Szotyi

Esik, két napja. Ónos és sima, néhol leszakad a magasfeszültség, máshol törik egy-két ág. Üljön át egy másik valóságba. 

Bementem a kis üzletbe, nyugdíj közeli korú hölgy a pultban, egy vásárlónak meséli, hogy milyen isteni dolog nagymamának lenni, és csak az a kár, hogy a kisunokák már nem is olyan kicsik. Egy rövid ideig egyedüli nézelődő voltam, a hölgy kedvesen megkérdezte, hogy segíthet-e, de nem volt nyomulós. Megköszöntem, mondtam, hogy csak beugrottam, majd megjegyeztem, hogy jó volt hallani, amit mondott. Majd jött egy újabb vásárló, aki sürgősen sálat akart a férjének, mert az összeset kidobta. A hölgy mondta, hogy sál az nincs, de pár centi polárból hirtelen barkácsol neki egyet. Nem tudom, belement-e a nő, mert hamarabb eljöttem, de túl sok fogalma nem volt arról, mit is akar.

Hazafelé, tömött villamos, felszáll két szotyizó cigányfiú is. Pont kettőjük közé kerülök. Mondom az egyiknek, cseréljünk helyet, épp keringőzünk egymás körül, mikor egy ott álldigáló utas a csuklóm után kap, hogy vigyázzak a táskámra. Hirtelen annyit nyögök csak ki, hogy "tudom". Hogy csak képzeltem, hogy a telefonom majdnem kint volt a zsebemből? Mindegy, megvan minden, de tényleg esélyes volt, meg eléggé sablonosan fogtak közre a fiúk.

Angol kabát

Négyeshatos. Leszállnék az Oktogonnál. Előttem az ajtónál egy néni szerencsétlenkedik, ami nem csoda. A néni vagy 140 centi, van nála egy hónaljig érő bőrönd, kötéllel kipreparált füllel, egy 70-es évekből származó női kézitáska, nagyobb méretű az is, meg egy szatyor. Keze meg csak kettő. A kézitáska az ülésen, hát megfogtam, hogy segítek. Jó nehéz. A néni leszáll és szól valamit, kikapcsolom a zenét. Mondja, hogy van egy angol kabátja, de ő már nem azt hordja, azt szívesen nekem adná, mert olyan jó vagyok. Mondom, adja egy hajléktalannak, nekem van kabátom. De ő nem is tudja kinek adja. Itt is van nála a bőröndben. Nincsen neki senkije, akinek odaadhatná. Megbeszéltük, hogy másnak jobb lesz az, de mivel továbbra is csak két keze van, a bőröndöt elkezdem cibálni, hogy kicsit segítsek. Mi az ördög ilyen bazi nehéz benne? Egyáltalán, hogy a fenébe bírja ez a pici öregasszony?

Nem tudom, hogy vajon csak szenilis volt és a család otthon izgult érte, esetleg hajléktalan lett, vagy igazából eladni akarta a kabátot, csak nem tudta, hogy hogy is mondja.

Záródik

Földalatti. Nagyi ül a vagon elején a szemközti ülésen, menetirányban. Mellé beállítva a babakocsi, benne uncsigyerek. Mellette-jobbra szemközt anyuka. Megáll a metró a megállóban. Nagyi erőltetett lelkesedéssel mutogat a gyerek orra előtt, hogy nézzen már oda, ott az attrakció, nyílik s záródik az ajtó. A gyerek, mivel eleinte nem érti, mit őrjöng a nagyanyja, csak tekintget kuszán, s mire az ajtóig csavarodik a nyaka, már ősidők óta bezáródott és az égvilágon semmit nem lát. Nagyi a következő megállónál is folytatja ámokfutását. Gondolom a saját gyerekeit lenyűgözte a jelenség, így joggal feltételezi, hogy az uncsi is elájul. Úgy a negyedik megálló után eléri hisztérikus hiperaktivitásával, hogy végre látta is a gyerek, miről van szó, de hogy mit fogott fel belőle, azt nem feszegetném. Kicsi még. A hülye szülőnél talán csak a hülye nagyszülő lehet rosszabb.

Csapó egy...

Budapesten állandóan forgatnak valamit, én meg folyton belebotlom ezekbe. A belvárosban dolgozva hol lila tehenet terelgetnek egy reklám miatt az elegáns kövezeten (nem is értem, miért festették be szerencsétlent, mikor digitálisan minden probléma nélkül lehetne lila), hol bollywoodi produkcióval lepik meg a mit sem sejtő irodistát, majd még hetekre jut emlékeztetőül a szétszórt csillogós szemétből.

Van, hogy az Andrássy úton bóklászva lesz gyanús a sok konténer és a feltűnő világosító cuccok, máskor meg a Ligetben terelgetnek el a megszokott utamról, mikor épp kísértet járta vidéknek álcázzák a Vajdahunyad vár környékét. 

Most épp fagyiztam és nem akartam vele metróra szállni, így az Oktogontól kicsit sétáltam. Azt hittem, a Körönd felé sokasodó tömeg a leégett ház miatt van, vagy esetleg kikattant a metró és pótlóbusz jár. De közelebb érvén már látszott, hogy nem erről van szó. Gondolkodtam, megkérdezzek-e valakit, szabad-e ott átvágni, de senki nem akart megállítani, így hát mentem előre. Ácsorgó emberek, libériás, fekete srác, valami inasfélének álcázva. Két libajellegű nő. Egyikük megszólal: Szerinted ezek igazi emberek?

Visszáru

Néhány alkalommal már leírtam, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek és nem vásárlónak. Ettől függetlenül előfordul, hogy hülye vásárló vagyok, de akkor is normális bánásmódot kérek, meg minimum udvariasságot. Cserébe én se bunkózok.

Jópár hete vettem az ECCO boltban leárazott cipőkét és rábeszélt egy marha jó fej eladó a saját márkás cipőtisztító csodakencére.

Azóta próbáltam elhinni, hogy ez jó, de csak nem sikerült, mindenesetre elkönyveltem egy kétezer forintos pénzkidobásnak. Azért néha használgattam, de csak a lelkem megnyugtatására, hisz a sima vizes kendő kb. ugyanennyit tett volna. Mígnem egyszer csak elkezdett beragadni az adagoló, ami habot képez a löttyből. Az adagoló, amit egyébként sem bírtam egy ujjal megnyomni, ha pedig két kézzel nyomtam, képtelen voltam a habot irányítani, így a fél fürdőszoba cipőpucolós lett, ahol nem vettem észre, ott olyan is maradt. Aztán meguntam és eldöntöttem, visszaviszem a boltba.

Ennek ma volt a napja. 

Odamentem az eladókislányhoz, mondtam mi a problémám. A kislány elmondja, hogy ezt tudják, de ha lecsavarom az adagolót és a cuccot ráöntöm egy rongyra, tökéletesen működik. Erre én mondom, hogy bizonyára, csak épp kétezer forintért nem vennék olyan tisztítót, amit sufnituninggal megbolondítva tudok majd csak használni. A kislány erre hátramegy a kicsit idősebb kollégához, aki épp eszik, kijön a raktárból és két rágás között megosztja velem, hogy igen, ismerik a problémát, ez ilyen. Ő is elmondja, hogy kellene nekem, fantáziátlan vásárlónak használni. Elmondom neki is, lassan, tagoltan, hogy ez nem igazán szép történet, főleg ha tudnak is róla, hogy ez hibás termék. Kérdezem, mit csináljak a szajréval? Mi lenne, ha visszaadnák a pénzt? Mire az evős kijelenti, hogy ezt nem veheti vissza, mert ez már használt. (Szerencsére nem voltam temperamentumos kedvemben, a múló fülfájásomból lábadozva kissé bénultnak érzem magam, így gyomorból nem kérdeztem vissza, hogy mégis, mit gondol, hogy jöttem rá, hogy nem jó az adagoló, és hogy ez az én hibám-e és talán erős nézéssel kellett volna kitalálnom, hogy vacak a cucc?) Ő csak cserélni tud. És mi van, ha az sem jó. Nem mindegyik rossz, de nem lehet tudni melyik. Nagyszerű. Akkor elviszem a cserét, mondom, bár a cuccal egyébként sem vagyok túl elégedett, de elsődlegesen nem emiatt jöttem. Erre az evős bedurran, hogy akkor adják vissza a pénzt és kész. A kislány visszáruzik, az evős meg ráfirkál a cipős jótállásra. Jelzem neki, hogy épp a cipőére ír, majd ő indulatosan kioktatja a buta vevőt, hogy mivel nem adnak a tisztítóhoz külön papírt, ő is tudja, mire ír. Ezt minimális kajával a szájában, még mielőtt lenyelné. Ezt nem kommentáltam, mert nem volt kedvem hisztizni, de a mai személyzet nem igazán öregbítette a cég hírnevét.

Apa kocsit hajt és vásárol

Akik miatt áll a sor.

Apa1. Vagy inkább díszhím1. Galléros pávián. Tarkopasz. A feje és a nyaka már-már a teljes összeolvadásban, igazi zsírnyakát a galléros póló felhajtott gallérjával igyekszik leplezni. Igyekszik, de azt a zsírtömeget nem egyszerű ám eltüntetni. Csak a szóváltásra figyeltem fel. Nem biztos, de mintha anyjuk kártyájával akart volna fizetni, de a galád pénztáros nem engedte. Többször emlegette, hogy ha ő Kovács Béla, akkor ez és ez megtörtént volna-e. Nem hagyták vásárolni, állítólag a csaja valahol a plazában dolgozik.

A másik, konszolidáltabb, értelmiségi. Kis okos szemüveggel, kissé konzervatív, de fiatalos és jó minőségű ruhákban. Saccra olyan, aki borból is tud minőségit választani, van neki otthon nespressoja. eljár squasholni és a füvet általában az após nyírja a kertjében, az öreg már ráér és örül, ha elfoglalja magát. Valami bagettfélén vitáznak, a pénztárnál derül ki(?) ugyanis, hogy az általa 49 forintosnak hitt cucc vélhetően jóval többe kerül. (A legprosztóbb műsajtos izéke is 70 körül lehet, miért egy jobb minőségű bagett lenne olcsó...) Ő bizony annyiért meg nem veszi, nehogy már. (Anyám, az egyszerű iskolázatlan nő, ha már összetapicskolta volna, akkor is kifizette volna a drága árat érte, ha az utolsó fillérkéit költötte volna rá. De ez a pasi nem az anyám volt. Szerencsére.)

Híg lé

Ezerszer megfogadtam már, hogy soha többet nem megyek ilyen helyekre. Előítéleteim vannak az ilyen akciókkal kapcsolatban, majd ezek szépen tényekként igazolják magukat. De valahogy nem az enyém volt a tegnapi délután. Ahová először akartam menni, ott hosszú sor fogadott, és még el akartam menni lúdtalp betétet cserélni. Fogtam egy Pesti Estet, elsétáltam a Nyugatihoz, ahol nem rohantam a villamoshoz, hagytam elmenni. Talán nem kellett volna, hosszú percekig semmi. Épp kezdtem meggondolni magam, hogy hazafelé veszem az irányt a szemközti megállóból, hagytam elmenni a villamost ott is...hosszú percekig semmi. Végre, mikor már jókora tömeg gyűlt körém, bejött a sárga hernyó. Ahol épp álltam, alig volt kapaszkodó, épp egy idősödő pasi támaszkodott a kapaszkodónak teljes háttal, én meg a feje mellett tudtam épp kapaszkodni. Persze őt nem zavarta, hogy a fülében jár a kicsavarodott kezem, én meg gondoltam megkérdem, megengedi-e, hogy ott kapaszkodjak, értve ez alatt, hogy méltóztassék nem nekitehénkedni a teljes kapaszkodónak. Mire egy mosolynak látszó valamivel a képén közölte, hogy nem, mert ő meg ott támaszkodik. Valami olyasmi volt az arcán, mint némelyik dilinyós David Lynch figura arcán, valami éteri, mindentudó, önelégült vigyor. Tehát nem a hátát pihenteti esetleg a gerincműtéte után, hanem neki ott tetszik épp kellemetlenkedni. Majdnem elküldtem az anyjába, persze bazi dühös lettem, de csak annyira futotta meglepetésemben, hisz erre a felemás reakcióra nem számítottam, szóval csak annyit böktem a hólyag felé, hogy gratulálok. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy ne kívánjunk neki rosszat, mert visszaszáll, mindenesetre azért remélem, lesz még egyszer olyan állapotban, helyzetben, mikor rá lesz szorulva más jóindulatára, de azt nem kapja meg, sőt.

Ezek után döcögtem hazafelé, s gondoltam, mégis teszek egy próbát, és a kézműves fagyi napján veszek egy akciós fagyit a Mexikóinál. Persze itt is sor volt, hisz hát akció van. Nem különösebben a rászorultság, inkább az apropó miatt maradtam a sorban, meg mivel már reggel óta erre vártam, egyszerűen tök csalódtam volna, ha nem ettem volna. A sor bazi lassan haladt. A Szaharában gyalogolni sem lehet kínosabb, mint egy ilyet kivárni. Pedig annyira nem voltunk sokan, csak mint kiderült, nem a megszokott eladók árultak, hanem vélhetően a tulaj. Tetű lassan. Félig bezárt kiadóablaknál. Az egy dolog, hogy meglehetősen olvadt volt a cucc, mikor megkaptam (még akár érthető is, ha nagy forgalom volt aznap és nem volt ideje átfagyni, de ki tudja, ez volt-e az oka), kiderült, nem is abban az összeállításban kaptam a három (2,5) gombócot, mint ahogy kértem. Profi megközelítése a ne bukjunk sokat az akcióval hozzáállásnak. Pedig ezerszer megfogadtam, hogy ilyen hülyeségekért nem állok sorba.

Mamik

Mami 1

A piacon kódorgok, a lassan kígyózó tömegben csak lassan araszolva jutok előre. Egyszercsak a vádlimba vág valami. Hátranézek, mögöttem egy kőkorszaki, masszív fémkerettel bíró, igazi világháborús banyatank. Följebb emelem a tekintetem és mögötte a kőkorszaki, masszív kerettel bíró, igazi világháborús banya. Mami. Nem, ez egy boszorkány volt. Időközben ismét találat érte a vádlimat. Erre a legszelídebb szobakutyából is előbukkanna az emberevő szörnyeteg, hát gondoltam, jó csúnyán ránézek erre a szegény, szánni való, elesett és istápolásra szoruló bűbájos nyugdíjas nénire (aki a villamoson az üres ülőhelyért való sprintben is győzne). Közben, ahogy ránéztem, közli, menjek már előle, hogy tovább tudjon menni. Mire enyhén indulatosan szóltam neki, hogy mennék én is előre, ne aggódjon, de nem tudok gyorsabban és ezen az sem változtat, ha megint nekivágja a kocsiját a vádlimnak.

Mami 2 

Hosszú, ősz haja copfban. Meg-megáll. Előzöm. Megáll és néz az ég felé. Megkérdezem, minden rendben van-e, rosszul van esetleg. Láthatóan máshol járt az agya, megrezzent, feleszmélt, rám mosolygott, megköszönte a figyelmességet. Csak elgondolkodott és a fák lombjában gyönyörködött. Akkor jó.

Továbbmegyek, s épp az előtt a ház előtt járok, nyomomban a nénivel, ahol évek óta nagy számban tenyésznek a macskák, és a dudva meg a dzsumbuj uralja a kertet. Megbeszéltük a nénivel, hogy milyen buta dolog ennyire nem törődni vele, hogy a szelektív kukákba a bunkó házbeliek mit és mit nem dobálnak, hogy milyen felelőtlenek az emberek.

Kamp(f)ány

Bosnyák téri piac. Ahol megszépül a köztér, hála az áldott jó polgimesternek. Ahol a kezdettől fogva toronytalan templom is befejeződik, némi áldással kísérve. Ha nyugdíjas lennék, lehet én is tátott szájjal járnék a frissen, gondozatlan fű helyére rakott (hamarosan gondozatlan és elkoszolódó) díszkövön, és ámuldozva lesnék az ég felé (nem a repülőket sasolva), sűrűn vetve a kereszteket.

Nem vagyok nyugdíjas, így nem kapok alamizsnát sem a szájtátásért cserébe, sajnos 18 is elmúltam, így a mozijegyemet is magamnak kell fizetni. De piacra járó háziasszonyként (vagy mi?) még mindig esélyes vagyok pártjaink figyelmére. 

Kampány van, ez egyet jelent azzal, hogy a piac főbejárata előtti járda csurig van a pártokkal. Ha utamba állnak, lehet az szimpatikus párt vagy törekvés is, legszívesebben ráordítanék, hogy kotródjon innen, menjen oda politizálni, ahol nem zavar bele a mindennapomba. De persze, ez épp a cél, hogy írd alá, higgy neki, ne kerüld ki (nem is tudod). 

Kifelé jövet, előttem egy fiatal nő töri az utat, én meg lépkedek mögötte, kihasználva a segítségét. Belekerül az összefogásba, kerülne jobbra, balra, míg valamit vakkant az előtte bénázó pártfunky néninek. Az odébb áll, a nő kikerüli és folytatja útját, nyomában én, mögöttem a néni meg hőbörögve szól a nő felé, hogy talán válogassa meg a szavait.

Még igaza is lehetett, és nem is hallottam, mi jött ki a nő száján, de akkor sem értettem egyet a nénivel. Ne szambázzon a zebra fél méteres körzetében, ahol sem neki, sem a többi pártosnak nem kellene pattognia, a felállított sátrakat és molinókat pedig szívem szerint hajítanám a szelektívbe.

És én még többé-kevésbé tudatos választó vagyok (már amennyire a kétségbeesés kellő motiváció egy eltökéltnek szánt döntés meghozatalához).

Április 4., kedves ünnepünk... nekem már ennyi is elég, hogy harminc évet fiatalodjak. Nem ilyen lovat akartam...

Belgák a föld alatt

Kora délután a kisföldalattira egy kupac belga (?) szállt fel, inkább fiatalok, néhány felnőttel.

Egyébként is zajosak voltak (csak fiúk), de minden egyes megállót hangos kórusban jajongással üdvözöltek. Legalább vicces volt az út. Azt nem tudom, minek (vagy mitől) örültek ennyire.

Rámjött az ötperc

Nem vagyok IT fenomén. Evvan. Naiv felhasználó vagyok, aki azért nem hülye. Egy csomó mindenről gőzöm nincs, ami technika, de rühellem, ha hülyére vesznek és szarnak a fejemre. Mint az egyik IT-s kolléga. 

Ő az a fajta, aki bágyadt zen hangon füledbe zümmögi a helpdesk túlvégén, hogy az, amit te elgondoltál, az valami mézgaaladári csúcsjövő talánterméke lesz és a mostani számítógépek ennek még nyomába sem érnek. Mindezt úgy képes állítani, hogy mondom neki, hogy édesegyetlenem, az én otthoni gépem megugorja nekem a tripla leszúrt rittbergert is. Rá ez nem hat, szenvtelen hangjával képes ugyanazt az ökörséget állítani, egy fokozattal még lassabban beszél (hogy jobban megértse az a pindurika nem informatikus agyad), mint a kazettában a megnyúlt szalag. Türelme kifogyhatatlan és felszíni nyugalma ellenére érezni rajta a belső tűz lángnyelveinek nyaldosását, hisz voltaképp ő igazi IT-guru, aki imádja a szakmáját (pech, hogy a telefonjaimmal belezavarok a jó kis rutinjába, ami gondolom két játék között egy hátvakarás). A meditációs szövegek felolvasói tanulhatnának higgadtságából.

Ma olyan történt, hogy kollegina küldött nekem egy emailt, ami egy laza 6 perces kitérő után érkezett el hozzám. Bár a két gépünk egymáshoz igen közel van, de ha jól sejtem, ezek még nincsenek felvértezve modern korunk boszorkányosságával, a blutusszal, így nem is feltételezem, hogy a távolság vagy annak négyzete bármilyen logikai kapcsolatban lenne az email által megtett úttal, vagy annak idejével. Szimplán csak ránézek a naptárra és aszondom, hogy hopp, hogy telik az idő, már 2014 van! Ejha! Felhívom a kollégát, hogy megkérdezzem, vajon a nyüves és sokat szidott szerverünk okolható-e ezért a cselekedetért. Zen kolléga belebúg, meghallgat, majd ahelyett, hogy azt mondaná, hogy hát igen, sajnos tényleg elcseszett a szerverünk, marhára nincs kedvünk vele foglalkozni, meg úgy egyáltalán melózni, mert bár jól fizetnek minket, de ennyi pénzért így is jól megvagyunk...nos, őszinteségi roham helyett felteszi a leghiggadtabb idegorvosok által is megirigyelt kérdést:

- Sokallod az 5 percet? (Neki 5-6 percet mondtam és mivel közhasznúak vagyunk, gondolom nettósította automatikusan.) 

Erre olyan szinte kezdett el a búrám főni, hogy kértem, most azonnal tegyük le, és miközben a hangját hallottam a távolban elveszni, a kagylót egyre csak közelítettem a készülékhez.

Nem, nem sokallom az öt percet bogaram, de ez a buddhistákat is megszégyenítő hidegvér az egekig tornázza a vérnyomásomat.  Ennyi idő alatt megírom kézzel, borítékolom, feladom a főpostán és sürgősségivel meg is kapom. Remélem, lesz olyan 5 perc, amit elég hosszúnak érzel ahhoz, hogy belásd, egy perc is bazi sok.

Isten mensch

Itt a tavasz, meg Valentin Bálint. A tél meg itt se volt. Futok. Fúj a szél, de még az is meleg. Mivel egyértelműen nem tudtam meg, hogy végül ma volt-e a tízmilliószoros nap, így igyekeztem a gondolataimra ügyelni. Futás közben nem is nagyon kellett, ma megint erősnek érezhettem magam. El is kalandoztam.

Séta hazafelé. Szemközt két nő zökkent ki a gondolataimból, először kicsit meg is tévesztettek, de amint rájuk néztem és megálltam, már tudtam, mi lesz a beszélgetés tárgya.

Mindkettőnek fülig ért a szája. Természetellenesen. Ember nem kérdezi meg így, hogy merre van az Uzsoki kórház. Akkor viszont ha nem ez, és nem is a nemzeti dohányboltot keresik (amiből kapásból 4 db van 200 méteres körzetben), egyetlen céljuk lehet. Téríteni. Bezony ám!

A fiatalabbik állt hozzám közel. Fogkrémreklám szélességű mosolyával fordul felém:

- Jézus K...

Reakcióm szélsebes, hisz nem lenne jó, ha a rámizzadt és büdös ruhák miatt pont a lelki épülésem döntené romba majd ágyba a testemet. Ezt olyannyira életszerűen képzeltem el, ráadásul végigfutott agyamon a fogadalmam is, miszerint az idei adag betegséget már az elmúlt hetekben letudtam, így hát szabadjára eresztettem agysejtjeimet, csak keverjenek össze néhány szót, ami megteszi válaszként, majd hadd büfizzem fel.

Érzelmeim pontosabb kifejezése végett, s hogy a jelentés kellő cizelláltsággal legyen árnyalva, némi modern tánc elemekkel egészítettem ki a performanszomat. Szinkronban megemeltem két karom, pont úgy, mint amikor felszólítják az embert, hogy fel a kezekkel!,  csak az adott szituációhoz mérten egy erőteljesen gyorsított tempóval, szinte felcsaptam a két kezem és kiejtettem a számon a következő szavakat:

- Isten ments! - s hihetetlen tempóban magára hagytam a mosolybajnokság közönségkedvenceit.

Pár lépés után fel kellett röhögnöm a saját reakciómon, annyira kattant volt. Tényleg nem tervezek senkit a nézetei miatt bántani, de ha intézményesen szeretnék valamibe csimpaszkodni, majd elmegyek a megfelelő helyre, ha kell, fizetek is érte. Eddig kibírtam nélküle is, reményeim szerint ez a továbbiakban is így lesz. Ha nem, az se gond, de majd akkor magamnak keresem a bajt. A hitemért is meg akarok küzdeni, ne kínálják nekem tálcán (27% ÁFA-val). A hazafelé vezető út maradékán már nekem is fülig ért a szám. A szemem meg könnyezett a nevetéstől.

Frissen mázolva

A nemrégiben átadott, felavatott, megszépült(?) Ferenciek terén az új zebra máris úgy néz ki, mintha legalább a nyolcvanas évek óta kopna, és csak kopna...

Biztos akad reális magyarázat - pl. hogy az építkezésben részt vett tehergépjárművek (ajj, de szép szó) felvonulási útvonala volt -, de akárhogy is, régi kedvenc kifejezésemmel élve, nem túl jó az optikája.

Megértésüket köszönjük!

Nekem semmi se jó. Ha az tömegközlekedés, akkor pláne. Ez nem is igaz. Most például jó, hogy olcsóbb a bérlet (kevésbé jó, hogy politikai okokból történt). Hirtelen több jót nem tudok felsorolni, de nem is ezt akartam.

Állok a mozgólépcsőn, lefelé, irány a Déli. Hangosbemondó szól, hogy csak a Deák és a Déli között jár a metró. Mázli, nekem pont jó így. Aha. Jókora tömeg fogad lent, de legalább hamar jön a metró. Aha. A hangosbemondó megint beszél, de most nem a teli pohárról, hanem az üresről, és közli, hogy nem jár a metró a Deák meg az Örs között. Kicsit később lassú, elnyújtott sóhaj kíséretében ismét közli, hogy NEM JÁR a metró és köszönik a megértést. A harmadik isteni hang után kicsit kezd viccessé válni, hogy miközben a mi oldalunkon egyre nagyobb a tömeg, a másik oldal az a balfék, ahol nem jár a metró. Tök jó, hogy a miénken bezzeg igen, különben nem is tudom, mi lenne. De hát ugye, várunk tovább.

Újabb hangosbemondás, majd a magyar "mindthegap", azaz kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni, hangosbemondás (NEM JÁR), "mindthegap", hangosbemondás... A vicces hangulatom mostanra már elfáradt kissé, mert mennék már. De nincs mivel. Van, aki megunja, elmegy, másfelé keresi a kiutat. 

Nagy sokára heuréka, a BKK bemondatja, hogy most már aztán mindjárt jön a járat, tessenek vigyázni. Annyira nem volt ez mindjárt, és még egy kicsit várakoztunk tömeggel, nyitott ajtóval (persze, tudom, zárt ajtóval is várhattunk volna). A menet is döcögős volt, kicsit megnéztük a sötét alagutat is álló helyzetben, de egyszercsak mégis elértünk a Délibe. Délibáb. Este.

Mérleg

Lehangoló tény, de ismét egy évvel öregebb lettem, mint mindenki más is, csak épp nekem most egy rettegett kerek évszám következik. Addig még van fél évem, de már így is elég riasztó.

Mérleget vonni 2013-ról? Az egóm fejlődött, néha talán túl messzire is ért, próbálom idén majd rendesen bekalibrálni. Töröm az agyam azon, hogy a jövőm hogyan is folytassam, mit kellene tegyek és mit ne a hátralevő évtizedek során. Összességében nem volt rossz év a tavalyi, a politika egyre jobban kétségbe ejt, sok új ismeretségre szert tettem, de ezek zöme nem a kapcsolat miatt érdekes, hanem a megismerkedés miatt. Szerencsére ezek során igazolódni látszanak a megérzéseim, nagyjából helyesen mérem fel az embereket és azt, hogy kit érdemes magam mellett tartani. Megtanultam - vagy inkább elkezdtem érteni - , hogyan lehet elengedni embereket, kapcsolatokat fájdalom nélkül. Akinek mennie kell, hadd menjen, aki nem kíváncsi rám, ne legyen. Volt néhány kellemes meglepetésem ebből fakadóan. 

Utaztam egy csomót idén tavaly és még csak csődbe se mentem tőle. Tapasztalat. Élveztem. Sokat mentem egyedül, még többet voltam magamban. Néha szenvedtem tőle, néha meg kifejezetten élveztem.

Úgy érzem, egyre stabilabban állok a lábamon és ez határozottan jó érzéssel tölt el.

Az óévet futással fejeztem be, az újat pedig futással kezdtem. Remélem, ez az év elhozza még a tavalyra vált néhány változást az életemben, amiket alapból nem szeretek, de változás nélkül meg csak posvány vesz körül. Tanulságos évzárás volt, remélem, hasznosítom is majd a tapasztalatokat.

Bízom benne, hogy idén többször ráveszem magam, hogy ismét írjak ide.