Bekendegz

- Te, mi az az angolszalonna?

- Hm?

- Oda van írva, hogy angolszalonna, nézd már meg, az milyen?

- Béken. Az béken. Amit az angolok használnak, nem olyan rendes szalonna, hanem izé...hús is van benne. Körbetekerik vele a kaját, béken...békenik...a neve. Meg van az angoloknál a hemendegz. Az amikor sonkával eszik meg tojással. Meg van a bekendegz.

- A múltkor ahol a halakat láttuk, azt mondják, ott a milánói halpiacról hozzák a halakat.

- Érdekel is engem, fogjanak itthon halat, kinek kell a milánói halpiac, hülyék.

Igazi úriember

Bevásárolni voltam, zellerszárat persze nem kaptam, de helyette vettem egy csomó súlyos kaját. Úgymint egy üveg pezsgő, meg két kiló cukor - karácsonyi sütikhez pl. - és kicsit tartottam attól, hogy a karom elzsibbad, a cekkerem meg megadja magát.

A buszon volt is pont egy hely, le is tettem magam, magamra meg a cekkert. Át kellett ám szállni a villamosra, és ott pont nem volt szabad ülőhely. Vagyis az egyiken ült egy ronda sporttáska. Mivel nem voltam biztos abban, kinek a pereputtya, hát megszólítottam a hozzá közel állók közül egy ötvenes pár páviánját, esetleg övé-e? Övé. Elvenné-e, hogy leüljek? Nem, mert nehéz és tekintsem úgy, mintha ő ülne ott. Mondom erre, mi lenne, ha helyet foglalna, mert az enyém is nehéz, tehetném ugyanezt. Ekkor a nőkkel körülvett ülésre lehuppan a dzsentlemen, páran összenéztünk, majd az úriember megköszönte nekem, én meg hasonló értelmetlenül megköszöntem neki, amiért is ilyen figyelmes volt. Felszabadult egy hely szemközt, leültem. A mellettem levő nőt kiengedtem, ő még leszálláskor odahajolt és félhangosan mondta, anyjuk büszke lehet a párjára. Én mosolyogtam egyet, és elszállt a dühöm.

Vár valaki a piros hetesre?

Hétköznap délelőtt, Ferenciek tere, 7-es buszok megállója Buda felé. Jönnek sorra a 173-asok, tömeg súrlódik, majd kiürül a megálló. De csak addig, míg újra nem kezdenek szállingózni hópelyhek módjára, csak azoktól eltérően merőlegesen az emberek. Van párducmintás-csipkedíszes leggings-es csaj, a tervezett elegancia helyett inkább kissé közönséges, de ez csak külsőség. Van unott fejű nyugdíjas nő, huh, csak ne így nézzek ki ennyi idősen (persze, ha leszek ennyi, és nem maradok éhkoppon, mert mondjuk addigra nem lesz aki termelje a nyugdíjpénzem). A többiek átlagosak, álmosak vagy bambák, sietősek vagy ráérők. Jön a kalapos bácsi, aki elbámul a semmibe, kifejezéstelen arccal. Botorkál az emberek közt. Kérdezgeti félhangosan, van-e valaki, aki a piros hetesre vár. Mellette bambafiú, aki abból a sunyi fajtából való, aki inkább 20 méteres kerülőt tesz, nehogy a vak embert át kelljen kísérni az úton. Neadjisten az még hozzá is ér, vagy beszélne vele. Brrrrh. Szóval bambafiú légneművé igyekszik válni, amit ez esetben könnyen megtehet, pár centit arrébb mozdul, így nem is kell válaszolni, pedig az arcára van írva, hogy ő azt a buszt várja. Egy fickó felajánlotta, hogy szól, ha bejön a busz. De talán nem szimpi a bácsinak, és a bácsi tovább kurjantgat, most már hangosabban, hogy tutira meghallják. Hozzám is odaér, de én pont a másik oldalra megyek a híd után. A kislány előttem a húszas éveket idéző kalap és western csizma kavalkádban kedvesen, mosolyogva válaszol, ő sem arra megy. Végre talált valakit a bácsi. 

Ilyenkor csak azon tűnődöm, hogy hol marad az ovisok lázas bekiabálhatnékja, hogy "ott az ördög a hátad mögött", amikor nemhogy segíteni akarunk a másiknak, de még beszélni is hajlandóak vagyunk hozzá. Szegény bácsi meg csak kurjantgat a szürke levegőbe, és alig válaszolunk. Pedig csak magányos, kellett neki a társaság.

Vigyázz magadra!

Van ez a szobor. A belvárosban. Eleinte nehéz volt megszoknom. Mindig azt hittem messziről, hogy valaki a Bazilikát fotózza éppen. De amúgy szeretem azokat a szobrokat, amik nem talapzaton, elszigetelve vannak, hanem szabadon elszórva, az ember elsétálhat mellette, azt érzi, hogy része a városnak. Azóta, hogy a helyére került, a sétálóutca egy stabil, se nem út, se nem járda tetszőleges pontjára, turisták sokasága simogatja végig a pocakját, fogdossa a vállát, karolja át, mint kedves barátot. Ő meg csak áll, somolyog és áll tovább. Már teljesen kifényesedtek azok a részek, ahol a turisták és vicceskedő bennszülöttek súrolják fémtestét. Kínálja magát valahogyan. Még épp reggel volt, mikor egy hajléktalan, erős agyi köddel, reggeli beszélgetést folytatott vele. Majd a vállán végigcsúsztatta a kezét és egy Vigyázz magadra! felkiáltással odébbállt.

Ma délután kevésbé voltam érzelmes hangulatomban, talán mert épp Jo Nesbo egyik krimijét olvastam. A négyeshatoson. Kikukucskáltam Margitkánál, de még mindig elég sok kerítés van, a kilátás nem túl jó, de majd jobb lesz. Épp izgulok Harry Hole-ért a könyvben, mikor egy lágy hangú kislány megszólít, kérdezhet-e valamit. Ránéztem, tudtam, hogy ez a cigánykislány mit fog kérdezni: nem evett még ma és pénzt kér. Cinikus vagyok? Fukar? Mondtam, hogy nem adok. A vállam mellé nyúlt, kicsit meg is rezzentem, mit akar. Az ablakban egy gyűjtőjegy-tömb maradványai voltak, jegy már nem volt benne. Kérdezte, miért nem adok. Nem akartam elnyújtani a fölösleges beszélgetést. Mondtam, hogy csak. Nyilván nem ezt várta, dühösen odadobta a papírfecnit és odébbállt.

Pernahajder Campbell

Megvan? Szupernagyi. Hm? Ez csak azért kell ide, mert épp rövid asszociációsor után jutottam vissza Campbell bácsihoz. Nem különösebben rajongtam a sorozatért, mert már túl nagy voltam hozzá(?), de rendre odaültem mégis a tv elé borzadni. Szóval visszaszipkázom: Pernahajder - nagyi - néni - nyenyi (pavlovi reflexként nekem ez csúszik ki előbb a számon) - nenyi - nemgarázda ügyvéd. A nemgarázda ügyvéd és a nenyi töténetein röhögök mostanában hangosan. Már az első, a kaszinótojásos akció hallatán is vonyíthatnékom támadt. Igyekszem politika nélkül élni az életem, de sajnos elkerülhetetlen. De akkor legalább jól szórakozzak rajta. Egészen egyszerűen elképzeltem, amint szétteríti a kaszinótojást az üvegen. Gondosan. mint egy ovis, aki szappanos kezével nyúl a tiszta tükör felé. Kilóg a nyelve a szája sarkán. És rajzol. Valami obszcént, ha már tojása van hozzá. Most meg a csokis minyon. Ez is jól kenődik és sötétbarna, ha megszárad, feketedik. Szabad véleménynyilvánítás. Néha tényleg azt érzem, a pofátlanság olyan mértékű tud lenni, hogy az ember regresszióval védekezik és elkezd hülyegyerekként viselkedni. Mert az oldja a feszült tehetetlenséget, mint a mese végén a boldogan éltek.

Olivás

Várok a soromra a pénztárban. Előttem kettővel egy nő biszbasz-zsömlét vett és a pénztáros nem tudja a kódját. Integet a szomszédjának, egyértelműen jelezve, hogy mire is kíváncsi, lobogtatja a biszbasz-zsömlét. Ja, igen, ez a biszbasz zsömle. A sima ugye? Mert van ám olivás is. Ugye, a sima? Az olivásban olyan kis izék vannak, olyan bigyók. Ja, hogy a kódja kéne? 764. Jót szórakoztam a nő mesélőkedvén, bár tudom, ha siettem volna, akkor nem így állok hozzá. Hanem kábé mint a hétvégi Fűrész magánszámhoz. Nem a filmről van szó. A szomszédos házból valaki a fél hétvégét (lehet, hogy a többit is, de akkor nem voltam itthon) végigfűrészelte. Jó volt.

Nincs rosszul?

Ma korán mentem futni, mert még dolgom volt utána. Nyújtottam, a bal combhajlítóm - vagy valahol ott - még be van állva, de már jobb, mint két napja volt. Mögöttem a kutyasétáltatós füves részen két néni beszélget, a kutyák várakoznak, szaglásznak. Az egyik néni felém tart, közben morog, hogy mindenki túlsúlyos. Egymásra nézünk, látja, ahogy ott görnyedezek és megkérdi: Nincs rosszul? Megköszöntem az aggodalmát és szóltam, ne aggódjon, semmi baj. Mire a néni folytatja: Á, maga szokott mindig sportolni. Ő nem az a néni volt, aki múltkor letért előlem a járdáról a kutyájával. Először nem is értettem, miért, mígnem a blöki állkapcsa a vádlim mellett összecsappant. Persze ahhoz eléggé öreg volt ez az átlagos, lakásban tartott padlókutya, hogy komolyabb kárt tegyen, de azért nem esett jól a reakciója. A néninek azért megköszöntem, hogy elengedett.

Hóban más

Emlékszem, gyerekkoromban hogy vártam ezt a napot. részben, mert kint lehettünk sokáig a hóban, lehetett gyertyát égetni és volt valami titokzatos abban, ami mindenszentekkor történt. Akkor jórészt olyan rokonok sírjához jártunk, akiket én már nem vagy csak alig ismertem. Csak onnan tudtam, ki volt ő, hogy meséltek róla. Ropogott a lábunk alatt a hó. Folyton összetalálkoztunk ismerősökkel, ami nekem kicsit unalmas volt, mert ha ott már végeztünk a sírra szánt gyertyák meggyújtásával, akkor anyuék beszélgetése annyira nem kötött le. Legföljebb ügyelhettük az épp égő gyertyák lángját, szeles időben ez komoly munka volt. Sima fehér gyertya volt, mi mindig egy méretet vettünk, meg néha mécsest. Aztán irány a sírok labirintusában a következő sírhoz. Sose értettem, anyuék hogy nem tévednek el. Este meg az ócska alumínium tálcára tettük a gyertyákat, mert otthon is gyújtottunk az emlékükre.

Már nincs hó ilyenkor, elég a tavaszi kabát is, gyertyát még gyújtok, de nem utazom kétszáz kilométert, hogy a sírokhoz kimenjek. Egyre több a sír. És róluk nem kell mesélni, emlékszem rájuk, a hangjukra, eszembe jutnak jó és rossz történetek.

Csak bámulok

Annyira szépen sütött a nap, hogy a buszon inkább kukkolósat játszottam, ami egyik kedvenc elfoglaltságom. Pedig a hetek óta cipelt vaskos könyv csak arra vár, hogy végre befejezzem. De nem köt le. Inkább lestem az embereket az utcán, az autójukban, kilógva az ablakkeretben. Semmi extra látványosság nincs ilyenkor, csak a naplenyugovós, lehullott avaros kép hozzáad valami megmagyarázhatatlan bájt ahhoz, ami tök hétköznapi, egyszerű, unalmas. Ma mókás napom volt, viccesen indult, félig unalmasan folytatódott, vidáman ment tovább, és éppen afelé tart, hogy harmóniában záruljon. Kibámulós időszakom kedvence volt a kiscsapat, amelyik 3 gyerek-1 felnőtt férfi (lehetett a papa vagy a nagypapa is) kombó volt, akik pont nem érték el a buszt, amin én is ültem. Illetve ha a sofőr jófej, akkor kinyitotta volna nekik az ajtót, amíg a piroson áll, mert a férfi állt egy kicsit tétován, jól látható, mire várt, a gyerekek csakúgy. Ez a nyavalyás busz óránként csak vagy háromszor jár, most szobrozhatnak ott húsz percet. A sofőr persze elhajtott, ők néztek fájdalmasan az elhaladó rozzant jármű után, de a legkisebb sünbalázs képzeletbeli csodafegyverével még megbosszulta ezt a galád tettet, de olyan lesajnáló arckifejezéssel követte a gonosz buszvezető bácsit, hogy az szerintem bőven elég büntetés a szerencsétlen békávés csúcsragadozónak. Egy pillanatra összetalálkozott a szemünk a kiskölyökével, de valószínűleg csak én érzem úgy, hogy mindketten majdnem elröhögtük magunkat. Mert hát megérdemelte a sofőr.

A másik kedvencem a Keletinél a pofátlan taxishiénával kommunikáló mezei autóvezető volt. Taxisunk a sztereotípiáknak megfelelő tipikus taxisviselkedést mutatta be a nagyközönségnek: nagy ívben szarva a kreszre, a többiek idegeire és más egyebekre, gondolta kielőzi a buszt, neki ne döcögjön ott előtte a hülye ikarus. Bevág a mellettünk lévő, lényegében hivatalosan nem is létező sávba és mint egy cápa araszol előre. Jobbról folynak el az autók sorban, dugó van, csorognak, amíg a lámpa engedi. Az egyik autóban az igencsak visszafogott sofőr mediterrán kézmozdulatokkal kísérve dicséri derék hiénánkat, manyifik, cuppant is hozzá déliesen, miközben a szájából előtörhetne akár a következő folyam is: miajóédestaxisanyukádatkereselteittazútonédesfijam (az egyes szakaszok tetszés szerint cserélhetők ebben a többszörösen összetett betűhalomban).

Volt még egy kedvencem, de ő buszon belül. Az a típus, aki ötperces buszozása alatt képes 30 ismerősével bájcsevegni. Először utáltam is, mikor kihallottam a hangját az alapzajból. Aztán egyre bájosabb lett az idősödő nő hangja. Csak azért hívlak, nincs-e kedved kávézni, csillagom. Épp most megyek a postára és utána...tudod, ott a házban, nyílt az az új kávézó. Vagy mehetünk oda is, ahol múltkor voltunk. Na, csillagom, akkor ha kabát van rajtad, ne vedd le, majd akkor előbb kávézunk, utána megyek a postára. Na, milyen ötletem támadt, igaz? Valahogy olyan barátságos volt, meg vidám az egész beszélgetésdarab, hogy sajnáltam, hogy engem nem hívott kávézni. Mondjuk nem is tudtam volna menni.

Repetitio est mater...

Ja, az anyját emlegettem elég sűrűn annak a baromnak, aki miatt a Liget sötétben van. Illetve van hézagos világítás, de van, ahol hézag nélkül nincs. És ilyenkor szoktam a kővel találkozni. Most is. A múltkorihoz képest ezúttal már egész tökéletesre sikerült a mozgáskombinációt fejlesztenem, mert már az arcommal szántottam az anyaföldet (a jó édesanyját annak a bizonyos baromarcnak) meg is kóstoltam. A fehér pólóm átszíneződött a találkozó során, de a nacim ép maradt. A két térdem kicsit horzsolt, az állam megdagadt, a bőr pedig elveszítette folytonosságát. Sose voltam nagy sminkmester, de a holnap esti szülinapi buliban kénytelen leszek előadni a megvert az uram kezdetű násztáncot, mert ezt az elszíneződést hétköznapi mennyiségű festékkel - amit még megtűrök magamon - ugyan le nem vakolom. Legközelebb viszont kizárólag jóképű mentőorvos környékén kéne elesnem, hogy azonnal jó kezekben legyek. Ezt még tanulnom kell.

A hosszú élet titka

Meggyőződésem, hogy apai nagyanyám génjeit örököltem, és hozzá hasonlóan masszív öregcsaj leszek, szinte majdnem elpusztíthatatlan. Ez esetben, ha jól számolom, van ötvenvalahány év még előttem. Addig még sok csúnyaság fog történni a világban, s nem tudom, képes leszek-e megőrizni ép elmémet. (Egyesek szerint ez már most kudarcba fulladt, ne reménykedjek.) A jókedélyemről meg még óvatosabban nyilatkoznék.

Amikor ma kora délután felszálltam a hannoverire, elég zsúfolt volt, örültem, hogy a közelembe tudtam cibálni egy kapaszkodót, hogy azon himbáljam magam a megállók között. Pont elértem, épp akkor ért be, amikor a troliról átszállóban odaértem a megállóba. Ez mindig sikerélményt jelent, a legtöbbször utálok várakozni a tetűlassú villamosra. Ilyenkor már nem érdekes, hogy van-e ülőhelyem, a vállamon lógó cekker súlya úgyse lesz kevesebb.

A legelső üléseken összegyűlt utasok közt volt értelmi sérült, combig bepólyált balesetes lábadozó, 2 nyugdíjas néni meg egy bácsi. A bácsi, ahogy hallom, életvezetési tanácsokkal szórakoztatta a nála valamicskével fiatalabb néniket. A bácsi már betöltötte a 85-öt. Ekkor az értelmi fogyatékos fiú anyukája pár méterről átszólt a fiának, hogy ők bizony ezt nem fogják megélni, márminthogy a 85. évüket. A fiú néz vissza bambán, már miért is nem? Anyja erre nem válaszol, csak hajtja tovább, amit elkezdett. A bácsi tovább sorolja, ő jó géneket örökölt. Az anyukája 95, az apukája meg 90 volt. De ő amúgyis mindig úgy élt, hogy tudta, mi a hosszú élet titka. Mire a sztoriban idáig ért, a bepólyált és a fogyatékos fiú leszálltak, én meg az egyik helyre leültem, szemközt kamaszfiú, meg mellette áll a haverja. Az eddig mellettem álló divatos kislány is leült s néha kihallgat a könyvéből. A srácok is figyelnek. A bácsi, meg a két néni valami hihetetlen hangulatot teremtettek. Elkezdtünk rájuk figyelni. A bácsi életereje töretlen és törhetetlen. Egyikük sem szól egy rossz szót sem a politikára, sem a fránya fiatalokra. Nosztalgiáznak, de mégis a jelenben élnek és megragadják azt. Azokat az örömöket, amik még járnak nekik. Örülnek, hogy még élnek, hogy tudnak egyedül járni, látják a napfényt. Elkap a nevetés, amint látom, hogy a villamos elejét megmozgatja a három kisöreg. A srácok még mondják is, hogy mesélő kéne a BKV-ra. Nem is rossz ötlet. Az öregek sem lennének egyedül, a tengerit meg sehol nem hántják, kemence mellé sem kucorodik a család, hogy hallja a történeteket az öregektől. A bácsi meg népi rigmusként ismételgeti a kisméretű butykosát meghúzva, hogy reggel konyak, délben konyak, így leszünk majd hajlékonyak. Ő biza megfejtette a hosszú élet titkát. Erre már elkomolyodtam és elkezdtem figyelni a receptre. Értágítás. Az embert baj nem érheti, ha van nála értágító. Na meg pia. És hogy a csalamádé nemcsak savanyúság, hanem a teheneknek adott fiatal kukorica, ha jól vettem ki a szavait.

A kisöreg valami zöld határőr vagy miféle sapkában volt, rajta két jelvény, amit nem bírtam kibetűzni. És a jobb kezén hiányzott a mutatóujja, mégis, amikor magyarázott, a nemlétező ujjával mutatott előre. Szemén a szemüvegkeret legalább 50 éves. Majdnem olyan sokat látott, mint a bácsi. Mellette a néni, mielőtt leszállt mondta, hogy mikor fiatal volt, teknőben mosott, mégis volt ideje a moziba elmenni. Most meg a gép mos ki helyette, mégsincs rá ideje.

A bácsi egyedül maradt. Bennszakadt a szó. Mikor lassult a villamos, elkezdett türelmetlenkedni, menjünk, menjünk. Kár, hogy le kellett szállnom.

Angyalok márpedig vannak

Naná. Várom a csodát a buszmegállóban (ez egy ilyen nap volt), és megérkezik. Biciklivel. Csak a jobb szárnyát láttam messziről. Sapka a fején, kicsit borostás is. Szemüvege mögül kicsit álmosan néz rám. Fiatal férfinak néz ki, vagy inkább srácnak. Szárnya - egy fél (gör)deszka - továbbra is kikandikál a háta mögül, ahogy továbbhajt. És tegnap kellett megtudnom, hogy Veszprémben itt járt a kedvenc svéd bandám. Na nem mintha odáig elmentem volna értük, de azért kár.

Csöngess nekem légy szíves

Tömött az 5-ös busz. Mint majdnem mindig. Már megszokta az ember, hogy ferdített gerinccel közelítsen a megállóba, könnyebb lesz felszállni. Jógiknak kifejlesztett szabad helyek, kobrapóz gyakorlása mondjuk a plafonról negatívban lógva. Jaha, ahogy azt Móricka elképzeli. Mindegy, időre mentem, szóval felpréselődtem. Két megálló után már egész jó helyem volt, büdös ember se volt fenn, királyság, levegő is van, kapaszkodó is. Mi kell még? Senki nem lett ideges, mert sok jó ember volt, aki kis helyen is elfért. Előttem egy néni. Messze van neki a leszállásjelző, így odaszól a másik oldalamon standoló lánykának: Csöngess nekem légy szíves!

Danke

Egy napra Bécsbe kirándultunk. Miért pont oda? Miért ne? Olcsóbb, mint mai viszonyok közt a Balatonra leutazni, ami persze elég nevetséges, de ettől még így van. Euróm úgyis volt még egy kis maradék. Nehéz volt ugyan összekaparni magam reggel, hogy a 7-kor induló járathoz kiérjek, de aztán ringatott a busz. Amin alig voltak, így kényelmesen el lehetett helyezkedni, hátra lehetett süllyeszteni az ülést. A szélkerekek már a nyugati határszél közeledtét jelzik. És hatalmasak. Éljen, éljen, mindjárt Bécsbe érünk! Benn is vagyunk. Akkor most merre? Megvettük a napijegyet, pontosabban ez amolyan bevásárló jegy néven futott, merthogy reggel 8 és este 8 között érvényes, nekünk meg az pont jó, és valamivel olcsóbb, mint a 24 órás jegy. Ugyan jó lett volna, ha egy turistáknak szánt térképet találunk valahol Erdbergben, de lehet, hogy csak nem vettük észre, így a kinyomtatott térképen a sokféle szürke csík között próbáltunk eligazodni. Volt néhány ötletünk, mit nézünk meg. Tervbe vettük a Prátert, hogy visszaidézzük a nagyszerű Mielőtt felkel a nap című műremek pillanatait így 16 év (jujjj!!!!) távlatából. Felpattantunk a Práterbe ügető villamosra. Aztán hopp, egy hirtelen ötlet, leszálltunk a Hundertwasser háznál a Kegelgassén. Elkezdtünk fotózni a szemerkélő esőben, röhögcséltünk, menekültünk a japán turisták elől, mert ha ők egyszer elkezdenek fotózni, hát onnan nem egykönnyen szabadul az ember. Innen továbbsétáltunk a Práterbe, útközben a parkon át gesztenyét szedtünk, kutyát simogattunk és ámultunk meg bámultunk. Toronyiránt meg is lett a Práter, óriáskerekével meg mindennel. Korábban mindig sznob kultúrakciók miatt (múzeumlátogatás, Schönbrunn, konkrét kiállítás miatt, téli vásár gagyi tömegével sodródás élményéért) voltam itt, és a vidámparkok sose vonzottak. Most meg betévedtünk vidámparkfaluba. Az egész bejárható, megbámulható. Élénk fantáziával elborzadtam a ringlispíren (nem érdekel, hogy nem így kell írni, nekem gyerekkorom óta ez a neve), ami nem elég, hogy emberi magasságban pörög, de még fel is húzzák sok méterre. Meg a székben ülve bambadzsampolás két pózna között. Az óriás kaszás meg a trollok, a színes kavalkád még így ősszel is vidám. Fotózkodtunk debil figurákkal, és hamar átvettük a hely szellemét, amit jól ki is eresztettünk a palackból. Nem, egy kortyot sem ittunk. Alkoholt legalábbis. Megszemléltük közelről is a hírneves zárt óriáskereket és visszametróztunk a városba. Közben a folyadékfogyasztásunk meghaladta a tárolási kapacitásunkat, így ismét a nyilvános wc projekt került előtérbe. Lehet, hogy ezért nyugodtabb a város hangulata, de Bécsben vannak nyilvános wc-k. És működnek. Sőt! A metró aluljáró klotyójához első körben nem volt nagy bizodalmunk - rossz emlékek kapcsolódnak a témához, pedig csak szagmintát vettünk itthon -, de szükség bontja a törvényt. A szagok, bár nem annyira bántóak, de kicsit mégis zavaróak voltak. A néni tulajdonképp betessékelt minket a fülkékbe. Aztán épp kiléptem az egyébként kulturált és tisztán tartott másfél négyzetméterem védelméből, amikor is a néni majdnem félrelökött, hogy takaríthassa utánam a klozettet. Persze lehet, hogy csak a keleti fertőtől félt ennyire. Mindegy, folyó ügyeink megoldódtak. Irány az Otto Wagner pavilon a Karlsplatzon. Kaptunk zöldpárti szórólapot, meg kozmetikai hirdetést, de nem árasztott el minket a város a tolakodásával. Barangoltunk kicsit még a szecesszió nyomában, gondozott parkokon át, templomok előtt és mögött, múzeumok környékén és a rózsakertben.  Beültünk egy olasz szendvicsezőbe, ahol csak a cigarettafüst tette kellemetlenné a tartózkodásunkat, egy asztallal arrébb a fickó már a harmadik sörét és kb. negyedik cigijét fogyasztotta. Kicsit még bóklásztunk, majdnem céltalanul. Metróra fel, metróról le, gyalog lassan és sietősen. Előtte harmónikaszót hallottunk, és közben több helybéli is szólt hozzánk, mi meg csak süketeltünk, hogy bizony pont németül nem értünk. Vissza a buszhoz. Közvetlenül indulás előtt a sofőrünk éreztetve hatalmát közölte, hogy márpedig a konténerben be kell csekkolni, de már lehet, hogy nem fogják nekünk megcsinálni. (Na ugyan miért nem?) Persze becsekkoltunk, felszálltunk és majdnem végig röhögtünk a nap élményein, a bugyuta fotókon. És hogy milyen jól elvoltunk a semmilyen német tudásunkkal egész nap. Viderzén, danke.

Bombay Curry

Benéztem a hűtőbe és át kellett futtassam az agyamon, hogy a bent található cuccokból mi az, amit gyorsan és megerőltetés nélkül most meg tudok főzni magamnak. Kivettem hát egy darab póréhagymát, meg mellé két salátacukkinit. Tovább turkálok a spájzszekrényemben, kikerül egy csomag basmati rizs. Akkor ha ezt főzöm hozzá és nem tésztát, akkor mégis más receptet kéne kreálni, mint a hagyományos cukkinis tészta. (Amit tök egyszerűen csinálok: a cukkinit felkarikázom és olivaolajon megpárolom, pici sóval, borssal és fokhagymával. Utóbbit nappali fogyasztás esetén kihagyom általában, de úgy is jó.) Ehhez a rizshez leginkább a curry kapcsolódik a fejemben, hát kitúrom a Bombay Curry nevezetű fűszerkeverékem, amit még a Fővám téri csarnok alagsori boltjában vettem. Ebben van aztán minden. Koriander, lepkeszegmag (ha jól látom, picit hiányzik a papírból, de hogy mi a franc ez, azt nem tudom), só, kurkuma, mustár, fokhagyma, kukoricaliszt, édeskömény, chili, napraforgó olaj, zeller, babérlevél, szegfűszeg. Dobtam hát a cukkinire ebből a porból, ami a kurkumától szép színt adott a rizsnek is, miután a főzést követően összekutyultam a kétféle anyagot. Kellemes volt.

Világszám

Közel harminc éve lehettem utoljára (és talán először is) cirkuszban. Felénk nem túl sűrűn fordult meg a vándorcirkusz, így a lakókocsis, állatidomáros hangulatot legföljebb gyerekkönyvekből, filmekből ismerem. Hörömpő Cirkusz Világszám. Na, világszám most is volt bőven, merthogy ismét kikötöttem a cirkuszban. Látogatóban voltam a már korábban megénekelt háromévesnél, aki azóta már háromésfél, lassan négy. Gyerekkoromban én húztam a tombolát, mert a csacsi kiválasztott, mint okos kislányt, merthogy azt kerestek tombolahúzásra. Aztán másnap ezzel húztak az osztálytársak. Háromésfél éves tündérünk pedig pónin lovagol peckesen.

Felnőttként elég kiábrándító a cirkusz. A bohóc unalmas (ez még a gyerkőcnek is az volt), az állatos számok sokszor kegyetlenek. Ki hiszi azt el, hogy egy leguánnak, vagy egy albinó anakondának a cirkuszi sátorban a legideálisabb?

Az emberi teljesítményt - már ha van olyan a repertoárban - tudom értékelni. Amit nem bírtunk megfejteni, hogy majd minden artista, aki fellépett, pocakos, túlsúlyos vagy amorf volt, pedig végül is elég kemény fizikai strapának vannak kitéve. Egy kivétel volt, akit kint megszólítottunk még az előadás előtt, hogy megtudjuk, mennyi ideig tart az attrakció. A fickó jólfésült, sukár csávónak tűnt elsőre. A konferanszié - aki kicsit Sasvári Sándort, kicsit meg talán egy Jimmybe oltott táncdalénekest idézett - argentinként aposztrofálta, meg persze fantázianevet használt. Dzsordzsónak történetesen elég szép csuklyás izma van, ahhoz képest, milyen kis nyüzüge darabnak látszott. A hullahoppos csaj se volt rossz (na nem ilyen könnyed és profin műsorrá gyúrt), főleg, hogy az egész társulat leguniverzálisabb darabja volt. Kígyószelidítő hastáncosnő, karika- és buzogányzsonglőr, dekornő, bűvész és tombolaárus volt egy személyben. Ugyan a műsor nem volt tökéletes, de a csaj tényleg megtette amit meg lehetett.

Tündérvirág óriásiakat tapsolt csillogó szemmel, amikor éppen nem a villogó varázspálcájával volt elfoglalva, amit az anyja a szünetben megvett. Itt van, megjött Bagaméri!

Polit Ica

Nem akarok itt hosszú sorokat a politikára áldozni (élből megvan a véleményem arról, ha valaki politizálni kezd és jön a maszlag dumákkal), de ma megint forog a gyomrom. Utálom, ha a postaládámat szemetelik tele választási mocsokkal. Csak azt utálom jobban, ha mindezt névre és címre küldik. Pedig nem kértem, nem adtam a nevem, nem mondtam, hogy szabad. Az előző kampányban a nagyok dobáltak drága, színes, de valójában színtelen, szagtalan ígéretpapírrepülőket. Most két, magát civilnek képzelő jelöltünk van a kompániájával. Boldog-boldogtalan munka helyett inkább jelölteti magát. Ica is. Az ő nevében jött a levél. Cirkalmas betűkkel, kórházzöld papíron, mert ők zöld érzületű civilek. Némelyik szót csak sokára bírtam elolvasni (jó volt a betűtípus választás, éljen Okos Tóni, a dizájner), de hogy otthonosan érezzem magam, már Icaként nevezi magát a levelében. Van szerencsém Icát ismerni. Ugyan egyszer találkoztam vele, de meggyőzött arról, hogy ő jó ember. Ráhagyom magam az első megérzésemre. És én még azt hittem, nem lehet engem befolyásolni a döntésben...frászt, csak a jó emberrel kell kampányolni. Egy jelölt kiesett. Meg az egész csapata.

Mi ez a fesztiválhangulat???

Fenti viccesnek szánt kifejezéssel elsősorban a gyenge humorérzékkel megáldott tanáraim kecsegtették az osztály, nem hinném, hogy ma még alkalmazza ezt valaki, bár ki tudja? Valahogy nyáron nem nagyon voltak olyan dolgok, amik felvillanyoztak volna, s mivel hát itt az ősz (már megint, hogy a rosseb essen bele, de csak azért, mert utána meg jön a tél, a fűtésszezon), az épp csak húsz fokban már a sál sem zavaró, a dzseki is elfér és szomjas se leszek olyan nagyon hamar. Szobából bánatosan kifelé pislogni meg mindig lehet.

De közben meg megélénkül az élet. Múlt hétvégén volt a kulturális örökségek napjainak nevezett programsorozat. Be lehet menni ilyenkor egy csomó olyan helyre, ahová máskor nem, vagy nem úgy. Az Epreskertben és műtermeiben meg a Képzőn voltunk. Olyasmi érzés fogott el közben, mint amikor nyári munkán a filmgyárnak dolgoztunk. Díszleteket csináltunk, illetve a hozzáértést nem kívánó munkákat bízták ránk. A kasírozást művészi szintre fejlesztettem, cekásszal szabni a hungarocellt pedig simán élvezet volt. És mint egy kisgyerek, aki álmában a mesében találja magát, bámultam a díszleteket, a kamu valóságot. Amiért megérte hajnalban kelni, és még pénzt is adtak érte. Megismerhettem Oszit, a mocskosszájú melóst, aki Wartburgjával életveszélyesen fuvarozott minket a Róna utcáig. Klasszikus filmszerepei közül kettőre emlékszem. Az egyik egy gyerekfilm jelenete, amiben Ullmann Mónika picsog, Oszi pedig szótlan felnőttet játszik a snittben, ezt nemrég láttam valahol, részletekre nem emlékszem. A másik újabb keletű, a Csinibaba mozis jelenetében perecet árul, és itt csodás hangját is kiereszti, mivel többször elhangzik, hogy Ki szólt? Na, ő Oszi. Amúgy egy jelenség. Nem feltétlenül pozitív hős úgy általában, de emlékezetes.

Szóval ez a beleskelődős hangulat kapott el, amikor járkáltunk az Epreskertben szanaszét heverő holmik közt, szobrok szobrok hátán, Mátyás fejszobor egy kapumásolaton, mindez feltolva a falra valami bizarr módon, a műteremben a széjjelhagyott papucsok, eszközök közt kóvályogva. Az udvaron olcsó sör doboza, óriási por mögött fűrészgép és csiszoló bújik meg, mellette Sissi szobra, amit az enyészettől valamelyest megmentettek, bár a csücskét kicsit éri az idő. És az aprólékosan kifaragott ló, a műterem bejáratánál. A felülvilágított termekről folyton a hajdani Batman jut eszembe, bár csak valami klipből ismerős a beugrós jelenet. A Képző pedig visszavitt a kétdimenzióhoz, a festészethez. Grafikák, szárnypróbálgatások, első festményszeletek, amik már így is jócskán meghaladják egy közönséges halandó kézügyességét. Terpentinszag, ami beivódott szinte a falakba is. Amikor a plüssnyuszi a lányszoba rejtekéből modellé lép elő. A csontvázak. Igaziak. Egy lóé. Embereké. Fogak. Bordák. Idő. Egy szekrényben halomra hányva a csontok. Összevissza. Békében. Nyugszanak. A plakátműhely és a régi gépek.

Az épület freskói egy beázás nyomán oszladoznak. De azért a nagyja még élvezhető. 

A Frankel úti zsinagógába későn érkeztünk, nem is fogadtak valami kitörő örömmel,  pár perc után ki is jöttünk

Tegnap meg az immár megszokott etyeki programunk volt, most épp a Kezes-lábos, s meglátogattuk a tavasszal megismert pincét, ültünk az udvarán, lestük a halakat, kortyoltuk a bort, az idő jó volt, Fehér Antal pedig majdnem mindőnket meghívott egy fagyira, miután ecsetelte - sötét szövetnadrágjában és vajszínű zakójában, kissé kapatosan -, hogy neki A Nő mindig is Marylin Monroe lesz, de minden szöszi nagyon szép (pechünkre egyikünk sem volt az) és hazabillegett.

A busznál voltak mattrészeg ötvenesek, akik kiszabadultak otthonról, tolakodó pofátlan bunkók, akiknek nem fűlt a foga a sorbanálláshoz, volt aki verekedésbe is kezdett, mert a sor hosszú volt, de aztán felfértünk és minden jó volt, mert jó a vége.

Houdini

Már jó ideje gumicsizmát vadásztam. Nem akartam túl drágát, túl színeset, túl szűket, túl bőt, túl csicsásat, túl gagyit, túl egyszerűt...szóval könnyű dolgom volt. Múltkor valaki mondta, miért nem veszek a kék sportboltban lovaglócsizmát. Gumiból van és olcsó. Fotón mustráltam már rég. Hétvégén láttam egy csaj lábán, de hiába nézegettem nyálcsorgatva, sejtettem, hogy nem lesz jó. Mert a lábam vastag. Lehet sportosnak, erősnek, izmosnak és még sok mindenféle másnak is nevezni, de lényegében igen sok centiméter a kerülete. Nem ormótlan, meg formája is van, de a mai csizmatrendektől csak sírógörcsöt kapok, nem az én vádlimra gondoltak, amikor mintázták a lábbeliket. (Azt viszont nem tudom, azok a nők honnan veszik a csizmát, akiknek akkora a vádlija, mint az én combom...?) Hirtelen ötlettől vezérelve, dacolva a BKV-val, ma kibumliztam a kékboltba. Körbenéztem, megtaláltam a lovaglósokat. Innen próba nélkül nem megyek el... 37-es sehol nincs belőle. Mindegy, egy 38-ast találtam. Jé, fel tudom húzni. Ja, persze, ez gumi. De milyen hosszú. Azannyát! Cupp. Khm, hát a majdnem térd fölött érő holmi cuppant a térdhajlatomra rá. Vákummal. Kezdtem izzadni. Már elképzeltem, amint odabicegek egy eladóhoz, hogy segítsen már lecibálni a lábamról ezt a rettenetes gumit. Látom, amint 3 ember próbálja ollóval lenyiszálni a lábamról a ránőtt, fekete, lábbelinek látszó tárgyat. Nyugi, csak módszeresen. Apránként gyömöszölve, formálva a gumit kitöltő lábamat, igyekeztem mint egy harisnyát, lejjebb és lejjebb gyűrögetni a csizma szárát. Előző életeimből nem törtek elő a földesúri reflexek, amikor a csizmalehúzásra került a sor és nem kezdtem el a szolgálókat keresni. Közben elkezdett a kaloda engedni, már éreztem, ennek szabadulás lesz a vége. S lett. A zoknimat ugyan beszippantotta az űr, de elképzeltem, hogyan műteném le magamról egy nehezebb nap után. Végül visszakullogtam a színes, rövidebb szárúakhoz, amit úgy tűnik, végkiárulnak, mert alig volt már jó szín az én méretemben. Találtam egy neonzöldből olajzöldbe forduló kis helyeset, tébláboltam is benne kicsit és végül elindultam a pénztár felé. Ebbe még a gatyám szára is belefér.

Tojások a zöld dobozban

Pár napja épp a csokik között turkálva osztottam szaktanácsot. A néni sima feketecsokit keresett, de olyan pont nem volt. Elmeséltem mik vannak, ő sorra vette, hogy ez sem jó meg az sem és elköszönt tőlem. Továbbmentem, a tojásos pultnál ragadtam le. Épp az alsó sorban böngészem a dátumot egy dobozon, s mivel épp kripli a hátam is, nekiguggolva vizslatom a számokat. Egyszercsak megszólít egy bácsi, hogy mit keresek olyan nagy hévvel. Elmesélem neki. Majd ő tromfol, hogy nemrég isteni finom tojást vett itt, hatos csomagolásban, valami zöld dobozban. Végignéztük a kínálatot, elmerengtünk azon, hogy én régen házitojásokat ettem csak, házityúkoktól, akiket láttam kapirgálni. (Sőt, még kikelni is, de a születéstörténetig nem mentem vissza rövid párbeszédünk során.) A bácsi meg azt mesélte, hogy már a második minifőzőt csempészte be a kórházba és azzal főzte meg az ominózus isteni tojást. Az első minifőzőt ugyanis elkobozták tőle. A finom tojásokat nem találtuk meg, de jó hangulatban váltunk el. Én még órákig mosolyogtam utána.

A film pereg

Kisföldalatti. Van egy üres hely. Leülök. A mellettem ülő pasi kabátja kicsit átlóg, de mivel épp a szemközt ülővel beszélget, nem akarom kizökkenteni, igyekszem nem nagyon ráülni a ruhája szélére. Olvasok. Ők beszélgetnek, úgy tűnik kollégák. A nő leszáll. A pasi fészkelődik, a fenekem alatt a kabátja életre kel. Megemelem a fenekem, de a kabát nem moccan. Valamit mondani kéne, mert ha hamarabb száll le, akkor úgyis ki kell alólam rántania. Alighanem a kabátján ülök.- hallgatom a saját hangom, amint ezt a francia filmbe illő, lehetetlen mondatot kieresztem a számon. A pasi oldalra sandít. Igen, kicsit rendetlenül sikerült leülnöm. Már ismét visszafordulok a könyvemhez, de még hozzáteszi az ernyőjét és a táskáját pakolászva, pont mint Louis de Funes vagy Pierre Richard tette régen: Túl sok mindenre kell figyelni. Közben elővette ő is a könyvét és mindketten vigyorogva visszabújtunk a lapok takarásába.

Nincs

Most nincs kedvem írni. Nyamvadt az idő. Bár a világra nyitottabb voltam kicsit hétvégén és ez még a méhecskéknek is feltűnt.

Talpalávaló

Most nem emlékeznék meg arról az elvetemült kósza gondolatról, ami a fejemben motoszkál, hogy mindjárt bekapcsolom a konvektort, mert mégiscsak augusztus utolsó napja van. Erika nap. (Már köszöntöttem, de itt is újra megteszem, boldog névnapot Erikának, aki talán még mindig olvasgatja eszem menését.)

Kripliségem tudata valahogy mindig elkeserít. Legelőször gyerekkoromban a fogorvosi székben kínlódva kellett szembesüljek azzal, hogy romlandó anyagból készültem, mint mindenki más, de hogy a gyerekkori tejfog, könnyed léptek, meg ruganyos járás nem örök tulajdonság. A fogorvoshoz ma sem járok szívesen, de a választott és jól megfizetett fogorvosom legalább nem két slukk között, kesztyű nélkül matat a fejemben (gyerekként hol tudtam volna, hogy ilyet nem lenne szabad a doktorbácsinak...), és egész jól dolgozik.

A második arculcsapás akkor ért, mikor szemüveges lettem 15 évesen. Addig volt 2-3 szemüveges srác, aki tetszett, még el is játszottam a gondolattal, milyen vagány lenne, ha én is szemüveges lennék. Aztán közölték, hogy kell, én meg majd elbőgtem magam. Ez csak akkor vált még rosszabbá, amikor elmentem a csodálatos sztk keretek közül egy kevésbé előnytelen választani. (Nem röhögni, ez akkor még eléggé kilátástalan harc volt. Nem is nagyon sikerült.)  Bár, most az utcán szétnézve, van olyan, aki mintha direkt béna napszemüveget hordana. Hogy ez miért trendi, nem értem.

Mindegy, megkaptam a szemüveget, mellesleg szóltak, hogy gerincferdülésem van. Persze a tornát nem csináltam, úszni sose tudtam. Ez már van. Részemmé vált. Éldegélünk békében, a gerincferdülésem meg én.

Aztán évekkel ezelőtt a talpam marhára érzékeny lett. Most itt nem részletezném a hisztit, ahogy egy szintén Erika nevű barátném elvitt a rendelőbe (Kispest), és összeveszett a tudálékos kartonozóssal, hogy ne találja már ki a néni, aznap fogadnak-e még engem vagy sem. Ortopéd bácsihoz be, felírja a talpbetétet. És hogy ittmegitt megcsinálják, személyre szabottan. Nyilván semmi érdeke nem fűződött az ajánláshoz, meg is csinálták, de az kifejezetten egy cipőre volt szabva. És addig hordtam is, de aztán cipőcsere, talpbetét ugrik. Fájni nem fáj, hát felejtő. Aztán nyár elején megint fájogat, én persze már mindenféle ravasz kórokra gyanakodtam, de csak a lúdtalp. Végre megvettem a kellékeket is. Múltkor már kiváltottam a levendulás krémet (zuglói doki írta fel), de talpbetétet csak ma vettem. Snassz, átlagos, minden cipőbe illőt. Meg tüskelabdát. Ez pont olyan, mint a kutyák sípolós tüskelabdája, csak nem sípol. Bár a fogam még nem vájtam bele, lehet, hogy akkor sípolna is. Most is azon gurigázik a lábam. Picit ugyan túl puha, de azért nem rossz. Meg még tornáztatom is lúdlábaimat. Remélem enyhül a kín, ha nem, kénytelen leszek belátni, a kor elért.

Reklamatőr

Reklamálok, tehát vagyok. Nem, nem hiszem, hogy teljesen normális az a hozzáállás, ami az enyém, vagyis hogy szinte várom, mikor vágják át a fejem, hogy aztán jól reklamálhassak. De valahogy mindig olyan érzésem van, hogy minden egyes átvágással körberöhögnek. Lehet, hogy para, de azért az esetek jó részében nem alap nélkül való. Vásárló vagyok, a pénzemért kapok valamit, de ha az nem az, aminek lennie kell, hát szólok.

Legutóbbi pozitív mókázásom röviden a következő.

Az egyik kereskedőtől onlány megrendelem a könyveket, mindig kedvezménnyel. Van ugyan törzsvásárlói kártyám máshová, de az a rendszer nem eléggé vásárlóbarát. Eleve a kártyát én még akkor szereztem, mikor meg kellett érte szenvedni. Pár éve már utánadobják az embernek. De közben évente nullázza magát a kártyán felhalmozott összeg (addigi vásárlások), ami jogosíthat 5-10% kedvezményre. A lányos szolgáltató meg kártya nélkül ad neked 15-20%-ot. Hosszútávon ez mindenképp kifizetődőbb. Ja, és nincs lenullázás, csak összköltés.

Rászoktam, kényelmes. Ha megjött a rendelés, írnak, bemegyek a közeli boltba és fizetek, elhozom, olvasom. Nemrég találtam egy dvd csomagot, amit megrendeltem. Megérkezett, elhoztam. Itthon tűnt fel, hogy a csomag elegánsan fel volt bontva. Oké, akciósan vettem, de nem antikvár jelszóval (dvd-nél van ilyen kifejezés?). Mindegy, ha nincs vele baj, jó lesz. Azért kivettem a lemezeket a tokból, össze is voltak tapicskolva. Vagyis valami kulturált magyar vásárló megvette, gondolom átmásolta, majd reklamációval visszavitte, ők meg nem akartak rajta bukni, hát hozzám vágták. Nem esett jól, de mindegy. De mivel para vagyok, gondoltam bebiztosítom magam. Írtam az ügyfeleseknek, hogy ez és ez történt, otthon vettem észre, ha netán gubanc lenne a filmekkel, garancia lesz-e rá, főleg, hogy nem holnap fogom végignézni, talán csak hónapokkal később. Ha egyszerűbb nekik, beviszem cserére, de az is elég, ha biztosítanak arról, hogy vállalják a felelősséget. Pár órával később lelkes ügyfeles kislány válaszolt is. A fejem vörösödött, elborult az agyam. Merthogy közölte, hogy kizárt, hogy ők ilyet adtak el nekem, biztos, csak szállítás közben sérült. De ha gond lesz, kicserélik, ha hibás, én meg nézzem meg legközelebb, mit veszek tőlük.

Izomból passzoltam vissza a labdát. Először is, nem sérült, láthatóan felvágták a fóliát, a lemezeken ujjnyomok. És mivel épp elég pénzt költöttem náluk, eddig minden oké is volt, azt gondolom, nem ezzel a hozzáállással kellene a dolgot kezelni, tehát most már az a kérdésem, hogy kicserélik-e nekem a terméket. Legközelebb meg majd kinyitom a szemem, úgy fizetek náluk.

Semmi válasz. Közben gondolkodom, hogy volt-e értelme hisztizni, mindenesetre félretettem a csomagot porosodni, hátha válaszolnak. Szerettem náluk vásárolni. Minden kötelezettség nélkül ők a legolcsóbbak nekem. Ha elutasítják a hisztimet, én tuti nem megyek hozzájuk újra, de ez nekem többe fog kerülni, mint nekik. Mindegy, akkor is, pukkadjanak meg. Ha a kislány élből elnézést kér, felajánlja, hogy ha akarom, kicserélhetem, lehet, hogy tojok az egészre, és boldogan birtoklom a cuccot. De gyakorlatilag azt állította, hogy hazudok. Holott én csak bíztam abban, hogy ők tisztességesen kereskednek és ha valamit újnak neveznek, akkor azt is adják el. Nem, csak pukkadjanak meg! Legföljebb majd kevesebb könyvet veszek. És közben dühömben az összes hírlevelükről leiratkoztam, készülve a sanyarú ínség időszakára, amikortól nélkülük kell léteznem.

Két hét eltelt, egyszercsak jött a levél, hogy mea culpa, rendeltek újat és lesz csere. És lett.

Ebben csak az a vacak, hogy ha én nem csapkodom az asztalt, akkor ők szarnak a fejemre. És itt ez az alapeset. Pedig nem azért fizetek, hogy átvágjanak. Vagy ha használtan akarja eladni, hirdesse úgy.

Mindenesetre örülök, hogy végigihisztiztem a dolgot, jobban örültem volna, ha ezt eleve máshogy kezelik. Vagy ha az egész meg se történik.

Doppler

És ma este szellőztet. Nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy szellőztessen, és azért szellőztet, mert dohányzik. Még az egyedülálló dohányosok is szellőztetnek. Így alakult. És pont ezt tudom én kihasználni. Megkérem Bongót, hogy csendben, egy helyben állva várakozzék egy bokor mögött, majd a hátsó ajtóhoz osonok, belopódzom és a konyha padlóján laposkúszásban megközelítem a Tobleronét; a hatalmas, hogy azt ne mondjam gigantikus Tobleronét, amelyet egész lényemmel akarok.

Erlend Loe: Doppler

Erlend Loe norvég. A könyvet északi mániámnak köszönhetően olvastam el. Időnként erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne vihorásszak nagyon hangosan a metrón, de a burleszkbe illő jelenetek mellett ez nem mindig volt egyszerű feladat. Az alapsztori, hogy Doppler, a negyvenes, kétgyerekes fickó egyszercsak kiköltözik az erdőbe, egy sátorban éldegél. Nem vált el a feleségétől, nincsenek rosszban, nem is miatta lépett meg. Unja a társadalmat, az embereket, a fölösleges köröket. Vissza a természetbe! Közben elemez, töpreng, épít és rombol, szenved és szenvedtet, meg szülői értekezletre jár, totemoszlopot farag. Engem jól elszórakoztatott. Most kicsit pihenek, aztán a folytatást is elolvasom. (A tejesdoboz borító nem véletlen. Ó, ió, ció, szponzoráció.)

Mért nem?

Hosszú ez a zebra. Átszabdalja két villamossínpár, járdaszegély. Az egyik felén átérek, várom a járdán, hogy újra kizöldüljön. Pampalini öltözékben a túloldalon középkorú férfi. Fején szalmakalap. Telefonál. Zöld. Indulunk. Ő a túlsó oldalról, én odafelé. Menet közben egy mondatát elkapom: Há' mért nem lehet rendesen szeretni engem? Hangja sértett, számonkérő. De jó volt, mikor még nem az utcán mobilozva beszélték meg az emberek az ilyesmit.

Laza

A villamos hátsó részében ültem le. Már csak egy csaj meg vele szemben egy srác vannak ezen a részen. Srác szájában cigi lóg, de nincs meggyújtva. Van vagy 21. Részeg. A villamos ablakpárkányán egy műanyagpohár. Csak a pincérnő nem jár erre. Hallom, hogy többször kattan egy öngyújtó, de füstöt nem érzek, hátrafelé meg nem nézek. Aztán mégis, orromba tekergőzik a bűz, hátrapillantok, a csávó már elszívta a harmadát, és mint a laza autós, lógatja kifelé a cigit tartó kezét a villamos lehúzott ablakán.

Elönti az agyamat a szemét, felállok: Megtennéd, hogy eloltod a cigarettádat? Néz rám bambán, belassult agyműködéssel. Jó. Mindjárt. De azért még szippant hármat, miközben én mondogatom, hogy Most, meg hogy Itt a villamoson. Végül megunja, megszokott lazaságával kipöccinti a cigit az útra. Megköszönöm és visszaülök.

Olyan tanárnénisnek érzem magam. Talán mert az is voltam?

Csubi

Ácsorgok a 80-as trolin. Egyszercsak elbődül mögöttem Csubakka. Jé, ezt a csengőhangot még nem hallottam. Miért nem veszi már fel valaki a telefont? Na végre. Szállnak még fel, s mégiscsak elsodródok, átkerültem Csubi oldalára. Előttem 3 tini. Az egyikük eléggé kész van (azt hiszem, már Sziget volt ekkor), átborul az ülésen a barátnéja ölébe, festett szőke tincseinek töve feketéllik és zsíros. A srác, aki mellettem áll, folyamatosan dumál nekik. Készülődnek a leszállásra, de még csak ébresztgetik a szőkét. Majd elmordul szőkénk Csubakka hangján ismét.

Ma csak egy hibbant volt a trolin. Mesélt valakinek. Nézett is valakire, látta is. Hogy a börtönben zakkant-e meg, vagy túl sok krimit nézett? Civilruhásokról beszélt, a női börtönök keménységéről (ő férfi volt), és folyamatosan egy kb. félméteres ember tekintetét fixírozta, akit a troli padlójára képzelt. Hangosan karattyolt, bár senkinek nem ártott. Két nyugdíjas nő ült előtte, mikor leszállt a pasas, fennhangon mondogatták, hogy micsoda szörnyűség, hogy ezt kell elviselniük. De majd rend lesz itt. Ja.

8 millió

Szőke nő ordítozik a Bazilika oldalában, telefonál. Csak részleteit csíptem el a beszélgetésnek, amiben a túloldalon lévő nőnek többször javasolta, hogy a gyerekei meg a férje vegyenek fel hitelt és hogy a fenébe ne lenne neki joga tönkretenni a másik életét, ha az tönkretette az ő, a gyereke meg a férje életét azzal, hogy elvett tőle 8 milliót.

Mit ajánl?

Azért szeretem a Pesti (ny)Est moziajánlóit olvasni, mert néha direkt elveszik az ember kedvét egy film megnézésétől, máskor a zagyva ajánló miatt leszek kíváncsi a filmre, néha meg olyan gyöngyszemeket terem, mint ez itt (épp a Levelek Júliának című remeket ajánlja, amit bevallom, majdnem megnéztem Vanessa Redgrave miatt):

Az amúgy igen bájos Amanda Seyfried színészi játéka (pislogás és szelíd mosoly) alapján akár tavi csiga is lehetne a Vízipók csodapókban, míg a váratlan fordulatok a kubai országgyűlési választásokat idézik.

És egy pillanatra visszaemlékeztem a kis bájos csigalányokra, akiket az ajándékba kapott kifestőben a hatvanszínű filctollkészlettel azt sem tudtuk, milyen színűre kéne festeni, mert akkor még fekete-fehér tévénk volt csak.

A tábla megdicsőülése

Kirakták a pártok ragaszait váró forgácslap(? vagy farost?) gyönyörűségeket. Hogy hirdessenek a pártok. A belvárosban a Kétfarkú Kutya rendkívül gyors volt, esélyem se volt a tákolmányt üresen látni, bűbájos kutyának látszó rajzokkal ott a tervek. Mifelénk - az egyik sarki kocsma elé tették a táblát, így az illumináltabbak esetleg ha takarásban könnyítenek magukon, közben szemezgethetnek is az információáradatból - egy nap üresjárat után kikerültek az első plakátok. Keres-kínál, kiváló asztalos és társai megtalálták az ingyenes közszolgálatiságot. Legalább haszna van.

Kedvesem

A megszokott bambasággal indultam tegnap reggel a piacra. Szerencsésen átkeltem a világ legnyomorékabb zebrái egyikén (pedig elég lenne ide egy lámpa is, merthogy itt lenne feladata, nem oda kell tenni, ahol csak forgalmat lassít, hanem ahol balesetveszély is van). Egyszercsak elibém ugrik egy borostás, szemüveges fazon a következő szöveggel: Kedvesem, egy pohár ásványvizet? Összeszorított szájjal forgattam a fejem jobbra meg balra, mert meglepetésemben nem volt lelkierőm hangot adni. Reflex volt a reakcióm,mert itt főzték a választások előtt a kőlevest. Már nem főzik. De akkor most kik ezek és mit akarnak? Kifelé a csarnokból láttam, hogy épp az elempé készül hódítani. Jaha.

Nem tudom, hogy a bérkéregetők tömegei miatt alakult-e ki bennem a szinte ösztönös elutasítás, a szórólaposztók gyomorbavágó adakozása vagy pedig a pártok arcátlan, erőszakos megjátszása tesz ingerültebbé, de nagyon nem szeretem, ha belegyalogolnak az életembe. Csináljanak fórumot, ha akarok, majd odamegyek, de ne álljanak elém valami kamu dumával, hogy utána kimossák az agyamat. Mosom én azt rendszeresen.

Topántalanság

Zárt cipőt keresek. Annyira leharcoltam egyszem valóban zárt cipőmet, hogy kellene sürgősen egy cseredarab, mielőtt a régi leesik a lábamról vagy elúszik a következő árhullámmal.

Tegnap egy rövid benézés erejéig pár üzletbe beviharzottam - nagyjából pont így, a kinti időjárás miatt nem akarózott indulni - és kerestem a zárt cipőt. Mik vannak?

Vannak a papucsok és szandálok, kevés anyag ráfordításával, vékony és kevésbé vékony talppal. Nem ezt keresem most. Vannak azok a szandálok, amiket gladiátorosítottak és nagyjából akkora idiotizmus a dolog, mint nyári hőségben az ujjatlan trikó fölé egy túlméretes sálat tekercselni a nyakunkba, miközben 35 fok van. (Igen, tudom, hogy jól(?) néz ki, meg nagyon cool, de a garbó nekem csak télen igényem, akkor viszont nagyon; sőt, olyankor a sálamtól se szívesen válok meg még zárt helyen sem.) Mellesleg sok nőnek marha szarul áll ez a típus, de persze nem tiltanám meg senkinek, hogy ilyet hordjon. Folytatva a mustrát, vannak a balerina cipők, amiknek leheletvékony anyaga az én szétfolyó tappancsomat nem fogja kordában tartani, vékony talpacskájától pedig elborzadna az ortopéd néni a rendelőben. Még egy kupac balerina. Már káprázik a szemem. Vannak nekem tetsző, csak nem kellően zárt cipők. A rüsztön pánt fut, de nem néz ki jól a hozzá viselt fekete pamut zokni. Merthogy én legszívesebben fekete pamutzokniban járok, nejlonharisnyát igyekszem messziről se látni, néhány kivételes alkalomtól eltekintve, valamint leszámítva télen a sokdenes vastag harisnyákat, az annyira nem idegesít. Szóval ez a fazon nem rossz, kényelmesnek is tűnik, van benne mindenféle réteg, ami jó a lábnak, de még mindig túl nyitott. Ami zártabb, az pedig csizma, szóval ne mondja nekem senki, miért keresek augusztusban zárt cipőt. Nézelődök tovább.

Három szőke nő, három kislány és egy kisfiú

Ma egész nap viccesen esett. Van, aki armageddont emleget, bár valóban dézsából öntötték és folyamatosan durván dörgött, villámlott (én meg ezektől mindig beszarok), de azért nem minősíteném különösebben extrémnek. A gumicsizmát viszont fölöttébb hiányoltam. Venni kéne egyet. Amíg a Bajcsytól eljutottam az öt percnyire levő munkahelyemre, két megáradt patakon (Sas utca, Október 6. utca) kellett átkelnem, s mivel a vízszint mindkét esetben összefüggő és 5cm árad, ezért a cipőm s az abban lévő lábam sem úszta meg, a farmerom pedig combközéptől lefelé csuromvizes lett. Kínomban papír törlőkendővel szárítgattam miután kikuncogtam magam (azt is kínomban, utálok vizes cuccban ücsörögni), de pótcipőm sajnos nem volt. Délután rászántam magam, hogy végre elvigyem a svéd bútorda szelektív gyűjtőjébe a lemerült elemeket és a kiégett fénycsövet. Mire odaértem, épp megúsztam a nagy zuhét, csak enyhe esőben értem a bolthoz, de ki nem tudtam ilyen simán menni, kb 15 percet a házban szobroztam. Egyszercsak betoppan a három szőke nő, a négy gyerekkel. Nevetgélnek, hangoskodnak, a gyerekek is bőrig, a nők is bőrig. Regina a legkisebb a szétázott nyári ruhája helyett ott nyílt színen kap cserepólót, láthatóan nem zavarja, hogy egyszál bugyira vetkőzteti az anyja, de olyan jól érzi magát, hogy együtt kell vigyorogjak velük.

Csinálj úgy, mintha...

Régen gyakran kijártam a Margitszigetre. Csak úgy. Olvasni, semmittenni, napozni, beszélgetni, egyedül lenni. Aztán kicsit később futni. Aztán megint csak lézengeni, majd újból futni. Mostanában kevesebbet járok ki. Egyedül nem mindig van kedvem odáig elbandukolni (na jó, békávézni), ilyenkor alternatív megoldásaim vannak, aztán jól kifullad a lelkesedés. Most viszont kivonultam olvasni. Régóta rágódtam Salman Rushdie Sálímár bohócán. Voltak részei, amitől szenvedtem, nem érdekelt, nem tudtam követni, nem kötött le, túl akartam rajta lenni. Aztán voltak részei, amik meg megkaptak, magukkal ragadtak. Nem szoktam könyvet letenni. Filmről se jöttem még ki a moziból. Jártam már úgy, hogy az ötszáz oldalas könyv első száz oldala kínlódás volt. Aztán mire odáig jutottam, megszoktam, sőt, megszerettem, így végül eljutottam a 13. rész utolsó ötszáz oldalas csodájáig, és azóta is örülök, hogy akkor nem tettem vissza a könyvet a polcra. Egy élménnyel kevesebb lenne most. Azóta, hogy így jártam, minden könyvet végigolvasok. Néha végigszenvedek. Lehet, hogy hülyeség, de mindig arra gondolok, hogy ha akár csak egy olyan mondat is van benne, ami segít nekem, ami hozzáad valamit az életemhez, már megérte és nem időfecsérlés.

Mivel még sosem olvastam semmit Rushdietól, de érdekelt, nekifogtam. Nem szoktam sznobkönyveket olvasni és ha valamit nagyon ajnároznak, az inkább taszít, mint vonzana, de muszáj volt legalább egyet a kezembe venni. Kínlódtam. Én ehhez buta vagyok. Nekem ez túlontúl áttételes. Máshol meg túl nyers és kézenfekvő. Kultúrsokk. Még maradt százvalahány oldal. Ha itthon maradok, napokig tart, míg a rövid békávé utakon végigrágom, mert olyankor könnyebben figyelek a külvilágra. Irány a Sziget.

Az Árpád híd felől mentem, kiültem egy padra a futópálya mellé. Jólesett hallani a kocogók lépteit közben. Végeztem a könyvvel, az szépen szét is hullott, hála a kitűnő kötésnek (viva la Kaposvári Nyomda).

Néha kilestem a könyv mögül. Jöttek-mentek a hajók, motorcsónakok, helikopterek(???), szerelmesek, nyugdíjasok, biciklisek, kisgyerekesek. Minden gyerek ámul a hajókon és a motorcsónakon. Néhány gyereknek okosan megtanítják a szülők, hogy ne menjenek a futópályára, mert ott útban vannak. Aztán hangzavar. Egy kislány, nyomában a nagypapa. A kislány, mielőtt újra futni kezdene, szól nagypapinak: Csinálj úgy, mintha nem fájnának a térdeid! 

Nagypapa úgy csinál.

Jamie és a csodalámpa

Nem a nosztalgia felé igyekszem menni, csak a BKV újabb csodájától maradt tátva a szám. Az egy dolog, hogy cirkuszolás megy a finisben az új metrókocsikkal, de múltkor fenyegetőztek a lámpával felszerelt ellenőr jelenséggel. Ez annyit tesz, hogy valami orvosi zseblámpának látszó tárggyal rávilágít a bérletre. Először nem is esett le, mit csinál a bácsi a Deákon. De aztán szemembe villant a csodatermék. Na, most jól kiszűrik a sok csaló hamisítót, ugye? Arra lennék kíváncsi, mikor jön el a Kánaán és mondjuk redukálódik a bliccelés az 5%-os erősen utópisztikus álomhatárra?

A másik mai döbbenetem ifjúságom kedvenc zenekarához kapcsolódik. Én akkor voltam nagyon rákkattanva a most oly divatos Quimby zenéjére, mikor még nem sikoltoztak a 14 évesek az első sorban (micsoda mulasztás, nekem is ezt kellett volna tenni, egy bibi volt, akkor már 21 múltam, a sikoltozás abban a korban sem olyan bocsánatos, mint 14 évesen), ezért én is láttam, mi történik a színpadon. Ez leginkább azért volt így, mert évekig a kutyát nem érdekelte, kik ők, mit és hol játszanak. Nekem életem eddigi legrosszabb periódusán segített az, hogy rajongtam értük, a magam visszafogott módján. Mára már elmúlt a rajongás, ritkán jut eszembe, hogy koncertre menjek, kicsit már unom a sablonszövegeket, de néha azért jó menni, rázni és nyolcvanadszor is vigyorogni az évek óta csak kicsit változó poénokon. Amikor 1996-ban (a mostani sikoltozók kb. akkor születtek) első alkalommal voltam koncertjükön, életemben először éreztem, hogy elvisz valahová teljesen máshová a zene. (Először 95-ben egy rádióműsorban hallottam egy interjút, meg pár számot, aztán jött a második albumuk -Jerrycan dance-, ami nekem azóta is borzongató érzés.) Becsuktam a szemem és elkezdtem kapálózni eszeveszettül. Ösztönösen. Magasról tettem arra, ki mit szól, hülyének hisznek-e vagy csak röhögnek rajtam. Aztán a rutinnal ki lehetett számolni a taktusok szokásos "improvizatív" lezárását, én meg addig rángatóztam, míg szólt. Ez azóta megfakult, én megöregedtem, de jókat mosolygok ezen a mostani hisztérián. Azt viszont nehezen veszi be a gyomrom, hogy ma a Tescóban vásárolva épp konzumzeneként ment az egyik számuk. De legalább örülök, mert újra kapható Heinz paradicsomos bab.

Ecetet rá

Tegnapelőtt vasaláskor kellett ráeszmélnem, hogy gyakorlatilag teljes mértékben bedugult a vasalóm gőzölős része. Gondosan mindig masszívan vízköves csapvízzel üzemeltettem, ami az évek hosszú sora alatt igen szép patinát képezett a szerkentyűben, s ez a réteg most kifelé kezdett türemkedni a gőzlyukakon. Szenvedett szegény cucc, hát gondoltam ideje egy takarításnak. Minimálisan higítottam a kedvenc takarítószeremet, az ecetet, és beleöntöttem. Alá egy tányér, rá a gőzt, max hőfok, aztán megnéztem egy dévédét. Közben párszor újratöltöttem, s mikor már majdnem kimenekültem az ecetszagtól a lakásból, akkor úgy döntöttem, másnap folytatom. Másnap a talpra rakódott mindenfélét is sikerült lecsuszatolnom, nem tökéletesen ugyan, de elég jól sikerült. Pár pohár sima vizet még átküldtem rajta, de használni még nem használtam.

Tanulság, ilyesmi nincs, csak örülök, hogy megcsináltam.

Fejadag

Akik a hetvenes években vagy korábban születtek, még emlékeznek megboldogult gyermek- és ifjúkorukból azokra az időkre, mikor még nem lehetett unni a banánt, mert nem volt. Vagyis néha érkezett, de olyankor óriási sorbanállás árán lehetett csak hozzájutni és a tömegre, meg az egyenletes eloszlásra való tekintettel korlátozott mennyiséget lehetett zsákmányolni. Ez manapság a hiperek MVM akciós termékeire jellemző, mikor is a népszerű olcsón adott termék mellé odaírják, mekkora az a maximálisan vásárolható mennyiség, mielőtt valaki hatalmas alkoholkészleteket halmozna fel leendő kocsmája nyitókészletéhez. Anyámnak mázlija volt, néha ismerős gyerekek miatt sorban állt, de mi rühelltük a banánt. A narancsot, meg a kis narancsot (aka mandarin) szerettük, de a banán trutymós volt, nem érdekelt, amúgyis túl geil, édes.

Ma az egyik üzlet előtt elhaladva idéződött fel bennem ez a régi kép, merthogy most új termékre áhítozunk, úgy tűnik, hiánycikk, mert ezt a kiírást csíptem el:

Üzletünkbe szúnyogriasztó érkezett.

Beetetés

Múlt héten nyílt a környéken egy Lipóti pékség. Hallottam már róla, ismerős dicsérte, de emlékeim szerint még nem próbáltam, viszont a környék eléggé mostohán van pékáruval ellátva (nem arról van szó, hogy nem lehet kapni, de olykor már megunom a tejeskifli *naja* - zsömle - félbarna kenyér háromszöget, amit szinte bármikor be lehet szerezni a környező boltokban. Az kevésbé érdekel, egészséges-e, mint az, hogy jó legyen enni a cuccot. Persze, teletolhatják mindenféle ízfokozó meg egyéb marhaságokkal, de mit nem? Nem vagyok hajlandó zarándokutakat bonyolítani kajákért, azt meg, hogy valami bio-e vagy sem, itthon elég homályosan tudom értelmezni s gyanítom, az előállítók is sokszor teszik ezt. Ez a saját parám, nem kell elhinni, de nekem így jó.

Ma végre nyitva volt a bolt, mikor hazaértem s még volt is a pulton néhány kenyérféle. Nézelődtem, jött a boltos, kértem a türelmét, hadd mérjem fel, mi van. Kérdeztem kettőt-hármat, kértem, majd adott ráadásként két magvas bucit vagy mit. Na az lesz a holnapi reggelim alapja, már látom. De tök igaza van. Nem a két buci miatt fogok visszamenni, de a stratégia nem rossz. Nap vége felé kevesebbet veszít, ha jófej módon túlad az aznap nem nagyon futó bucikon, mert talán holnapután már direkt azt fogom keresni és venni tucatszámra onnantól az év hátralevő részében. Nem úgy, mint a zöldségesek, akik a kukába való banánt még képesek turmixbanán címkével ellátva pénzért árulni.

A másik pozitív példa Veresegyházon a Torony vagy milyen fagyizó. A fagyi kellemes, és kb. két gombócnyit adnak 120-ért. Nem vakarják le a kanálról a cuccot, nem gombnyi méretet adnak. Még így is megéri nekik, és így legalább garantáltan nagy a forgalmuk, annyi fagyit habzsoló embert egy helyen még nem láttam. És mindenki belefeledkezett a szertartásba.

Álommanók

Ebben a hőségben nem igazán volt kedvem írni. Meg hát miről is lehetett volna? Reggel felkelek, zuhany, törölközöm és ömlik rólam a víz, ami kicsit sós, belőlem fakad. Bemegyek, dolgozom a légkondiban, kijövök, megcsap a meleg, izzadok tovább, megyek dolgomra, vagy sietek haza, pihegni, de az átforrósodott lakás hűs érzete csak addig tart, míg rámtapad a külső hőség, ha bezárom az ajtót kegyetlenül megáll az égető levegő. Aztán este ablaknyitás, de a levegő nem akar moccanni, vagy ha huzatot csinálok, akkor meg bevágja az ajtót. A nap tetszőleges időszakaiban végzett zuhany a reggelihez hasonló eredménnyel jár, a ruháimba alig tudok belebújni, megakadnak az izzadt bőrön.

Most lehűlt. Ennyire én sem akartam, ráadásul így napfény nélkül erősen ősziesnek tűnik az idő. De arra jó, hogy kicsit hűtse a lakás levegőjét és végre csukott szobaablaknál tudjak aludni, kizárva az utca erős zajait. (Igen, este is volt karaoke a kocsmában.) Az álmos élmény tegnapi, mikor is megnéztük a jócskán beharangozott Eredet c. filmet.

Csavaros. Azok a filmek, amiket Nolantól láttam (ezt meg ezt), mind csavarogtak összevissza. Gondolatilag. Persze, van egyszerű történetük is, de a lényeg az agytekervények mögé nézés. Az, hogy a világunk nem olyan szimplán leképezhető csupán, mint hisszük. Mert amellett, hogy ugye azt már tudjuk, hogy az agyunk kapacitásának csupán csekély részét vesszük igénybe mindennapjaink során, ez a sokat tudó agy roppant buta és egyszerű dolgokat sem képes velünk megláttatni. Vagy csak az érzékszerveink nem követik a bűvész kézmozdulatait, trükkjeit? Csak a szemünk nem látja meg azt, amit meg kéne látnia? A fülünk nem hall, mert valahol mindenkinek szelektív hallása van? Kapcsoljuk hát ki az agyunkat! Vagy mégis, inkább ez a bekapcsolás, hisz álmunkban bármi létezhet, teremtünk világokat, embereket, érzelmeket, amik tulajdonképp akár létezők is lehetnek, sőt, sokszor a valóság az alapja álmunk fantáziájának. És az a korlátja is. A tudatalattink, ahová a film visz minket, felszabadít és bezár. Körbefon szorosan, mi hozzá tartozunk. Ő meg hozzánk, de általában nem vesszük észre, hogy van fölötte hatalmunk. Éb(e)ren cselekszünk sokszor megmagyarázhatatlan dolgokat is. Romboljuk az életünket, családunkat, kapcsolatainkat, és közben nem látjuk a kiutat és nem értjük, hogy ha tudjuk, hogy ez így nem jó, akkor mégis miért tettük? Pedig csak hinni kell abban, hogy van két világ. Vagy három, vagy több. De hogy ébren, vagy a sokat hasonlított M/mátrixban mit csinálunk, s ezáltal túléljük-e a kalandot, javarészt rajtunk, az agyunkon múlik. Hogy mit akarunk. S ha ezt elhisszük, akkor meg tudjuk tenni, amit meg kell tennünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a felszabadító érzéshez, amiről az életünk szólhat.

Nesze neked!

Megnéztem hétvégén a várt svéd filmet (A tetovált lány) . Megvehettem volna kint dvd-n is, annak egyetlen előnye, hogy előbb vagy utóbb a teljes szövegét megérthettem volna, mert most bizony elég hiányosra sikeredett volna a szövegértés tesztem, de nagyképernyőn mégis más. Azt tudtam, mi lesz a sztori, a legdurvább részeket úgyse hagyják ki, azt is tudtam, hogy ha az erőszakot kell bemutatni, az északiak nem finomkodnak. Beletolják az ember gyomrába és nem elmeséli valaki, aki látta, hogy más hallotta már. S mivel a sztori megvolt, sokkal inkább a nyelvre és a színészekre figyeltem. Imádom, ahogy hangsúlyoznak. S miközben én erre figyeltem, az egyik durva jelenetnél többen felálltak. Nem hinném, hogy azért mentek ki, mert nem bírták a látványt, hanem inkább, mert megállapították, hogy ez egy beteg film. Ami persze nem igaz, csak az erőszakos emberek beteg elméje felől közelít. És bár hosszú a két és fél óra, annyira nem, hogy ne bírja ki az ember simán, főleg, ha nem ismeri a sztorit.

Akadálymentesítés

Mami vásárol. Egyik kezével egy kerekeskocsit huzigál maga után, másikkal meg a bolt műanyag tologatós bevásárlókosarát. Ez utóbbitól engem a hideg ráz, szerencsére normális kosaruk is van. Mennék el a soron, de mami az említett két alkalmatossággal elfoglalja a teljes utat. Dühöngök, de aztán valahogy kimenekülök a kutyaszorítóból végre. Mami mögöttem. Megáll az italoknál. Levert egy bort. Megsajnáltam szegényt, ahogy  ment engedelmesen fizetni.

Egészséges környezethez való jog

A Nemzeti Közlekedési Hatóság elutasította a Red Bull Air Race Világbajnokság magyarországi futamának megrendezéséhez szükséges kérelmet. Korábban a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa azt állapította meg, hogy a repülőverseny túl zajos lenne, és veszélyeztetné az egészséges környezethez való jog érvényesülését.

Fenti passzus indította az index azon cikkét, ami a verseny betiltását adja hírül. Különösebben nem érdekelt a gépek zümmögése, de nem is zavart. Persze nem lakom azon a környéken, nem az én házam előtt van a sok mocsok, ami persze a tűzijáték miatt úgyis ott lesz, meg nem az én házam fölött zúgnak a gépek.

De, a mi házunk előtt dübörög a hannoveri, hogy majd szétesik, minden nap. A mi házunk felett zümmögnek a menetrend szerinti járatok, amikből mostanra már bazi sok van és bizony éjjel 10-kor is elhúz, télen-nyáron jópár járat. A mi házunk előtt is rendszeresen randalíroznak, hol gyerekek, hol hajléktalanok, hol sima alkeszek. Se polgárőr, se rendőr nem csinál semmit az ordítozókkal, s most már minden pénteken s szombaton "ma karaoke est van a kocsmában", így éjfélig hallgathatjuk Csáómárinát és a The Very Best of Lakodalmas Rock slágereket a művészurak és hölgyek átéléssel teli előadásában. Ezenkívül a mi házunk előtt akkora nagy az autóforgalom, hogy nemcsak a zaj, hanem olykor a bűz miatt sem tudok nyitott ablaknál megmaradni a lakáson belül. Nekem is jogom van az egészséges környezethez, de a biztos úr tojik rá. Jól tudom, hogy a szmogriadó kihirdetésének témájában is nagyot alkottak, csak ráklépésben?

Leteccik?

Kicsit belémszorult a levegő, amikor a villamoson, az ajtó elé halmozott táskák egyik kamasz gazdája, látván szedelőzködő mozdulataimat, megkérdezte: Leteccikszállni? Aztán mosolyogtam egyet, summáztam magamban, hogy bármennyire is nagyfiúként viselkedtek, azért legalább jólnevelten szólt hozzám a kiscsákó, és továbbindultam, hogy megvegyem az első járókeretemet.

A pénz miatt...

Kéregetni sokféleképp lehet. Földig hajolva, hajlott háttal, megalázkodva, sértetten, csonkított tagok mutogatásával. Isztambulban egy 14 éves kölyökkel beszélgettünk évekkel ezelőtt. A srác egész jó angolsággal próbált pénzt keresni, hát cipőpucolást imitált. Alig bírtam lebeszélni arról, hogy a cipőkrémet nem kérő papucsomat ne akarja mindenáron tönkretenni. Pedig kipakolhatta volna csak úgy a levegőbe a kezét és nézhetett volna ártatlanul, szánalmat és rossz érzést gerjesztve. De elég normális darab volt, érdeklődő és értelmes.

A Bazilika melletti posta lépcsőjén szokott ülni egy fazon. Hajléktalan, de nem büdös, iszik, de nincs leharcolva a szervezete. Mostanában ő nincs ott. Már második alkalommal láttam viszont egy cigány fickót. Mattra be volt állva mindkét reggel. És játszott. Első nap a bicikliúton lépkedett saját rendje szerint és pofákat vágott hozzá önkívületben. Ma reggel pedig azt imitálta, hogy előtte egy tábla, amire felír valamit. És nem érdekelte a külvilág, csillogott a szeme, mint egy gyereknek. Volt benne valami szeretetreméltó, ahogy a mintás térdnadrágjában és csíkos pólójában a mának élt.

Adatvédelem

Reggel a Mexikói úti földalattinál a szolgálati helyiségből tolták ki a vizet. Bár nem igazán értem, hogy ezt miért reggel 9 előtt 10 perccel, de lényegtelen. Ami inkább elgondolkodtat, hogy mostanában olyan vérmesen védjük az adatainkat, az ombuci mindenre ugrik, ami személyiségi, emberi meg még sokféle jogainkat (szerinte) tiporja, mi pedig okkal és anélkül kürtöljük világgá fészbukon, iwiwen, cseteken meg mindenhol hogy mi a telefonszámunk, hányas bugyit hordunk, mi a kedvenc pózunk, hány lábujjunk van, melyik buliban mennyire voltunk részegek és ez jó. Megadjuk a mobilszámunkat, hátha valami ismeretlen fel akar hívni, lefotózzuk magunkat valami kompromittáló szituban, ruha nélkül, de közben a strandon be vagyunk szarva és nem győzzük magunkra tekergetni a kendőket. Hirdetjük a kiadó lakásunkat, mutatjuk hol nyaraltunk, kivel és aztán csodálkozunk. Az a nyavalyás világ csak becsorog az ablakon, de nem olyan formában, ahogy szeretnénk.

Végállomáspara, avagy a süllyedő hajó effektus

Munkába menet reggelente végignézem a Mexikói földalattihoz döcögve, amikor kiköt a 69-es vagy 3-mas hannoveri.Változó, mennyire sietek, mennyire vagyok türelmetlen. Az viszont változatlanul lenyűgöz, milyen szinten váltanak az emberek hirtelen sietősre az utolsó megálló, a végállomás előtt. Gyakran szidom magam, hogy miért is indultam el későn, mert ha időben tettem volna, nem kellene különböző tempójú emberek között szlalomozni, dühöngeni, hogy kóricálnak összevissza előttem. Az utolsó előtti megállónál hirtelen, mintha bolhát dugnának mindenkinek az alfelébe, egyszercsak megindul a menet az ajtókhoz. Elsősorban az első kettőhöz, mert nyilván csak ott lehet leszállni. Hajlonganak a fejek, hogy lássák, a két sáv közül melyik lesz a szerencsés választás, melyik ajtónál legyenek elsők. Korosztálytól, nemtől, habitustól függetlenül teljesen diszkriminációmentesen egyformák vagyunk, ha tolakodni kell. Cserébe mindenkit diszkriminálunk, pusztuljon előlem mindenki, ÉN LE AKAROK SZÁLLNI. Az még mindig nem világos, hogy a járni alig bíró nyugdíjasok, vagy csak nehézkesen mozgók hogyan is tudnak hirtelen maximum sebességre kapcsolni, és végül elérni elsőként a megváltó ajtót. Majd persze a leszállás megakasztja őket, mert tényleg marha magas a lépcső. De hova az istenbe fut, elárulja nekem? A villamos egyik végéből a másikba el kell jutni a vezetőnek, addig vissza se fordul a cucc. Annyi idő alatt meg kézenállva is lemászik róla. Persze akkor nem gátol húsz másikat a leszállásban, majd a továbbjutásban is, mert valahogy mindenkinek csak leszállni volt fontos. Ilyenkor, ha addig álltam, elszórakozom azon, hogy a túl erősen tolakodókat direkt gátolom, kényelmesen szállok le, kerülgessen, ha akar, őt meg kerülgesse a rossznyavalya. Csak mert én se vagyok toleráns. A bunkóságot különösen rosszul tolerálom.

A zállat

Amikor a zállat kijön belőlem, az csöndes, egyszerű dolog, de biztos ami biztos alapon kirakom a fejemre az apagyilkos tekintetem. Letartóztatni még nem tartóztattak emiatt, de volt már, hogy elugrottak előlem. (Ennyire nem akartam tökélyre fejleszteni mizantróp mivoltom.)

Hogy mikor öltöm fel kedveskedő Lecter-arcomat? Például a közértben a sorban. Mögöttem áll Ubul bácsi, 50-es, bajszos, csak kicsit papucs. Valami minilétra-szerűséget lógat a kezében. Előttem elhaladva befurakszik a helyére a pénztáros, nyílhat az újabb kassza, hosszú a sor. Csakhogy pechemre nekem meg kellene kerülni a pultot s a pénztárosi bejárattal szemközti irányba tartva eljutni a futószalagig s akkor már sínen vagyok. (Az enyhe képzavar köszönhető az élmény újraélése okozta felböfögött traumának.) Nézem Ubult kétségbeesetten, hátha megérzi, mit kellene tennie: futni az új sorba, vagy kitérni. Ubul rettenthetetlen. Mintha épp készülne megfőzni az ebédet és csak azt szeretné megkérdezni, a kék kötényt vagy a zöldet vegye-e föl. Nem, drágaságom, egyiket sem, csak ugorj már el az utamból. Ubul nem érti. Mindegy, már kialakult a 3. sor dobogósainak listája, maradok. Csakhogy a sor és a kasszáslány pechére az első vevő az élen olvashatatlan címkés szalonnával örvendeztet minket. Akkor adom fel, mikor a kassörska feláll és nekivág a szalonnáspultnak, hogy ellenőrizzen. Újból Ubullal szemezek, de már a kérdéses tekintettel, megyek a másik sorba ácsorogni.

Aztán volt egy kedves büdös őrült a 61-es villamoson is. Hadonászott, mosolygott, folyamatosan bűzlött. Mivel nem vagyok bámuldozós fajta, és a menetszél is ellenem volt (bár a nyári villamos bukéjára tekintettel egyáltalán nem volt ez ellenemre, sőt!), sokáig tartott megkeresni az alattomos, nem eléggé markáns, de nyomokban tartalmat képező szagot árasztó személyt. (Hasonló esetekben a nehézséget pont a detektálás jelenti, mert addig az ember nem tud ellenirányba mozogni, amíg nem tudja pontosan, hol is az ellen.) Ez volt a nap második bájnézése.

Tovább, tovább, tovább...

Nem ballagási dalokat fogok kántálni, csak a Továbbállók című filmet néztem meg végre tegnap a moziban. Nagyjából fél éve mutatták be, rég terveztem elmenni, most végre összejött. Rövid az alapsztori: van az amerikai  párocska, korai harmincasok, épp gyereket várnak, s megtudják, a srác szülei pont most költöznek Európába így a fiú+lány elgondolkodik, hogy ideje odébbállni abból a házból, ahová csak azért költöztek, hogy anyuékhoz közel legyenek. És elindul a vándorlás.

Végigjárják az ismerősöket, tanakodva, hol tudnának élni boldogan, boldogabban, mint azok. Néha már elhiszik, hogy van az övékénél is szerencsésebb kapcsolat, de menet közben rájönnek, hogy kívülről tűnik csak így. S hogy ők miért is érzik szerencsésnek magukat? Mert a szó legnaívabb értelmében szeretik egymást. Kb. úgy, mint ahogy az oviban eljegyezzük egymást, ugyanazzal az örökkévalóság-tudattal, ami ott még mindenkiben megvan. Ők valahogy mindketten ezt az ősi, infantilis, őszinte, hű, kedves érzést hordozzák. Nem erőlködnek rajta, de tesznek érte, hogy maradjon köztük így. Nézik a többieket, a kiábrándulásukat, a küzdelmeiket, vetélések bánatát, kudarcokat, a kötelező bekattanások fogságában vergődőket. És olykor megijednek. Megy ez nekik? És 10 év múlva? 20? De valahogy tartják egymásban a hitet. Idealista kép, de én elhiszem, hogy lehet ilyen is. Hogy nem kell egymást marni fölöslegesen. Elhiszem, mert nem tolja az arcomba, vándorlok én is velük, elképedek, nevetek velük, rajtuk, de csakis akkor, ha ők is nevetnek.

Nem csöpög a film, Sam Mendes nekem tetszőt csinált. Humorral és érzéssel.

Projekt

Ugyan nem írtam tavalyi vállalásomról, de teljesítettem. Bevégeztem. Végigolvastam mind a hat Jane Austen regényt. Mostanra kicsit összefolynak a történések, mivel elég egyszerű sablont követnek a sztorik. Ettől függetlenül kíváncsi voltam, lelkesen olvastam, talán csak egy kivételével. Úgy emlékszem, az Emma szenvelgései kicsit untattak és csak pár oldalt haladtam előre, aztán nem kötött le. De elolvastam, csattanó megvolt ott is. Kipipálva.

Romantika ide vagy oda, elég unalmas lehetett annak idején a nemeskisasszonyok élete. Reggeliztek, beszélgettek arról, ha épp új szomszéd került a közeli birtokra, ki lesz a következő kiasszony, akinek bekötik a fejét, mikor tartsák az estélyt, kinek a meghívását fogadják el inkább, a könyvolvasás vagy a tánc alkalmasabb elfoglaltság fiatal hölgyek számára. Aztán jött néha látogató, volt akinek örültek, másnak kevésbé. Leültek egy whist-partira, zenéltek, énekeltek, volt, ki kornyikált, más klimpírozott, mert hát a jó nevelés nem jelentett zenei tehetséget.

Sétáltak parkokban, kocsikáztak vidékre vagy városba, csináltak hülyeségeket, parádéztak az utcákon fel s alá, katonákat és tengerészeket vártak haza és szabadidejük jelentős részében azon gondolkodtak, kihez fognak férjhez menni.

Ami meglepő volt, az Austen néhány mondata, ami a többi, finomkodó és bájolgó szöveghez valahogy nem passzolt, túl modern volt, furcsán kritizálta korát. Nem lettem rajongója, de talán néha még újra fogom némelyiket olvasni, kicsit menekülve a mostani világtól, amikor mindent egyértelműen akarunk, csak ezt nem tudjuk megfogalmazni.

Már vissza is adom...

Péntek reggel. Munkába menet. A földalattin. Egyre kevesebb az ülőhely, végül semmi. A bácsi felszáll, botja kopog a padlón. Nem azért, mert ki akarja követelni magának az ülőhelyet, nem ezzel akarja felhívni az ülők figyelmét. Körülöttem még öten ülnek, de rajtam kívül senki nem moccant meg, hogy átadja a helyét. A bácsi mosolyogva köszönte meg és leült. Majd röpke egy megálló után szedelőzködött, és újra megköszönte mosolyogva: Már vissza is adom a helyet.

Pénzmosoda

Hétvégén bentfelejtettem egy ezrest az egyik mosásra ítélt nadrágom zsebében. Kivártam a természetes száradást, kicsit még ki is vasaltam. Szép tiszta lett.

Hogyan mondjuk törökül?

Másik kedvenc közlekedési színtér a BKV járművein túl a lámpával terhelt zebra. Bajcsy-Andrássy sarka. Jövök a Bajcsyról a Mexikói felé a földalattihoz. A zebra elég hosszú, én tempósan mászok át rajta, de ritkán nem piroson ér a vége. Kanyarodó autókban figyelem a sofőrt, ha nő, csak módjával lépek elé, sose lehet tudni, mire kell még figyelnie. Mire átérek, az Andrássyn átívelő zebra lámpája is kizöldül. Előre tudom, hát nekiindulok. Persze ilyenkor néha a Bajcsyra kanyarodókkal kell előbb megküzdeni, aki autója teljes felsőbbrendűségével már rátehénkedett a zebrára, és az én zöldemen tud elkotródni róla. Én meg dafke megyek előre, anyázik nekem. Ma ugyanez pepitában, aranygyermek az autóban kb. 5 emberen tervezett átgázolni (15 méteren belül két rendőr - minek?), mire mellettem keleties vonású fiatalember dörmögve elküldte az anyjába. Feltehetően, mert a törökhöz kísértetiesen hasonlító nyelven közölte mindezt az úrvezetővel. (Lehet, hogy hölgy volt, nem figyeltem, mert előttem volt már egy réteg ember, akit hamarabb ért volna a vég.)