Régen nem írtam, és talán sokáig nem fogok, de tegnap erősen felment a vérnyomásom, és ezt most inkább kiírom magamból, mielőtt mélyebbre csúszik a dühöm. Az igazságtalanság még mindig felizgat, pedig sok téren már egészen buddhán tudok viselkedni. Azonban az arcátlan pofátlanság (van ilyen? vagy minden pofátlanság arcátlan és fordítva?) még ennél is jobban fel tud húzni. Azt már megszoktam ugyanis, hogy az élet igazságtalan, de a pofátlan pöcshuszárokhoz nem tudtam ennyi idő alatt sem hozzászokni.
Piac. Kedvenc zöldségesem szabin, anyukája (?) áll a pultban, de most alig van árujuk, az is zömmel fonnyadó, nem gusztusos. Pár alapzöldséget vettem, és kifelé menet még egy másik pultnál megálltam. Előttem egy ember állt, beálltam hát mögé. A zöldségek tetején két uborka árválkodott, a társaitól távolabb. Jobbról jön egy 50 körüli szőkenő (tudom, nem kell egybeírni, ez itt már fogalom, a jelzős szerkezet főnévként funkcionál). Elnézést, mondja, majd felkapja az uborkákat és ezzel a lendülettel ott is marad előttem a sorban. Talán felelőtlenség részemről, de a zöldségespultoknál állva nem szoktam a végétől számított 1 méteresnél nagyobb körben keresni a sort és itt láthatóan egy fiatalember volt a sor. A szőkenőt nem is láttam. Reggelente előfordul az is, hogy sajátos módon beszűkül a látásom. Ezért udvariasan megszólítottam ezt a nőihölgyet, ahogy egy kedves ismerősöm szokta hívni nőtársainkat. Közöltem vele, hogy hoppácska, itt állok mögötte és én vagyok ám a sor. Láthatóan nem kívánt hozzám hasonlóan bemutatkozni, mire tovább köszörültem a torkom, annyit kiböfögött, hogy ő is itt állt a sorban. Beszédes kedvemben voltam, hát szóltam, hogy itt bizony nem állt. Mire ő tromfolt, hogy hát az uborkák voltak hivatva jelezni, hogy ő bizony itt áll. Mondom, nagyszerű, közben megjárta a fél piacot, frankó. Érvelése csodás volt, már-már szürreális, hisz addig úgyse kerül sorra, mondja ő, míg a fiatalemberrel foglalkoznak. (Veretesen logikus, legközelebb alighanem alkalmazom.) Erre csak cifra szavak jutottak eszembe, ha jól éreztem, a fejem vörösödött, a vérnyomásom az egekben. Ekkora suttyó tahót még nem nagyon sodort elém az élet. (De, biztosan, csak hátat tudtam neki fordítani, most is azt kellett volna.) Annyit böktem ki, hogy gratulálok. Persze eszembe jutott még így az anyák napja küszöbén, hogy pár jó szót küldjek a kedves mamának, meg hogy mit csináljon otthon az uborkákkal, de alapvetően feszítő dühöt éreztem. Hogy legszívesebben megtépném a festettszőke haját. Olyan volt, mint a rajzfilmeken, mikor a pukkancs szereplőt egy nála sokkal erősebb valaki kisujjal féken tudja tartani, mikor a kis pukkancs erőlködik, egy helyben pörög, de esélye sincs. Mikor végzett, teljesen elborult aggyal kicsit ráfordultam őnaccságára, hogy érezze a törődést (szégyellem, de ha ezt se teszem, menten infarktust kapok), mire ő végre elszánta magát és bemutatkozott: Hülye Picsa.
