2010. január 30., szombat

Ta(c)hograf

Ez olyan, mint a barométer. Mai tesztalanyunk elsőrendűen teljesítette feladatát. Felső kategóriás (de legalábbis elég nagy) autójával a zebra mellett várakozó gyalogosokat sikeresen beterítette az út menti latyakkal a vazze, ezen a piroson még átérek hozzáállásával.
Ennek örömére, hogy levezessem frusztrációmat, ismételten megnéztem az igen kiválóra sikeredett Das Experiment (A kísérlet) című német darabocskát. A filmet csak ajánlani tudom, éles tárgyakat tessék a kanapé közeléből eltüntetni, mielőtt felhasogatnánk kínunkban a szivacsot borító szövetet. Gyötrő film, üt kicsi képernyőn is, világosban is, nyüszíthetnékje támad az embernek. Arról a keskeny határról regél, amire oly büszkék vagyunk mi emberek. Hogy tudunk civilizáltan viselkedni. Egy frászt! Történik valami, ami felborítja a megszokott sémákat és a legbrutálisabb dolgok esnek meg velünk. S a legmeglepőbb, ha nem a megkínzottakhoz, hanem a kínzókhoz tartozunk. És jön a mentségeink sorolása. Na, ez a tettsorozat, amit az állatok nem szoktak csinálni. Igazolni az erőszakot. Mi megtesszük.

Bio-hóember

Reggel hólapátolás zajai ébresztettek. El kell ismerni, hogy Gollam rögeszmés tisztaságmániájának köszönhető, hogy előttünk a járda hómentes és járható. Kinéztem a sötétítő mögül. Zuhog a hó. Ez az, amiért gyerekként teljesen megkergülünk, lelkesedünk, majd felnőttként jajongunk, hogy Na neee, már megint ez a qrva hóesés!. Sajnáljuk, hogy nem tudunk kényelmesen sétikálni, nem elég, hogy hideg van, korán sötétedik, még szmog is van, meg telihold, meg mittomén. A kis mellékutcákon evickéltem a piacig. Alig volt ember, az is havat lapátolt, szerencsére, mert itt-ott majdnem zakóztam a feltolult hó miatt. Sziszegtem, magamban rinyáltam, hisztiztem a hó miatt, hogy mennyire nem takarítják a járdákat, leginkább közterületeken, meg ilyen baromságok. Aztán egyszercsak elkezdtem vigyorogni. Magamon, a hóesésen, azon, hogy két pillanat alatt úgy ellep menetelés közben a hó, hogy előadhatnám a "kanadai-bio-hóember" performanszomat is. Van egy pufajkám (sima prémes kapucnis dzseki, de olyasmi anyagból, mint régen a pufajkák), ami rendkívül ronda, ámde rendkívül meleg és télre pont megfelelő termék. Abban voltam, s nem győztem magamról seperni a rámtapadt hóréteget. még egy újabb kört kell tegyek a hólepte városban, de előbb valami kajafélét kéne a fejembe tömni, csak most még nem hangoltam magam rá a főzésre.
De összességében jó, hogy esik, csak félek, mi lesz, ha beindul az olvadás és fülig latyakban lehet csapatni. Mindegy, addig még eszem útközben pár hópelyhet, a maradék időben pedig az ablakból figyelem, hogyan hullanak alá a kis fehér ejtőernyősök.

2010. január 28., csütörtök

Okosságok

Egy mondattal, esetleg szavakkal hogyan jellemeznéd a fővárosi magyar embert?

A gyorsasággal, a szemkontaktus hiányával, az egymástól való félelemmel. Pedig szép mindenki.

majd később:
 Lehet augusztusban is karácsonyfát díszíteni, de attól még nem lesz karácsony.

Fentieket mondotta vala Bocskor Bíborka itt.
(Apropó, egyszer volt otthon két báránykánk - zöld erdőben, asszonykám -, egy kisfiú és egy kislány, akiket pont Vilmos és Bíborka napján hozott haza apu. Aztán így hívtuk őket, akkor is, mikor a fonetika könyvemből kizabáltak egy oldalt, meg akkor is, amikor levágták őket.)

2010. január 27., szerda

Hazudunk...

A csecsemők, a kisgyermekek is mindent tudnak. Csak lassan elfelejtjük ezt, mivel állandóan hazudunk, természetesen magunknak is, sőt elsősorban magunknak. Aztán lassan megszokjuk azt, hogy nem hiszünk magunknak, miközben úgy teszünk, mintha hinnénk; így megy tovább a kölcsönös és leállíthatatlsan játék. A kettős szűrő - magamnak hazudva hazudok a másiknak - állandóan működik. Sőt, az Istennek hazudok, imádság címén elmondom azt, hogy mit képzelek, akarok, szeretnék hinni magamról és róla. Szerencsére elég türelmes. Én már rég agyoncsaptam volna magamat.


Polcz Alaine: Macskaregény

2010. január 25., hétfő

Hopp

Hétvégén olvastam ezt a cikket. És megnyugtatott. Ugyanis pár éve otthon megtaláltam egy régi ugrókötelem, amit talán fősulis koromban vehettem, majd gyorsan félretettem. Hasonló sikertelenséggel fogtam neki akkor is az ugrándozásnak, s teljesen kiábrándultam magamból. De most ezt olvasva, látom már, tök átlagos tüneteket mutattam. De azért nehéz azt elfogadni, hogy amit gyerekkorban olyan könnyedén tudott az ember, kitartóan, vigyorogva, lendülettel, az most foggal-körömmel se. Nem és nem megy. Pedig nem vagyok tunya.
De az alattam lakó nem hiszem, hogy örülne, ha úgy döntenék, idén felfejlesztem az ugrókötelezés mélyen szunnyadó tudományát.
De azért jó tudni, hogy a hiba talán nem is az én készülékemben van.

Jégcsap

Brrrhhh. Hideg van kint. Mosolyogva jut eszembe, hogy szombaton, mikor déltájt jöttem haza a piacról, sütött a nap, eszembe jutott, hogy lógtak a jégcsapok az ereszről gyerekkoromban a házunknál. Olvad a jégcsap, csepereg a víz. Most meg fagy.

Immuntuning

Újraolvastam egy régi mailem, amiben a H1N1 kapcsán mindenféle hasznos ötleteket kap az ember arra, hogyan tudja a természet még megmaradt erőit a saját javára fordítani.
Cékla. Igen, az a gumó, amit nagyon kevesen vesznek, amiből édeskés savanyúság készül, ami színezőanyagként sem utolsó (az ujjaimról alig bírom levakarni hámozás után a színt). A cékla, amit nyersen az előre elkészített sznobsalátákban ettem csak, apróra csíkozva, ami egyet jelentett a nyomokban céklát is tartalmazhat érzéssel.
Nyersen később már ettem/ittam turmixolt verzióban, bio léért nem vagyok hajlandó vagyonokat áldozni, így jött a barkácsolás.
Egy kisebb fej cékla lereszelve, méz, citromlé, hagyd állni 15 percig és hamm.
Az első falat földízű volt kicsit, a többi már inkább csurig méz. Annyit nem fogok rátenni legközelebb. Állítólag bombaidő alatt felturbózza az immunrendszeredet. Majd meglátom holnap...
Annyira nem borzasztó egyébként, nyugodtan vállalható.

2010. január 23., szombat

Kofavizit

Talán még nem írtam, hogyan is választottam ki a Bosnyákon a zöldségesemet. Zsigerből utálom a nagy tömeget. Főleg, amikor az mindenféle összerendeződési elvek nélkül csak úgy, saját ritmusában hömpölyög. Miután a kerekes bevásárlószatyrok elárasztották földünket, azután még kisebb volt lelkesedésem. Már több mint egy éve laktam a környéken, mikor egy ismerős ajánlotta az Öv utcai piacot, miszerint az jobb, mint a Bosnyák (ahol addig egyszer jártam, s ez elég is volt egy időre). Mivel én amúgy sem tudok a kofák nyelvén ("Józsikám, adjon nekem a szebbik paradicsomából úgy másfél kilót!"), úgy gondoltam, ez a kicsike piac talán nem riaszt el teljesen a létesítménytől és így végre elkerülöm a bevásárlóközpontos íztelen termékeket (gondolok itt a dinnyeméretű, ámde zamatot nélkülöző almának látszó tárgyakra, valamint a nyáron is hihetetlenül vízízű paradicsomokra).
Párszor eljártam ide, de mivel egetrengetően nagy változást nem hozott a dolog, ellenben szombaton korán kelni, villamosozni egyre nyűgösebben ment, egy idő után már csak a savanyú káposztáért zarándokoltam ide. Azt végképp nem értettem, miért mondják sokan, hogy a piac olcsóbb, itt semmi nem volt olcsó.
Újra bevásárlóközpontoztam, mígnem újfent elegem lett az ízek hiányából. Makacsságomban odáig ragadtattam magam, hogy elhatároztam, minimum néhány kísérletet teszek a Bosi megismerésére, s majd azután mondok megint véleményt.
Az első alkalommal találomra megálltam valahol, ahol pár nekem tetsző holmi volt. Éreztem, hogy a következő héten mást fogok tesztelni. Az egyik hátsó soron meg is lett. Nem az őstermelők között, de egy szimpi eladót találtam. Teljesen normális, rendezetten kinéző, mosolygós szőke csaj. Persze, a keze piszkos volt (naja, zöldségesnél vagyunk, nem orvosnál), de összességében nem a szokásos trampli képet erősítette, sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy kozmetikus, vagy (sí)edző. Azóta hozzá járok. Nem mindig jók a cuccok, de nagyjából lehet sejteni, mit érdemes megvenni, meggyet pl. még csak hússal együtt kaptam náluk, azt meg én meg nem eszem. De a legtöbb zöldség jó, és olcsó. Eleinte nem hittem el, hogy tényleg csak annyit kell fizessek, de sokadik alkalommal már gyanítottam, hogy nem számolta el magát.
Ha nem ő van, nem mindig vásárolok ott, az egyik fickó pl. kifejezetten a tapló zöldséges prototípusát jeleníti meg.
Néha a nyomuló nyuggerek kihozzák a sodrából, mint ma is az Öreg. Aki a háborút megélt túrahátizsákjával állt az útban, mert ő úgy gondolja, neki soron kívül jár a szolgáltatás. Oké, hogy fixáras cuccot kért, de épp számolt Kati, miközben ő belepofázott. Hisz nyugdíjas lévén neki annyi ideje sincs, hogy végigvárja, míg egyvalakit kiszolgálnak.
A bejáratnál/kijáratnál meg a Jobbik főzőcskézett - kőlevest -, gyomorba vágott egy propagandistájuk egy "együtt tették tönkre az országot" promo anyaggal, az autósok meg még tanulják, mit is kell csinálniuk egy zebránál (=megállni).

De jó neked...

Tegnap este volt, csak elfelejtetem beírni. Jöttem vissza a futásból, fellelkesülve azon, hogy nem csúszott ki a lábam alólam a hóban sem, jelentősen könnyebben döcögve a latyaktól s mindentől megpucolt járdán, az utolsó pár méter tudatában lazán, könnyen. Azért térdtől lefelé éreztem, hogy kicsit erőlködtem a fehér lepel leküzdésében. Igazából az volt a vicces, hogy a máskor automatában kerülgetett útvonalam a letaposatlan hóban időnként elvétettem. Jó, hogy látószerveim nélkül futok, de itt-ott néhány méterrel előrébb vagy később tértem a helyes irányba, néhol a fejemet vakargatva, most ott mi vár. Mert persze a hómunkások eltűntek az utóbbi években, itthon se gyalog, se bringával nem tanácsos közlekedni. Autózz vagy tömörülj a BKV-ra, ha épp nem sztrájkol.
Visszakanyarodva utolsó pár méteremre, a komfortérzésem teljes volt, hisz a vérkeringésem pont jó volt, a hideget már az első 500 m után sem éreztem, pedig csak egy rövidujjú meg egy polár volt rajtam. Előttem egy mintha futáshoz felöltözött muki lenne, 80-as évek stílusában, pamutpulcsi, macinaci, kötött sapi. De olyan látványosan semmit se csinált. Elhúztam mellette, és megszólított:
- Te is futsz.
- Aha.
- Én is. Te meddig?
- Már csak idáig (mutatom az utca végét), én mára végeztem.
- De jó neked!
Kicsit zümzüm volt, ha jól sejtem, de ártatlan.

2010. január 16., szombat

Kisfilmek a nagyvilágból

Tegnap este filmnézhetnékem támadt. Az utóbbi időben eléggé hanyagoltam a mozibajárást, legalábbis saját átlagomhoz képest, pedig van egy-két film, amit megnéznék.
De a tegnap este dvd-zést takart.
Először A tehetséges Mr. Ripley-n gondolkodtam, mert most valamiért morális tanulsággal, de legalábbis nem lavsztorival akartam az estét kitölteni. Szeretem a Ripley filmet, pedig amikor moziban láttam, nem voltam elhalva tőle. Viszont a kor hangulata, a színészek, a ruhák megkedveltették velem. Aztán eszembe jutott, hogy van pár filmem, amiket még nem láttam, és így végül elővettem A mások élete c. német filmet, amit a díjak mellett sok ismerős is dicsért. Korábban nem voltam ráhangolva a hajdani NDK - és más szoci rendszerek - lehallgatási módszereinek végignézésébe. De most valamiért azt éreztem, pont jókor. És marha jó a film. Igaz, az eredeti német hangot egyszerűen nem bírtam sokáig, szinkronnal meg kicsit Derrick-ízű volt, de összességében jó. Nagyon jó. A stázi emberei, lehallgatások, a művészetek ereje, kiábrándultság, értékek és értékválság.
Nem tudom, ha nem gyerekként élem át a szocializmust, vajon hogy hatott volna rám, hogy vigyázni kell, mit mond az ember. Gyerekként szerettem azt az időt. Nem ismertem másféle életet. Az úttörőség keretet adott, néha föl kellett venni azt a ronda egyenruhát, de abban legalább ugyanolyan voltam, mint a többiek. Néha voltak kötelező programok. Meg társadalmi munkában sportpálya takarítás. (De legalább akkor nem volt gazos a pálya, nem úgy, mint most.) Meg gyakorlókert, ahová minden nyáron 4 alkalommal kellett elmenni, s amit mindig az utolsó pillanatra hagytam.
Most ugye itt a demokrácia, az életünkre az esetek túlnyomó részében továbbra sincs befolyásunk, de szabadon mondhatjuk a magunkét. A közveszélyes őrülteket nem zárják be, nem kezelik. Szabadon szabálytalankodunk, jogaink vannak, a kötelességeink elfelejtődnek. És boldogtalanul éljük a napjainkat és folyton a pénzre fogjuk.
Visszatérve a filmre, azt véletlenül, utólag tudtam meg, hogy ugyanaz a zeneszerzője a német filmnek, aki a Ripley zenéjét szerezte. Vicces.

Hétköznapi csodák

Az immár ötödik napját töltő BKV sztrájknak azért előnyei is vannak. Az emberek sétálnak, néhányan mernek stoppolni, mernek stoppost fölvenni, és néha még a zebránál is betartják a KRESZt. Most, hogy a nap süt, még a büdös is tűrhetőbb. Vagy már megszoktuk.
Jövök a piacról a heti zöldség-gyümölcs adaggal. Leelőzöm a párocskát. A srácot hallom megszólalni: Képzeld, tegnap láttam egy csuklós hetest!

2010. január 15., péntek

A lépcsőház titka

A lépcsőházunk egy helyes, ámde kicsit lepusztult, picinyke udvarra néz. Függőfolyosós. Nem körbe, mindenki nézheti az udvart és szippanthatja a levegőt meg a szomszéd dohányfüstjét.
Most például két megtépázott A4-es lapot és egy kiszolgált karácsonyfát találunk lent, ha szemlélődünk. A fát csak Banyapók kiírása után vettem észre, aki a Közösképviselő név inkognitója mögé lépve kérte a felelőst, hogy vigye ki a ház elé, ahonnan úgyis elviszik. Napersze a fadobáló bunkónak akár Gordonka aláírását is odabiggyeszthette volna, az APEHhal is fenyegetőzhetett volna, úgyse foglalkozna vele.
A titok azonban nem ez, hanem hogy egy ilyen függőfolyosó hogy képes olyan átható fokhagymaszagot árasztani, mint ami ma éreztem, amikor hazajöttem? A fokhagymakoncentráció a levegőben a megszokottnak minimum 300-szorosa volt.
Aki helyes megfejtéssel szolgál, meghívom két szelet fokhagymás pirítósra, vagy az Alkonyat c. vámpírfilmre, esetleg cseretermékként kaphat keksztekercset, ha végre megcsinálom.

2010. január 14., csütörtök

Szürke

Kedden még nagy lendülettel sétáltam a földalattihoz, ami nem nagy táv és önként gyakran megteszem két lábon, de most már kicsit elegem van. Reggel negyedóra, sokan gyalogolnak, még többen autóznak, ellenőrök nem macerálnak. Munka, utána hazafelé, újabb negyedóra. Aztán a héten minden nap volt eddig dolgom a belvárosban, újabb negyedórák, s mivel ahová mentem az sem volt könnyen becserkészhető, újabb lépéseket számlálhattam. És a levegő egyre büdösebb. Szürkeség van. Annyira nem hideg, annyira nem rossz, csak fullasztó. És közben mennék már ki futni. Ma is lett volna programom, de inkább kihagytam, unom a gyaloglást, főleg, hogy még fizetek is érte. És éljen, a BKV vis majorrá nyilvánítja az eseményt. Lehet, hogy nekem is bliccelni kéne inkább?

2010. január 10., vasárnap

Zivatar

Nem gondoltam, hogy egy háromórás filmet végig lehet ülni úgy, hogy az ember jó esetben is egy picit többnek érzékelje, mint másfél. De.
Már olyan régóta regéltek arról, hogy készül az Avatar, és én olyan sokáig nem tudtam, hogy az meg mi a nyavalya, egészen kb. tavaly novemberig. Akkor is csak hézagosan jutottam közelebb a témához. A plakát különösebben nem csigázott fel, sokkal inkább az a néhány videó, amit itt-ott lehetett találni rövid részletekkel. 3Dben, eredeti hanggal néztük, s valóban, nem az ideológia, a kép a fontos. Mert a történet simán olyan, mint a magyar népmeséké. Van a jófiú (legkisebb vagy sem, de pozitív hős), tűzön át, vízen át, és elnyeri jutalmát. Nagyon ezen senki nem csodálkozik, s nem is kéri számon, és még poént sem lövök le.
De azok a képzelt lények, amik főként a dinoszauruszvilág továbbképzelt kreatúrái, azok a siklások, zuhanások, fények, a 3D-ből kimászó darabok...jó volt. Werkfilmet akarok, werkfilmet, de gyorsan! Imádtam, ahogy a fülüket csavargatták a kéklények, ahogy a farkukkal egyensúlyoztak. S közben valami eltúlzott földi férfi- és nőideál képeiként (a férfiak hatalmas vállakkal, keskeny derékkal, formás, de mégis egy megnyúlóban lévő kamasz testalkatával, a nők mellekre emlékeztető dombocskákkal, hasonlóan nyúlánk, de nőiesebb formával, törzsi díszben) semlegesnemben, mint a kifutók modelljei, kicsit, mint a vadállatok emberiesített szeletei, kitágították újra a test és a fizikum lényegét. Valahogy úgy, mint a Mátrixban, mikor hinned kell magadban, hogy valóban sikerüljön, amit akarsz, itt is el kell hinned, hogy képes vagy irányítani az aládrendelt paripát vagy madárfélét. Bájos mese a szegénylegény győzelméről, s nem tudom, Chaplin irigyelné-e a maiakat, hogy nekik nem kell már botladozni, elég egy jó fizimiska, kicsit kigyúrt test, a többit majd kipótolják a számítógépekkel ügyes manufaktúramunkások.
Létidegen, ahogy készül, s próbál a klasszikus értékekhez visszavezetni. Kicsit erőltetett, de egyetértek a lényeggel: nem elpusztítani kell a környezetünket, hanem együtt létezni vele, s akkor talán az is segíthet még rajtunk.
Picit zavaró volt, hogy a film elejét diszkréten levágták a moziban, csak úgy hipp-hopp, jött a reklámok után, meg volt pár halivudi macsókellék, főleg a rosszfiúk szájából, ami túlzottan nem hiányzott, de megbocsátható.

2010. január 3., vasárnap

Itt csörög, ott csörög...

Kezdjük az évet kiállítással...de mivel nem elsején, hanem igazából csak másodikán mentünk, ezért az év további részében nem kortárs kiállításnézés lesz a babonából jósolt program. Pedig épp az se rossz. Merthogy tegnap Csörgő Attila kiállításán voltunk a Ludwig Múzeumban. Teljesen másra számítottam, komoly figyelésre, hümmögésre, fejemben értetlenségre. Ezzel szemben egy csomó játékosságot láttam, mosolyra húzódott a szám és a tárlatvezetés is szimpatikus volt.
Kicsit a hóbortos feltaláló jutott eszembe a művekről. Persze egy művészetre egyáltalán nem fogékony ember fölösleges pénzkidobásnak tartja, hogy miért kell lehetetlen, mozgó szerkezeteket építeni, ahelyett, hogy megtanul az ember csempét fugázni, vagy megnézi a focimeccset a tévében egy jó üveg sörrel...
De pont az volt a jó, hogy a művész gyermeki naivitással, de a gyermekinél jóval több hozzáértéssel készítette el a pálcikatesteket mozgató gépezetet, fotózta möbiusszá a tájat és varázsolta elénk a térbeli testeket. Egyszerű és mégis bonyolult. Játékos és komoly. Józan és őrületes. Izgalmas és megnyugtató.