Gurmé

Leszállás előtt figyeltem fel arra, mit csinál. Előtte észrevettem, először azt hittem, cigány, de utána nem voltam benne biztos. 

Apám nyaranta mindig annak nézett ki,a fekete hajával, csak épp akkor volt vicces, mikor behuppant a nagy meleg, és habtestéről leemelte apám a nyúlott pólót. Az továbbra is rajta maradt. Ott volt a nyoma a nyakkörnek, az ujjaknak. Alatta a hófehér bőre. Emlékszem, milyen aggodalmat okozott akkor, hogy az én apukám vajon cigány? És akkor én is az vagyok? (De akkor félcigány, mert anyu nem az.) Egy fekete hajú és sötét bőrű ember gyereke. Aztán jött a tél. A haja fekete maradt, a bőre kifakult. Ott is, ahol a nap érte nyáron. Voltak cigány barátaim (igazából csak egy, a többiek csak osztálytársak voltak), de azért annak mégse örültem volna, ha én is az vagyok. Még ha csak félig is.

Emberünk meg ült és kissé elnyílt szájjal olvasott valami újságot. Oldalról már-már széles mosolynak lehetett látni. Koszos kertésznadrágban volt. Rászáradt az anyagra a fehér festék. Koszos, de legalább dolgozik. Valahol. Valakinek. És csak ekkor láttam meg, mit olvas olyan lelkesen. Valamilyen gasztroújságot, képekkel illusztrált receptekkel. Hogy azt főzi-e ő vagy az asszony, vagy csak fantáziált az ételeket lengén mutogató képeket lesve, kéjencként, nyálát csorgatva, élvezettel...nem tudom. Lehet, hogy így vacsorázott.

Cúf, gonosz gyógyszerésznéni

Az égésemet kötözni kell. Alapesetben nem tartok itthon semmi géz típusú terméket. Ahhoz, hogy valahogy egyben maradjon a cucc a mancsomon, kell némi ragtapasz is (régen anyu összekötözte a végét, két ágra bontva, de ez a mostani géz nem bírja, naja, már a géz sem a régi...). Bementem a gyogyótárba az Oktogonon. Mázlimra épp a helyes, szőke fiúcskához kerültem, aki mosolyogva fogadott, lelki békém rendben. Kértem a cuccokat. Közben a másik pénztárnál a lakkozott hajú ötvenes nőci épp külföldieket szolgál ki. Jól érthetően, hangosan mondja magyarul, hogy az, amit keresnek, itt Magyarországon nem kapható. Odaszólok a külföldinek, beszél-e angolul. Az arckifejezése annyit mond, ne túlozzunk. Annyit csak megért, hogy nincs. Mire beszól a banya, hogy ezek oroszul beszélnek, angolul ő is tudott volna segíteni. Mondom neki, bocs, és visszamentem a mosolygó fiúcskához, aki szerintem nagyjából ebben a kedves hangnemben részesül egész nap a főbanya szeretetében.

Ria, ria, kálvária

A hülyeség néha tényleg fáj. Tegnap óta fáj egészen konkrétan. Azt már megszoktam, hogy a gépem és a telefonom helyettem akarják eldönteni, én mit akarok, nehogy már a kávéfőző is ezt tegye. Ereszd ki a gőzt! Első rossz lépés. De inkább ne a kezemre. De ha már oda, akkor tegyünk valamit, menjünk le legalább az éppen rendelő céges dokihoz. Ez volt a második hiba. Ugyanis a manójellegű, valamihez biztosan értő, de égett sebekhez kevésbé szakavatott, ámde a nőket kedvelő, ezért nagyon segítőkész dokibácsi kiokosított. Meg persze a bajomat is ellátta (bár ne tette volna). És feltétlen hívjam vissza, mert egy kollégájánál kér nekem időpontot. Mire? Hát, hogy ezt meg kell jobban nézni, addig meg vegyek kenőcsöt.

Feltétlenül "elfelejtettem" hívni, de nem úgy ő. Menjek le 10 perc múlva. Lementem, elmondta, kit keressek holnap, hol találom. Ő égési specialista. (Azt a neten láttam meg, hogy plasztikai oldalról specialista. Többen viccelődtek is velem még tegnap, hogy jól figyeljek, nehogy két jókora mellet műtsön ott nekem hüvelykujj helyett.)

Ma direkt emiatt léptem le korábban. Harmadik hibás lépés. Ugyanis a dokibá a kórház szerint szabin. Ha már úgyis nekiindultam, akkor nézzük meg a kerületi rendelőt. Sebészet. Egy mozifilmnyi várakozás, és egy rendkívül lehangoló, öngyilkosokról és nyomasztásról szóló novellacsokrot olvasgattam közben. Telibe találtam. A doki kellemes meglepetés, kimért, de amikor zavaromban a jobb és a bal kezem összekeverem, jókat vigyorog, én is, a gőz által lecibált bőrt levágta, végre kaptam egy rendes kötözést (az a típus, amit nem szabad, h víz érjen - attrakcióóóó -, kenőcsöt ő is írt fel, és ha nem javul, még a héten kontroll.

És a nap végére a fejem is beállt, ezen most már csak az alvás segít majd. Kivételesen nagyon korán.

Az a baromarcú

Nem tudom, ki volt az a csökkent értelmű, baromarcú, akinek ma délután kedve szottyant a mozgólépcsőt puszta vidámságból leállítani. Épp léptem le róla, szerencsére csak egy picit meginogtam, de egy srác óriásiakat puffanva hömpölygött pár fokot. Felállt utána, de nem csodálkoznék, ha lett volna valami komolyabb baja.

Hagyom megtörténni a jót

Az ezoterikus énem jól elásva létezik bennem. Nagyjából pont annyira mélyen, mint amennyire az istenhit és a vallásosság. Ezek stresszhelyzetben és vészhelyzetben jönnek elő, onnan nagyon, nagyon mélyről. A mostani annyiban tekinthető vészhelyzetnek, hogy egy hete kripli vagyok (deréktáji fájdalmak, ülés és járás közben teljesen random előtörő nyilalló érzés. Kihívás zoknit és csizmát húzni, csak úgy, hipp-hopp hajolgatni, mint nádszál a szélben, de én már egy nyugodtan eltöltött, fájdalommentes forgolódással tarkított éjjelnek is örülnék.

Ez persze nem elég, hogy ne érezzem, hogy hanyagolnak, elindult egy torokfájás, kapart pár napig, az éves mézfogyasztásom felét abszolváltam, a maró érzés megszűnt. Azóta könnyezik a bal szemem, az örökös tüsszentési inger miatt, ami az esetek 80 százalékában nem végződik happy enddel, az orromat viszont csavarja és a könnycsatornáim is aktivizálja, de jobbára csak az említett bal oldalon (életemben talán először nem a mozin elérzékenyülve pityeregtem, hanem a megfázástól). Ha néha mégis tüsszentek, az akkora, hogy bármelyik férfiember megirigyelhetné. Sokszor csak állok és pislogok utána, míg új erőre kapok.

A könnyezésnek és orrfújásnak hála az arcom több pontja ki van pirosodva, száradva. Hiába kenem popsikenőccsel, mert persze pont akkor kell kifújni az orrom ismét, így letörlöm a zsepivel a krémet azonnal.

De hogy a lényegre térjek, meg a címre. Ez a mai napi ezoterikus üzenetem volt. Mivel már szinte túlvagyok a napon, aminek jelentős részét itthon töltöttem, a mérleget kénytelen vagyok levonni. Egy dologra vonatkozhat csak a címbeli üzenet. Elmentem gyömbérért (pont mielőtt megvettem volna a leárazott boyfriend-pulóvert - a.k.a. olyan nagy, mintha a pasidé lett volna, de ennek a pasinak igencsak csenevész karja volt, mindegy, legalább szép színe van a pulcsinak), és épp kószálok a sorok közt, elgondolkodom, vegyek-e baked beans-t, mikor látom, h valaki ott kószál és ha megállok, ő is megáll, ha elindulok, ő is. A paragép ilyenkor beindul (persze, vízilabdás alkatú fiatalemberek esetében talán nem ekkora ellenérzés generálódott volna, maximum nem feltételeztem volna, h hozzám beszél azzal a vállszélességgel), de akkorra már meg is szólalt az illető: az igazi kretén, gyaníthatóan magányos, de legalábbis az elméje kicsit zavart, a tekintete is, kezében egy kis dobozos tej. Megkérdezi, mondhat-e valamit, bólintok, elmélkedik a zacskós tejről meg a dobozosról, hogy melyik környezetbarátabb, és hogy ugye én is zacskósat szoktam venni. Mosolyogva kiábrándítottam, hogy nem, nehogy már azt higgye, hogy végre talált valami közös pontot kettőnk közt és már jöhet is a következő téma. Háááát, ettől egy kicsit jobbra számítottam.

Milyen?

Mielőtt elfelejteném vagy szépíteném, ha a mai napból kellene kiindulni, milyen is lesz 2013: csöndes ébredés, egy régi barát telefonja, aki frissen szakított legutóbbi kapcsolatával és most már rámér (cinikus vagyok, de azért így is örültem a hívásának), a frissen száradt ruhák vasalása, pakolása után bűbájos dvd sokadik megnézése (nem az Igazából szerelem volt, azt Karácsonykor néztem utoljára), gyertyafény, füstölő. Hosszas viaskodás magammal, miután futás, az első 5 perc után beállt az ideális utazósebesség és a hőmérséklet is optimalizálódott. Közben elkezdett szemerkélni-majd-nyomban-elállni a hó (ezek szerint csapadékos futásaim lesznek), de ugyanúgy, ahogy pénteken az utolsó azévi futásom, ez is nagyon jólesett. Kis lencse, sajtos stangli, és blog. És vidám hírek elszabadult emukról.