a lábam menedéke, de a legvadabb tél úgyis vagy áradással köszönt be, vagy csak tavasszal. Addig meg beszerezhetek még egy gyapjúzoknit.

Szexepil

Valamikor tinikoromban nagyon bírtam a Sexepil nevű együttes Igazi zöld, igazi kék című számát. Vagy valami hasonló néven futott. Most Szűcs Krisztiántól hallottam újra, ez sajnos nem olyan jól szól, de nosztalgiázni pont elég volt. Ez csak a címről jutott eszembe, a főtémához azonban nem kapcsolódik.
Kikészülőben van az epiláló szerkezetem. Ócska, már akkor lejárt lemez volt a maga kis egysebességességével, semmi kényelmi funkciójával, amikor megvettem. De tökéletesen megfelelt a célnak. Az utóbbi időben azonban már a sokadik simításra sem akarja eltüntetni a kinőtt szőrszálakat. Elfáradt. Megöregedett. Újat kéne venni. De milyet? Mivel ehhez edződtem, nem kell nekem semmi extra hókuszpókusz, csak azt csinálja meg, amit kell. Több tízezret meg végképp nem tervezek érte adni. Mivel épp sportmelltartót próbáltam vadászni a Duna Plazában, hát meglátogattam az itt létező Szatyor elektronikai vegyesboltot is. (Hozzátenném, divatholmikat is nézegettem, de meg kellett állapítanom, hogy még mindig marhára nem értek a divathoz, attól meg egyenesen idegzsábát kapok, hogy a kötött holmikat mi az istenért aggatják fel vállfára???? Hogy jól kinyúljon?) Szóval odamentem a Szatyor szőrözős polcsorához (ez a szó olyan, mint a pácsó...). Épp kezdtem elmélyedni az epilálócsodák rejtelmeiben, mikor fess munkaingben egy magas fiatalember odajött hozzám, hogy segíthet-e. Mivel úgy gondoltam, hogy a bennem forgolódó kérdésre - Vajon bikinivonal és hónaljszőrmentesítés terén milyen a hatásfoka a cuccnak? - legföljebb a vállát vonogatná, vagy telefonos segítséget kérne a barátnőjétől, hát komor arccal elküldtem. Épp nekifeküdtem a legalsó s egyben legolcsóbb sor vizslatásának, mikor ugyanebből az irányból jött Másenyka, a szőke Panaszkodik-hostess. Mivel tényleg bűbájosan kérdezte, segíthet-e, gondoltam végighallgatom, s talán még tapasztalatcserével is szolgál a terméket illetően. Nos, néminemű csalódással fejeztem be a csevegést, mivel kb. mintha a harmincéves háborúról felelne töriórán, olyan átéléssel és agymunka mellőzésével mondta/olvasta fel a katalógusában lapuló titkokat. Amiből csak annyi hasznom lett, hogy megtudtam, víz alatt is használható, és akkor kevésbé fáj. Az egyik modell 16, a másik 23 pénz volt. Megköszöntem, elment. Azt hittem, végre magamra hagytak, végre matathatok a szőrözős csodák között. Ekkor ismét balról újabb szőkenő. Szegényt elküldtem, újabb előadásra nem voltam kész, pedig ő a Zsilip céget akarta nekem fényezni. Mondjuk hiába, mert kinéztem a Barna nevű márka egyik ócska darabját, csak előbb még megkukkolom a neten mit írnak róla.
Viszont sportmelltartót vettem végre. Viccesen indult, mert a kissrác, aki az eladó volt, először a melltartó szó hallatán zavarba jött, bár bennem is megfordult a kérdés, hogy vajon tud-e majd segíteni, de aztán jött a kollegina, a kisfiú is helyrerázódott lelkileg s onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Középdrága Nike cuccot vettem, de már nagyon vágytam valami hasonlóra.
A harmadik projekt ágyvásárlás helyett érdeklődés volt. De azt azt hiszem, kihagyom. Már csak azért is, mert erősen hóvége fíling lengi be a kártyámat. (Oké, tegnap meg kultúrát vettem, szóval nem csoda, hogy fogy a zseton.)

21

Naná, hogy kilométer. Félmaraton. Balaton maraton. Most hétvégén. Nem futottam, csak szurkolni mentünk le vasárnap. Hajnali vonathoz kelni hétvégén igen lehangoló érzés. Kimoccanni a városból, tudván, hogy szép idő lesz, lelkesítő. Futókat nézni szívfájdító. Mehetnéked támad.
A vonaton alig voltak, mi egy hajdan tán büfékocsiként funkcionáló kupéban találtunk helyet. Már amikor megérkeztünk, akkor megmutatta magát a napocska, csak hogy sejtsük, most jobb lenne futni, mint szurkolni. Nagyon enyhe napunk lesz, érezzük, bár a tópartra kisétálva azért a szél időnként megélénkült, de azért van a pulóver, hogy az ember magára csavarja. Akár sálként is. 11-kor lőtték el a rajtot. Eddigre mi már végignéztük az összes szóba jöhető vityillót, ami épp eladó és ahová hajlandóak lennénk nyugdíjas korunkra leköltözni. Na persze, reálisan nézve a lehetőségeket, marad a nyilvános vécének tetsző, 4 darab öltözőfülkeként funkcionáló strandkellék, egyenként kb. 3,5 nm területtel. Erre még maradna pénzünk.
Alig vártuk, hogy meglássuk a sor elejét. Kézközelbe vettük a tenyérformájú csattogóinkat, a kereplők a táskában pihentek. A profi fiúk különösebben nem vettek tudomást szurkolókettősünkről, pedig a fordulónál álltunk, ott, ahol csak a sárgamellényes szervezőember posztolt rajtunk kívül. De hát nekik nem kell biztatás, mennek ők anélkül is, mintha ágyúgolyóból lőtték volna ki őket. Én csak amolyan zajkeltő csendestárs voltam, néha egy-egy hajrát kurjantottam, de még nem sikerült azonosulni az idegeneknek beszóló buzdító szerepkörével. Csak csattogtam és fülig érő szájjal vigyorogtam.
Aztán jött a hálás közönség. Van, akinek csak a tekintete téved feléd. Van, aki mosolyog. A másik teli szájjal rádnevet. A harmadik felesel. A negyedik megköszöni. Az ötödik megtapsol. A hatodik viccelődik. A hetedik biccent. A nyolcadik néz furcsán. A kilencedik csak szenved, de csinálja.
Van, aki szépen fut. Élmény nézni az izmait, ahogy dolgoznak. Mozgás közben kirajzolódik a láb teljes anatómiája. Van, aki már az első métereken haldokló gilisztaként jár...és mégis hihetetlen tempót diktál és végigcsinálja. Van, akiből ki nem nézné az ember, hogy moccanni bír, és tessék... Van, aki hófehér hajjal és ráncokkal élettelibb, mint a mögötte kullogó "fiatal". És a legtöbb mosolyog rád, vagy néz hálásan. Drukkertársam rutinos. Jól csinálja. Én is jól szórakozom rajta. Aztán váratlan ismerős toppan elénk. Nem miatta jöttünk, de marha jó, hogy látjuk. Aztán egy másik. Aztán csak egy ismerős arc. Meg az őrültek. A jelmezesek. És a jópár tűzoltó, teljes felszerelésben, palackkal, sisakban, védőruhában. Kemény. Volt Macskanő. Volt valami szuperember, akinek a finisben még futotta arra, hogy toalettjét rendbehozva, utána lobogó fekete köpenyét kétoldalt kiterjessze, s úgy vitorlázzon be a célba. Volt a vidám fazon, aki vicces sapiban és egy kicsiny furulyával még egy kis dallamot produkált beérkeztéhez.
Elégedett almaevő arcok. És elégedett párok, szurkolók. (Egyikük, 2 m magas, kopasz csávó, Hajrá drágám! feliratú pólóban, az utolsó métereket a drágájával tette meg. Bűbáj.)
Aki hamar beért, jön szurkolni a többieknek. Gyerekek csatlakoznak papához, mamához. Szól a salsa az autóból, a párocska ülőtáncot rop a csomagtartóban ülve és várják az érkezőket.
Lehet, hogy jövőre lefutom én is?

Mamika

Cekkeres asszonyság, rózsaszínű rúzssal és vörösre festett ősz hajjal leül mellém. Maga mellé pedig leülteti a nejlonszatyrát. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy bár saját maga ingyen utazhat, de fizetőhelye van-e a táskájának. Aztán csak lestem alattomban, mikor veszi onnan el, már ha erre sor kerül.
Már jó sokan álltak, mikor valakinek motyogott, hogy üljön le, de mázlija volt, a valaki nem akart leülni.

Szófogadó

Reggel. Zuhog. A szél is fúj. Sapkát húztam ebből az alkalomból, az ernyő úgyse használ. Közelít a villamos. Naja, csak nekem a másik jó. Az is jön már. Megáll a villamos, ajtók kinyílnak. Testes nő két oviskorú gyerkőccel, esőkabátok, esernyők tömegeinek hatnak. Anyuka épp diskurál a gyerekekkel az időről: Hát, nem valami szófogadó ez az időjárásfelelős. Az ovismanók bőszen helyeselnek. Én is. Úgy látszik, már az időjárásfelelős nevelését is elszúrta valaki, ezért van globálisan meleg.

A Bosin

A mai napig irtózom a piaci tömegtől. A zöldségpiacitól. Is. A tömegtől, úgy általában. Ezért kerestem egy szimpatikus árust úgy két éve, s azóta is szinte csak tőle vásárolok. Egy heti adaggal a zsákomban ballagok haza. Illetve ballagnék, ha bent nem képeznének forgalmi akadályt a bámészkodó mamikák az utánfutóval, debellák szétterülőben, akik mindig szlalomban járnak a sorok közt, mert hátha valamire így ráakadnak. Ma türelmes voltam. Előttem és mögöttem egy pár két tagja, idősödő pasi előttem leugatja a tébláboló naccságát, aki miatt az egész libasor kacsázik, hátha ki tudja kerülni. Naccsága visszaugat, én röhögök, a bácsi felesége mögöttem szintén.
S mivel a savanyúságosnál hosszú, szűnni nem akaró sor volt, úgy döntöttem, megyek az Öv utcai savanyúságoshoz, az úgyis jobb.

Lö seff

Amikor káposztát dinsztelünk, jobb, ha időnként megnézzük, mi történik a fazékban. Bár félóra netezés után 5%-os hibával kukára dolgozni még mindig elég jó arány...