Rétes

Rétesért álltunk sorba a piacon. Előttem egy korombéli fickó, előtte meg mamika a cekkereskocsival. Olyan ágrólszakadt szegényke, szerethető, nem az agresszív nyugdíjas fajtából való. Hirtelen moccant előttem a srác. De nem hátrált vagy oldalazott, hanem egyszerűen terpeszbe ugrott. Majd rögtön ezután a cekkeres kocsi váza integetett ki a két lába között. Mamika ugyanis alighanem leejtette pár forintját, amivel egy káposztásrétesért állt sorba, és valamelyik forintocska messzire gurulhatott, s miközben lehajolt, a kezében tartott kerekeskocsi elindult a sorban a lábak között rendet vágni. Eztán a pasas megkérdezte, mennyi kellene, odaadta az eladónak a mamika rétesének árát, ő pedig boldogan távozott a megérdemelt jutalommal a kezében, így hónap végén.

Canossa

Jól sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel a mobilnetes szolgáltatóval bonyolódó liezont. Hónap elején annyi volt a történés, hogy miután bűnbánó levelem elküldtem, ők tettek egy pipát a tartozásom mellé. Gondoltam én naívan, csak tudnak olvasni, értelmezni, kombinálni és más hasonló attrakciókat, és az, hogy leírtam, az áprilisi és májusi befizetés is az eddigiek szerint megszokott régi számlára ment, de ha már ők furcsán értelmezik az ügyfelek szolgálatát, majd én jobban vigyázok, elsősorban a saját érdekeimre és legközelebb az új számra küldöm a zsét és üdvözletem.

Majd pont egy hete jött egy bűbájos levél, hogy ejnyehogyejnye (a Korda-féle pókeres ugyehogyugye szabad alkalmazása), még mindig tartozom, ezért menjek a sarokba, már kiszórták a kukoricát, csak térdeljek bátran. Holnap kikapcs, és ha azt akarom, hogy bekapcs, akkor küldenek fénypost egy cuki kis 3500 pénz értékű számlát, hogy ezt, mint jogos tenyerest vagy körmöst, emlékezetembe véssem, vagy sokkal inkább fizessem be. Mivel az adataim itthon voltak, írtam egy mailt, hogy hivatkozva errearra, ne kapcsolják már meg ne fizettessenek. El is olvasták rögvest, de aztán hopp, másnapra agyhalál, kilőtték a netet. Sebaj, délutánra csak kidumáljuk az ügyfelesekkel, és hétvégére sem küldenek kényszerű elvonásra. Napközben hívtak is, s ezúttal a hölggyel már kissé ingerülten társalogtam - időnként a szavába vágtam, meg nem találtam a szavakat, de a végén a bevágásért elnézést kértem -, de hogy küldjem el a banki igazolást, majd akkor rá tudnak keresni. Végül nem a szkennelt, netről nyomtatott kivonatot küldtem (még jó, hogy nem a Magyar Aszfalt országútépítő brigádjában dolgozom, mert akkor ezek a mókák is pénzért mentek volna egy netkávézóban), csak megírtam az utalás azonosítót, a könyvelés napját és a bank nevét. Meg a saját azonosítómat. Elolvasták pár perc múlva, de csak késő délután csörgött a mobilom, de mivel kezdődő süketségem olykor akadályoz abban, hogy felvegyem, lemaradtam erről. Ügyfélszolgálatot semmi értelme hívni, nem ahhoz az ügyintézőhöz kerülök, útközben semmilyen azonosító nem volt nálam, majd hívnak. 

Hát, a Pünkösd jól telt net nélkül is, mert hívni nem hívtak. Munkahelyi mailnézéskor kiderült, hogy nem is írtak. Pumpáltam rendesen, feljebb és feljebb, és írtam egy haikunak induló, de elég prózai módon záruló mondatot, hogy ugyan már, szóljanak már, ne büntessenek tovább a hallgatásukkal. Elolvasták. Hív az ügyfeles. Kéne a szkennelt cucc, nem baj, ha nem a bank által kiadott, de hogy lássák a számlaszámom meg ilyenek. Merthogy mégse találják az áprilisi befizetésem, de a májusi már megvan. Most már túltettem magam az indulatos szakaszon, mert tudtam, hogy hülyére vesznek. Megírtam. Ők olvasták. Csönd. Szerda délután van, ülök a villamoson. Csörgök. A beszélgetést rögzítjük - mondja a fiatalember. Csodák csodája, jé, tényleg nem vagyok egy büdös lógós, tolvaj, nem fizető senki. Ezért ők méltóztatnak nekem visszakapcsolni a cuccot, és egy gáláns húzással még a 3500 forintot is jóváírják (pedig álláspontjuk szerint nekem az nem járna, hisz tartoztam nekik, de ők méltányosak, én meg korrigáltam, hogy kifizettem, csak rossz helyre, itt még ment a huzavona, hogy ki tájékoztatott kit elégségesen, majd fogadta fél évig a befizetéseket, mindenféle kulturált figyelmeztetés nélkül és kiáltott ki csaló nemfizetőnek), kiszámlázzák, de majd az alapszámlából sztornózzák is. Nem lett könnyes a szemem ilyen gyengédség ellenére sem, mert vártam, mit mond még a fiú, akinek persze munkaköri szadomazo miatt van megkötözve mindkét keze. Épp búcsúzóban vagyunk (vagyis csak ő, mert nekem még lenne egy kérdésem), de elsütöm a kérdést, hogy mi lesz mégis azokkal a napokkal, amikor nem tudtam a szolgáltatást használni. Hát, ez aztán már végképp nem jár nekem. Nademármiért nem? Elsoroltam érveimet arra vonatkozóan, hogy az ilyen hozzáállás az kábé nem egy olyan cég eszköztárához tartozik, amely szolgáltat. A srác ígérte, utánanéz, tartsam a vonalat. Tartom. Jé, jóvá tudják írni. Persze még mindig nem jogos, de ők jófejek. Nem, nem kérnek elnézést, vagy ilyesmi, mert hát kérjen az, aki hibázik.

Mondjuk simán ügyet csináltam volna belőle, ha nem írják jóvá és csak rövid időre teszem parkolóra a szolgáltatóváltás ötletét, most pihentetem az érdekvédő vénámat.

A baj az, hogy ez magáncég, de magyar állami hatóság mentalitással létezik. Persze a többi is, szóval előbb-utóbb nem lesz kinél kopogtatni, ha netet és normális szolgáltatást akarok. És én még nem is torrentezek.

Kedvenc reklamálós történetem 98-ból Londonból való. Aupairáltam épp, amikor is kusza gondolkodású háziasszonyom elküldött bevásárolni. Pelenkát a kicsinek, aki annyira már nem kicsi. Mondta mekkorát vegyek. Mire hazaértem, rájött, hogy az már kicsi, vigyem vissza, cseréljem ki. A magyar vásárlói kultúra teljes önbizalomhiányával mentem vissza a Waitrose-ba. Ekkora baromságot, ezt a büdös életben nem veszik vissza. Aha. Nem győzött az üzletvezető elnézést kérni, és megkérdezni, szeretnék-e még valamit, és úgy általában, elégedett vagyok-e velük. Eddigre már fülig pirultam. Itthon csak kamu csalónak néznek, aki tuti hazudik, ha reklamálni merészel.

Vigyázz, mert megverlek

Tegnap olvasgattam a Népszabi online oldalán egy cikket, aminek az alapjai valami Szülők Országos Egyesülete vagy minek a vezetője szájából elhangzott impozáns mondatra alapozva indított sokakat vitára. Anyázásra, becsmérlésre, beszólásra, verbális rugdosásra. (A nagy magyar demokrácia a kommentekben szépen árnyalódik. Ha nem tetszik valakinek a véleménye, nem ám elfogadjuk, hogy ő másképp gondolja, vagy megpróbáljuk meggyőzni, hanem elővesszük a legszebb szókincsünket és addig gyomrozzuk, amíg a munkaidőnk tart. Merthogy jó szokás szerint a legtöbb komment olyankor születik, éjjel meg főleg a tinik és netőrültek lógnak, de feltehetően nem ezen a témán.)

Röviden a jogos felháborodást kiváltó megnyilvánulás az volt, hogy a nagytudású főszülő, aki az egyesületet képviseli, kijelentette, hogy évi 8-10 tanárverés a 2,5 milla szülőre nem kiugró. Jöttek a mindenféle beszólások, extanárok, jelenlegi tanárok, szigorúak, szigortalanok, cigányozók, magyarozók, régi rendszert szidók és éltetők, és voltak a tökéletes kreatúrák is. Csak sokadik hozzászólásként írta valaki a kérdést, ami bennem is azonnal megfogalmazódott, amikor ezt a süketséget olvastam: évi 8-10 szülőverés is elhanyagolható? Mert akkor még én is besegítek, ha így gondoljuk.

Alapvetően azt gondolom, senkinek nincs joga a másikat megverni, de persze az élet nem ilyen egyszerű. Rokonszenvezek Könyves Kálmán bizonyos törvényeivel, mert hát azok is valami elvadult időszakban próbálták a rendet helyreállítani. Erőszak láttán/hallatán buzog bennem az ősközösségi szemet szemért elv, nem hiszek túlzottan a szelíd meggyőzésben. Leginkább azért, mert a nagy kommunista rabság után mindent akarunk. Csak tenni érte nem. Régen is voltak jogaink (szűken szabva ugyan), csak valahogy akkor a kötelességekről sem feledkeztünk el. Sajnos, a társadalomban való létezés együttjár azzal, hogy nem mindig az a tuti, ami nekünk jó, hanem ami a közösségnek. És ez nem biztos, hogy nekem mindig jó.

Visszatérve az iskola témára, az iskolában is vannak elfogadni való dolgok. A szabad véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy lekeverek a nekem nem tetsző tanárnak egyet, még akkor sem, ha az tényleg hülye, vagy pikkel az emberre. Nem verem meg a főnökömet sem, ha nem ad nekem jutalmat. Persze a véleményemet kifejthetem szóban is, vállalva, hogy holnap kirúg, de akár odébb is állhatok, ahol jobban megbecsülnek. (Persze ez is sarkítás, mert nagy a munkanélküliség, de az ember belátja, hol kell kompromisszumot kötni, ha kaját akar venni.)

Van egy csomó rossz tanár, nekem is volt olyan csoporttársam, aki bizonyos konfliktusokat lány létére rugdosással kezelt. (Saját elmondása szerint, de ettől függetlenül is fura figura volt.) Sokan nem valók a pályára. De sokan meg otthagyják, mert a jelen feltételek mellett még egy multi recepciója is több pozitívumot nyújt, mint a tanári pálya. És nem csak az anyagiakról van itt szó. Meg jön a hiperintelligens szülő, akinek a gyereke egy zseni és persze a tanára hülyébb mint a gyerek, ezért persze piszkálja, mígnem kedves intelligens szülő "helyreteszi". (Ő az egyik kedves kommentelő.) Azt gondolom, az intelligencia ott kezdődik, hogy nem hőbörgök a saját kiválóságommal, főleg nem név nélkül a neten kommentezve. Így kicsit olyan, mint aki a kihalt lépcsőházban postaládákat tesz tönkre. Az intelligencia ott folytatódik, hogy minden ember megérdemli a tiszteletet, mert ember. Ha alkalmatlan a munkájára, nem megyek oda és verem el. A szülők jelentős része előszeretettel azt gondolja, hogy az ő csemetéje ügyes, okos. Legalábbis a külvilágnak ezt adagolja. Hogy otthon a gyerek ebből mit lát, nem tudom. De bizonyára ő is elhiszi magáról.

Sokan az intelligenciát egybemossák a diplomával. Pedig az sose volt rokon értelmű. És kedvenc hiperintelligens szülőm ezt az aduászt is lebegteti, mert ő bizony intelligens diplomás. Jó, verjük meg a hülye tanárokat. De akkor mit csinálunk azokkal a hülye szülőkkel, akik nem képesek a gyerekeiket normálisan nevelni?

El mariaccsik a villamoson

Amennyiben a cím magyarázatra szorulna, nem tudom, kinek ismerős Rodriguez bácsi ősrégi El mariachi  filmje? Én ezt jóval a Desperado után láttam, amit még a kollégiumi moziban néztem meg, és úgy hívtak el rá. De akkor én még szigorúan szomorú művészfilmes voltam, értő pislogással, eszembe nem jutott volna Bandi bármelyik filmjére beülni. Elvittek és tetszett. A Desperado-n jól szórakoztam, vihorásztam, a mai napig beindul a nyálelválasztásom a zenéjére, de a Mariachi nem kapott el, mint ahogy ez Rodriguez legtöbb filmjére is ez igaz.

Reggel megint késve indultam el. Az utóbbi napok csodálatos világvége időjárása sem használt lelkesedésemnek, a folytatás minden rossz előérzetemet igazolta. A szagos, koszos és agresszív utastársakat reggel rosszabbul tolerálom a metrón, villamoson. Ennek az az oka, hogy még nem vagyok kész a világ szörnyűségeire. Fizikailag aktív vagyok (bár nem látok ilyenkor, ismerősöket sosem ismerek fel, csak lesek ki a fejemből), de minden rosszat dupla erősen érzékelek.

Leülök a földalattin, alig vannak, 9 körül már minden értelmes ember dolgozik, a maradék meg máskor sem. Pár megálló volt már csak hátra, mikor egy mattrészeg hajléktalan mocskosan beszállt a kocsiba. Ezt külön értékelem, mert ha otthon felejtem a bérletem, engem körbeszivatnak, ellenben a csókát senki nem tartóztatta, pedig ilyen állapotban nem szállhatott volna fel (igaz ez persze még nagyon sok hülyegyerekre is, aki buli után csak pislog a fejéből, miután körbehányta a kocsit). A bácsi persze a szemközti ülésre ült le, s bár szagos mivoltáról hála az égnek nem volt alkalmam meggyőződni, végignézhettem, miközben hangos, artikulálatlan hangja belengte a kocsit, hogy is néz ki egy gennyes lábszár, mikor már átázott a kötés. Szerencsére rövidesen leszálltam, a filantróp-érzéseim nem erősödtek.

A nap eltelt, hazafelé tartottam. Egyszercsak meglátom a cigányembert. A reggeli találkozáshoz hasonlóképp ő is mattrészeg. Hogy kora vagy származása folytán jogosult az ingyenes BKV használatra nem tudom, de végül is rendesen megköszönte a villamosvezetőnek, hogy megvárta, míg felcihelődött. Igaz, ő a villamos végében volt, a sofőr meg nem, de ettől még jófej volt. A cihelődés oka egy kiszuperált babakocsi volt, ami néhány szőnyeget, a tetején meg egy gitárt tartalmazott. Emberünk szintén engem talált magához méltó társaságnak, leült velem szemközt, s miután a kocsiról leoperálta a gitárt, hát azt kezdte pengetni. Reszelős hangján mormogott folyamatosan, s csak annyit lehetett érteni a képzeletbeli párbeszédből, hogy csöves vagyok.

Maga sztár?

A zene mindenkié. Kodály és Bartók országában meg főleg. Elmúlt már az idő a népdalkörök felett, a repüljpáva versenyekre meg már senki nem emlékszik. Pedig az éneklés tényleg jó hatással van az emberre, függetlenül attól, tud-e az illető énekelni, vagy sem. Utóbbi esetben persze lehet, hogy nagyobb az okozott környezeti ártalom, mint az éneklőnek az öröme, de ezért szép a társas együttélés, a demokratikus állam és a benne a jogaikat vehemensen gyakorló állampolgárok. Megboldogult au-pair koromban az egyik sláger, amit a gyerkőcök szerettek, Nick Cave egyik gyilkos balladájának, a Henry Lee-nek a salalája volt, ez kifejezetten nyugtatólag hatott. A másik, az Elmegyek, elmegyek...kezdetű népdal (műdal?ballagódal?) aminek a végére mindig kóros honvágyam tört ki, de miután elmeséltem, miről szól, mindig újraénekeltették velem. Nem mintha olyan jó hangom lett volna, de a gyerekek szeretik a dalokat, s ha az egy halandzsanyelven van előadva (ez esetben a magyar), annak csak még nagyobb lesz a vonzereje. 

Biztos majd mindenki eljátszott a gondolattal, hogy mikor majd ő híres énekes lesz és koncertezik, és jönnek a rajongók stb. Én mikrofont is csináltam pezsgőspalack kupakjából, alufóliával betekerve. Mások a dezodoros flakonnal ápoltak szoros barátságot. Ma már nem kell ennyit bénázni, ott a házi kerioki-szett, a nyomorék otthoni szintik és társai. Vagy csak a net. 

De negyven alatt csak igazán kevesek és csak az igazán gátlásosak nem karaokéztak még sosem. Én háromszor vetemedtem ilyesmire, sajnos sosem voltam eléggé illuminált ahhoz, hogy ne akarjam befejezni pályafutásom egy sztárprodukció után. 

Az első ilyen egy volt kolléganő buliján volt, ketten énekeltünk, csak kettőnk közül neki sikerült is a projekt. Én semmit nem hallottam vissza a hangomból, így nem tudtam koordinálni sem. Mintha hirtelen megnémultam volna. Egy dologra koncentráltam: maradjak visszafogott, ne kezdjek óbégatni.

A második alkalom meglepi volt, de mivel nagy arccal hosszasan magyaráztam baráti körben, hogy én bizony a Neoton repertoárjából pár számot szeretnék majd egyszer előadni, hogy teljesen váratlanul harmincadik (számmal már nem merek ilyet leírni) születésnapomra karaoke buliba vittek el. Ha jól emlékszem, a 220 felett és a Holnap hajnalig volt a két fenomenális dal (mint ünnepeltnek, muszáj volt kimennem újra), amit sajnos nem követett vastaps. Megjegyzem, még mindig jobb, mintha egy csipendél fiút hoztak volna nekem, mert akkor hamar távoztam volna a helyről. 

A harmadik alkalom egy házibuli volt, ha jól emlékszem, Don Quijote volt, de erre nem vennék mérget. Még gyakorolni kellene kicsit a produkciót.

Miután mára már kieste magát az eső, épp frissen szerzett bikinimmel a táskámban libbentem el a sarki kocsma előtt (ahol 250 a félcentes Finlandia), és most a Wi-Fi opcióhoz még egy kapcsolt szolgáltatás járul: ma karaoke-estet tartanak a kocsmában. Valaki már énekelt is. A múltkor is volt egy akció, de akkor még nem tudtam, hogy ez rendszeres buli. Megálltam és nem mentem be.

Outdoor plakát

Mindenütt hirdetésekkel bombáznak. Csak akkor zavar, ha cafatokra szakad vagy láthatóan rozsda eszi a plakátállványt. Nem szép, és az őzeket is jobb bámulni, ha a vonatablakon kinéz az ember, de az őzek ritkán olyan felelőtlenek, hogy túl  közel jöjjenek hozzánk, emberekhez. A reklám nem fél, de már senkit sem érdekel. Ennek megfelelően új eszközök kellenek. Így gondolta ezt az Ecserinél álldigáló fószer, aki egy táblát tartott a kezében és nagy lelkesedéssel mutogatott két hajlongás közt a mellette parkoló teherautóra, aminek a szolgálatait ajánlgatta. Egy pantomimes, egy bohóc és egy akrobata mozdulatait idézte egyszerre. Ha ő a tulaj, mókás, ha csak fizetésért csinált magából hülyét, szomorú. Bár, mindahányan fizetésért csinálunk magunkból olykor hülyét.

Szegény vak bácsi

Aki rendszeresen utazik a hannoveri villamosokon, a Nagy Lajos király útján biztos találkozott már a villamosra felszálló szegény vak bácsival, aki saját magát hívja így...és kéreget. Eleinte nekem is az volt az első reakcióm, hogy amint megláttam bottal a kezében felszállni, hogy ha épp ültem, hirtelen felpattantam, hogy átadjam a helyem, de hamar kiderült, hogy őt az ülőhely legkevésbé sem érdekli. A srác is azt hitte, jót tesz, ha átadja a helyét. Aztán jól meglepődött. Én meg azon lepődtem meg, hogy pont ő pattant fel, mert a fejemben levő sztereotip képek szerint ő balhésabbnak látszott, mintsem hogy épp ő adja át a helyét.

Icipici női cipő, női cipő, női cipő

Szép az icipici női cipő...benne takarosan lépked a nő...Megvan? Amikor gyerekek voltunk, ezt az idióta szöveget mormoltuk, először rendesen, aztán a magánhangzókat mindig másik magánhangzóra cserélve, hol csak i-vel, hol meg o-val.

Annyi szép, icipici női cipő van mostanában, van, aki tud benne járni, van, aki nem. A mai kislány is nyugodtan gyakorolhatta volna még, de pár szempárat azért így is magára szegeztetett, amint fel-alá glasszált a villamosmegállóban. Fiatal, divatos copffal, napszemüvege takarja csaknem az egész arcát. Szája kicsit csücsörít, mert ő igazi, jó nő. Vállán táska, pántos piros topja alól fekete melltartópánt kandikál, de nem vészes. A csípőfarmer még épp eltakarja a fenekén a vonalat, s szerintem annyira még nincs nyár, de mivel még mindig van alkalmi hőemelkedésem, nem vagyok mérvadó hőmérsékletszakértő, annál is inkább, mert sokan mások is nyári ruhákban nyomulnak. Mindenesetre ez a kislány juttatta eszembe ezt a mondókát.

Ajándék ló meg a csokibolt

Találtam egy csokiboltot a neten, ahová kifejezetten ajándék csoki vásárlása nemes céljából tettem be a lábam. Saját részre csak erősen depressziós állapotban szoktam a 10 dekás Milka aktuális piaci áránál többet kiadni csokiféléért. Sznobcsokit inkább ajándékba szoktam kapni, de gyakrabban adni. Őszintén szólva annak nem látom értelmét, hogy többezer forintot nasizzak el félóra alatt, arról nem is beszélve, hogy a valódi különlegességek nem is arról szólnak, hogy elcsócsálom egy nehéz nap végén, punnyadva a fotelban. Azoknak zamata van, de még mielőtt ideérek, már a csomagolást feltépni is lelkiválságot idéz elő, mert az úgy komplett műalkotás. Vagy a csoki hétköznapinak nem nevezhető mintázata gördíti elém az újabb akadályt, ami miatt nehéz szívvel rondítok bele s falom fel két harapásra a méregdrága műremeket. És aztán már csak az emléke marad a buksimban, hogy milyen kellemes is, amikor az a levendulás töltelék eléri a nyelvemet és szétárad az az íz a számban.

Vissza a boltba. Válogatok. Mint majd minden ilyen üzlet, ez is picike. Már a szemnek is jó. De én most nem az apróságokra, hanem a táblás, s elsősorban a háztáji csokikra vagyok kiváncsi. Háztáji alatt a kézi készítésűt értem, nézzük, mik vannak. Vettem egy ilyet, de mivel ez tejcsoki, mellé egy rafinált fűszerezésű pici bóti (valahol gyárban csinált, csomagolt sznobság) keserűcsokit, meg végül három bogárkát mellé. Elbájologtunk a nénivel, majd eljöttem. Útközben jutott eszembe, hogy ha a kiírt árakat nézem, akkor messze jóval többet fizettem, mint kellett volna. Visszagondolva, nonszensz összeg volt kiírva az apróságokra, tehát az nem lehet, valószínűleg jól számolt a néni, de az én fogyasztóvédelemtől fertőzött fejem (amelyik anno egy vacak cipő bevizsgálása után ügyet nyert és visszakapta a csuka árát) elég rosszul tűri az ilyesmit. Igazán nem is tudom, minek lehetett az az ára, mert kizártnak tartom, hogy ott bármit annyiért adjanak. Mindegy, mert már árkon-bokron túl voltam, ráadásul a néni elmulasztott számlát adni. Nem mondom, hogy szándékosan, inkább úgy fogalmaznék, hogy hosszú évek rutinja volt a kezében, mikor automatikusan terelte a figyelmet a berregős kéziszámológéppel, meg hogy mibe is csomagolja az árut. Szóval a Jászai környékén a csokiboltokkal tessék óvatosan bánni. Oda mindenesetre többet nem megyek.

Rakabili

Sosem voltam se "rokis", se "rokker", sem pedig "rakabilis". De ez nekem nagyon bejön. És ezeknek az eredetije megvan? És vegyük hozzá, hogy a fiúk németül beszélnek anyanyelvileg. Dacára a kockás ingnek és bájgúnár amcsikatona fejnek. És még az sem képes ellenérzést kiváltani belőlem, hogy az Elvis-hangúnak kicsit Chris Bale feje van.

Ella

Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy vannak a szép nevűek meg a csúnya nevűek. A sajátomat ez utóbbi csoportba soroltam, de ennek pusztán mindig is híres önimádatom és hatalmas önbizalmam lehetett az oka. A ciki nevek közé olyanok tartoztak, mint Erzsébet, Margit, János, József. A következetesség nem volt kifejezetten jellemző rám, persze ennek csak a tudatlanságom volt a magyarázata, mert sokáig nem esett le nekem, hogy Manci néni (akinek a neve nem tetszett) és az ő Margó lánya (akinek szerintem menő neve volt) ugyanazt az anyakönyvezett Margit nevet kapták anno születésük után.  Azt például kifejezetten sajnáltam, ha egy jó pasi (a kisfiú talán megfelelőbb definíció jelen esetben) csúnya nevet viselt. Az Attila például kifejezetten kúl név volt, csakúgy mint az akkoriban egyetlen általam ismert viselője, az utca leghelyesebb sráca, akivel rengeteget tollasoztam. Azt sose értettem, miért két t-vel írjuk, mikor két l-lel ejtjük, de azóta volt szerencsém a név egy török képviselőjével is találkozni - ők a magyar ejtés szerint írják a nevet: Atilla.

Rokonságomban elsődlegesen csúnya nevek voltak divatosak, vagyis a hagyományos, magyar nevek vagy már rég bevált és használt nevek. Az egyik nagynéném - aki a családi legendárium szerint pont olyan sértődékeny, mint én, így külön nem örültem a hasonlóságnak - az Ella nevet viseli. Vagyis én évekig ezt hittem, mert mindenki így szólította, és mi is Ella néniként szóltunk hozzá. Lelki békém odáig tartott, míg ebben a hitben voltam. Aztán egyszer elémkerült valami hivatalos papír (talán a nagyapám halála utáni öröklési cuccosok egyike), amin egyértelműen az szerepelt, hogy G-A-B-R-I-E-L-L-A. A Gabriella jó név. Mi a nyavalyáért használ valaki egy jó név helyett egy bénát, mikor nem is úgy hívják? Ezt végképp nem értettem.

Nomen est omen.

Kedves Ügyfelünk!

Mobilnetet használok. Lehet, hogy lúzerség, de arra, amire nekem kell, elég. Nem töltök le filmeket, de néha nézek, irkálok és olvasok. Többet, mint kéne. Az egyik szolgáltató üzletpolitikája megint harcos amazon-énemet hozta elő belőlem, de nem kellett senkit szétmarcangolnom. Egyelőre.

Történt röviden a következő. Áprilisi havi számlámat, ami mindig ugyanaz az átalányösszeg, mint mindig, szépen, határidősen banki átutálással fizettem. (A szolgáltatás cserébe elég tűrhető is volt idáig, nagyon nem vagyok heppes.) Vagyishogy a konkrét utalás másnapra csúszott, mert este jutott eszembe. Rám is küldtek pár nappal később egy figyelmeztető sms-t (ők ily módon szólnak le az emberhez, deus ex machina), hogy ejnye, nem fizettem, fizessek már. Megnéztem a banki utalásaimat, de meggyőztem magam, semmi vész, kedves szolgáltatóm bénán adminisztrál. Pár napra rá jön egy dörgedelmes levél papíron, fizessek már, mert lassan csúnyán néznek rám. Szitkozódom, hogy ennyire nem lehetnek kisstílűek, hogy 1 nap késés miatt még mindig nem állították le a csaholó gépezetet. Tegnap jön egy email, ugyanezen tartalommal, ejnyebejnyemostmáraztánirgumburgum. Kezdtem gyanút fogni, és mielőtt visszaugatok, gondoltam leellenőrzöm a számlán az adataikat. Hoppá, másik számlaszámra ment. De nem emlékszem, hogy figyelmeztettek volna. Régi számlákat kitúr, megnéz, kiderül, novemberben a számlalevél alján normál betűméret, vastagon szedve, hogyaszongya, számlaszámváltozás. Vakarom a fejem, mert végképp nem értem, böngészek tovább. Sehol máshol egy újabb figyelmeztetés, pirosbetű, különlevél (mert ha valami történés volt, mindig különlevélben figyelmeztettek, mi várható), sms. Szegény apám szavajárásával jogos a két pont, amennyiben persze hülye ügyfélként nem nézem meg, hová utalok, meg nem olvasom el, mi van a számlán. Nade: egy nagy cég nem naponta vált bankszámlát, s ha ezt teszi, erről turbékoló galambok csőréből pottyantván, helyi kisbírók kidobolásán vagy palackpostai kézbesítésen túl, kicsit biztosabb módját szokta választani annak, hogy a hülye ügyfél ne tévedjen, holnaptól már a jó számlaszámot használja, mert neki is egyszerűbb úgy a dolga. Azaz, az összes lehetséges módon bombázza szerencsétlen emberünket, hogy annak már a könyökén is az új szám ugorjon ki. A másik, hogy miért is nem olvasgatom én a számlát, az abból fakad, amit már írtam: mindig pont ugyanannyit fizetek, és minden fontos infot külön megüzentek. Tehát erre voltam kondícionálva (már csorog is a nyálam), s az első két számlát még alaposan átnéztem, de már nem is kérem papíron, csak elektromosan, ne kelljen gyűjtögetni. Amit nem értettem, miért csak fél év elteltével nyígnak, hogy nem fizetek, mikor a többit lekönyvelték.

Válaszoltam, ecseteltem a fentieket magyarázatként, s hogy persze a következő időszakban már jó helyre utalok, de most még cigányútra ment, nézzék el nekem.

Pár órával később ügyfélszolgalány fel is hív.

- Jó napot kívánok!...hangfelvétel készül...stbstb.

- Á, gondolom, a számla miatt.

Beszélgetünk még egy ideig, közben közli, hogy tulajdonképp a könyvelésük a régi számláról is rögzít mindent, csak hát izé, azé, ő konkrét infot csak a biztonsági kódom megadása után tud adni (ami ott van a szerződésemen, ahonnan a számomat is kikereste, tudom, bizt. előírás, de itt semmi olyan infora nem volt szükség, amihez konkrétan be kellett volna mennie a konkrét adataimat vizslatni, ami nyilván amúgyis előtte volt, kinyitva...persze lehetnék én Hakapeszi Maki is ezzel az erővel, aki kiadom magam magamnak, hogy ne fizessek kétszer, de ez már kicsit para, nem?). Biztonsági kódot nem adtam, mert mondtam a kislánynak, hogy akkor ez nekem tökéletesen megnyugtató válasz, mert akkor itt nyilván csak könyvelési késlekedés lehet, de akkor nekem ugye nincs teendőm s ugye erről kapok majd valamiféle írásbeli tájékoztatást is. Kicsit dadogott a kislány, mert ő a biztonsági kód utána sablonszöveget szerette volna folytatni, de bólintott és megköszöntük kölcsönösen a beszélgetést és pá.

Nem lett volna egyszerűbb, ha írnak egy levelet, sms vagy mailt valami hasonló szöveggel?

Kedves Ügyfelünk! Bizonyára elkerülte figyelmét, hogy Társaságunk 2009. novemberétől új bankszámlaszámon fogadja előfizetőink befizetéseit. Pamparamparam. Tisztelettel:XY Ügyfélszolgálati Főmufti. Persze túl egyszerű a kérdésem, mert ijedősebb előfizetők esetleg futnak, hogy újra fizethessenek, de mivel dolgoztam már olyan cégnél, amely elszenvedte a banszámlaváltás procedúráját, meg józan észre alapozva azért senki (értsd: egy cég sem) nem olyan hülye, hogy szó nélkül hagyja elfolyni a pénzt, nyilván nem veszett el a befizetett vagyonkám. Azóta a levelet megküldték, sablonszöveggel, amit félretettem a következő hisztijükig. De akkor erősen fontolóra veszem a szolgáltatóváltást.

Jubilálok

Juppijé, ma egy éve, hébe-hóba, télen-nyáron, sírva-nevetve. Gyér számú, de annál értékesebb olvasóközönségemnek köszönet az alkalmankénti visszaigazolásért.

'Le film'

Kedvenc romantikus filmem egyre inkább/még mindig a Mielőtt felkel a nap. Sok oka van ennek:

• kb. ez az én generációmról szól +/- pár év
• ez abból az időből van, amikor még nem létezett a celeb fogalma, ezért a való élet nem olyan élesen vált el a mindennapoktól és az ember simán érezhette magát jól egy zsákruhában is (lásd Celine a filmben). Jó, mostanra már én sem érezném magam jól zsákruhában, de a nosztalgia érzéséhez megvan a kellék
• Budapestről indulnak a hősök (bár ezt csak mondják, nem látjuk)
• Bécs elég közeli város ahhoz, hogy a népszerű helyszíneknél az ember szurkoljon, én is az ő lábuk nyomát tapostam
• leszámítva a kissé erőltetett és klisékkel is telibe pakolt több hétre elegendő "akciót", furcsaságot és egyebet, vígan valószerű, önálló sztorik, amik akár így meg is történhetnek (de leginkább múlt időben)
• olyan helyes jelenetek vannak benne, mint pl. amikor Celine és Jesse a lemezboltban belehallgatnak egy albumba. Hiába huszonkevés évesek, mégis tök tinifejet vágnak. Tessék aztán jól megnézni, a mostani tinik hánynak néznek ki! (huszon vagy olykor kiélt harmincon túlinak...és sokszor olyanok is)
• még a jövendőmondó cigányasszony is oly szép angolsággal beszél, persze erős németes akcentussal, de csak úgy halmozza az igeidőket
• a végén összeszorul az ember szíve és nem akarja elengedni őket
• bűbájos a végén, amikor végigjárjuk az általuk meglátogatott helyeket, és már nekünk is van hozzá fűződő, közös emlékünk
• mert van egy folytatása, ami nem rontott rajta

Mellesleg olyan bájos az alaphelyzet (amerikai fiú-francia lány találkozik a vonaton, fiú megfűzi a csajt, mászkáljanak egész éjjel Bécsben, ő másnap reggel elrepül, a csaj meg vonatozhat hazáig, és közben pakk, szerelmesek lesznek), és emelje föl a kezét az a csaj, aki nem szeretett bele a Holt Költők Társaságában  Ethan Hawke-ba.

Füstölgök

Remek érzékkel a legjobb időzítéssel gyűjtöttem be magamnak orvosilag megtámogatott szobafogságot. Nagy élmény. Ezért lógok épp a neten, ahelyett, hogy valamelyik csekély pártaktivitást mutató zöld mezőn napoztatnám tagjaimat. Némi vigaszt nyújt ugyan a kitárt ablak, de pont úgy érzem magam, mind hajdan nagyanyámék, akik miután már eléggé inaktív napjaikat élték, hát kiültek a ház elé egy-egy sámlira és ott lesték az arra járókat. Autó akkoriban még kevés volt, ráadásul mindez vidéken egy elhagyatottnak épp nem nevezhető, de nem nagyon forgalmas utcában zajlott. A baj csak az, hogy a harmadik emeletről igencsak kevés embernek tudnék odaköszönni, vagy pár szót váltani vele, annál is inkább, mert nem ismerem őket. Szóval marad a virtuális hírkeresés.

Épp egy bejegyzést olvastam egy dohányostól arról, hogy milyen marhaság a dohányzás tiltása, meg hogy a hülye egészségmániások (akikre persze figyelemmel vagyunk), ne menjenek kocsmába, ha nem bírják elviselni a füstöt.

Nem csak én pöndörödtem be a fiatalember kijelentésein, hanem sok kommentelő is.

Annyiban kakukktojásnak tartom magam, hogy én még életemben nem szívtam semmilyen cigit, nem vízipipáztam és nem szivaroztam. Nem tudom miért. Szüleim erős dohányosok voltak,  tehát a kis buksimban az volt kódolva, hogy aki felnőtt, az cigarettázik. Aztán a bátyám kamaszlázadása megkezdődött. Elkezdett őrjöngeni, ha anyuék az orra alá füstöltek, milyen rohadt büdös stb. Csatlakoztam, s bár petíciót nem nyújtottunk be és így lényegi eredményeket sem értünk el, de tudtommal egyikünk se szívott soha. Cigit legalábbis. Aztán a duhaj diákévek sem vittek a romlásba, valahogy nem érdekelt a téma továbbra sem, és az a fajta bamba szemlélő vagyok, aki a fű szagát is csak sokára ismeri fel.

Az egész dohányos-nemdohányos kérdésben a legszebb az, hogy a dohányosok olyan jogukra hivatkoznak, amit pont ennek gyakorlásával sértenek a nemdohányosok esetében. Az udvariasabbja megkérdezi ugyan, nem zavar-e, ha rágyújt, de azt hiszem, igen furcsán néznének rám, ha erre a kérdésre mosolyogva, de határozottan de, igennel felelnék. (Tőlem egyszer megkérdezte egy nagytudású biztonsági őr, aki fél pillanat habozás után rá is gyújtott a simán zárt térben - hogy hogy kerültem a biztonsági őrrel a simán zárt térbe, az egy másik sztori, annyira nem érdekes, ráadásul nagyjából már tízéves a történet.) Azt saccolom, megsértődnének. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy őt ebben a jogában korlátozzam? Hát, csak úgy, hogy amíg nem cigarettával a szánkban születünk, addig hadd dönthessem már el, hogy szeretném-e szagolni és megfulladni a füstjétől. Nem érdekel, hogy passzívan lehetek-e rákos, vagy sem, csak azt gondolom, hogy próbáljunk úgy élni, hogy ne zavarjuk egymást. (Mondjuk a bejáratoknál kijelölt dohányzó helyek a leggyönyörűbb marhaságok, merthogy az ember, ha valahová be akar menni, kénytelen azt a bejáratnál tenni...) Ha valaki úgy dönt, hogy dohányzik, akkor lehetőleg úgy tegye, hogy nekem ne kelljen szagolni, a szemetét ne dobálja el, a koncerten, ha már rágyújtott, én meg viselem, ne égesse szét a ruhámat részeg hadonászása közben, és a mozgólépcső tetejéig azt a fél percet bírja már ki füst nélkül, ha már úgyis tiltva van, csak senki nem kéri számon. Ha ő korlátozva van, akkor én nem vagyok korlátozva, azáltal, hogy sehová nem mehetek, mert mindenütt füst van? Ha én minden dohányos arcába fújnék egy kis légfrissítőt az utcán, akkor nyilván 5 percen belül a kórházban kötnék ki, mert valakinek az öklével találkoztam. A dohányos pedig folyton ezt csinálja. Miközben jogait gyakorolja, az enyémeken járkál. Kedvenceim a szomszédok, akik bár dohányoznak, de nem ám a lakást füstölik tele, hanem kiállnak a függőfolyosóra. Mert ők függők. Én meg tőlük függök, függetlenül attól, hogy nincs hozzá joguk.