Mit hoztál?

A kérdés a hétköznapi Mikulásnak szólt. Anyunak. Leginkább iskolaszünetekben, de néha simán csak egy sulis nap után, ha akkor ment el bevásárolni. Nem voltunk soha boltban hisztiző nehekeheeemazkellllll gyerekek, az idegenek szerint jólneveltek, anyám szerint hajjaj, szerintem meg csak bamba gyerekek voltunk. Meg persze számítóak, tudtuk, hogy anyu mellett nyerő a széria, majdnem mindig csöppent valami kis finomság. Olyannyira, hogy elmondhatom, egy időben túrórudi csömöröm volt, úgy kellett szólni, hogy álljunk le a napi kettő dózisról. Szegény anyu meg nem értette a korholást, ő csak jót akart. És bár a cigiről nem volt hajlandó lemondani, de az evésről igen, ha arról volt szó, hogy nekünk kell valami. Mert pénzünk sose volt sok. Azt, hogy szereti a csokit, csak felnőtt koromban "derült ki". Apám szerette, leginkább a mi csokinkat szerette.

Mióta önállóan élek, megvetendő szingliként, azóta különböző fázisaim voltak a költekezés terén. Jó érzés, ha az ember sok mindent megvehet és csakis saját önös szempontjai szerint dönthet (persze aztán ettől is meg lehet csömörleni, bele lehet fásulni). Volt egy időszakom, amíg öltözködtem. Gondolkodás nélkül. Akkoriban jóval drágább holmikat vettem. Néha előkerül egy-egy régi cipőszámla és leesik az állam, hogy ezt akkor nem sajnáltam érte kiadni? Persze a 90-es évek legvégén nagy választék nem is volt. Lehetett 2-3 helyen valahogy kinéző ruhákat kapni, a kedvencem a Paris butik volt,  egészen a romlásig. Egyszercsak egyre gagyibb holmik kerültek a kínálatukba, az árak viszont egyre csak emelkedtek. 

Aztán hirtelen hitellel nyomorított, de boldog lakástulajdonos lettem, és úgy döntöttem, nem költök ruhákra, jó az, ami van. Ekkoriban már tuti, hogy a kajás vásárlásokat is racionálisan kezeltem, bár talán ott sosem rugaszkodtam el nagyon, ugyanis nem szerettem kidobni az ételt. Sose tiltották, de az mégiscsak durva téma.

Ami befér a fagyasztó rekeszbe és bírja is, az ott köt ki. Vagy amit egyszerre nagy tételben gyártok, hogy kíméljem magam, pl. káposztás tésztához való dinsztelt káposzta. Melós is, koszos is, ráadásul egy akármilyen kicsi káposztából is csak családi adagot lehet csinálni, én meg nem akarok napokig káposztát zabálni.

A vásárlásaim továbbra is rapszodikusak. Néha olyan, mintha egy hétköznapi családra vásárolnék, néha, mintha egy rakat gyerekre, mert vannak holmik, amiket csak egyszer veszek, de azt hónapokra elegendőt. Legutóbb vicces volt az összetétel. Vettem egy darabka gyömbért, mert itt a hűvös idő, teát gyártok belőle megelőzésre. Vettem még talán tejet, meg valami apróságot és 10 csomag szódabikarbónát. Nem gyomorbajra és nem is lakodalmi süteménysütésre. Szagtalanításra, lefolyótisztításra. (Lehet, hogy más kiszerelésben olcsóbb, nem tudom, nem kérdeztem rá.) Vigyorogtam a családi nagybevásárlásomon, aztán egy hupikék-törpikék-sapkás lány bevásárlását is megnéztem. A ciklámen színű, kibolyhosodott sapija alól telefonozva a következőket tette a szalagra: egy mini fürt szőlő, amin több volt a csomagolóanyag, mint a cucc, két nem pöttyös rudi, egy számomra ismeretlen márkájú cider, egy energiaital. Energiaitalt még sose vettem. Sose leszek én már trendi huszonéves bolyhos sapiban.

Szezon

Úgy egy hónapja nézegettem nyálcsorgatva a boltban, de akkor még jóval 400 fölött volt darabja. Adtam már nagyobb hülyeségért többet is, de ez most nem akarózott. Majd lesz olcsóbb. És lett. Ez a fura gyümölcs, ami nem bírta eldönteni, mi is lesz, ha nagy lesz. Alma? Ribizli? Piros kukorica? Gömbösített napraforgótányér? Aztán jól lett belőle gránátalma. Talán ezt is londoni au-pairkedésem idején kóstoltam. Addig itthon vagy nem is volt, vagy drága volt, és nem vehettem volna meg magamnak csóró diákként. Tavaly vagy előtte tört ki először rajtam a gránátalma-ehetnék. Azt se tudom, mi a jó benne. Savanykás, nagyobb része a héja, meg a szemecske jó részét kitevő mag. Azt se igazán tudom, hogy kell hatékonyan kiszabadítani. Valahogy ki lehet ütögetni a börtönéből, de én mindig csak összefröcskölök vele mindent: kanapét, falat, padlót. Néha olyan érzésem van, ha egyet felnyitok, ugyanolyan megszállott leszek tőle, mintha tetriszeznék. Itt éppenséggel le kell bontani a kis építőköveket, de a tét nem a gyorsaság, hanem hogy minél kevesebb koszt csináljak vele. Még van egy a konyhában, de nem sokáig...

Grill Girl, avagy ennyi is elég

Régóta készültem a mai napra, utoljára egy éve adtam vért. Holott régebben évente azért kétszer megszúrtak. Retro véradást hirdettek, s mivel idén még nem voltam, be is jegyeztem a naptárba, menni kell. Tipikus belső kényszer. Egyrészt, mert ha valamivel, hát ezzel tényleg életet menthetsz. 18 éves és 50 kiló rég elmúltam, 60 meg még sokára leszek. Persze lehet máshová is menni, de jó hely az a Városmajor, erdő, fa, cigarettacsikk, minden van, ami kell.

Másfél hete aktív felkészülési időszakban voltam. Ez azzal jár, hogy miután rádöbbentem, mindjárt lecsapolnak, ideje lesz a véremet felturbózni. Lencsefőzelék. Már a fülemen is kijön, mert kb. 2 hete is azt ettem, szintén előre megfontolt szándékkal (ha már húst nem eszem), s ilyen sűrűn nem szoktam ugyanazt főzni. De kell a segítség, hogy javítsuk az esélyeimet és ne zárjanak ki 3 hónapra vacak hemoglobinszint miatt.

Két napja egész frissnek tűnő céklát találtam a bevásárláskor, vettem is három átlagos darabot, amiből egyet aznap este betoltam a fejembe reszelve egy kis méz és citromlé kíséretében. Kellőképp meggyőző tudok lenni magamnak is ilyenkor, a közepétől kifejezetten finomnak éreztem. De nincs is vele semmi gond, bár jó kis savanyúságként azért finomabbnak tartom, de nem akartam kifőzni belőle a lényeget.

Reggel kipiacoztam magam, vettem paprikakrémnek való paprikát, nyári almát, jonatán almát (hú de rég ettem igazit, ez annak látszik), meg a szokásos cuccokat. 

Aztán eszembe jutott a maradék cékla, szépen bekanalaztam és felavattam a grill serpenyőmet, amit múlt héten vettem a svédektől. (IKEA, naná.) Sose voltam lelkes különösen a grill cuccoktól, amolyan semleges viszonyulás fűzött mindig hozzájuk. Hello mozzarella, hello cukkini! No, hát a mozzarellát gyakorolni kell, ez inkább olvasztott sajt volt, mint grillezett. De a kenyéren a saját ketchupommal és egy kis bazsalikomlevéllel elég jó volt az összhatás. (A kenyeret ugyan elfelejtettem a nagy sietségben pirítani, de nem volt vészes.) Maradt a tepsiben a cukkini, pici sóval, borssal, bazsalikomlevéllel. Mázli, hogy még maradt zöldség, mert a fentiekkel ellentétben (két héten belül nem eszem ugyanazt) gyanítható, hogy még leakasztom a sütőt a kampóról egy kis cukkini átsütésére. Mondjuk még pakolok mellé mást is.

Pótoltam a délelőtt kiizadott teát, és útnak eredtem. 

Vártam a tavalyi hosszú sort, de hiába, nem volt. Rövid sor az volt, de gyorsan ment. Igaz, egy hangos puffanással valaki épp leesett a padról...nyilván nem evett, nem ivott, nem várt eleget. Ott van az OMSz szóvivő, sok ember piros pólóban. A véradósok alapvetően normálisak, a doki kicsit fapofa volt ugyan. Izgultam a hemoglobinom miatt, de az eredmény nagyon jó: 125 a limit és nekem 134 volt a mért érték. Mittomén, micsoda, millimol vagy akármi, lényeg, hogy jó vagyok, mehetek tovább. Csomag a kezemben, jobbkaros kell. Nekem mindegy mit szúrnak, előttem ketten balkarosak. 

Durván egy óra alatt megvolt, egy halom hasznos és haszontalan ajándékot kaptunk. Meg a megszokott kajajegy. De úgyse ezekért megy az ember. Én leginkább magamért. Szeretek vért adni. Úgy érzem, hogy ha odaadok 4,5 decit, akkor turbózik legalább kicsit a szervezetem, a megszokott unalomból, amivel jóltartom, egy kis feladatot kap. És aki végigolvasta, és szeretne Orczy kalandparkos párforintos kedvezményt, vagy bringóhintózni féláron, esetleg bowlingozna féláron a XI. kerületben, szóljon, ezektől a bónoktól megválnék, nem használom fel őket úgysem.

Kecsöp képriport

Ilyen még nem volt, csak folyvást...Naja, de, tavaly már főztem ketchupot, és annyira bejött, hogy idén paradicsomszósz helyett is azt főzök. Most hétvége volt az első forduló, ha összejön, ezen a hétvégén jön az újabb két kiló paradicsom és tsai feldolgozása kiskereskedelmi forgalomra is alkalmatlan méretekben. Azért jut egy-két helyre kóstolónak, és először is a rövid kor- és kórtörténet, meg recept, meg miegymás. Persze nem lesz ebből gasztroblog, ahhoz túl kevés féle kaját főzök, és nem is vagyok kellőképpen fanatikus meg tájékozott, nyitott meg végképp nem vagyok. (A római köményt szagolgatva például folyamatosan a 7-es busz izzadt hónaljai jutnak eszembe, ezért csínján alkalmazom csak.)

Szóval a recept innen jön, de leírom, ha netán az oldal elenyészne.

Hozzávalók:

1kg paradicsom

3 db kápia paprika (tessék guglizni, milyen az)

3 fej hagyma

3 gerezd fokhagyma

1 szál fehérrépa

2 ek borecet

0,5-1 tk só

1 ek cukor

0,5 tk fahéj, bors

olivaolaj.

Mivel tavaly az első főzés fahéj híján szegfűszeggel készült és az jobban bejött, idén a kettő keverékéből csináltam. Nem "bóti" ketcup lesz belőle, aki akarja, eldönti, neki ez bejön-e, én azóta nem vettem boltból, és ilyen színe annak sose lesz. (Jelzem tervezem még a paprikakrémet is idén, kápiából, annak íze van rendesen, azt még nem csináltam, csak akartam.)

És a hogyan:

A hagymát finomra vágjuk és olívaolajon megfonnyasztjuk, majd hozzáadjuk a megmosott, kis kockákra vágott paradicsomokat, paprikákat és a felkarikázott fehérrépát, valamint az ecetet (az ecetet én a legvégén tettem bele). Lefedve, néha megkeverve puhára főzzük. Ha puha, leturmixoljuk, majd hozzáadjuk a többi hozzávalót. Steril üvegekbe töltjük. Körülbelül 1 hónapig eláll, ha tartósítani akarjuk, tegyünk bele szalicilt is. (Egy időben szalicilt nem lehetett kapni, jó neki a nátrium-benzoát is.)

A képeken dupla adagot örökítettem meg az utókornak (egy olivabogyós hosszú üveg kivételével képen az összes gyerek, az tartósító nélkül várja a véget) néhol művészi (bazi homályos, rossz fókuszú) művek születtek, a fokhagyma pocsék modellnek bizonyult, de íme:

A kezdetek...

Csendélet, képből kilógó modellekkel

Fűszer-részleg

Az élet sója

Kápia őnaccsága

Paradicsom szemből

Sok paradicsom...öööö...alulról

Sárga és folyékony, de nem az

Két hagyma találkozik a híd közepén és elbeszélgetnek

Tényfeltáró hagymaportré

A fokhagyma sokkal zárkózottabbnak mutatkozott

Bors, fahéj, szegfűszeg, homály, sivatagi homok

Még mindig nem csináltam semmit, csak keresem a megfelelő fotótémát

Most más szögből

Igen, gáztűzhelyen vittem végbe a mutatványt

A hagymák elcelebesedése

VV Petrezselyem és VVöröshagyma meg VV borecet

Ez aztán a természetfotó!

A kép alján cukor látható

Foki nem nyilatkozik

Itt már elkezdtem sírni...

...és a keresztbemetszett paradicsomok nem vallásos áhítatról, hanem hámozási szándékról tanúskodnak

Amikor megszalad a szakácskés

Foki néz és nem érti...

Rotyog

Fedetlen bájak

Maga a paradicsom

Sorakozó1

Nagygyűlés a konyhapulton

Csííííííz!

Légi felvétel

Pöttyös-masnis

Finálé

Üdvözletem küldöm...

Több, mint húsz (jáááájjjjj!) év óta először voltam Egerben. És ezen kívül még kb. harmincéves (jáááááhháááhháááájjjjjj!) emlékek kötnek ide. Meg az Egri csillagok, amit csak azért szerettem, mert teljesen odavoltam a szerelmi szálért, meg a Gergőt játszó színészért. A gyerekkori emlék, mikor fotózkodtunk a várkapunál (bár talán meg sincs a fotó), apu kezében a cigi, anyu valami idétlen dzsörzé felsőben, meg mi. Vállalati kirándulás. Aztán megvan még az emlék a Szépasszony völgyről. Az emlék, ami csak annyi, hogy sok fű, néhány domb és rohangászás. Holmi borospincékre nem emlékeztem. A sulis emlék az meg a gimis osztályfőnökünk egyszem "ajándéka", egynapos kirándulás Egerbe (értsd: hajlandó volt egy teljes napját ránk áldozni). És hogy bementünk a bazilikába, és az egyik osztálytárs be is nyúlt a szenteltvíztartóba, keresztet vetett és az épp zajló mise alatt rótta a kötelező köröket (felállt, mikor fel kellett, keresztet vetett stb.), bár én úgy éreztem, inkább csak utánozza az ott levőket. Én meg azt se tudtam, merről kell keresztet vetni, és kicsit úgy is éreztem, hogy ezt a tudást fel kéne szedni. (Aztán láttam jó és rossz példákat a keresztényi viselkedésről és maradtam abban a csoportban, amelyik nem ismeri a rituálékat.)

Szóval voltak az emlékek, a nyolcvanas évekből, és voltam én, aki ránéz erre a városra, most, és nem látja, amit keres. Persze, ez tipikus, a város is változik, én is, az emlékek meg mindig szubjektívek.

A Szépasszony unalmas volt, a padokon egy komplett nénisereg üldögélt, majd mentek tovább kirándulni. A bácsik gondolom már mind meghaltak mellőlük. A borospincék közelében egy alkesz borult az egyik asztalra, néhány kósza párocska, a fiatal sétálgatva, az idősebb emlékeket kergetve. 

A vár erősen lehangoló, bár csak kívül jártam, nem akartam kiállítással tölteni az időt, ha már egyszer szépen sütött a nap. Nyilván nincs semmire pénz, bár azt gondolom, a belépő nem olcsó és vendég is van. 

A bazilika nem volt rossz. Vallásos áhítat nem szokott elkapni, de az építészet ezen formában azért szájtátásra ösztönöz. És hirtelen megrohant egy hangulat, eszembe jutottak, akiknek ez az egész vallás, hit és értékrend fontos volt és már nincsenek velem, és pityeregve sétáltam le a lépcsőn.

Amélie és a hobbijogvédő

Vasárnap délután. Hőség. A villamoson alig vannak, pont jó. Vásároltam, még egy körre mennem kell, mert a nagyméretű kép és keret mellé már nem fért volna kaja a kezeimbe. De ez még az első kör, viszem a képet haza. Bámulom az embereket. Egyszercsak népvándorlás kezdődik, biztos ellenőrök vannak. 3 nő, ebből kettő nem tipikus ellenőr, az egyikük kifejezetten szép arcú, csinos, nem is értem mit keres itt. Szoktunk róla beszélgetni, hogy hamarabb elmennék takarítani, mint ellenőrnek, sose fogom megérteni, mi visz rá valakit, hogy felvállalja ezt az idegállapotot. Persze, takarítani nehezebb, de nyugisabb, keresni meg azzal is lehet, ha az ember nem munkahelyi takarító. Mindegy is, itt van ez a 3 szőke nő. Még zenét hallgatok, így a kíséretükben megjelenő, leszázalékolt stricinek látszó fickóról első ránézésre azt hiszem, velük van. Karszalag nincs rajta, de mivel gyapjas mellkasa is szabadon díszeleg, gondoltam, mint a csapat hímje, neki nem kötelező. Napszemüveg, felül kopaszodó, hátul hullámosan lobogó, őszes hajpókháló. Az a típus, aki a strandon megnézi a huszonéves csajszikat, mintha legalábbis egy ligában játszanának. És hát ő volt a legellenőrösebb jelenség, már csak a hasitasi hiányzott róla.

Kikapcsoltam a rádiót és elkezdtem figyelni, mi az egyre feszültebb csevej oka. Két nőt büntetnek épp (egyikük terhes, láthatóan nem túl tehetős, de ettől még azzal, hogy kényelmesen leült, vállalta, hogy esetleg vegzálni fogják), és a strici papol nekik, hogy ne írjanak alá semmit, meg hogy ezeknek a szemeteknek erre nincs is joguk. Ez speciel igaz (mármint a jogi rész), de jegy nélkül utazni sem kifejezetten alapjog, úgyhogy a beszélgetés egy pontján már én is kieresztettem a hangomat, hogy talán ha befejezné. Sajnos ez elszállt az éterben, de mikor a legkevésbé dekoratív ellenőrrel szócsatáztak és az öreg jobb híján a nő külsejébe kötött bele, erőteljesebben megkérdeztem, most különbnek érzi-e magát. (Sajna, mint Amélienek, nekem is utólag jutott eszembe olyan mondat a nő fikázását illetően, amit odaugathattam volna a sármőrnek, hogy mondjuk magát se kiállításra szánták...)

Azt már csak a lent ácsorgó ellenőröktől tudtam meg, hogy az illető 65 felett volt, tehát tök ingyen utazott. Tiszta mázli, hogy miközben a segge alá toljuk a tömegközlekedést adóval és azzal, hogy veszünk jegyet, bérletet, ő a nyugis kis ingyenjegy mögül lázít. Na nem mintha azt hinném, a büntit bármikor befizetik, de a trógert ott pattintottam volna le az első megállóban.

Az újabb körben visszaúton ismét belefutottam az ellenőrökbe. Kifejezetten bátran nem engedtek felszállni egy rosszarcú cigány fickót meg a díszkíséretét, meg aztán leüldöztek egy fogatlan cigány családot, ahol már a pár éves gyereknek is olyan fogai voltak, mint az alkesz anyjának. És büdösek is voltak. Sajnos ezúttal nem volt itt a mi kis jogvédőnk, pedig megkérdeztem volna, mi a véleménye az esetről. Mint ahogy azt a sok jólöltözött embert is, akiknek hirtelen kellett leszállniuk a következő megállónál...

Dalszerzemények nosztalgikus jelleggel

Ha már így belejöttem, mint kiskutya az ugatásba, hát írok még egy rövidet. Futkorásztam, sötétedéskor, ezt a hőséget csak így lehet viselni sportoláshoz. Még így is sok a fok. Rohangászok a sohasevoltszép Pecsa mellett (asszonynevén Pecsa Music Café - ettől a szép névtől gyanítom semmi nem lett jobb). Most valami, magát heavy metal jellegűnek képzelő csapat fárasztotta a hallgatóságot. Nekem ez alapból nem baj, sokféle zenét hallgatok, vagy ahogy sokan szoktak fogalmazni: nekem mindegy milyen a zene stílusa, csak egyféle zene van, a jó zene. (Saccra ők ugyanazok, akik a rádió kívánságműsorába telefonálva küldik a számot ...és mindenkinek, aki szereti.) Hajdanán lógtam rockerekkel, voltam diszkóban, alternatív performansszal összezárt húdeelvontvagyok előadáson is. Egyszercsak rámtört a röhögés, mert a következő szövegrészre (vagy majdnem pont erre) figyeltem fel: Valaki mindig kitol velem - hörgi az énekes, mire a vokálos kollégája ráerősít a háttérből: bazmeg. Kezdtem sajnálni, hogy nincs hosszú hajam, milyen jól meg tudnám lengetni. Lázadjunk gyerekek! Kíváncsiságból megnéztem, kik ők: Rock'n'Roll Swindle. A programot pedig így definiálják: Junkies, Sing-Sing és Sex Action-közeli dalszerzemények nosztalgikus jelleggel. Mindez a frenetikus műsor egy ezresért került a színpadra. Belegondolok, pénteken, mikor ugyanígy futás közben kapott el a rock - igaz, egy általam különösen kedvelt rockos cucc - az Anna and the Barbies koncertjével, amit egy ötszázasért toltak...hát, helyiértéken jóval többet érnek Annáék. Abban volt lendület (tessék egyszer megnézni őket színpadon, ahogy egy ismerős fogalmazott Annáról: ez a csaj szereti a közönséget - ez így is van), a szövegeik általában marha jók és még látványelemekről is gondoskodnak, nosztalgikus jelleg helyett egy kis polgárpukkasztással, de azt úgy is kell.

Nyerő széria

Sorra veszem, miket nyertem eddig életemben...hát, a tapasztalaton túl a legértékesebb dolog talán a '94-es, akkor még Diáksziget néven futó cuccra kapott egyhetes belépőm volt. Még nem karszalag, csak nyakban lógó laminált vacak, de elindított egy folyamatot. Onnantól kezdve kb. 8 évig rendszeresen kijártam, hol végig maradtam, hol ott sátraztam, hol csak koszolódni jártam oda. Akkor még nem az volt a trend, hogy mindenki, aki egy kicsit is ad magára, az kint van (most ez súlyosbítva van a facebook jelenléttel). Akkor még csúnyán néztek az emberek a városba kiszökőkre, mert minimum porosak voltak, sokszor csapzottak és minden olyan más volt. Meg persze a duma, hogy ott mindenki drogozik. (Egy kivétel biztos volt.) Aztán eljött az idő, amikor nem ottalvós voltam, és amikor jött az éjszakai váltás, akkor egyre több hófehér ruhás, magassarkú cipős tipegett be a party sátrak felé. Egyre több felfújható reklám nyomta bele magát az arcodba, kipadlózták a füves területeket, és ez már olyan sok embert generált, hogy részemről feladtam. Kb.10 éve nem voltam, mert nem volt olyan, ami annyira kihagyhatatlan lett volna. Előtte meg voltam Lou Reed, David Bowie és Galliano koncerteken. Előző kettőre önmagában valószínűleg nem adtam volna ki egy koncert árát, de így beékelődve kihagyhatatlan volt. Utóbbiak meg már jó régen feloszlottak.

Aztán évekkel később rákaptam a kaparós sorsjegyre, meg néha veszek lottót is. Nincs stabil számsor, csak ami eszembe jut, nem akarok úgy járni, mint anyám, aki nem merte abbahagyni a játékot a tizenévek óta mindig megjátszott számokkal. Mert mi van ha... Naja. De akkor is kell az ilyesmi, néha ábrándozni. Van egy kb. összeg, amit örömmel fogadnék, de afölé nem mennék, nem látom értelmét. Boldogabb nem lennék, a mostani gondjaimra lényegi megoldást nem nyújtana. Azt viszont szomorúnak tartom, hogy nálam látszólag sokkal nehezebb helyzetben levők mennyi pénzt áldoznak rendszeresen a témára. Sőt, sokan gondolják, hogy a sokmilliárddal ő bezzeg tudna mit kezdeni és az bezzeg minden fejfájásától megszabadítaná. Persze, és csinálna újakat. Akkor meg minek? 

És most vettem lottót. És láss csodát, kettesem volt rajta. Majdnem 1400 forint. De mivel két mezővel játszottam, a tiszta  haszon csak 950 pénz. De közben megettem két Balaton szeletet és abban is mindkettőben az volt, hogy nyertem. (Apró szépséghibája a dolognak, hogy miközben azon gondolkodtam, visszamenjek-e a papírral a "jussomért" a boltba, láttam, hogy kifutottam a határidőből.) Ha már ilyen nyerő szériát fogtam ki, hát legyen kövér a lúd, menjen a teljes nagy nyeremény sorsjegyekre. Ott is maradt. Eggyel se nyertem. Még jó, hogy nem vette eszemet a hatalmas összeg...

Közelít az évi rendes egyszeri tuti lottóvásárlási napom, amit sose hagyok ki, aztán egy darabig megint nyugton leszek.

Gyógyszertárban

...és tudja, meséltem, hogy viszketek mostanában, a fejem, a bőröm. Hát képzelje, kiderült, hogy láthatatlan gomba. De honnan a csudából kaphattam el? Na jó, anyukám mindig mondja is, hogy nem véletlenül jártak az úrinők régen kesztyűben... Na de gomba...Hihetetlen. 

De különben ezek a legjobb krémek narancsbőrre, ez tényleg eltünteti. És már kisgyereken is láttam narancsbőrt, képzelje. Jó, persze, én vékony vagyok, meg nem is szültem még, de annyi génkezelt izét megeszünk, hogy nem csoda, ha az embernek narancsbőre van...

Ezt a szöveget kellett hallgassam, míg a gyógyszertárban várakoztam. Majdnem közbeszóltam a jó tízessel fiatalabb és könnyebb, ugyanakkor legalább ennyivel magasabb lánykának, hogy gondolt-e már valami jó kis kimerítő, izzasztó sportra ahelyett, hogy kb 15000 forintot otthagy a gyogyótárban valami krémre, ami ezeket helyettesíti?

Szerelemre született

A kartonozóban várakoztam. Feszülten, egy vizsgálat előtt. Mindig feszült vagyok, ha kiderül, nem vagyok egészséges. Ez van. Ráadásul reggel volt, ilyenkor nehezemre esik befogadni a világot. Sok. Sok az inger, az emberek, belém nyomakodik minden szag, érzés, amire ilyenkor legkevésbé sincs szükségem. Közben azon töröm a fejem, hogyan is fogalmazzam meg az ismeretlen dokinak, mi a panaszom.

Még áll a sor a kartonozóban. Érdes hang üti meg a fülem. Látni nem látom, de vagy hajléktalan, vagy csak simán egy jókedvű nyugdíjas bácsi azt énekli, hogy szerelemre született. Egy pillanatra feloldódtam. Még el is nevettem magam. A vizsgálat pedig nem is volt szörnyű. Sőt.

Menyem lenné'

Ez a mostani, ez jó idő a futásra. Már elég a póló, de még hűt a levegő. Ettől persze izzadok, mint a ló, ömlik a nyakamba saját levem, de végre emberi időben és erőben érek a végére. És a jópár tanyálás után végre futok világosban is.

Ráadásul évek óta először a zamiáim is hoztak új hajtást. Erősen megsínylették a költözést, meg az örökös átültetési rögeszmémet. De végre, mindhárom tövön ott vannak az új hajtások. Gyengécskék, de mégis az új életet, a sarjadást jelentik. (Némiképp rossz irányba tereli a gondolataimat, hogy a feng shui szerinti szerelemsarokba helyezett, eddig élő és viruló szerencsebambuszaimból az egyik erőteljesen kamikáze mutatványba kezdett: rohad, és elsárgul. Épp. Folyamatos jelenben.)

Végeztem a futással, rendkívüli harmóniában vagyok magammal és a világgal. Csattogok hazafelé, már kinyújtottam a tagjaimat, az endorfin meg csak jön és jön. Elhaladok a kocsmák előtt. A másodiknak a bejáratát hárman támasztják, egy cigányasszony meg két alkesz. Tapi nacim ismét sikert aratott, s elhaladtomban megkérdezik, nem maradnék-e? Hölgyemnek szólítanak, ajjajj. Gyanítom, nekem is arra mulatós cigányzenére kellett volna ropnom az asszonnyal, aki teljesen feketében volt, de máskülönben cigányosan, loncsos szoknyában, földig érőben. Rázom a fejem, elkap a nevetés. Mire kitör az asszonyból: Há' menyem lenné'! Erősen fontolóra veszem a lehetőséget, majd továbbsétálok.

Tyű

...tyűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű. ...tyűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű. Hallom a hangot, mint kitörni készülő petárda füttyét. Egyszázaséalábtyűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűűű!!!!!

Forgács

A férfiak takarítási szokásai általában igen érdekesek és leleményesek. Ha mindezt ötvözzük kedvenc lerágott csontommal, a BKV-val, mesébe illő performanszok jönnek létre.

Épp elég nagy kitérővel a "lassítottmetróvonal"  (ez az igazi hungarikum, nem a pirospaprika) Határ úti megállójába érkeztem, gyalogosan a felszínről. Nem messze tőlem sűrű, piros plazma. Mivel nyomokban törött üveget is tartalmazott, rájöttem, hogy nem gyilok nyomai, csak valaki üveges paradicsomszósszal próbálta növelni a megálló vonzerejét. Jön a kétfős személyzet, az egyik hátán biztonságis szöveg, a másik talán valami bkv-s egyenben volt. Kezükben seprű, vödör és még egy vödör, meg egy szemeteslapát.

Szaki az egyik vödörrel lép és meghinti az egészet egy kis faforgáccsal, mintha csak rántással sűrítené az anyagot. Másik szaki szorgalmasan söpri a félfolyékony halmazállapotú cuccot a lapátra, onnan meg a holmi egy része az üres vödörbe, a többi mellé, kicsit távolabb a többi plazmától. Persze se a lapát, se a seprű, vagy a vödör, netán a talaj nem úszta meg, hogy csupa mocsok ne legyen. Lett. Persze, ha nem volt felmosórongy a közelben, egyfajta megoldás volt ám ez is. Mára talán csak aprócska forgácsdarabokat visz a huzat az alagútban.