Leszállás előtt figyeltem fel arra, mit csinál. Előtte észrevettem, először azt hittem, cigány, de utána nem voltam benne biztos.
Apám nyaranta mindig annak nézett ki,a fekete hajával, csak épp akkor volt vicces, mikor behuppant a nagy meleg, és habtestéről leemelte apám a nyúlott pólót. Az továbbra is rajta maradt. Ott volt a nyoma a nyakkörnek, az ujjaknak. Alatta a hófehér bőre. Emlékszem, milyen aggodalmat okozott akkor, hogy az én apukám vajon cigány? És akkor én is az vagyok? (De akkor félcigány, mert anyu nem az.) Egy fekete hajú és sötét bőrű ember gyereke. Aztán jött a tél. A haja fekete maradt, a bőre kifakult. Ott is, ahol a nap érte nyáron. Voltak cigány barátaim (igazából csak egy, a többiek csak osztálytársak voltak), de azért annak mégse örültem volna, ha én is az vagyok. Még ha csak félig is.
Emberünk meg ült és kissé elnyílt szájjal olvasott valami újságot. Oldalról már-már széles mosolynak lehetett látni. Koszos kertésznadrágban volt. Rászáradt az anyagra a fehér festék. Koszos, de legalább dolgozik. Valahol. Valakinek. És csak ekkor láttam meg, mit olvas olyan lelkesen. Valamilyen gasztroújságot, képekkel illusztrált receptekkel. Hogy azt főzi-e ő vagy az asszony, vagy csak fantáziált az ételeket lengén mutogató képeket lesve, kéjencként, nyálát csorgatva, élvezettel...nem tudom. Lehet, hogy így vacsorázott.
