Nyerni jó...

Emlékszem, gyerekkoromban milyen lelkesen fejtettem a Füles újságban azokat a rejtvényeket, amikben nekem tetsző nyereményt sorsoltak. Beküldtem, reménykedtem, majd újrakezdtem. A legfájóbb az volt, mikor egy perzsa macskára pályáztam. Hiába.
Apu otthon nem engedett évekig se kutyát, se macskát tartani. Ennek az volt az oka, hogy noha kertes házban éltünk - tehát nem kellett volna a blökit rendszeresen pisiltetni, a macseknak meg a kaparófás kiskedvenc kiemelt szerepköre helyett szimplán az egérfogás is lehetett volna a feladata - , de volt még a születésem előtt egy balul sikerült pulis epizód. Apám szerint "anyád kergette el, mert leszaggatta a ruhákat a szárítóról", a másik oldalról pedig úgy hangzott a történet, hogy "apád nem zárta be a kaput rendesen, mikor hazajött a kocsmából". Hát, őket sajna már nem tudom megkérdezni, hajlok az utóbbi igazságára, de nem mindegy?
Szóval mi gyerkőcök hosszú időn át próbálkoztunk többféle furfanggal, hogy elérjük, a kacsán, libán, disznón, mindenféle tyúkokon kívül legyen már valami simogatnivaló állatféle. (Én a kislibákat is próbáltam simogatni, de akkor még nem értettem, hogy a két libuska, akit nyakánál fogva vittem be a házba anyunak megmutatni, milyen aranyosak, miért nem mozdult, mire beértem velük...)
A nagynénéméknek kismacskái voltak folyton, nyígtunk apunak, de nem hatotta meg. A szomszéd lány kapott egy cuki kis tacskót. Nahahaaaaaaaa, aaahhapppuuuu! Nem.
Maradt a rejtvényfejtés. Ha megnyerem a macskát (ami ráadásul törzskönyves-pedigrés-mittomén), azzal csak nem kerget ki. Már el is képzeltem, amint az élénk tekintetű, de amúgy igen kényelmesnek látszó Küroszi Barbitonnal együtt él kis családunk. Arra nem esküszöm meg, hogy így írták a nevét, de hogy ez volt, az tuti. Ugyanis akkor először hallottam ilyen agyament nevet. Macskának? Ezek hülyék. És hogy lehet az ilyet hívni? Leginkább cicuka. (Hívható még rohadtmacskatűnjinnennek is, de az nem olyan jól hangzik.) Nem nyertem. Pekk.
Aztán volt egy ismerősnél egy halom hörcsög. De azt meg bent kell tartani, meg takarítani ,meg satöbbi. De mikor olyan cuuuhuukihiii... Naaaaaaaaaa.... Nem.
Aztán végül partizánakcióval hazavittünk egy féligfelnőtt tacskókeverék szukát.
De visszatérve a nyerésre, ma már kevésbé romantikus, ábrándos nyereményeket célzok meg. És a rejtvényfejtés művelésével is felhagytam, ehelyett a lottó nyerési esélyeiben csalódva átnyergeltem a kaparós sorsjegyre. Azon belül is egyre, a Szafari nevűre. Itt Afrika rajzán kószál 9 elefánt, őket kell lekaparni, hogy alattuk 3 egyforma összeget látva felvidulhassak: nyertem! Mindig izgulok, vajon bejön-e. Az eddigi legnagyobb nyereményem a mai: 500 pezeta.

Egyik nagynénémék talán tavaly pár millát nyertek, igaz ugyan, hogy öregségükre, de az esély megvan, a remény meg utoljára. Én hamarabb.

Gyilkos hajlam

Nyaranta gyakorta eluralkodik rajtam a gyilkolás hajlama. Az éjjel is így jártam. Azért nyáron, mert ilyenkor vannak betolakodóim. Valamikor hajnali 2 körül felriadtam. Hogy volt-e motoszkálás, vagy csak zsigeri ébredés volt, a veszély közeledtének jóslata, nem rémlik, mindenesetre hirtelen lámpát gyújtottam. A parkettán figyelő matracom sajnos olykor túl közelinek tűnik az ócska, kopottas (nevezzük talán patinásnak) padlózathoz, amely rendkívül jó búvóhelyet nyújt különféle méretű és jellegű organizmusoknak. Ezeket én nemigen kedvelem. De a mostani betolakodó nem háziállatom, hanem ablakon berepülő fekete kitinlovag volt, akit lámpafénynél a matracom fejrészénél sikerült detektálnom. A vérszomj előtört. Én addig itt úgyse tudok elaludni, míg ő életben van és eséllyel pályázhatok arra, hogy az éj leple alatt rámtámad... Igen ám, de ebben az állapotban, egy szál semmiben, védtelenül nem tudok logikusan gondolkodni. (Egyesek szerint máskor sem.) Mi lesz, ha rámugrik? Vagy elrepül, mielőtt lecsapok rá? Akkor félő, hogy egész éjjel éber leszek, egészen addig, míg ki nem dőlök. A gyilkos szerszámot, a papírzsepit megragadtam. Hopp, egy hirtelen (ébredés utáni hirtelenkedést tessenek elképzelni) mozdulattal lecsaptam, egy nyomás, zsepi megemel, bogárka meglepve kótyagosan sétikál, mire egy alapos trancsírozással a zsepi áldozatává válik. Pedig szegényke nem akart rosszat. Én se.

Szegecselt bőr

Teleregényünk papucsvásárlási útmutatója itt és most folytatódik. Meglett a kényelmesebb lapos, nem flip-flop típusú darab, ami mai első hordásával majdnem teljességgel bizonyított. Sose hittem volna, hogy egyszer még szegecselt bőrben fogok járni, de a Vagabond meggyőzött. Az már csak utólag derült ki számomra, hogy svéd illetőségű a biznisz (éljen a skandináv mániám!). Mindamellett, hogy negatív típusú előítéleteim eleddig meggátoltak abban, hogy az üzletbe be is menjek (elsődlegesen az árak és a kiszolgálószemélyzet képzelt nyeglesége miatt), most nemcsak cáfolódtak ezek, hanem jóváíródtak. Bár az utóbbi időben a Promod több üzletében is, az Intimissiben is olyan szinten normális, kedves, kulturált, udvarias stb. stb. eladókkal találkoztam, hogy majdnem Vásárlók könyvét kértem, hogy a pozitívumról beszámoljak, de úgy tűnik, van némi változás a kérdéskörben. Szóval, az Árkádbéli Vagabondba végső elkeseredésem hatására mentem be, ott még nem néztem papucsot, és kint lógtak a százalékjelek.
Jó ómen, hogy az eladó tud köszönni. Besétikálok, s nem támad rögtön hátba, egy leheletnyi szünet után jelzi, hogy ha tud segíteni, szóljak bátran, de nem ugrik reflexből a fenekembe, nem tépi ki a kezemből a polcról levett darabot azzal, hogy majd ő segít, de amikor kérdezek, tisztességesen felel. Sőt, beszélgetünk. Persze, van egy kis rábeszélés is benne, de én makrancos vevő vagyok, csak a rábeszélés nekem aztán nem elég. Két akciós darabot próbálgatok, egy narancsos szandált meg egy világosbarna szegecsekkel díszített papucsot. Utóbbi nyerte a versenyt, tűrhető árban, optimálisan még pár évig látom a lábamon és csak a lábujjrésze kezdte ki a nap végére a lábam, pontosabban növesztett vízhólyagot rám.
A szegecselésről régi diákéveim jutnak eszembe, mikor még a főiskola idején volt egy szakasza az életemnek, amikor néhány rocker társaságában nyomultam. Mondjuk lázadó sose voltam, hacsak nem nevezzük annak a naív jóindulatból fakadó igazságkeresést és az ilyetén eszméért való harcot.

A másik élményem máról: Johnny Dillinger Depp a Közellenségekben. Itt-ott minimálisan untatott, de egy 143 perces filmnek ezt talán elnézhetjük. A zenéje nagyon bejött: Billy Holliday, Diana Krall... Jánosunknak nagyon jól áll a gengszterszerkó, mellényben, klasszikus férfihaj, fegyver, szépséges tarkó (azt hiszem, még mindig erősen tarkomán vagyok), most mit nyáladzzak tovább...?
Ehelyett főztem egy adag zöldséglevest, amiből kihagytam a sót...

Sün

Épp a Városligeti Sörsátor mellől igyekeztem minél gyorsabban eliszkolni, mikor pár méterrel arrébb megláttam valami kis sétáló izét a járdán. Nem láttam messziről, mennyire fürge, meg sötét is volt én meg szemüveg nélkül és izzadságfogó napellenzővel kobakomon.

Közelebb döcögve láttam, hogy egy süni, aki azonkívül, hogy dübörgő lépteimre megriadt és nem tudta, előre vagy hátra, valószínűleg a rám is hatással levő zene elől menekült. Valami csapnivaló társaság az általam amúgy is "kedvelt" Illés zenekar számait adta elő, iszonytatóan tehetségtelenül. Szegény süni, azt hiszi, megmenekül...

Banyapók és Gollam

Azok kedvéért, akik kevésbé járatosak Tolkien Gyűrűk ura témáját illetően, először is tisztáznám, kik a fenti szereplők. A Banyapók nagyjából egy bazi nagy és rusnya pók, amelyik kishíján felfalja szimpatikus hősünket, Zsákos Frodót, a sokakat megmenteni hivatott, veszélyekkel terhelt útja során. Pókfóbiások biztos nem tartják rokonszenvesnek és az ovisok sem valószínű, hogy jelükként a Banyapók motívumát hímeztetnék ovis kelléktárukra (létezik még ez a szokás egyáltalán???). Gollam pedig egy eltorzult, csúf hobbit (törpeféleség, maradjunk ennyiben), akinek elmeállapota és rosszindulata az áhított Gyűrű fogságában vergődik, ami pedig a hatalom ígéretét hordozza magában.
Most, hogy jól megkavartam az ép elméket, elmesélném, hogy is jutott eszembe két bájos pajtikánk. Itt vissza kell kicsit idézzem korábbi bejegyzésem az első emeleti okosnő beázásával kapcsolatban. Szóval kettővel alattam beázott, aztán kicsit szét kellett verni a lakását, mert kiderült, hogy a lakáson belüli őskori főnyomócső adta meg magát. A bontás miatt lett némi sitt is, ahogy az ilyenkor előfordul. Csak néhány zsáknyi. Ezek a zsákok (kezdem azt hinni, ebben a sztoriban én leszek Zsákos Frodó, aki jót akar cselekedni…) ott álltak egy darabig a lépcsőházban, majd hopp eltűntek.

Hazudtam korábban, nem vagyok teljesen naív, így felmerült bennem, hogy talán nem egy konténerben végezték, majd a szeméttelepen, hanem esetleg az én pincémben. Hogy miért pont ott? (Ez tök olyan kérdés, mint a mesében: Hogy kicsoda PomPom?) Azért, mert még az előző tulajdonos idejéből letépett ajtóval és tele hulladékkal találtam rá a pincémre. A ház lakói gondosan oda gyűjtötték a szemeteiket. Erre csak tavaly világított rá az üldözési mániás szenil néni, akit korábban talán Mancikának, most inkább Banyapóknak neveznék.
Korábban nem mentem le ugyan ellenőrizni a pincét, de ma kiderült, hogy jó nyomozó lenne belőlem. A mi kis sunyi Gollamunk (ő meg a beázott okosnő szomszéd, akinek megvan rólam a véleménye) szépen odarakatta a zsákokat. Hát, isten tartsa meg a jó szokását, anyucikáját csókoltatom, és most itt abbahagyom, mielőtt csúnyát írok.
Agyamban a pumpa fel, dühöngés kiad két-három káromkodás és kánikulai futás kíséretében. Azóta azon gondolkodom, hogyan célszerűbb tetemrehívni Gollamot? Lehengerlően, nemet nem ismerve elétárni, hogy vigye a mocskát sürgősen a retkesbe, vagy hozzá hasonló sunyisággal kerülőúton érdeklődni és mintegy mellékesen megjegyezni, hogy drágaszívem, mégis miért piszkítasz más tulajdonába, még ha az igencsak bombasújtott is…? Egyszerűsítve a kérdést: a házmesterné vagy a decens tanárnéni stílusát alkalmazzam? Merthát tagadni fog a szentem, de nekem csak az kell, hogy ne én dobáljam ki azokat onnan…az hogy mit mond, nem érdekel.

Hamupapucska

Lapos papucsot szerettem volna. Kényelmeset. Utcait. Böngésztem a Scholl oldalát is, ahol a jelenlegi modellek közül relatíve kevés minősül szinte mindenhová hordhatónak. A tervező kicsit bekattant és minden modell oldalára felfut egy kis bőr vagy textil, ami a talpra applikálva indul. És majd mindeniknek ugyanolyan a belső talpa.
Kicsit uncsi, de sikerült mégis két darabot találni, ami legalábbis közelít hozzám. Egy kicsit úgy, mint a kutya meg a gazdi hasonlósága. S a végén már nem lehet eldönteni, ki hasonlít kire. Fel is próbáltam ám őket, merthogy az egészségkártyámon pihen a pénz, tehát van miből költeni. De úgy tűnik, hogy mindkét modellt terülő tappancsokra szabták. Olyan hihetetlenül szélesek voltak, mindemellett kényelmesek is, de ettől még nem győzött meg engem arról, hogy a lábamon is marad, stabilan. Mi van, ha rohanok a busz után és lerepül?
Na, röviden lebeszéltem magam róla. Még voltam két másik üzletben is, az egyikben egy Marc szandira akart a legkevésbé sem vendégcsalogató - gyaníthatóan - tulajdonos banya rádumálni. Arról nem tehet, hogy a fogai csámpásak voltak és amikor vicsorgott, csak a ragadozókról szóló dokumentumfilm-emlékeim szivárogtak agytekervényeimbe vissza. De az az agresszivitás, amivel rá akart beszélni, az pont elegendőnek bizonyult. Sipirc kifelé, amíg még lehet...(Kedvenc szlogenje volt, hogy "én azt mondom, nem szabad elszalasztani az ilyet, addig kell elvinni, amíg van...")
A másik üzletben a néni hasonló korú, arca kellemesebb, de valamiért elsőre ugyanúgy nem szimpatikus. De ő hagyta, hogy magamtól bogarásszak, esetleg döntsek, ha akarok. És minden zokszó nélkül kiment a próbára áhított darabért. És nem vágott arcokat, mikor mondtam, hogy akkor talán holnap visszajövök. Igaz, azt se ajánlotta, hogy félreteszi, de ez jobb is így, mert inkább mégsem megyek be érte.
Aztán ma végül vettem egy csöppet sem kényelmes flip-flop típusú, indiai bőrcuccost, ami bűbájosan néz ki, de nem hosszú városi sétákra tervezték, mivel az alig létező sarkával és az én tábornokos-sarokodacsapós járásommal hamar kikészítem magam. De ez majd amolyan lazázós-munkábahordós lesz. Hogy meddig bírja, nem tudom. Hogy meddig bírom, nem tudom. Lehet, hogy nekem is a divat mondja meg...?

Tikitpliz

Egy hónapja már, hogy lejárt bérlettel szambázok a városban. Az első másfél hét alatt mondjuk ritkán jártam metró ill. földalatti közelben, de azután napi rendszerességgel. Magabiztosságom forrása a tudat volt, hogy ott az új bérlet a tokban, a régi mögött, csak kíváncsi voltam, mikor szólnak végre. Egyetlen napocskán múlott, de így legalább nem dühöngök, hogy hiába vettem meg. Pedig kétszer is volt, hogy beszálltak a kocsiba a földalattin és egész közelről olvashatták, hogy bizony még májusi dátummal indítunk, de mégse vették észre. Szégyenszemre, pont a nyálfijú szólt. Saccra 21-22 éves, kicsire nőtt bájgúnár fazon, helyes pofikával, és valószínűleg legalább ilyen helyes, ámde tök felesleges és igen kevés számú agysejttel van megáldva. Egyik reggel, félálomban megütötte a fülem, hogy büszkén dicsekszik előnytelen külsejű 50-es kolleginájának, hogy őrá az összes nő rámosolyog. Mivel reggel nekem a fejemből kilesni is nehéz, mosolyogni még inkább, nem is erőlködtem rajta, inkább átnéztem fölötte. Eggyel több vagy kevesebb úgyis mindegy, nem? Valószínűleg ezt az érzést azóta is kint felejtettem az arcomon, s regenerálom, ha meglátom a nyálfijút. De ma reggel olyan kevesen voltak velem egyidőben a tetthelyen, hogy nem tudtam észrevétlen elsuhanni. Fijúcska mellett libbenek tova. Majd kéri, hogy mutassam meg újra. Oké. Hopp, hát ez lejárt! Én, mint aki nem tudja már egy hónapja, megnézem. (Mivel rossz színész vagyok, ezt tuti nem láthatta a fizimiskámon, de hogy mit látott, az nem is sejtem.) Egy laza mozdulattal s Van másik! felkiáltás nélkül előkapom a ma lejáró cetlit. Ami szintén érvénytelen, mert nem írtam rá a bérletigazolványom számát, de ezt ő már nem említi. Viszont a jelek szerint és kollégáival ellentétben vagy tud olvasni, vagy feltételezi rólam, hogy olyan vagyok, aki csal. Ejnye-bejnye!

Karakán Csávó

Még mindig naív liba vagyok. Nem értem még mindig a dolgot, hogy az embereknek nem barátok kellenek, hanem iwiw meg Facebook ismerősök, hogy nem azért kérdezik meg, hogy hogy vagy, mert kíváncsiak rá… és hogy nem azért hőbörögnek, hogy ez így nem jó, hogy majd a véleményüket vállalják.

A nyelvórán történt. Legutóbb is egy olyan kiegészítő szöveget kaptunk közös feldolgozásra, ami valóban nehéz, nyakatekert mondatokkal. Engem különösebben nem is zavart, bár nagyjából egy évvel később csatlakoztam a csoporthoz, de nagy lemaradásaim nincsenek, sőt, sok esetben jobb eredményeim vannak, mint a többieknek. De a múlt óra után az egyik csoporttárs, aki ritkábban jár, mint jó lenne, csak úgy nyolcszemközt kijelentette (a tanár nem hallotta), hogy ez aztán micsoda nehéz volt. Oké, ezzel egyetértek. Ekkor jött Karakán Csávó (humán beállítottságú, amolyan kutatóféle, aki szeret fanyalogni, de konfrontálódni kicsit kevésbé…vérmacsó, nem?), aki kontrázott. Hogy ő bizony nem érti, mi a nyavalyának kell ennyi fölösleges, használhatatlan szót tanulnunk, mikor az alapok meg nincsenek meg. Én a nagy igazságkereső bekattanásommal mondom ám, hogy akkor talán szólni kéne a tanárnak, nyilván megérti és alakulhat a dolog.

Pitty-potty, itt a következő óra. Én, az igazság bajnoka nem hagyom ám annyiban. Sejtvén, hogy Karakán Csávó nem fogja magától mondani, s remélvén, hogy Csávónk becsatlakozik a bólogatókórusba, belevágok, hogy talán, mi lenne ha…

Karakán, mint kiskorú, aki már tudja, hogy mit szabad és mit nem, rögtön a szél irányába fordulva vizel, mert minek kell itt demokratikusan véleményezni bármit is? És olyan szépen simul a véleménye a másik oldal irányába, hogy nem hiszek a füleimnek. Nem akarok visszakérdezni finoman se, hogy akkor magyarázza már el, mit is értett azon konkrétan, amit a múltkor morgott csöndben, mert ilyenkor elönt a temperamentum. Nem feltétlenül ugrik ki a számon, de ott nyomorog belül, aztán valamikor csak kislisszol. Ma ezt is kifutottam magamból.

Az persze továbbra is megfejthetetlen számomra, hogy a szavak megtanulásához miért kell több házifeladat, ahelyett, hogy leülnének beseggelni, illetve, hogy harminciksz évesen hogy nem bírja az ember eldönteni, mik azok a fontos szavak, amit neki meg kell tanulni ahhoz, hogy akár egy középfokúja legyen, akár csak képes legyen megszólalni az adott nyelven. Erre inkább alszom egyet...

Görkorcsolya meg szakácskés

Huú, picit eltávolodtam az írástól, mert új erőre kapott a régi mániám, a görkorcsolya. Találtam egy vállalkozókedvű párt hozzá, és így egymás mellett botladozva, jókat beszélgetve, teljesen más érzés az utcákon kószálni. Óvatos duhajként, míg mások motoron száguldoznak, addig én megelégszem a 8 pici kerék és az izmaim nyújtotta száguldás élményével. Élvezem, hogy épp csak lendítek egyet, vagy szimplán egyik lábamról a másikra, vagy másikról az egyikre helyezem a súlyomat, és ettől már megyek is. Áldassék a neve annak, aki kitalálta az egysoros görkorcsolyát, meg a zselés kerekeket, amikkel nem olyan vacak élmény ám a korizás, mint ahogy régről emlékszünk…

Persze az aszfalt minősége általában nem túl jó, tele van púposodásokkal, a fák gyökerei is formálják, az autók gyepálta utakon meg szépen vannak ám kátyúk. Épp egy ilyenbe futottam bele hazafelé, valamelyik este. Állítólag ügyesen és méltóságteljesen megyek korival (persze csak hirtelen fékezni ne kelljen, mert akkor csak a lámpaoszlop állhat az előttem elhaladó autó és közém), sötétben meg rendkívül rosszul látok. Már közeledtem ahhoz a helyhez, ahol kénytelen-kelletlen lecsatolnám a pótlábat, mert onnantól mindenféle környezeti akadályok gátolják az ügyes haladást. Szóval 10 méter és jó vagyok. Meg marha büszke magamra, mert olyan pöpecül végigértem az úton, hogy ezek után dupla leszúrt rittbergert is ugrom, ha kell. Aztán utsó zebra, és zöld nekem. Lámpa kicsit távolabbi terepet világít. Útpadka kicsi, nem vész. Majd hirtelen egy fenékgyakorlat, lendületes popsikitolás a mögöttünk jövők tiszteletére, 3,5 malomkörzés előre, 2 hátra, és mielőtt földet érnének a malomkörzés végpontjában megszédült ujjacskáink, meggondoljuk magunkat, egyensúlyunk méltóságunkkal egyetemben helyreállt, törzs megemel, fenék helyére tesz, de azért egy b…….zzzzzzzzzmeg sziszegés izomból kifér még a torkunkon.

Nappal megnéztem az ellenséget magamnak. Jókora hasadék rögtön a zebra elején. Nyekk.

Másik rögeszmém: az 500 Ft-os akciós IKEA szakácskés. Jópár hete az enyém, de az első időszakban a védekezésül előretolt körömkészletemből szeltem alkalmanként kisebb darabokat, de már kezdem érezni, mit akar a kés. És jó. Mi több, király! Vág, nyes, kaszabol, darabol, aprít. Ennyi pénzért ez bőven sok. Néha Stahl Juditnak képzelem magam.