Sh(ake )it!

A szokásos ünnep előtti lökdösődő tömeg a piacon, a gyümölcseim viszont elfogytak, menni kellett. Ahogy az árusomhoz igyekeztem, rögtön a sarki pultnál az ékes magyar vadkapitalizmusba botlottam és az nem kért elnézést, hanem büszkén hirdette magát. Ott ugyanis igazi, hamisítatlan magyar banánnal találkoztam. Hungarikum. Turmixbanánnak hívják. Nemzeti szalag nélkül. Ez annyiban különbözik a gaz nyugaton forgalmazott szép sárga példányoktól, hogy ez egybefüggően barna és szottyos. Persze, a banán még sárgán és félsárgán is képes szottyosodni, nem kéne itt finnyáskodni, ráadásul ha 140-ért akar az ember banántot, hát akkor csak ne tudatos vásárlózzon itt. Egész szép halom volt ott, egyelőre nem tört rá az emberekre a turmixőrület (talán még mindig a levehető ajtajú NDK turmixgépet várják), s már alig várom, hogy a szaloncukor szezon is kitartson emelt áron májusig.

Kenyerem java

Ezúttal nem a koromat panaszolom, hanem a rendszeresen előtörő, és eddig nem túl sikeres "mostantól magamnak sütöm a kenyeret" című projektről írok. Most volt idő, meg óvatosságból bespájzolt mennyiségű liszt is (főleg, mivel nem sütöttem sajtosrudat), hát újranéztem a videót, amiben Dragomán György előadja, ő hogyan süti a kenyeret. 

Kovászom nem volt, elő hát a porélesztőt. Hoppácska, ez lejárt novemberben, a másik meg bő egy éve. Sebaj, a novemberiben hátha van még erő. Ez a kenyér arról híres (azonkívül, hogy a videótól, meg a látványtól annak ellenére is elkezdett korogni a gyomrom, hogy előtte faltam be egy negyed diós bejglit), hogy nem kell eszelősen dagasztani, csak bekeverni, pihentetni és sütni. Eddigi kenyeres kudarcaimból okulva ezúttal fele mennyiséget számoltam, ne kelljen annyit kidobni. Elő a kelesztőtálat, megkutyultam és lefedtem. Reggel izgatottan lestem, megkelt-e. Háááááát, amolyan unorthodox módon. Nem túl meleg a lakásom és a konyhából elfelejtettem a szobába behozni (legközelebb éjszakára megkapja a fotelt, takarókkal kibélelve, körbebástyázva, nem hinném, hogy egy parasztháznak jobb fűtése lett volna, ámde mégis tudtak finom kenyereket csinálni). Szóval csak olyan finoman kelt meg. Nem hajtogattam, ahogy Dragomán, ő is mondja, az eredeti recept nem igényli. Jénaiban vagy hasonlóban akartam sütni, de olyan kicsi tésztakupac volt, hogy hirtelen improvizálva a legkisebb szögletes formába szórtam lisztet, arra ment rá a formátlan massza. Még így is laposka. Lefedve, de hitetlenül toltam a sütőbe. Nem is mertem a javasolt hőfokra állítani, így amikor papíron le kellett volna venni a fedelet, konstatáltam patópálosan, hogy ráér még az. 

Nos, az eredmény...khm. Hát, nem mondhatnám, hogy levegős lett, s bár sötét utcasarkon nem védene meg egy esetleges támadáskor, mindenképp alkalmas lenne riogatásra. A közepe nyersecske, a teteje is inkább hepehupás friss aszfaltot idéz, semmint kenyeret, mindeközben pedig a széle, ahol nem volt lisztezett a forma, bizony odakapott, habár szagát nem éreztem. Azért megkóstoltam, és valahol rejtve, érezni lehetett benne egy finom, fehér kenyér ízét, de ezt még akárhogy is, gyakorolni kell. Mosogatáskor kellett szembesülnöm, hogy az oldalán levő égett részek voltaképp nem égésnyomok, hanem a zománcos forma festékes része, amit a kenyérke kierőszakolásakor sikerült megbontani. (Most gondolkodom, lehet-e a cuccot valami teljesen más szerepben új életre kelteni, vagy menjen ez is a kukába.)

Tanulságok vannak, de feltett szándékom jövő héten porélesztőt venni és újból nekifutni. Jénaival.

Ma volt az

Ma volt az a nap, mikor a Wellhellot Coelhonak olvastam.

Magácska mindig mosolyog

Bazira későn feküdtem, bazira későn keltem. (Azannya, mocskos alkotmányellenes egyedülállóként, ahelyett, hogy az elmúlt 15 évemben szültem volna. De igen, unom én is, de az, hogy a joghoz legminimálisabbat sem konyító, ámde demokratikus jogaikkal kérkedő magyar embereknek a kormánypropaganda akkora baromságot toljon, hogy az a szólásszabadság védelme, ha a telefonosok szerintük alkotmányellenes(?) nemtámogatását fikázzák egy amúgy is lejáró szerződésfelmondással, és az információk híján az emberek zömének csak az jut el a fülébe, hogy szegény Ákoska visszavonul...mert művész(?) és támadják. Valaki borogasson.) Későn mentem a piacra. De még úgyis megyek pár nap múlva, mivel most kevés készpénzem volt, akárhol meg nem szeretek kivenni. Mentem a kedvenc zöldségesemhez, sor volt, ráadásul a szemközti hentes kivágta az egyébként is keskeny útra a hűtőjét, hogy növelje a forgalmat. Mivel unatkozik, még ki is áll a maradék útra, vicceseket beszélni. Ilyenkor tolulás van, amit egyre nehezebben viselek. Ráadásul, emberünk nekiáll egy jóízűt migránsozni. Ha a termékei is olyan ízetlenek, mint a viccei (vajon esznek-e ilyen húsokat a migránsok?), akkor érthető a forgalma. Nem az a bajom, hogy bántja a migránsokat, hanem, hogy az idomított kormánydemagógiát böfögi fel ott, ahol ennek semmi helye nincs. Az a bajom, hogy ez az egysíkú kormánydemagógia olyan helyekre kúszik be, ahol semmi keresnivalója. A hétvégémbe, az estéimbe és az ágyamba.
Így karácsony táján még durvább számban hömpölyögnek az emberek, de miközben kicsire húzom magam össze, így is 5 másodpercenként vágja az oldalamba valaki a táskáját, könyökét, vagy amije van. Végre védett helyre értem, beszélgettünk kicsit az árusommal, és óriási vigyorral csúsztam ki a sorból. Ráfordulok az útra, ahol a hentestől azóta se vettek semmit és unatkozik. Elkurjantja magát, hogy Magácska olyan szép, mindig mosolyog! Nem tudtam eldönteni, hogy vajon engem fűz-e ilyen frappánsan, vegyek valami cupákot tőle, túl sűrűn nem láthat (hacsak az üzletben bent állva is unatkozva kifelé nézeget), vagy csak simán unalomból a lánya korú nőkkel kezd flörtölni, vagy az árusomat fűzögette, mert nem különösebben figyeltem rá, igyekeztem a sodrásból mielőbb kikerülni. De legközelebb kiírom a homlokomra, hogy vega vagyok.

Princípiumom beteljesíteném jeligére a kiadóba

Nem vagyok és nem voltam soha vérgőzös feminista, bár azt hiszem a legtöbb embernek mégis ez a szó (vagy ezek egyike, kinek a vérgőz, kinek a feminista) jut rólam eszébe. Mindegy is. Talán egy idő után már nem lesz részleteiben érthető, de nem linkelem a videót, ami kiváltotta belőlem is ezt a posztot, mert előbb vagy utóbb úgyis lekapják. Most minden erről szól. Röviden az előzmény csak annyi, hogy a hétvégi fityiszes kongresszuson kövérlacibácsi jelentette ki, hogy a genderista megközelítés baromság, nők irány szülni, konyhába. Ezt a sztorit árnyalta egy csöppecskét irritáló modorban Akosh (bakker, nem jött össze a nemzetközi karrier,mióta nincs VIT, hiába írta angolosan a nevét), köszörűs költőnk a vízfej tévében. Akit zsenge kamaszként imádtam, szégyen vagy sem, ha kicsit megerőltetem magam, a mai napig tudnék vele Bonanza slágereket pontos szöveggel bömbölni (én vagyok a jel...), és az első két Ákos albumot is egész jól reprodukálnám fejből, de legalábbis a hellohellot igen (nem összetévesztendő a kiváló Hallohallo BBC vígjátékkal). (Ugyanezt a magyartanárunk buzgalma miatt kötelező versekről már csak mogyorónyi vagy szójányi nyomokban tudnám prezentálni, Catullus gyűlölős-szeretős sorait pedig a latinon kívül hiába tanultuk három kiváló fordításban, most már csak mixelve tudom őket prezentálni, a latin megy kiejtés szerint: ódet ámó kvárid faciam fortassze rekvirisz, neszcio szed fieri, szenci et ekszkrucior zárójel bezárva.) Szóvalhogy Á(lo)kost szerintem azért utálom most annyira, mert eleinte szerettem és valószínűleg a csalódás magamban oly nagy, hogy az utálattal kompenzálom ifjonti botlásom. De ettől függetlenül is irritáló az az arcjáték, szóhasználat, amit a videóban láttam. Kb. 10-15 percig bírtam, utána leállítottam, mert nem tudtam eldönteni, hogy az irritáló fejű fukszos riporter alákérdezése, modora idegel jobban, vagy Ákos kiműveltpolgársága. De az már a kiragadott részletekből is kiderült, mi kéne legyen nőként a princípiumom. (Illetve azt hiszem, nekem így negyvenen túl már egyre kevésbé, ahogy rohadnak a pete- és egyéb sejtjeim a kihasználatlan testemben, takarítónőnek még talán jó leszek, ha az irgalmas apácaságot már technikai okok miatt buktam is (mellesleg pont ma láttam egy apácát a házunk előtt teljesen kreszellenesen átkelni az úton, hová romlott ez a világ?). Szóval férfi mellett, mögött állva, támogatva, gyerekeket potyogtatva kellene kiteljesednem. A princípiumra reagálva sajnos egész kicsi korom óta leragadtam a princ várásánál, még mindig a herceget a fehér lovon várom, csak már nem vagyok biztos a létezésében és én sem vagyok már egy olyan igazi hercegkislány. (És miközben ezt írom, belekortyolok egy pohár borba, riszálok kettőt a Pink Martini Amado Mio című számára és ebben a pillanatban kerek a világ. Sovány vigasz egy kövér summázatra.) Most nem térnék ki azokra a közönséges fizikai képtelenségekre, amik a magyar valóságot meg az ákosi valóságot jellemzik, mert mi a fenének, megtették ezt mások (vazze, Magyarországon egy férfi nem képes úgy általában eltartani egy fullos családot). Én csöppecskét kevesebbet keresek, mint egy férfikolléga, akit a neve és a férfi mivolta miatt alkalmaznak adott szerepkörben, de ennek a ténynek a létezését cáfolják sokan, főként hímnemmel és hímtaggal rendelkezők, úgyhogy hisztis nőként ezt tovább nem is feszegetném. Alapvetően nincs bajom a női léttel, sőt, azt hiszem, ha lehet kívánni, hogy bogár legyek-e a következő életemben, simán nő szeretnék lenni, mert a bogarat még én is lezúzom. Szeretem, hogy vannak melleim, csípőm, s bár a combjaim nagyobbak, mint szeretném, nyilván vannak férfiak, akiknek ezek is megteszik. Vasalni és porszívózni nem szeretek, de mosogatni igen. Ezt a rák horoszkópnak, mint vízjegynek tudom be, a bika aszcendensem csak bezavarna. Nem vagyok csajos csaj és nem vagyok leszbikus. (Asszem.) De nő vagyok. Érzékeny, nyers (nem, ezek nem zárják ki egymást, sőt!). Szeretek nőies szerepekben lenni, de ezt nem a külvilágnak tartogatom. Szeretek odafigyelni, gondoskodni. Örülök, ha valakinek azért jobb, mert én vagyok. Ha az illető férfi, külön jó, de igyekszem az általam jónak tartott embereket nemtől és princípiumtól függetlenül segíteni. Néha önzetlenül, mert jólesik, néha meg azért, mert remélem, ezt a figyelmet visszakapom. Emberből vagyok. Bár nem elsőszülött vagyok, de okosabbra sikeredtem, mint családunk elsőszülötte, hogy a brit tudósokat cáfoljam. Ő férfi, én nő. Az ellentét köztünk nem nemi, hanem pont a hasonlóságunkból fakad. Hogy még nem potyogtattam ki gyerekeket magamból, az pont az idézett, magukat férfiaknak képzelő hímtagokhoz hasonlóan viselkedő apám életfelfogása miatt van. Rosszat ő sem akart, csak a saját érzelmeit nem tudta helyretenni, ezért másokat bántott, s mutatott nekünk olyan mintát, amit féltünk követni. Lehet, hogy rossz a diagnózisom, de ehhez a princípiumomhoz ragaszkodom. Ha tévedek, magam miatt szeretnék tévedni és nem azért, mert más azt mondta.

Lucky

Ebédért rohantam ki déltájt, a közeli leveseshez. Útközben igyekeztem kikerülni az adventi sodorból és nem beleütközni a teraszidőjárást is túlélő hotdogozós pultba. Épp a pultot kerülgettem, mikor a semmiből elém toppant egy tejeskávé színű lebernyegbe öltözött távol-keleti mosolygó figura. A ruházata inkább a tibeti szerzetesekét idézte, mintsem a szamurájokét. Látom, hogy valamit mondani készül, s lendül is a keze irányomba. Valami aranyos színű, érmének látszó dolgot nyújtott felém, miközben széles mosolya mellől szűrte, hogy Please, lucky! Ha jól értek távol-keletiül, ez kb. a következőt jelenti: Kedves hölgyem, engedje meg, hogy megajándékozzam ezzel a szerénységgel, garantáltan szerencsét fog Önnek hozni. Mivel az indiai ruhába öltözött krishnások láttán alapból képes lennék 500 métert kerülni, csak ne mondják azt, goranga, reflexszerűen elutasító vagyok. Sajnos, ha adni akarnak, előbb mindig a rossz szándék jut eszembe róla, pedig hülyeség mindig háttérgondolatokat, rejtett motivációt sejteni. Bármennyire is rámférne egy kis szerencse, mégis annyit mondtam csak, hogy no, thanks. Aztán azon járt a fejem, miféle szerencsét utasítottam vissza, vagy ha nem, akkor az is lehet, hogy valamelyik thai étterem reklámfogása és egy 10%-os kedvezménykártyáért nem nyúltam. Mindegy, akkor viselem a következményeket, ha nem leszek szerencsés, hát nem. Éljünk veszélyesen!

Este újból futottam, jólesett, bár lassabb voltam a múltkorinál is. De... mikor elindultam, kutyaszarba léptem a járdán. Biztos a mosolygó lucky gyerek tette oda, hogy ne kerüljön el a szerencse. Azt hiszem, holnap veszek egy sorsjegyet és feladok egy lottót is (ezt is a veszélyekkel teli élet jegyében).

Egy élő isten

A Nyugati aluljáróban megint térítettek. Ezúttal nem a tört magyarsággal, de töretlen buzgalommal áriázó kínai bácsi műsorozott, hanem egy 40 körüli magyar fickó osztotta azt, amiből neki se volt sok. Nem, nem a pénzét. Az észt. Azt próbálta osztani. 

Nem vagyok teológus alkat és ez alighanem így is fog maradni. Persze, vészhelyzetben hajlamos vagyok én is fohászkodni és fogadkozni, de még mindig nem hiszem, hogy ha a testem porrá vált, a lelkem a mennyekben virul majd, miután Szent Péter beeresztett. Vagy valaki. A rítusokat, szimbólumokat megkapom a művészetekből, nem tartok igényt spirituális átalakulásra. Nem is terveztem sokat hallgatni az agymosást, már csak azért sem, mert ez az aluljáró nem a legvonzóbb hely. Miközben átvágtam a placcon, a lényeget csak elcsíptem. Az pedig az egy élő istenről szólt (lehet, hogy ezt mind nagy kezdőbetűvel kellett volna írni, valahogy így: Egy Élő Isten, mint ahogy a magyar szót is szeretik sokan naggyal írni - nekik egészségükre), de nem ám arról, akit az ember kitalált. Mert ott van például Allah, őt kitalálták. 

Vagy a csávó beszélt lassan, vagy én viharzottam át túl gyorsan, de tovább nem hallottam. Persze lehet, hogy csak a szelektív hallásom az oka, ki tudja.

Azóta is azon agyalok, vajon hogyan is folytatta ezt követően a mondókáját ez a jancsibohóc. Túl sokan ugyan nem hallgatták, de azt a mikrofont mégiscsak ki kellett volna a kezéből csavarni. Meg két büdös nagy pofont lekeverni neki, egyet az Egyélőisten nevében, egyet meg Allahéban. Písz.

Ingerküszöb

A kigyulladós hármas metrón döcögök. Dugig van emberekkel, a fülemben is lógnak. Beszálláskor egy csomóan attól a pillanattól fogva, hogy ajtón belül kerültek, megállnak és gondolkodnak picit, hogy jobbra, 45 fokban előre, esetleg balra menjenek tovább. Én meg ott állok a seggében és az enyémben is valaki. Nem akarom felrúgni az előttem állót, bár a tétovázásával egyre erősebb lesz bennem az inger. Nem vártam meg, hogy ezt a lassúdad táncot megint eljárja előttem, hát a nem nyíló ajtóhoz húzódtam. Szemközt egy velem szemmagasságban levő alacsony srác. Persze, jobb, mintha az ágyékát kellene pár megállón keresztül lesnem, vagy épp rámlehelné a bagószagú lehelletét. Bambulok kifelé, hogy ne kelljen szembenézni az intimzónámban állókkal. Jobbra két fiatal lány vicceskedik, a srác belebújt a telójába, én meg már tucatszor elolvastam, mi van a vészjelzőhöz matricázva (az Urambátyám Kft. készíthette azt a töménytelen matricát, amivel a régi járgányokon levő evidens dolgokat felmatricázták, jó pénzért). Megáll a metró, ajtók kinyílnak és a megszokott szöveg helyett csak annyit hallunk: A szerelvény üzemi területen állt meg. Nem nagyon figyeltem, de szerintem semmi extra nem volt, valószínűleg rossz gombot nyomhattak. A lányok egyike erre a géphangra feltette az evidens kérdést: Éééééééééééééééés? Ránéztem vigyorogva. A srác, mint aki most ébredt (kb. mint anyukám, mikor ülve elaludt a tévé előtt és mikor benyitottunk, automatikusan felébredt és mondta is: nézem!), szintén megszólalt: Miért? Felhorkantottam és egy darabig még nem bírtam magamhoz térni ennyi előtörő kérdés után. Több körrel később már csak a gesztenyepüré gondolata tartotta bennem a lelket, mentem is gesztenyéért, de későn tűnt fel, hogy a szemközt érkező lumpenpárocskának nem áll szándékában foglalkozni olyan piti dolgokkal, hogy esetleg rajtuk kívül más is használná a járdát. Hullámzó lett a mozgásom, ahogy sajátos gerincgyakorlattal igyekeztem kivédeni a nagyobb ütközést, de a festettszőke, cserzett hangú nő még idejekorán rámordított: Haljál meg! Nem tudtam eldönteni, ez most cigányátok volt-e, és reflexből csak viszont kívántam neki, pedig egy pillanattal később már tudtam a szofisztikált választ is: Csak Ön után.

Nemzeti Semmi

Megint enyhébb az idő, mint ilyenkor normálisan. Tegnap nem volt kedvem futni, ma viszont nehezen, de rávettem magam. Nehezen, mert egyrészt lusta vagyok, másrészt meg a múltkori támadós történet sem dobott fel. Szeles volt, de nem vészes. A Közlekedési Múzeumnál a sötétben kissé elbambulva majdnem nekimentem a kiásott és ráccsal félig elkerített gödörnek és az utána elkerített mélyebb gödörnek, amit pár méter után egy masszívabban kiásott rész követett, persze csak a fényvisszaverős közlekedési tábla rajta, de a macskaszemeim pechemre nem eléggé világították meg... Ez már a Liget Projekt (hogy rohadjanak meg!!!), vagy csak a szokásos Nemzeti Semmit építik, ami majd igazolni fogja egy csomó lé elköltését és a projekt létjogosultságát? Az egyik kanyar után, ahol egyszer óriásit zakóztam, sokszor pedig csak majdnem, szóval ott a kiálló gyökérben megbotlottam, hatalmasat kalimpáltam, a szembejövő lány ijedtében felszisszent, ha elestem volna, segített volna, tuti, de szerencsére csak malomkörzéseket csináltam, leginkább előre. Ekkor még nem sejtettem, hogy újabb próbatétel vár. Előttem Jancsi és Juliska kutyát sétáltatott a parkban és ha már kijöttek, hát rá is gyújtottak. Szerencsére nem valami durvát szívnak, így csak a nyomukba érve köhintettem el magam. Erre Julis ijedtében jobbra ugrott, Jancsi balra, a kutya kicsit előrébb. Nekiindultam a kettő között elmenni, de Jancsi jajong... a póráz, mint biztonsági öv húzódott a vállamig, kikavarodtam, és már csak Julis neharagudjozását hallottam. Puffogtam kicsit, de nem haragszom, csak remélem, tanultak belőle, hogy pórázzal maradunk a kutya oldalán, különben baj lesz. A harmadik bazmegelés már az iskolánál ért, ahol két kölyök kergetőzött és majdnem a gyomromba futottak. Épp nem.

Mifelénk így csinálják

Nem is olyan rég a Bazilikától nem messze a díszkőbe lyukakat fúrtak. Hónapokban, de nem hosszú években mérhető az ideje. Biciklitároló készült. Az ötlet jó, a megvalósítás magyaros. Pár napja kitépték a tárolókat és bebetonozták a lyukakat. Tegnap már a régi tároló helyén kezdték összeszerelni a fabódékat. Ja, karácsonyi vásár a szeretet jegyében. Az eddigi években csak a Bazilika előtti téren volt, de idén úgy látszik, sokkal nagyobb lesz a szeretet, ezért muszáj a Zrínyi utcát is elárasztani jófajta gagyi zsibvásárral, meg hungarikum kolbásszal. Dicsértessék!

Tehetsz róla...

Igen, megint üzenet a palackban és a címben. Az elhíresült béna kampány, a tehetsz róla, tehetsz ellene zeng a fülemben, amiben gyakorlatilag a mai magyar szagértők abban látták a megoldást a nők elleni erőszak megelőzésére, hogy mi nők, ne provokáljunk azzal, hogy veszélybe sodorjuk magunkat. Hogyan is? Hát pl. ne öltözzünk és viselkedjünk kihívóan, mert az bizony felhívás a keringőre. Általában elég konzervatívan és szürkén öltözködöm, de az önjelölt erkölcscsőszök belém kötnének. Ugyanis szemérmetlenül cicanadrágban futok. Ez alól a nyár kivétel, mivel a rövidnadrágjaim mind bő szabásúak. Eleinte csak a Margitszigeten futottam tapinaciban, ott nem is volt zavaró, mert futás után az öltözőben átöltöztem. Aztán a Ligetbe szorultam, odáig meg el kell vergődjek. Indulás előtt próbálom a széldzsekimet ráhúzni a fenekemre, de ebben a hossza akadályoz, szóval kilóg a fenekem, a nadrág meg rátapad. Egészséges lelkületű férfi jobb esetben csak megnézi, rosszabb esetben beszól, képességeitől függ, milyen hangnemben, szerencsére többnyire vicceseket csíptem el (nem túl sok volt, igyekszem nem provokálni, hogy örüljenek az okosok is), de azért nem különösebben rajongok érte. Az külön idegesít, hogy az egyik középületnél még reflektor is van, ami kiválóan bevilágít. Persze, át lehetne menni arra a pár méterre a másik oldalra, de az szerintem cikibb.

Hogy akkor mi a francért hordom? Miért hordanak a lányok leggingset még nadrág helyett is? (Én mondjuk nem jellemzően, kivéve egyszer Tunéziában a térd fölötti ruhám alatt, hogy bemehessek a templomba.) Mert kényelmes. Azontúl futás közben nem lifeg, tökéletesen zár és véd a hidegtől. És mert kicsit elhiszem benne, hogy futó módra mozgok, még ha nem is. Igen, kirajzolódik a vádlim, a combom és a fenekem, ha rosszul választottam bugyit, akkor az is, hogy bevág. Egy egészséges ember maximum megnézi, és elpanaszolja, hogy otthon anyjuk nem ilyen. Vagy ha ilyen és még jobb is, akkor is megnézi, és kész. Egy aberrált esetében meg a kinyúlt mackóm is lehetne rajtam, ha bántani akar, nem azért fog, mert cicanaci van rajtam, hanem mert beteg, agresszív vagy mind együtt. 

A történet mostani apropója, hogy egy lányt pár napja megtámadtak a Margitkán futás közben, alaposan behúztak neki, de ezt és az ijedtséget leszámítva baja nem lett, azóta viszont "médiasztár".  Persze jönnek az okos tanácsok, hogy lányok, nők, ne fussatok sötétben. Aha, mikor? Reggel 6-kor még sötét van, délután fél 5-kor szintén, a kettő között meg felébredek és dolgozom. Ja, hétvégén. Mondjuk én még be is illeszthetném a heti két futásom, de a helyzet az, hogy ha futok, nem mindegy, mit eszem. Ráadásul szétizzadom magam, a hajam főleg, futás után vagy másnap mosni kell, ha ki akarok menni emberek közé. Persze, a biztonságom érdekében, pamparam, de akkor is. Nem normális, hogy rettegjek és bezárkózzak, ha sötétedik. Azonkívül a hajdani női önvédelmis gyorstalpalón is folyton mondták a srácok, hogy bár vannak kiemelten veszélyes helyek, bármikor és bárhol érheti az embert támadás, fényes nappal, biztonságosnak látszó környéken is. 

Persze, menjek edzőterembe. Egész nap egy mesterséges levegővel turbózott, neonfényes irodában ücsörgök. Ez az egy dolog van hétközben, ami emlékeztet arra, hogy létezem. Nem tökéletes, de levegőzök kicsit (még ha szmogos is), és érzem az őserőt, hogy megcsináltam. Menjek egy gépre? Ezzel az erővel a lakásban is edzhetnék helybenfutással az alattam lakó örömére.

Kis kihagyás után a frissen beficcent télben nekivágtam, de ott volt a görcs a gyomromban. A Margitszigetről eddig azt hittem, biztonságos a futókör. Persze, szatírról többször volt hír, de amíg csak mutogat, nem érdekel. És máshol? (Petíció már van a sziget biztonsága kapcsán, de könyörgöm, máshol is futnak nők.) Azt már kitaláltam, hogy az egyik sötétebb szakaszt kikerülöm, de mást nem akartam változtatni. Addig, míg oldalazva ki nem előzött egy kapucnis, susogós melegítős alak. Lassítottam az amúgy is hiper tempómon. Elég betegesen futott és meg is állt. Kielőztem, de nem a szokott utamra kanyarodtam, maradtam a széles betonon, pedig a térdem nem szereti. Lehet, hogy vaklárma volt és csak egy béna kezdő futótól riadtam meg, vagy szimplán csak résztávozott, de nem tűnt gyakorlott futónak és egy idő után nem is sejtettem, merre van. A sötétebb szakaszon a belátható útra mentem, és pár perccel meg párszáz méterrel rövidítettem az utamat. Jobb a békesség. Közben meg éreztem, ahogy nehezedik a lábam, egyszerre voltam dühös, tehetetlen és féltem. Nem akarom ezt érezni csak azért, mert valaki, vagy valakik betegek vagy csak szar alakok. De nem tudom, mit tehetnék.

Mire gondolsz, most mire gondoljak?

A cím megint idézet, egy baromira jó (és baromira régi) Wei Wu Wei számból. Imádtam, bár akkor még erősen gyerek voltam, de valahogy ilyen imidzzsel képzeltem a felnőttkort. Az értelmiségi felnőttkort. 

Egy dán kortárs építészetről szóló előadáson-beszélgetésen voltam, ahol két dán építész volt előadó és beszélgetőtárs. Kicsit inamba szállt a bátorság, mert sokan voltak, főként diákok, akik valamelyik oldalról a fenntartható várostervezés közeléből jöhettek. Engem meg csak érdekelt. Aztán jó is, hogy maradtam, mert hozzá nem értőként is érdekes volt. Persze izgalmas lenne azt is megnézni, ha megkapnák főépítészként a mi városunkat, mihez kezdenének vele. A két építész sem mindenben értett egyet, nem is baj ez. Nagyon finoman, viccesen Budapestet illető kritika is elhangzott, konkrétan a túlzott autóforgalomról, és nem kell aggódni, ha van rá szándék, megoldható ez is.

A végén elvileg lehetett volna kérdezni is, de igazából két hozzászólásra futotta az időből. Egy vélhetően szintén laikus férfi, előre elnézést kérve a szegényes angoljáért, jelezte, hogy neki ez túl szögletes és unalmas, hol a humor, a simulékonyság, hol van Hundertwasser? Lehet, hogy szakemberként felháborító a kérdés, de ha bárkit is zavart, nem adott neki hangot. Maga az építész kedvesen megjegyezte, hogy a helyiek közül sem mindenkinek tetszik. Gondolom elkönyvelte véleményként és továbblépett.

Ekkor a második felszólaló miután közli, hogy ő bezzeg ám szakember (gondolom, mindenkinek össze kellett volna erre pisilnie magát), egyből belevágott, hogy majd egyszerűen fogalmaz, hogy az angolul kevéssé beszélő úr is értse. (Anyád jól van?) Párszor elmondta, hogy sajnálja, hogy ezt neki kell elmondania - és ekkor esdeklően nézett a nagybecsű építész urakra, hogy ne vegyék nagyon lelkükre ezt a pusztán nevelődött suttyó magyar mentalitást, ez volt a tekintetében, ami alulról felfelé indult, s épp vártam, hogy hosszúra nyújtsa a nyelvét és körbenyalja a tőle jópár méterre ülő szakmabelieket, az egyetlen általa ismert eszközzel kifejezve csodálatát. Idegesítően tovább beszélt még egy kicsit a nő, de mikor már nagyon kínossá kezdett válni a smúzolása, elfogyott az idő. 

Őépítész asszonyságának nem tűnt fel, hogy a nagyrabecsült építész urak lazák. Emellett egy demokratikus országból jönnek (erre is volt vicces - és nem vicceskedő - kritika, mert humoruk is van). És ebben a demokratikus országban az a szokás, hogy az első felszólalóhoz hasonló laikust is megkérdezik a város átszabása előtt, aki ott él (és nem csak imitálják a megkérdezést, ahogy itt nálunk szokás, meg persze a megkérdezett sem sztárkereső műsort néz, ha kérdezik, hanem tudja, hogy ha valamit nem akar, akkor itt és most, amolyan petőfis, negyvennyolcas szellemiséggel önrendelkezik, aztán a sok lúd még akár disznót is győzhet ott). És mivel megkérdezik, ők már sokféle véleménnyel találkoztak és kulturált emberek lévén, egy ilyenből nem csináltak volna ügyet.

Az állványon

A balettintézet hosszú évek óta omladozik. Szomorú, és egyre rosszabb az állapota, nem tudom, hogy lesz-e még szálloda, de már az is jó lenne, csak maradna belőle valami. Csurig felállványozva mállik szét, míg nem jön egy szikra, mint a köröndi házon és le nem ég, hogy valami vérbeli mutyit lehessen a helyére akasztani. Addig azonban a kéményseprők nem pihenhetnek, kitették a megszokott értesítőjüket az egyik állványra. Nem tudom, hogy kinek szól és mikor érnek oda ellenőrizni, de érdekes lesz, annyi szent.

Okmány

Egyszer már tettem kísérletet arra, hogy új útlevelem legyen, akkor nem jött össze, lekéstem minden lehetséges sorszámot. Ma ismét tettem egy kört a zuglói okmányiroda felé, ahol reggel elmondták, hogy csak 11-től lesz fogadás, 3/4-től pedig osztják a sorszámot hozzá. Okulva a múltkoriból, és mivel az ajánlott Andrássy út 55-be nem volt kedvem eltömegközlekedni, úgy döntöttem, visszamegyek 10-re, és akkor eséllyel bejutok. Kicsit 10 után oda is értem, már sorban is ült vagy 8 ember. Megmondták, ki az utolsó és megkezdődött az első sorbanállás, már mögöttem is gyűltek. Jött a kalapos bácsi, aki később rendszámot lobogtatott a kezében, ójajj, úrvezető, meg jött a tolakodó naccsága, aki mellettem oldalágon nyomult, de nem hagytam, mert utálom a pofátlanokat. Sorszám pillanatok alatt kiadva, a recepció mint eddig mindig, kedves. Elég hamar be is jutottam fotózkodni, ugyan nem mondták, hogy nyugodtan szedjem magam rendbe, tükröt nem is láttam, de lehet, hogy volt, egy szokásos módon vállalhatatlan kép készült, egy fokkal jobb, mint az igazolvány. A fotós néni (én vagyok az öregebb, de tipikus irodista, lehet akárhány éves is, úgysem lesz jobb) kedves volt, szerinte egész jó. Hát, ja, nem róla készült.

Újból ki a teremből, újból várni. Ezúttal egy még gázabb ügyintézőhöz jutottam, aki, mint a gép, adta a parancsokat, még épp azon voltam, hogy aláírjak, de közben nyomkodjam a pin kódom, ha már olyan alávaló voltam, hogy kártyával akartam fizetni. Közben érdeklődtem, hogy be kell-e jönni, mikor elkészül, nem válaszol, majd kicsit később kérdezi, hogy jó lesz-e, ha a lakcímemre postázzák 3 hét múlva. Jó, te adminisztrátorok gyöngye, csak a kajásdobozod ne hagynád az asztalodon, te! Időm nem volt megnézni, helyes adatokat vitt-e be, régi útlevél nem érdekelte, csak hogy lejárt-e, és két mutatóujjamról, meg a hüvelykről is vettek mintát, de a papíron csak a mutatókat tüntették fel. Gondolom már a jövendőbeli fullos ellenőrzés miatt gyűjtötték be, hogy majd tudják, kiket kell elvinni, akik nem szimpatizálnak a mostani rablókkal.

Egyébként a tényleges ügyintézés max. 15 perc volt, ez jó, meg ahogy írtam is, a recepciósok is jók voltak, összességében ocsmány iroda ez. Ha most valaki megdobna egy svéd vagy egy angol állampolgársággal (dánt és norvégot is elfogadok), nem soká haboznék.

Cirith Ungol

A lépcsőházat Banyapók uralja, ez az ő Cirith Ungolja. A Kádár-korszakból megmaradt gondnok-spicli szerepkört önkéntesen és önkényesen tölti be az öreglány. Életem első közgyűlésén úgy prédikált, hogy azt hittem, ő a közös képviselő. A múltkori közgyülin történteket nem részleteztem, de az egész gyűlést végigkísérő szidalmazás és hajbakapás főleg neki köszönhető. Gollam ugyanis szót kért és kapott, bár ő csak az önkoris lakás bérlője, de beszélni beszélhet. A közgyűlés engedte. Szappanoperai szintű mondatok keveredtek elő az ő szájából is, de Banyapók nem bírta sokáig közbeszólás nélkül, előbb a jó modort hiányolta, majd leszemetezte a jómodorral nem bíró bérlőt és mit képzel. Mivel gyakorlatilag lehurrogta mindenki az öreglányt, forrt benne a düh. Tegnap pechemre itthon voltam, mikor jöttek a képviselettől és egy itthonlevő sem nyitott ajtót. Az én csengőm még mindig nem jó, de hívtak telefonon, így az ebéd mellől lerongyoltam. Banyapók a neszre moccant, bemutattam őket egymásnak, mire az öreglány már elő is vette a takarító névjegyét, hogy milyen jó, vele kell továbbra is dolgozni. (Nagy extra bajok nincsenek, de azért ehhez még lesz majd szavam szerződés és egyebek tekintetében.) Persze szóba hoztam, hogy amíg nem tudnak a házba bejutni, addig ha itthon van és csak hálót sző, akár be is engedhetné a képviseletet, de kiderült, hogy ő sosincs itthon (kivéve, mikor igen, de ez mellékes), rokonoknál van - mondjuk én évek óta csak egyedül látom szerencsétlent, a rokonok gondolom csak azt várják, mikor dobja fel, mert akkor övék a lakás. A mentális hanyatlásának gondolom ez is szerves része. Rögtön ezután közölte is, hogy mondandója van számomra és már kezdte is a gyűlésről félrenyelt haragját köpködni. Hogy én mit és miért engedtem Gollamnak és hogy ő csak jót tett ebben a házban és ez a hála...Sajnos ez olyan pont volt, amire azt tudom mondani, nem érdekel. Annál is inkább, mert Gollam írt egy üzenetet, elkérte a számom. Megadtam, de kértem, ha a perpatvar miatt, akkor ne keressen. Eddig be is tartotta. Így elég erősen leugattam az öreglányt, hagyjon békén és hagyjon ki ebből, menjen bíróságra vagy pereljen be mindenkit, mert már lassan tíz éve hallgatom heti rendszerességgel, hogy épp aktuálisan kit szid, gyűlöl, rágalmaz. Szerinte gyártottak már műanyagot a házban, hol a fölötte lakó, hol az alatta lakó, Gollam hol bútorokat húzgál, hol a gyerekét veri (Gollam szerint a Banya is őrjöng alkalmanként és gázrobbanással fenyegetőzik). Nem tudom, hogy gyártott-e valaki műanyagot, ki kit vert el, és kihez milyen alakok járnak. Azt tudom, hogy elegem van belőlük. Hogy nem akarom suttyó hülyék problémáját hallgatni, és minden erőmmel azon leszek, hogy ebből a házból mielőbb elköltözhessek. Rohadjanak meg.

Ma reggel összefutottam a soha itthon nem lévő Banyapókkal, aki sértődött arccal, de nyitva tartotta nekem Cirith Ungol bejáratát, amit én kétszer is megköszöntem, ő kelletlenül válaszolt (tegnap kioktattam, hogy emlékszik-e, de volt idő, mikor besértődött rám és jó ideig nem köszönt vissza és ez életkortól független bunkóság, gondolom ez most még eszében volt és úgy csinált, mintha erkölcsi magaslaton állna). Szerencsére ezeken a teátrális dolgokon csak röhögök, mert a lakásomon belül nem ér el. De hányok tőle.

Tudatos táplálkozás

Ebben a késő őszi tavaszban éreztem magamban a lendületet, futás közben klasszul ki is találtam, hogy hogy is fejezem be az edzést egy futás utáni kis fehérjeturmixszal. Elhatározásom egészen szilárdan tartottam, egészen szilárdan és egészen pontosan addig, amíg az asztalon levő olívás rozskenyérre nem tévedt a tekintetem. De ha már odatévedt, kicsit el is időzött, a belső hangom cöccögött, hogy vedd csak elő azt a fehérjeport. Elő is vettem. Aztán vissza is tettem. Két szép szelet kenyeret ettem, felével is beérhettem volna. 

Azt mondják, edzés után a lehető legrosszabb, ha szénhidrátot tolunk. Ejj, ott az a kis milka... Igazi hazardőr vagyok.

Tükör, csak úgy, magamnak

A tegnapi szeánszról készült hangfelvétel. Hangfelvétel, amit Szauron annak idején tudatosan nem engedett. Hangfelvétel, ami visszajátszható és visszahallgatható. Amiből összeraktam a jegyzőkönyvet és kicsit meg is lepődtem.

Utoljára elég rég volt, amikor kívülről rácsodálkoztam magamra. Még főiskolás koromban az első, videóra vett pár perces tanítási gyakorlatomon. 5-10 percnyi időt kellett kitölteni, ha jól emlékszem, csak pár csillogó szemű gyerekkel, akikkel ilyen koncentrátumban egy iskolában sem találkozunk, de hát a fokozatosság így legalább nem mindenkit üldöz el a pályáról. A felvételeket követően összeült a csoport, újranéztük magunkat és kielemeztük. Nem volt olyan borzasztó, mint gondoltam, de egyetlen dolog maradt meg, amin teljesen meg is lepődtem. Olyan széles karcsapásokkal illusztráltam a mondandómat, hogy nem is értettem, miért nem tűnt ez fel azalatt a pár perc alatt. Merthogy nem vettem észre belőle semmit.

Most hasonló érzésem támadt, ahogy mint a közgyűlés fő szószólója, belülről nyusziként, remegő és néha elcsukló, kétségbeesett gyerekhangon vezetem a közgyűlést és küzdök az elemekkel. Rögtön az elején elkövettem ugyan egy teljesen értelmetlen bakit, amit valószínűleg nem is vettek észre, mert hangzásában ott volt (érdekében helyett azt mondtam, hogy értelmében, mert valószínűleg már ott tartottam, hogy a társasházi törvény értelmében pamparam), és én sem emlékeztem rá. Ezt leszámítva azonban el kell fogadjam Aragorn utólagos megnyugtató szavait, hogy jól ment, mert tekintve, hogy nem a feladatom, egészen jól összefogtam. Voltak ugyan nem befejezett mondatok és ö-zések, de egészében nem volt egyáltalán problémás. Tegnap este a belső önkritikám jelentős kudarcnak tekintette, el is voltam kenődve miatta. Meg ahogy rendesen szoktam és megszoktam magammal kapcsolatban, nem(csak) a szépre, hanem leginkább a csúnyára és a tökéletlenre emlékeztem. (Más kérdés, hogyha kép is készült volna a történetről, akkor kissé neurotikusnak látszódhattam, ahogy tekergettem a nyakam, lestem a plafonra, forgattam a szemem, mikor valami cifrát hallottam. De nem készült. Megint más kérdés, hogy vagy háromszor kitértem arra, hogy mennyire rosszul érzem magam ebben a szerepkörben és zavarban is vagyok.) Persze ettől még nem gondolom, hogy holnaptól pályát módosítok és elmegyek stand-up komikusnak vagy sit-down tragikusnak, mert tanári múlt ide vagy oda, nem nekem való ez a sok ember elé kiállós dolog. Persze ha otthon vagyok a témában, akkor nem ekkora kínszenvedés, de nem keresem a lehetőségeket. Érdekes az is, hogy annyira nem más a hangom, mint amilyennek belülről hallom, ámbár sokkal okosabbnak hat, ha kívülállóként hallgatom és nem a fejemben visszhangzik, de ez talán csak azért van így, mert a mondatok kimondásakor ott mozog bennem a bizonytalanság is. A bizonytalanság az épp elmondottak miatt, és a bizonytalanság a folytatás miatt. Utólagosan visszahallgatva az adott pillanatot, ezek a zöngicsélések elhalnak és idegenként figyelem magam, teljesen másképp. Ráadásul ugyanúgy megadom az eshetőséget saját magamnak is, hogy hibázzak. Egy vagyok azok közül, akiket persze szintén kritizálok, de sokkal enyhébb mércével mérem őket. Illetve ez sem teljesen igaz, hiszen az utóbbi hónapokban akár itt is többször pökhendin nyilvánultam meg mások (nem)tudásával kapcsolatban, de ez valószínűleg azért van így, mert elég újkeletű ez a tapasztalás. Kicsit élvezem is. De ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a határaimat. Nem hiszem, hogy coelhoi vagy oraveczi mondatokkal valódi fejlődést lehet elérni. Ezek öncsalások, kb. ugyanannyira, mint a kijelentés, hogy a magyar nők szépek. Ja. És mi van a marha ronda magyar nőkkel? Az erősíti a szabályt?

18 éves korom körül az anyai nagynénéim egy csekélyen átgondolt mondatukkal rendesen megkínoztak. Spontán meglátogattam őket, amikor eljutott a beszélgetés oda, hogy te is olyan hülye vagy, mint az apád. És történetesen akkoriban különösen kritikus voltam az apámmal kapcsolatban, azt gondolom, jogosan is. De attól függetlenül, hogy én egyértelműen az apai vonalat viszem tovább, tetszik vagy sem, nem hasonlítottam volna magam hozzá. Bő tíz évvel később értettem meg, miért mondták ezt. Az ő kis korlátolt világukba nem igazán fér bele az enyémhez hasonló figura. Nem voltam és nem vagyok különleges, de nem a nagy átlag módjára létezem. Nem akarok kitűnni, különbözni és mégsem tudok azonosulni. Itt állok életem derekán és még mindig ugyanolyan vehemensen bizonytalan tudok lenni, hogy jót teszek-e, miközben ennek teljesen ellentmondóan érzem azt is, hogy idővel jobbá válok. És kritikus vagyok a világgal és benne magammal. De néha meg kell állni és belülről is elhinni és nemcsak mondani. Ha kell, tükörrel.

Jamie és a csodalámpa

Bűbájos a mi kis lakóközösségünk. Már a hét elején sötétségbe borult a lépcsőház (ezúttal nem a szellemire gondolok). Nem tudom, a többi lakóban ez milyen érzést keltett, bennem először az fogalmazódott meg, hogy tuti csak a biztosíték ment ki, s már megint többet tettem a ház érdekében, mint bármelyikük, most lépjen színre más is. A kapucsengők se működnek, ami már nem az én problémám, nekem már rég nem működik, megoldottam eddig is. Másnap dettó, harmadnap is. Úgy látszik, Banyapók meg Bilbó csak mások szekálásával tölti a napját, emellett már nem jut energiája egyik vénségnek se valami értelmeset is tenni. Közeleg a lépcsőházi közgyűlés, sötétben mégsem ácsoroghatunk. Tegnap napközben felhívtam mindenesetre Bilbót, tudja-e, mi a helyzet. Persze csak annyit tudott, hogy az exrendőr szomszédom (akit múltkor alaposan kiosztottam a lépcsőházban, hogy tenni kéne a házért, nem pereskedni) múltkor visszakapcsolta a biztosítékot, de megint sötét...és innentől áttért a kanapén fekvő páciens szövegkönyvére és terapeutának nézve elpanaszolta, hogy bukott fel és lett agyrázkódása (nem, nem attól ilyen hülye, előtte is az volt), meg hogy ki és hogy nem áll vele és az ügyvédekkel (akik gondosan elteszik a zsetonkáit) szóba és még mondta volna sokáig, de nem kívántam több pénzt rááldozni a muszájnál és gyorsan elköszöntem, hogy ez most engem nem igazán érdekel, dolgozom. Persze Bilbó megsértődött, de ez nem hat meg. Hazaérve kukksötét, exrendőrnél világítás van, csöngetek, segítségét kérem, nézzük már meg a biztosítékot, okítson ki, mire figyeljek. (Ezzel a lecseszés miatt megsértett férfiönérzetét helyreállítottam kicsit. Készségesen megmutatta, mire figyeljek, voltak jó ötletei is.) A hangra Bilbó is előbújt az odújából és megint hozzákezdett a vele nem álltak szóba opuszba, de már nem hallgattuk végig. Persze a lépcsőházban még pár emberrel találkoztunk, akik engedelmesen zseblámpával a kézben lépegettek fel és alá, de persze cselekedni senki nem, mert hisz a héten új közöst választunk Szauron helyett. Mondom, oké, de attól még egyelőre Szauront lehetett volna emiatt csesztetni, még az ő dolga. Sebaj, megoldódott, lőn világosság, kitartott akkor is, mikor a futásból visszaértem, sőt, ma reggel is világított a lámpácska a biztosítéknál. Kitartott, amíg hazajöttem, ezzel se lesz gond. Előtte feljött az önkoris lakásban lakó nő (talán ő volt Gollam a korábbi elbeszélésekben, úgy 4-5 éve, ő logikázta ki, hogy tutira tőlem ázik, aki a harmadikon lakom és ő az elsőn, de rákérdeztem, hogy a kettőnk köztinél érdeklődött-e, és mondtam, hogyha nem, pótolja, mert ha tőlem ázik is, az alattam lakó elsőbbséget élvez ázásilag már csak alapvető természeti törvények miatt is), hogy mielőtt kezdünk, kérne 5 percet, a ház biztonsága érdekében. Mondtam, eléggé ingerülten, mert elegem van már mindenkiből, hogy nem rajtam múlik, a bár nem tudom, pontosan mit akar, csak sejtem, hogy a Bilbóval zajló perpatvar miatt akar szólni, felőlem legyen, ha a házbeliek egyetértenek vele.

Rekord létszámban összegyűltünk (a tetőtériek a beázás miatt jöttek, kapásból kettő később be is szállt számvizsgálni, nyilván, mert most ez az érdeke), hangfelvétel indít, Gollam elkezdi (igen, Banyapókból és Bilbóból van elege), Banyapók tromfol és a háttérből néha Bilbó is besegít, már-már rágalmazás alakul ki, szólok emlékeztetőül, hogy hangfelvétel van khm, khm, aztán kisebb felhördülés után végül elcsitul a zaj, Gollam lelép. A két új lakó csak a száját tátja. Később valamikor visszajött Gollam, de már csak apróbb hajtépés volt. Végigszenvedtem az első pontokon a levezető elnöki szerepkört, kedvenc ellenlábasom, a fiú, aki mindent aláírt, okoskodott, s bár jogosan tette, inkább kekec volt, de végül elértünk odáig, hogy az egyetlen jelöltből, akit hoztam, megválasztottuk Szauron utódát, persze Szauron nem jött el, majd az új közös, akit mostantól a korábbi utalás szellemében Aragornnak hívok (nem, sajna sem korban, sem alkatilag nem passzol, de lelkületében remélem megfelel nevének), átvette a stafétát és kiválóan felelt a legnagyobb marhaságokra is.

Most kapásból le fogjuk nullázni a számlánkat, ha Szauron még nem cseszte el a dolgot, de nem érdekel, történjen valami, mert hülyét kapok. És abból már épp elég van a lépcsőházunkban is.

Annuska meg az olaja

A reggel passzív. Felkelés után már tudatos vagyok és fegyelmezetten csinálom a dolgokat, de a körülöttem levő világra még nem igazán vagyok kész. A közlekedésre figyelek, de a megállóban nem mindig veszem észre a szomszédot. Ma mégis majdnem ottmaradtam. Ahol felszállok, forgalmas kereszteződés. A kereszteződés másik oldalán is van egy nekem megfelelő megálló, ha épp sehol nincs semmi bent, akkor a kettő közötti padkán cövekelek, s a hamarabbi járgányt célozom meg. Ma a közelebbi megálló nagyon üres volt, továbbmentem a másikhoz. Ott meg épp kifordult a sárga hernyó, már nem értem volna el. Beálltam hát a padkára. Már egy ideje nem váltott a lámpa, de nem indultam, igaz, közelített az én járatom. Nem indultam, mert tudtam, hogy mindjárt vált zöldre és úgyse hagy ott. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a másik oldalról a kanyarodó villamos vezetője idióta. Jóval később indult át a kereszteződésen, amivel a komplett villamoson levő embereket is veszélyeztette, meg aztán velem együtt a padkán állókat. Pechemre a zöldre én lendültem be először, mire a lassan döcögő, de döcögő villamos vezetője elkezdett csilingelni. Erre szerencsére kiváló reflexszel visszaléptem (nem vagyok vallásos, de okom van hinni, hogy vigyáznak rám), még időm se volt felfogni, mi van, de egy "cseszd meg zöld volt!" kijött az arcomon, heves integetéssel kísérve. Persze, miért nem néztem oldalra, de mi a szart keres ott és akkor a villamos, mikor nekem már zöld? Várja, hogy kettőbe szelje egy busz vagy fordítva? Normális? 

Ezután kicsit jobb kedvem lett, mikor beérve a melóhelyre várom, hogy leérjen a lift. Túlmegy az alagsorig, majd vissza és egy helyes ismeretlen pasi állt benne. Köszöntem, mert nekem ezt tanították, az univerzális helloval, hisz nem tudtam, magyar-e. Majd ő a félemeleten ott is hagyott, de egy olyan kedves mosollyal szállt ki, hogy máris fájdalomcsillapított.

Este persze megint sötét lépcsőházra érkeztem, nem csodálnám, ha Szauron tehetne róla, a kedves lakók, mind a 13 épkézláb meg szarik bele, majd más intézkedik. Anyátok.

Akinek meg nem esne le a címbéli utalás, nagy szeretettel ajánlom, hogy olvassa újra Bulgakov Mester és Margaritáját, mert amellett, hogy zseniális, pár oldal után megkapja a választ. De jó esetben addigra már bedarálja a sztori, mert az bizony ördögi.

Székfoglaló

Ha az ember könyvbemutatóra megy, igyekezzen a helyét gondosan megválogatni és véletlenül se üljön az életét látványosan unó két öreglány elé, akik vagy folyton izegnek-mozognak a nyikorgó széken, ha épp ez nincs, akkor morognak, hogy semmit nem hallanak, ha pedig ez sincs, akkor egyikük kényszeresen csámcsog a semmin. Borzalmas.

Ízlések pofonok nélkül

Reggel szólt egy szám a rádióban és menthetetlenül nosztalgikus hangulatba kerültem tőle. Hirtelen jó húsz évvel lettem fiatalabb, bizonytalanabb és naivabb, ráncok és kilók tekintetében most nem részletezném a tagadhatatlant. Frissen fővárosba költözött diáklányok, ha kollégiumba kerülnek. Ja, huszonpár testileg érett nőt hová máshová helyezzünk el, mint egy halál micsodáján levő középiskolai fiúkoleszba, a fiúk legnagyobb örömére. Meg néhány korrepetálásban jeleskedő lány is csípte persze a helyzetet. Én már akkor is nagy életkorfób voltam, hiába volt csak egy-két év köztünk, méltóságomon alulinak tartottam "férfiként" tekinteni a srácokra. Közelgett a karácsony, a nevelőtanárokkal együtt a fiúk meglepetésbulit csaptak a tanárnövendék lányoknak. Kedves. Semmire nem emlékszem a műsorból, de a ruhám megvan. A ballagási elegáns cipőm volt a lábamon, az volt nyolcadik óta a szép cipőm. Még arra is emlékszem, bár újabb öt évet visszautazunk az időben, hogy már minden osztálytársnak megvolt a nyolcadikos ballagás előtt a cipője, nekem nem is terveztünk venni, behazudtam egy törpesarkú cipőt, mert cikinek tartottam, hogy mi nem is akartunk ilyet venni, így hát következetesen olyat kellett keresni, amilyet hazudtam. Szóval emlékszem a szerkómra, a műsor homályba borult, pedig biztos volt vers is. És tadaaaaam, kezdődik a diszkó. Ja. Életem legvadabb alternatív időszaka volt. A vadságot persze az én fékezett habzású temperamentumommal kell elképzelni. Pontosabban temperamentumom akkor is volt, de valahogy sose akaródzott a vadulásban megvalósítani. Úgyhogy a vad alternatív időszak csak annyit tesz, hogy a komor ruhák és a komor arc mellé komor zene járt. És hát mint kamaszéveiből frissen kinőtt ember, húszas évei legelején, megalázónak éreztem volna, hogy bármilyen stílusidegen zenére táncoljak. (Hol van már a két évvel azelőtti nyár, mikor Siófok összes gagyi diszkójában roptuk, akkor még nem voltam alternadíva...) Persze a fehér blúzocska, az extrémen bő térdig érő nadrágszoknya és a ballagási cipő sem kifejezetten volt a raphez passzoló, nem mintha a fejemen akartam volna pörögni. Így hát jobb híján, mikor megszólalt a Mista Dobalina, elkezdtünk kínunkban kuncogni, majd a szobában jó nagyokat röfögtünk azon, hogy hát mi ez a szar zene, meg hogy milyen vérkomolyan táncoltak rá a kissrácok. Aha. Az elmúlt húsz év során persze volt pár buli, ahol megszólalt ez a zene, most már bátran rappelek is rá, persze ahogy én gondolom rappelésnek a táncot. És fülig ér a szám, ha meghallom és újra 19 vagy 20 vagyok, és eszembe jut, mikor buliba menet lemaradtunk az éjszakairól és stoppoltunk a Borárosig. És szörnyen hihetetlen, hogy olyan sok éve volt. 

Most is vannak zenék, amiket stílusidegennek érzek, mulatósra még mindig nem lehetne bepalizni, de már nem szégyellem, ha gagyi diszkószám is tetszik, és ma már fontosabb a táncolhatóság, mint az alternatív valóság.

Nem drágul, de...

A napokban lehetett olvasni, hogy a BKV (felőlem lehet a BKK is, nekem akkor is BKV) jövőre is tartja az árakat. Nem ezzel indokolják, de tudjuk, hogy a cirkusz kell, kenyeret egyelőre még tudunk venni, igaz mást már nem, de pékségek nyílnak mindenfelé. Szóval a frankó hír mellé nem kellett sokat várni, mire a dráganaccságos főpolgimester úr már riogat is a járatritkítással. Nem szeretnék meglepetést tettetni, mivel jól begyakorolt tánclépésekről van itt szó, ami bárhogy is végződik, a polgi megint a mennybe megy, mert mégiscsak tökösen kiállt a közlekedőkért, akiknek új buszok kellenek. Hányingerem van.

Levelet kaptam, lájf

Csak emailt. De milyet! Tegnap feladtam Szauronnak a levelet, amiben felszólítjuk a közgyűlési meghívó kiküldésére azoknak, akik nem a házba kézbesítve kapják, mivel hozzájuk se címem, se semmim. Ma délután még én is megkaptam a saját aláírásommal ellátott meghívót, melyben értesítem magam a közös képviselő lemondása miatti új képviselő választásáról ésatöbbi. Határozottan bizarr érzés magammal levelezni.

Becsípődött

Nem, ez a nap nem az én napom. Reggel azzal indult, hogy a telefon a lakásban maradt, a lépcsőn félúton jöttem rá. Nem okozott volna viszketegséget meg heves szívdobogást a hiánya, de ma pont szükségem volt rá napközben. Vissza érte, s mire kijutottam az utcára, a villanyosom már bent állt. Sprint, nyitógombra ráhasal. Csak épp olyan közel kerültem az ajtóhoz, hogy a táskám szélét bekapta. Banyapók épp a megállóban állt és készségesen igyekezett segíteni, ezt a jajveszékelő hangból vettem le, szépen meg is köszöntem, mikor kiszabadultam, és a villanyoson voltam, mert tényleg közelebb lépett, hátha tud tenni valamit. A végállomáson ismét nem állt be a megállóba a járgány, így hátulról modellt állt az Úrinő ölebbel és cekkerrel elfoglalja a járdát c. képhez az úrinő ölebbel és cekkerrel, alig lehetett kikerülni. Persze az összes idióta a metró tövében kezdi kotorászni a bérletét. Kijövet meg józsi, aki két vasággyal sem éri el az 50 kilót, már a lépcsőn csattog az öngyújtójával, hogy onnantól kezdve az utam nagy részén előttem füstölögjön, mikor épp nem pöfög, akkor a klasszikus kávé+cigi helyett hörpöl egyet az energiaitalból. Ránézek, a lógó nadrágjára, ahol a fenekének kéne lennie, és azt jut eszembe, hogy mondanám neki, hogy egyél, fiam inkább!

Napközben a szokásos attitűd fogadott a notórius munkát kerülő, ámde másoknak buzgón feladatot találó kollégától, most is talált nekem egy kis extrát. Aminek ugyan jelen pillanatban és a mostani feladatban semmi jelentősége nincs, de ő szereti mutatni a törődést. Én az ilyet nem igazán igénylem, de pedagógusvéremnél fogva igyekszem ezt didaktikusan közvetíteni. Ennek eszköztára a faék egyszerűségűtől az egészen sokrétűen cizellált változatokig terjed. Általában egészen szelíden és megengedően érvelek, lehetőséget adva az ellenfélnek visszakozni, átértékelni, csendben konstatálni, hogy ismét hülyeségre futott. Ebben egészen odáig elmegyek, közel engedve a másikat, hogy már-már vesztesként tüntetem fel magam, s nem riadok vissza a segítség kérésétől sem. Nyitott vagyok, örömmel veszek minden útmutatást, jószándékot. Bár nem úgy hangzik, de ezt általában komolyan is gondolom, ám nem olyankor, mikor leckéztetni akarnak. Kolléga harap, mint halacska a kukoricára, és már hív is, hogy menten át is toppanna. Emögött sejtem, hogy esetleg a legújabb belsős pletykát akarja csupán csekkolni, de tényleg dolgom van, sietnem kell, majd holnap. Azért közben még elküld egy mailt, hogy mire is gondolt ő, amit sajnos kegyetlenül tromfolok, hogy ez klassz, de sajnos most nem ide tartozik, jelen pillanatban ezzel nem foglalkoznék. Persze holnap még csámcsogunk rajta, de én holnap is azt fogom mondani, hogy ez most irreleváns, majd máskor foglalkozom vele.

Rohanvást el, a földalatti ajtóba ezúttal a kajás táskám és a benne levő klassz kis műanyag dobozom akadt be, s itthon láttam csak, hogy rendesen össze is nyomta a hidraulika (vagy mittoménmi).

Még előtte röpke 20 percet vagy többet is töltöttem azzal, hogy aláírásokat gyűjtsek, a lemondott Szauron helyett egy Aragornt szeretnénk választani (legalábbis én) és mivel Szauron nem hívott össze közgyülit, muszáj volt nekem, mert mindenki csak les ki a tejbepapival körbemaszatolt arcával és veri a mellét gorilla módra, hogy beázik és ez így nem mehet tovább ésatöbbi, ésatöbbi. Nem fogták az adást, továbbra is csak az énénén monológjukat hajtották, közben mondtam az egybegyűlt két agyatlannak, hogy nekem úgy tűnik, közös a problémájuk, esetleg beszélgessenek egymással és mielőtt pereskedni szeretnének, gondolkodjanak már el azon, hogy jelen pillanatban közvetetten saját magukat perelnék be, mint tulajdonost. Ugyanis azzal, hogy szartak az egészre, meg hogy csak a saját ügyük számít, pont hogy megtámogatták Szauront 10 éves ámokfutásában és a nem részvétel még nem mentesít a felelősség alól. Persze a tirádámat meghallgatva jön a kétgyermekes anyukától a kérdés, aki a gyerekeit a Helm-szurdokba eregeti, hogy nem akarok-e én képviselni. Mondom, még mit ne! Így is költök rá, meg foglalkozom vele, az kéne még, hogy 24 órában hülyék maceráljanak. Mint ti. Gondoltam magamban. Ez elég szar nap volt, a többi jobb lesz!

Kell a lé

Két srác vigyorogva ücsörög az Oktogonon, a földalatti lejáratánál, épp egy hajléktalannal beszélgetnek. A srácok amellett, hogy jókedvűek, jólöltözöttek is. Előttük egy kartonra kiírva: Alkoholra gyűjtünk. Szmájlik sokasága és angol fordítás mellette. Gondolom fogadásból csinálták.

Ami inspirál

Hajszálon múlott, hogy nem ismét egy izlandi filmet néztem. Ehhez több kedvem volt, de persze nem az ismét elcseszett magyar címe miatt. Nem is Bradley Cooper miatt, bár kétségtelen, hogy még hányás közben is esztétikusabb, mint az izlandi film túlsúlyos és ápolatlan főhőse. Jó, ha egy film ütős zenével indít és itt azt hiszem, John Lee Hookerrel kezdtek, akit túlzás lenne állítani, hogy szeretek, de nagyon jó lökést adott a filmnek. Még jobb, ha egy film helyszíne London, erre nem emlékeztem a leírásból, külön jókedvem lett tőle. Emma Thompson is játszik benne, ezt ismét szeretem, bár kifejezetten randa ruhákba bújtatták.

Gyerekkoromban is szerettem a Főzőcske, de okosan! műsorokat, pedig annak semmi köze nem volt a főzéshez, ahogy otthon láttam. Az ilyen műsorokban minden összetevő már darabolva, kimérve várta, hogy az ételbe kerüljön. Mindenesetre van valami relaxáló abban, ha nézem, más hogyan főz. Hogy milyen egy profi konyha, legföljebb csak az ehhez hasonló mozikból sejtem, aztán lehet, hogy nincs is így. Az viszont mindenképp jó, hogy az ilyen filmektől én magamról is elhiszem, hogy bár nem a főzésben, de valami másban, amit szeretek csinálni, lehetek ilyen jó. Persze, hepiendes, van benne nehézség is bőven, félreértés is akad, és tudjuk, hogy a jó elnyeri, de lehet izgulni, összejön-e a sokcsillag, ha ez a fontos a főhősnek. Van benne erkölcsi mantra is, de nem túl erősen, ételköltemények, amik tányéron gyönyörűek, de lövésem sincs, egy ilyet hogyan kell megenni? A díszítés gyanánt odapöttyintett szószt feltörölhetem azzal az egyszem kis bébirépával, ami a kompozíció része? Az én szénhidráton hízott lelkem és leginkább a gyomrom nem jól tűrné, ha egy étteremből üres gyomorral és még üresebb tárcával távoznék. Nyilván, meg lehet tanulni ezt élvezni, de ez nekem már az a fajta földi hívság, ami nem igazán érdekel, nem érzem magam rosszul attól, hogy kívül rekedtem azon a körön, akik ilyen helyekre járnak. Alkalmanként persze megengedhetnék valami hasonlót, de nem látom az életemhez adott többletét. De filmen nézni jó. Jól mutatnak a szakácsruhák, a kötények, a profin egymás keze alá dolgozás. A siker persze mindenütt jól mutat. A legjobban persze a saját életünkben, de az hosszabb idő, mint 90 perc, és talán nem is ennyire szemléletes, de hinni kell benne, hogy nekünk is összejön, ha eddig még nem is. És észre kell venni, ha itt van.

Pedi(g)

Gyerekkoromtól fiatal felnőttkoromig elég brutálisan manikűröztem. Nem akartam, de mindig megsértettem magam közben. A körmeimet olyan rövidre vágtam, hogy napokig tartott, míg fájdalom nélkül tudtam a kezeimet használni. Egy jól fejlett pszichiáter erre biztos súlyos dolgokat tárna fel, én ezt legföljebb egy beteges mértékű maximalizmusnak tudom be, értve ez alatt azt, hogy ha az ember egyszer levágja azt a körmöt, az legyen már levágva rendesen. Rágni nem igazán rágtam, de a körömágyam folyton sebes volt, mert az viszont idegesített, ha a bőr kiszáradt. Emellett anyu rámbízta a lábait, rendszeres időközönként én tettem rendbe az egyébként nem túl gondozott tappancsait. Ott is megsértettem időnként, de ilyenkor csak felszisszent és kérte, csináljam tovább, nem vészes. 

Manikűrözésben sokat javultam, a körömágyam időnként még mindig elintézem, de határozottan kijelenthetem, van fejlődés. A lábam csak azóta teszem tönkre időnként, mióta felfedeztem a gyalut. Sokak szerint azt nem szabad használni, de időnként én mégis hozzányúlok. Amikor már rinocérosz simaságú és vastagságú a talpamon a szaru. Sajna ezúttal nem áztattam ki kellőképpen a lábam (persze, mert közben sült a süti és nem szerettem volna, ha bent ég, miközben én a lábammal foglalkozom), és elfelejtettem, hogy múltkor friss pengét tettem a gyaluba. Sikerült olyan klasszul belevágni, hogy csak úgy jött a vér. Átáztattam előbb pár papírzsepit, aztán pár ragtapaszt, mire kis csillapodás után beszórtam hintőporral (nem sebhintőpor ugyan, de jobb ötlet nem volt). És miközben próbáltam nem elvérezni teregetés közben, figyelni a sütire, az járt a fejemben, hogy egy ennyire kis pitiáner dolog is mennyire megzavarja a tök egyszerű dolgokat, amik azzal kezdődnek, hogy lábra állsz. Pedig ezeket máskor észre sem vesszük.

Citromdíj

A tegnapi akciós citrom margójára...nos, a citrom, amit vettem, levet csak nyomokban tartalmazott, amit teljesen hagyományos izomerővel préseltem ki belőle, tényleg kemény munkával, mert ellenállt a szemét, viszont teljes mértékben gondolt arra, hogy neki a fajfenntartás igenis fontos, hisz cserébe legalább magokkal telve volt. Mondom ezt két darab után, tapintásos teszttel megállapítva a fél kiló másik két darabja is hasonló jellegzetességekkel bír.

Hétvégi bevásárlós

Miután mindenki szétünnepelte magát tegnap a rántotthús fölött büfizve, újult erővel estünk neki a szombati bevásárlásnak. A kedvenc szombati találóskérdésem valójában ördöglakat. Mindig ugyanaz a feladvány és a mai napig nem voltam képes megfejteni: a kedves nyugdíjas nénik és bácsik, akik a cekkerükkel a lábamon gázolnak és a belemet is kinyomják, ha arról van szó, hogy soron kívül szeretnének valamit elérni (gondolom arra apellálva, hogy talán épp hazaérni lesz idejük, mielőtt jön a kaszás), szóval ezek a cukipofák mi a francokat csinálnak a hét többi napján? (Leszámítva a reggeli csúcsidőt, mert persze a békávén akkor is kikönyökölik a helyüket, nem az a lényeg, hogy aki dolgozik, beérjen, hanem hogy nyitásra érjen a henteshez meg ülőhelyhez. És utóbbiért bármit, értsd bármit képesek megtenni.) Mert híres antiszoci ember lévén ha képes lennék felkelni hajnalban, hétközben, még meló előtt letudnám a piacot, hogy ne kelljen szombaton küzdeni és közelharcolni. Persze ha jól tudom, az én árusom, aki már ismeri a dilimet, hogy nem viszek mindenhez zacsit, ő is csak szombaton van, így a beépített emberem veszne oda, de akkor majd a hétközbeni arccal jópofiznánk. Egy idő után megismerne.

Tejből viszont rosszul állok, így még le kellett mennem jobb híján az immár utált spórba. Az átalakítás óta háromszor próbáltam itt vásárolni, mindhárom alkalommal feladtam emlékeim szerint. Ja, nem, egyszer biztos, hogy eljutottam a pénztárig, akkor is ilyen muszáj-jellegű boltolás volt. CBA-ba nem megyek, inkább éhen pusztulok. Most már lefutott a kezdeti lelkesedés és a 20 %-os nyitási kuponok ideje, gondoltam, uccu, egy tejjel könnyen kijövök. Beléptemkor Melósjózsi 6 doboz sörrel a karjaiban épp távozóban volt és miközben elsuhant mellettem annyit mondott: csini vagy. Először fel se fogtam, hogy hozzám szól, de a szögén' szinglinő beéri ilyenfajta egoboosttal is. Ma is megérte felkelni. Utána elfutottam a tejért, valami nasit kerestem, de a kínálat nem volt túl erős, így egy fél kilós csomag akciós citromra téptem még rá, mikor a sor végét látva majdnem elsírtam magam. Mire végigálltam, közelítettem a 15 perces sorbanállást, ez az, ami miatt inkább utazom 5 kilométert, és megyek egy távoli Andiba. Csak ha odáig megyek, akkor biztos nem csak a tejjel jövök vissza és most nagyon nem akartam már fölösleges tartalékokat halmozni. A spórnak nagyon nem sikerült eltalálni a korszellemet. Felújítanak, pofásan néz ki, kicsit zsúfolt ugyan, mert ha bárhol megáll valaki, közlekedni ott képtelenség, a pénztárosok meg enyhén szólva sem a legtehetségesebbek. Egyikük a kocsira támaszkodó őnagyságát fikázta, miután fizetett a madám, hogy oda nem kéne kocsival sorbaállni. Hát, ha legalább ki lenne írva...Vásárlás üzemmód napokra kikapcsolva.

Másik dimenzió

Földalattizom. Az egyik megállóban óriási ricsaj. Atyaég, már megint egy rakat neveletlen gyerek! Kell ez nekem? És a szülő? Semmit nem tesz? Ezek járnak a fejemben. Pedig én szeretem a gyerekeket. Ettől függetlenül állítom, hogy aki azt mondja, a hangoskodás csöppet sem zavarja, az hazudik. Más kérdés persze, hogy értelmes ember egy ajvékoló, ordibáló, vinnyogó gyerekre nem egy büdös nagy pofonnal reagál.

Vissza a zajra, ami nem egy rakat gyerektől származott, csak kettőtől, és kettejükhöz tartozott még egy apuka és egy anyuka, akik nem adták fel, okosan és értelmesen próbálták csitítani a két őrjöngő kölköt. A két gyerek gyakorlatilag odarohant, ahol álltam, a nem nyíló oldalán az ajtónak.  Odakuckóztak hozzám, beleszálltak az aurámba. Ők most nem zavartak, sőt! Nem léptek a lábamra, de láthatólag észre se vettek, csak jöttek, kitörő örömmel, fedezékbe. Az anyjuk rájuk szólt, hogy nem kéne másokat meggyomrozni, de a két 8-10 év körüli srác csak röhögött és fennhangon tovább szórakozott. Ezen az anyuka is elröhögte magát, meg én is megenyhültem. Leültek, kicsivel arrébb. Olyan simán csak jól érezték magukat, akkora erővel és annyira nem rosszat akarva, csak egyszerűen szabadok voltak. Mindentől, amivel mi telve vagyunk. Másik dimenzióba kerültek, ahogy ők mondták, minyon és batman dimenziókról szóltak, ordibáltak, meg új időzónáról. Ezeken már más is nevetett. Azok a fajta eleven gyerekek, akik iszonyú okosak, szívják befelé a tudást, a jövő agyai lesznek, de addig a szülőknek még lesz mit birkózni velük nevelés címén.

A büdösek

Örök igazság, hogy a büdösek szeretnek a nem büdösekhez közel állni. Olyan ez, minthogy a bogarak a világító lámpához repülnek, majd ha pechjük van, akkor ott is végzik Ikaroszként. Aki nem mosott fogat, előszeretettel beszél hozzád 20 centiről, bele az arcodba, érezd az összes szuvas fogát. Vagy a tegnap esti piát. Aki nem fürdik, az végiglibegteti előtted magát, hogy garantáltan be tudd fogadni minden porcikájából az áradó anyagot. Aki épp eldobta a cigit, biztos pont melletted talál helyet, eljuttatva így a hányingerig a bőrébe ivódott bagószagtól.

Én meg mindig rettegek, ha előző este fokhagymás kaját ettem, vagy kiizzadtam és ápolatlannak érzem magam, amitől meg persze még inkább kiver a víz és érzem, hogy fövök a levemben. Ilyenkor tisztes távolban igyekszem másoktól maradni, de legalábbis nem másra lihegni. Nem így a hajléktalan, akit már láttam a CAF villamost is kétnaposan felavatni. Akkor egy pajtikájával ültek ketten az addig tiszta négyes ülésen, a vadiúj villamos vadiúj padlóján végigfolyatták a löttyüket, erjedt szaga lett ettől az egész egyterű villamosnak. Hajrá! A fickónak nincs gondja, hogy hova üljön, a közeléből kihal mindenki. Egy ülőhely felszabadul. Lecuccol a leharcolt kék ikea szatyorral és a hasitasi helyett hordott, hajdan hűtőtáskának készült cuccal az ölében. De azért nyitja az ablakot, hogy a levegő járjon, motyog magában, miközben a HOT magazin valószínűleg régi számát olvassa, becsmérlően nézi a nőt, aki befogja az orrát a szag miatt. Ahogy elhaladt mellettem, csak az őrjítő kannásbor szagot éreztem, de utána rögtön szabadtüdős merülőgyakorlatba kezdtem és jó ideig benntartottam a levegőt, míg továbbhaladt, nehogy mást is érezzek. Körülötte mindenki áttér a bőrlégzésre, mert már nincs hely hová menni.

Begbie a metrón

Zazie már volt a metrón. Zazazazazazie. Reggel félálomban mentve csak kiszúrtam, milyen ismerős profil. De honnan is? Hát, tökre Begbie arca van egy fickónak.

A táskás nő

A táskás nő hajléktalan. Mindig a környéken kószál. Ha ránézek, az jut róla eszembe, hogy biztos öreg, pedig ha figyelembe veszem, hogy az utca mennyit öregít az emberen, akkor jó eséllyel csak néhány évvel idősebb, mint én. Folyton egy csomó szatyor és táska van nála, abban mindene. Rendszerint vagy azt látom, mikor a dohányboltnál megáll az italozókkal és a hajléktalanokkal beszélgetni, vagy valamelyik mellékutcában a földre pakolászott cókmókját szedegeti vissza magára, gondolom, ilyenkor átrendezgeti, mert a sok cuccal nem lehet könnyű sétálnia. Mint egy feldíszített karácsonyfa.

Próbálok leszakadni a tárgyaimról, de ha kirámolnám a lakást, kiderülne, milyen sok marhaságom van még mindig. Nem tudom, hogy lehet ép ésszel az utcán élni. Nem fizikailag, testileg kibírni, bár az is nehéz, hanem leginkább lélekkel. Persze, én az a fajta vagyok, akinek különösen fontos az, hogy magamra zárhassam az ajtót, amennyire lehet, egyedül is lehessek (ámbár most is áthallom a szomszéd beszélgetését, ujjé), hogy legyen privát szférám. Emlékszem, ahogy fokozatosan leváltam az otthoni dolgokról. A koleszban még csak pár holmim volt, amit én vettem. Emlékszem, amikor albérletbe költöztem, vettem 3 ronda színű bögrét. Egy maradt belőlük mostanra, amelyikre körömlakkal virágot pingáltam. Szeretem.

Milf Hunter

Ez áll egy csoffadt, ócska autó hátsó szélvédőjén, ami néha a BKV magántelkén parkol.

Naccsosasszonyok

Az utóbbi hetekben igen alacsonyan van a tolerancia küszöböm. Sorra írom a BKK panaszleveleket, dühöngök itt, dühöngök ott. Megértőnek megértő vagyok, de lelkiismeret furdalás nélkül fel tudnék pofozni naponta legalább egy hülyét a sok közül, pusztán pedagógiai célzattal, mert amúgy megértem őt. A mai termés is igen szép volt. Két madám cövekelt le a perverz módon nem mozgó mozgólépcső előtt. Alighanem a távoli budai vidékről jöhettek ebbe a koszos kis pesti plázába, mert ők láthatóan ahhoz szoktak, hogy ha rálépnek a lépcsősor elején az érzékelőre, akkor a szerkezet megindul felfelé. Tapogattak a lábaikkal, és úgy néztek az ég felé, mint Jack Nicholson ebben az előzetesben, amikor is infarktus után lábadozik. Nem akart indulni. Ellenben a két asszonyság rendkívül logikusan egymás mellett (elzárva ezzel az utat) tátotta a száját, ezen az igazán nem mindennapi jelenségen, s le merem fogadni, az járt a fejükben, hogy hogy fogunk mi oda feljutni. Épp mondani akartam nekik, hogy a lábukkal, de ma nem voltam népnevelő hangulatban, ezért csak utat kértem és feltrappoltam mögöttem hagyva a két pláza anyatigrist, cicának már erősen öregecskék voltak.

A harmadik mai nyertesünk a kis pékségben állt sorba. Mégpedig úgy, hogy nézegetett oldalra, ahonnan majd el akarja venni a cuccost, de úgy, hogy a sorban megszerzett utolsó előtti helyét ne veszítse, mert hoppácska, közben még álltak ám mögém is. (Olcsó a hely, nem is olyan nagyon vészes, igaz, a nyitás óta a bagettek összemenőben vannak, itt mindig sorbanállás van.) Nos, az otthonfestett háziasszonyvörös hajú kőbányai dáma fél lábával nem a sírban, hanem a sorban kinyúlt egy papírzacsiért, majd szombathelyi Savaria táncbajnokokat megszégyenítő technikával visszacsúszott elém. Megint oldalra nézdegélt. Miután gondos terepfelmérést követően kiválasztotta áldozatát, újabb tánclépéssel, bal lábát még mindig a tetthelyen tartva, féllábas technikával kinyújtózott a pékárukig, kivette, ami kellett és hátra se nézve (nehogymár, akkor esetleg beszólnék neki) visszapödörte magát elém, a sorba. Marhára fájt a fejem, egy ilyen vitát nem viseltem volna jól, ezért hagytam a szerencsétlen hülyéjét, biztos ennyi öröme jutott a napból.

Pink

A korábbi frusztrációmat alaposan oldotta egy esti Pink Martini koncert.  Sajnos ekkora vonós erősítés nem volt, de a lényeg megvolt. China Forbes hangja, zongorafutamok, mindenkinek jutott szóló, és Timothy Nishimoto nyugodtan letáncolhatja a következő Tarantino filmet, olyan mozgása van és énekelni is tud.

Beazonosítás

Pár napja kedves hangú, udvarias telefonos kislány hívott az egészségpénztártól, közölte, hogy hangfelvétel készül és hogy most épp alkalmas-e. Nem volt kedvem hozzá, mondtam, hogy épp dolgozom, nem a legjobb. Jó, akkor majd 5 körül hív, az jó-e? Útközben leszek, de elvileg jó. Na, amikor hívott, épp vásároltam már és épp sorra kerültem volna, így kinyomtam. Ma újra magántelefonszámot jelzett a telóm, s tekintve, hogy a főnök az irodájában, biztos nem ő hív. Ja, egészségpénztár. De most valami egyszerű modorú idősebb nő. Elhadarja a kötelező köröket, meg hogy beazonosítás. Nem először akarnak telefonon megbizonyosodni róla, hogy nem magam helyett emeltem-e fel a telefont. Hát megszoktam, hogy mindez úgy zajlik kulturáltan, hogy megkérdezik, nem zavarnak-e, elmondják, hogy pár adatot kéne egyeztetni, majd lassan, tagoltan felolvassák, hogy hol és mikor születtem és anyut hogy hívták. Ez a nő vagy egyszerűen suttyó volt, vagy kezdő még ebben a munkában, de elég hamar túllépett a mai tűréshatáromon. Ugyanis elhadarta, hogy senki ne mozduljon, adategyeztetés és milyen adatokat vár. Picit bambultam magam elé, vártam, hogy mindjárt kezdi tételesen sorolni, de nem. Hát kezdtem azzal, ami a legfontosabb az ügyben számomra: anyu neve. Mégis csak tőle függött, hogy aztán lesz-e születési időm és helyem. Kimondtam a nevét és a másik oldalon éreztem, hogy megfagy a levegő. Hát hogy nem ezt kell először mondani, hanem hogy születtem... Mondom ez szép és jó, de ez is a felsorolt adatok közt volt, hát épp ezzel kezdtem. Ügyfeles nőci gondolván, hogy ő most vérprofi, és közli, hogy de ám nem rontottam el semmit. Naná, hogy nem, egy pillanatig nem gondolom, hogy elrontottam volna (mit lehetett volna elrontani?), ő viszont meg se kérdezte, hogy alkalmas-e most és nem az, mert épp munkahelyen vagyok és nem szeretnék erről beszélni. Ezt egyszer még el kellett neki ismételnem, és utána elbúcsúztam dühösen.

Jól tudom, hogy ez most rólam is sokat elárul, de legalábbis a jelenlegi hangulatomnak, hozzáállásomnak elég hű tükre. Torkig vagyok a hülyékkel, azokkal, akik rosszul végzik a munkájukat, és azzal, hogy itt a szolgáltatás csak arra nem terjed ki, ami a lényege, hogy szolgáltasson. Remélem, csak időleges ez a robbanásközeli hangulat nálam, mert ám belülről sem egyszerű átélni, de az tény, hogy a telefon túloldalán levő nő béna volt.

Nagyvadra sörétessel, avagy Bilbó meg az ügyvédek

A zárt postaládából kandikált ki a tértivevényes fecni, amit még jó egy hete küldtem Szauronnak, több szomszéd aláírása kíséretében kértem a közgyűlés összehívását. Zárom a postaládát, mikor valaki megszólal. Bilbó állt a rács túloldalán. Ha már napok óta nem vettem a lapot, hogy tárva volt a bejárati rácsa, és egyszer sem kopogtam be, hát ő maga ugrott elém. Kérdezem, mi hír. Legutóbb annyit mondott, hogy a tízpróbás ügyvédeivel együtt megy Szauronhoz, időpontra. Nos, ha jól értettem, Szauron ott se volt. Nem volt világos Bilbó szövegéből, hogy most akkor mi is volt. Kérdezem, hogyan tovább? Néz rám bárgyún vigyorogva és ha jól sejtem, nekem ebből sherlocki következtetéseket kellene levonnom, de nem megy ez nekem, így rákérdezek ismét, hogy mit tervez most? Megint csak vigyorog rám a tanítónéni magabiztosságával, aki már tudja, hogy hiába nem sikerül még huszadjára sem a ketteske hattyúnyaka, úgyis meg fogom én azt tanulni. Azért én még dacolok, hogy most akkor mi van? Hát hogy ő megy a jegyzőhöz, meg az önkori szociális osztályára, mert a haragosa épp az önkori lakásban lakik. Ja, mondom, jó. És mint a papagáj ismételgetem, hogy Szauron szarik mindenkire.

Közben befutott még Samu (ő voltaképp nő, de hirtelen csak Trufát vagy Pippint tudnám még megnevezni, akik hasonló semleges, de inkább bénácska szereplők, ők is mind pasik, de őket mindig keverem, és ráadásul a mi saját Samunk is mindig ott van, ahol történik valami), tőle kérdeztem, talált-e új közös képviselőt. Naná, hogy ő sem, le is szarja, bár ezt nem tette hozzá. Ekkor parkolt le bringájával Csámpás Rozi, akinek a mi Samunkhoz semmi köze (de a női szereplők még mindig alulreprezentáltak a történetben, tündének meg nem nevezném a csajt), de ő amint lepakolta a bringát, mindenkinek hátat fordítva azon nyomban el is menekült.

Biztonsági sáv

A Mexikói földalatti végállomáson is az unorthodox megoldásokat szeretik. A domború pöttyökkel teleszórt fekete színű vintage biztonsági sáv vagy megadta magát az időnek, vagy valamiért megbontották, és valami kontrasztos fehér szmötyivel (akár malter is lehet, mittomén) kitöltötték a hézagot és a szintkülönbséget. Kreatív.

Zombik a plázában

Mielőtt nekifogtam a zöldségeket eltenni, még elmentem a MOMba matiné mozira. Azért oda, mert ott vannak kommersz filmek eredeti hanggal. Igaz, legtöbbször ilyenkor felirat sincs, de azért ezen már túlvagyok. El is indultam, oda is értem. A film 11-kor kezdődött, kb. 15 perccel előbb ott voltam, furcsállottam is, hogy nem nyitottak ki már 10-kor a boltok. A kongó folyosón majdnem belebotlottam egy pasiba, merthogy következetesen mindketten arra tértünk ki, amerre udvariasságból a másik is moccant. Ilyen máskor is volt már, de most extrém sokszor kacsáztunk, ezért jól egymásra is nevettünk. De mindegy is, a film érdekelt, amin lehettünk vagy hatan, ha egyáltalán. A film egyszer simán bevállalható, majd mindjárt arról is írok. Mikor vége lett, tök elcsodálkoztam, hogy még mindig zárva minden, mi a fene van már itt. És csak ekkor kattant be, hogy nem a szép idő miatt kong az egész kóceráj, nem kirándulnak az emberek, hanem mert nincs nyitva a bolt. Áldassék...apropó, nem tudom, hogy vajon a távollévők közül hányan voltak templomban ezen a szép délelőttön.

A film pedig a Nancy Meyers rendezte A kezdő volt, ami a The intern címnek a felemás magyarítása. Ismét jól torzították a címet, mintha nem lenne világos amúgy is, hogy a gyakornoki lét miről szól: pályakezdésről. A rendezőnek mint innen kiderült, az utóbbi 4 filmjét láttam. Ezekből a Minden végzet nehéz frenetikus című darab az abszolút fogyasztható, vicces és kedvenc. Valószínűleg azért, mert maga a helyzet hoz magával egy sor komikus szitut, és összességében azért eléggé hihető a sztori. Jack Nicholson az öregedő playboy - az életben is az, Diane Keaton pedig akárhogy is, tényleg jó nő. A Holiday meg az Egyszerűen bonyolult emlékeim szerint pocsék, de mindenképp felejthető darabok. És aki meg akarja nézni az új filmet, ne olvassa tovább, mert spoilerezek. Olvastam egy kellemes kritikát, amiatt néztem meg.

Egyszer nézhető, de a színészek miatt, ha a sztori nem zavar, többször is. De Niro, mint nyugdíjas özvegy felsővezető, aki visszamegy nyugdíjas gyakornoknak...sajnos a sztori nem pusztán ezen a szitun bukik. A helyzetek önmagukban a való életből ismerősek, csak nem egészen így. A párbeszédeket simán elképzelem valahol máshol, de itt érezni, hogy a feladat megvolt: a történetek középpontjába időseket előszeretettel csempésző rendező az idősebb generációk tudásának a lenézéséről, annak hanyagolásáról akart tanmesét, illetve, hogy mi lenne, ha nem befognánk a szájukat, hisz nem értenek a modern világunkhoz és lassúak, hanem egyszerűen csak felismernénk, mik az ő erősségeik és használnánk. Van persze jellemfejlődés bőven, kivétel persze idős főhősünk, hisz ő már tökéletesként indult. (Eddigi tapasztalataim szerint igazán kevés olyan kivételes ember létezhet, aki vezetőként is és emberként is kiváló. Na ugye? Pedig a mi hősünk ám az, és mindenütt megállja a helyét.) Persze nem állítja azt, hogy minden nyugdíjas ilyen két lábon járó homo universale, egy tipikus ellenpéldát mutat is.

Szerencsére, miközben néztem a kicsit egyébként hosszúra nyújtott filmet, akkor nem foglalkoztam ezekkel a muszáj feladatokkal, de ettől még kissé döcögős a sztori. Persze, van az alapkonfliktus, hogy nem becsüljük az őseinket, elődeinket, idősebbeket (nyilván nem kritika nélküli ajnározásra buzdít), de nincs sikeres apa, aki otthonmarad gyereket nevelni, hanem van babysitter vagy nanny. Nincs idegösszeroppanás határán álló vezető, aki miközben esik szét az élete, képes lenne ilyen szintű összpontosításra és emberi jelenlétre. Van viszont egy csomó furkálás a melóhelyen, vannak kommunikációs bajok nemcsak az idősek és a fiatalok között, és most már a fiatalok és fiatalok között is, ez tény. Persze, happy a vége, nem is várunk mást, még egy kis extra jellemfejlődés és pár könnycsepp a végére is jut, de egy vasárnapi boltzáras délelőttön ez teljesen jó időtöltés volt.

Reggeli töprengő

Régóta izgat a kérdés, hogy a védőgázasan becsomagolt szeletelt sajtokat a magyar gyártók miért nem képesek olyan csomagolásba tenni, ami nem szakad felbontáskor, és nem pöndörödik fel, hogy a sajt a hűtőben fél óra alatt pergamenesre száradjon? Pedig semmivel sem olcsóbbak az Andiban árult német társaknál, amik akár vissza is zárhatók. Ez melegszendvics sütése közben merült fel nem sokkal ezelőtt. A szendvics amúgy finom volt.

Szombatos

Kicsit kalandosra sikerült a szokásos eltevős ételízesítőhöz beszerzendő cuccok összegyűjtése. Zöldekből karfiol kivételével mindent tudtam venni a piacon. Karfiolt méregdrágán találtam a Tesóban, s ha már ott voltam, akkor már be is vásároltam. De még előtte az Andiban akartam szétnézni. Bejött a tömött busz. A hátsó ajtónál a kislány kívül ült, belülre ügyesen lepakolta valakinek az ajándékát (nem az enyémet, ez tuti). Egy pillanatig haboztam, majd a természetellenesen kifacsarodott fejjel kifelé bámuló kislány arcába próbáltam nézni. Ehhez kicsit be kellett az ülésére dőlnöm, mert nagyon azon dolgozott a cukipofa, hogy úgy tegyen, mintha nem látna. Persze a fülesétől meg még nem is hallott, de szerencsére még mindig elég rugalmas vagyok, így lazán az arcába vigyorogtam, mire kelletlenül szedegetni kezdte az ajándékokat. A mellettem álló nénit úgy láttam, elszórakoztatta a jelenet, mindenesetre megkérdeztem, nem akar-e leülni. Nem akart bepréselődni, hát bekúsztam a bamba kislány mellé. Nem voltam fáradt, de tömött járgányon hülyeség szabad ülőhelyet hagyni, még ha ez nem is tetszik a két ülést foglalóknak, leszarom. Egy halom nyugdíjas szállt fel később, de a közelben lévő 5-6 huszonéves közül egy sem emelte fel a seggét. Én ezt annak tudom be, hogy a szülők egészen kicsi kortól folyamatosan a gyereket ültetik le, míg ők állnak. Nyilván ez egy adott korig tök praktikus, de aztán már rá lehet szólni az egobajnokokra simán. Fórumokon mindig az a kifogás, ha valaki felveti, hogy bezzeg már nem adják át a helyet, hogy szóljon, ha valaki le akar ülni, majd akkor átadják a helyet. Na várjatok csak, leszek még egyszer nyugdíjas! Hazajövet elcsíptem egy beszólást egy kéregetőtől, hogy pénzért bárkit megvehetel. Ja. 

A villamoson szemközt elpilledt egy fickó, elég érdekesen volt felöltözve, Oroszlánfogú Ricsinek neveztem el a nyaklánca alapján. Lehet, hogy ő lett volna a horoszkópom szerinti nagy ő, de ezt sajnos már nem fogom kideríteni. (Ezt csak arra alapozom, hogy több közös vonásunk is volt: én 1,63 vagyok, saccra ő is, nekem is fel volt hajtva a farmerem szára, neki is.) Aztán az alkalmi kocsmává avanzsált nemzeti dohánybolt előtti placcnál eszembe jutott, hogy itt tegnap az egyik alkesz épp kiskutyákat kínált a havernak, mert megellett a kutya. Persze ingyen. (Naná, meg a pedigrét is adja, mi?) 

Aztán itthon eszembe jutott, hogy valami még mindig hiányzik a zöldségekhez. Só. Persze, van itthon, de nem annyi. Újra indultam hát, de akkor már bementem a rövidáru boltba is. Mellettem épp egy ötvenes fickó bogarászott és  beszélt hülyeségeket. Aggódott, nehogy elvigye valaki a neki levágott szürke zsinórt, majd kinézte az én fekete szalagomat, amit nem adtam volna, de még mielőtt megvédhettem a szerzeményem, közölte az eladóval, hogy elvinné, de semmi szüksége rá. Meg hogy az anyukája nem szereti, ha el van húzva a függöny, mert belátnak, pedig nem is lakik szemközt senki. És még nem ért véget a nap...

Mást tetszik kérni?

Reggel megint a pékségben indítottam a napot, a szokásos sajtos pogiért mentem be. Haboztam egy ideig, hogy még valamivel kiegészítsem, de meggondoltam magam. Az egyik eladólány új még, ő nem tegez. Csomagolja a pogit és megkérdi: Mást tetszik kérni? Elfintorítottam magam, de szerencsére nem látta, nem értette volna. Persze, részben a korfóbiám miatt, vagyishogy ennyire öreg nem vagyok, hogy néni üzemmódban kelljen hozzám szólni. A másik oka meg inkább annak szólt, hogy valamiért sokan azt hiszik, hogy a magázódó udvariaskodás kimerül a tetszikezésben. Persze, a mást kér még? valóban bénán hangozna és a 40-es évek filmjeiben valóban előszeretettel használták a tetsziket (ha jól emlékszem), de miért ne kérdezhetne úgy, hogy Adhatok még valamit? Más egyebet? Az más kérdés, hogy sokan a maga szót is messziről kerülik, mert azt tanulták, hogy az Ön udvarias, a maga meg bunkó. Nappersze. Életem egyik legjobb magázódása egy plátói szerelemhez kötődik. Ő mindig csókolomot köszönt, én hellóval válaszoltam, de úgy folytattam, hogy Maga mit keres itt? meg hasonlók. Jó játék volt, közel is engedni, meg nem is. Meg valami kissé poros méltóságot is adott a párbeszédeknek, főleg, ha a téma hétköznapi volt. Akinek pedig a tetszikezés a mindene, annak tanári szókincsemből annyit mondanék, hogy Maga, fiam, üljön le!

Slackliners

Megboldogult gimnazista koromban marhára foglalkoztatott minket az akkor kijött nagyon menő film, az Egyenesen át, amiben a kis medikusok az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyoznak, amolyan hollywoodi módra. A hazai rendelők és kórházak kevésbé voltak ilyen jól felszereltek Julia Roberts kategóriájú dokinőkkel, én speciel Kevin Bacont ma is elfogadnám háziorvosomnak. Hogy őszinte legyek, nem is vagyok benne biztos, hogy láttam az egész filmet. Ha megjelent könyvben, lehetséges, hogy azt olvastam. De az is lehet, hogy csak a többiek mesélték el, miről is szól. Persze, a halál mindenkit foglalkoztat, mert bár élőként valahogy megbirkózunk a halál gondolatával, vagy inkább időről időre elfelejtjük, de nem tudjuk, hogy mi lesz, ha mi leszünk a főszereplők. Leginkább mert a fényfolyosó és egyéb sztorikat racionálisan is megmagyarázták már. Meg persze ott van, aki a halál utáni életben hisz, azt várja, egyebek. Vallási alapon meg mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy képzeli a földi siralomvölgy utánt.

De ennek az egésznek semmi köze ahhoz, amiről írni készültem, csak a cím miatt jött elő. Miközben tegnap futottam (vagy távgyalogoltam, kinek hogy tetszik), már a vége felé voltam, így jócskán sötét is volt. Elhagytam az Olof Palme házat, ahol kicsit kitérek az aszfaltútra, majd készülök a megszokott helyemen visszakanyarodni a talajra. Mikor hirtelen egy szellemalakot látok lebegni. Illetve hát szemüveg nélkül nem tudtam, mit is látok jobb kéz felől. Mintha valaki kapálózna, de nem látom, hogy hogy tartja magát a levegőben. Fél pillanattal később megszólal valaki és ebben a pillanatban már magamtól is elvontam tekintetem a lebegő alakról. A másik srác annyit tudott kinyögni, hogy Vigyázz!!!, de ekkor már láttam is előttem kifeszítve azt a pórázszerű valamit. Gyorsan kikerültem, még odasziszegtem a kölyköknek egy veretes káromkodás után, hogy ugyan már, jobb helyet nem találtak arra, hogy slackline-ozzanak. Illetve persze ezt mind sűrítve adtam elő, és ez persze annak szólt, hogy a nagyokosok a Liget sötét szakaszán pont a futóösvényen átívelve feszítették ki a hevedert, hiszen a Ligetben sehol máshol nem adódik lehetőség erre. Ha több levegőm lett volna, még jelzem nekik, hogy talán az M3 bevezető szakaszánál is kötéltáncolhatnának így nagy lazulásukban, ott igazán veretes lenne a jelenség.