Ma egoépítő napot tartottam. Nem rajtam múlott. Kedves barátnőm lányából tört elő ebéd közben egy spontán bók, amitől jókedvem kerekedett. Annyira, hogy nem jött rám futás előtt a falhatnék, és azt éreztem, hogy a hőség ellenére is jó formában vagyok. Ezzel az erőteljes hátszéllel indultam neki sötétedéskor futni. Már a Zichy úton döcögtem, mikor mellém lassított egy biciklis. Épp elhagytuk a Pecsát, azt biztos nem keresi, ha bringával jár, nyilván tudja, hol a Kertem, merre van a Dürer, szóval nem igazán értettem, mi mondanivalója van. Nagy nehezen megszólít. Mivel sötét is volt, szemüveg se volt rajtam, nem tudtam dönteni, melyik korosztály, meg elég tág határok között nem is lehet manapság megjósolni, hogy az adott férfiember épp csak túlélte az érettségit, vagy már javában hipszterkedik, csak még anyuékkal él, mert így mindig akad tiszta zokni. Szóval megszólít. Először mellébeszél, hogy ő nem ért hozzá, de kérdezhet-e valamit. Mondom, igen. Nem akartam sürgetni, hogy józsikám (általánosan bármilyen típusú és korú férfiak megnevezésére használom, eleinte csak a potenciális hercegeket hívtam így, de abból mára elég kevés maradt és így senkit nem józsizhatnék, de ez valamiféle lelki szükséggé vált), ha sokáig tökölsz még, kifutok a levegőből és nem tudok neked válaszolni, de ezt persze csak éreztem és nem mondtam ki. Nagy nehezen, de eljutottunk a kérdésig. Amit most csinálok, az távgyaloglás, vagy...kocogás? Anyád. Hát hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen övön alulit üssél?! Józsi, észnél vagy? Széttéplek, megcsócsállak és odadoblak a teherautók elé... Ez volt az első reakcióm. Pontosan nem körvonalazódott semmilyen frappánsan alázó visszaválasz, próbáltam higgadtnak látszani és csak annyit mondtam a szőke, szemüveges fiúcskának, hogy nevezzük kocogásnak. Ő még motyogott annyit, hogy olyan furcsa volt a mozgásom, és köszöni a választ. Csudakedvesen (totál kibukva és dühösen) mondtam neki, hogy nincs mit, de határozottan éreztem, hogy a fülem helyett a lábaimba ólmot öntöttek, cammogok és borzalmasan festek.
Aztán eszembe jutott a bók, hogy milyen csinos vagyok. És innentől kezdve úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó ilyen hülyeség miatt marcangolni magam. Amivel igyekeztem győzködni magam: Józsinak voltaképp megtetszett, ahogy ott vonszoltam habtestem, birkózópólóban kiválóan villantok szép vállaimmal, ugyanezt a bi-, tri- és egyéb cepszeim hiányában, bájos integetőizmaim ismeretében nem mondhatom kellően motiválónak, de ez most nem is fontos. Megszólított hát az ártatlan gyermek, csak nem az én fapofámat várta reakciónak, és nem is fulladástól flegma válaszomat, ezért meglepődött. Vagy ő is szarul lát a sötétben és csak a megszólítás után eszmélt rá, hogy nem kéne rögtön tegeződni, de nem tudta, hogy meneküljön a kínos helyzetből.
Mindegy is, ha abból indulok ki, hogy bejöttem neki, az azt sejteti, akár igaz, akár nem, hogy jó csaj vagyok és pont. Csinos is.
