Szabad-e?

Tegnap éjjel vagy ma kora hajnalban, mikor az aktuális varrós projektemet egy alvás erejéig félretettem, eszembe jutott, hogy ki kell kotorni egy kézkrémet a fürdőszoba szekrény mélyéről. WC tetőre feláll, szekrényt kinyit, fémdobozról lepakol, a lepakolt dolgokat tetszőleges helyen és testhajlatokban ideiglenesen őriz, fémdobozt felnyit, krémet kiszed. Mivel túl késő vagy túl korán zajlik mindez, a reflexek nem a legjobbak, s bár a bennem élő felnőtt mondja a bennem élő gyereknek, hogy nem jó helyen van az az ordenáré szagú gagyi parfüm, ami a légfrissítőt hivatott helyettesíteni, miután kiderült, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan, ez esetben győz a bennem élő gyerek. Az üveget meg leviszi a gravitáció, hiába nyúlok mind a 8 balkezemmel utána. Rögtön a parfümöt még egy sampon is követi. Miközben erősen koncentrálok, hogy más már ne zuhanjon le, szemüveg nélkül próbálom észrevenni, vajon került-e üvegszilánk a papucsomba, mert ha nem akarok egy örökkévalóságig bűzös lakásban lakni, akkor bizony ezt föl kell itatni mielőbb. Papucs felvéve, nagy üvegdarabok összeszedve, maradék feltörölve, majd lájtos felmosás és tente. Hajnalban már úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, mikor a húsvét hétfőn begyűjtött fél liternyi kölnitől szaglottam húsvét utáni kedden, amit az iskolai locsolkodás miatt csak aznap este mostunk ki. Már a belső szerveim is kölnitől szaglanak, mert a tüdőmben a hörgőcskék fuldokolnak. Én így ünneplem a húsvétot, na.

Az egyszeri vadász

Kicsit olyan vagyok, mint a viccbéli egyszeri vadász. Bementem a spórba (igen, azért járok ide...), mivel épp egy plázában volt dolgom, ott meg ez volt. Itt már vettem máskor is zsömlét és néha lehet kovászosat kapni, ami nem olyan vacak, mint a felfújt társai. Ugyan ki volt írva a kovászos zsömle, de bizony a kupac tetején levők sokkal inkább erre az üreges, papírszerű valamire emlékeztettek. Mivel esélyem sem volt könyékig beletúrni, mint a régi lottósorsolásokon a számhúzóknak a gömbbe, végül kompromisszumosan kiemeltem kettő darabot. Vettem még pár apró dolgot és pénztár után rutinból ránéztem a számlára. Azon valami puffancsként lettek beütve. Gondoltam visszaügetek a pénztároshoz, ideadja a pénzt és hazajövök. A lányka szól valakinek. Valaki némi késleltetéssel jön, elviszi a blokkot. Eltűnik az üzletben. Jópár perce vártam már, bántam az egészet, nem ér annyit. Végre feltűnik ismét a nő, kezében két A4-es lap, amit az orrom alá tol, itt és itt írjam alá, ide a címem... Rácsodálkoztam, hogy ez most komoly? Ők ezt mindig így szokták, minden spórban (soha, jelentős összegű terméknél igen, a többiek meg valószínűleg benyelték a különbözetet, ha egyáltalán...). A táskámba dobtam a saját A4-esemet, és hazajöttem.

Jokerface

Szemközt árad a tömeg, péntek 5 óra tájt. Kicsi pixelek, akikből a nagytotál összeáll. Nem olyan hömpölygő és áthatolhatatlan, mint akár Kínában, akár New Yorkban, de nekem ez is bőven sok. Cikáznak az arctalan emberek. Ránézek az órára a telefonomon, felkapom a fejem, ne menjek neki senkinek, majd vissza. Az agyam jelez, hogy nézzek vissza, valami nem oké. A masszában, ami szembejön feltűnt egy arc. Nem szebb, nem jobb, mint a többi, Kicsit, mint a piros ruhás nő a Mátrixban, csak ő másképp más. Kalap rajta, mint sok más huszonévesen, alatta pedig erőteljes sminkkel átrajzolva a vonásai, vastag és széles, kissé elnyitott száján erős rúzs. Az egészből ezt láttam, mikor felnéztem a tömegre. Mint Joker a Batmanből, vagy a nevető ember. Magabiztos pókerarccal. 

Spór meglepi

Párszor már szóvá tettem, hogy a spórban is igyekszem keveset költeni, mert nem korrektül írják ki az árakat. Ma este nem volt más lehetőségem. Pár dolgot vettem csak. Előttem kettővel kicsit megtorpant a sor, jöttek biztonsági őröstől beszedni a nagy lóvékat. Amolyan magyar postai stílusban, vagyis lassacskán. A pénztáros néni igyekezett elvicceskedni az ügyet. Előttem fiatal párocska fizet, a srác ajkai közé kap egy 500-ast, miközben ezrest kutat a tárcájában. A pénztáros jótanácsot ad, fujj, azt a koszosat még egyszer oda ne. Körbenéz, mosolygok rá, ez kedves volt tőle. Én kerültem sorra, megtárgyaltuk minek van jó ára, mire az utolsó tételhez, egy csomag előre szeletelt sajthoz jutunk. Rámnéz a nő, és azzal a lendülettel a mögötte levő kukába vágja a sajtot, miközben elmondja nekem, ha jót akarok magamnak, és sajtot akarok, akkor nem ezt viszem haza. Esetleg menjek vissza, ha kell, de ezt ne vigyem sehová. Megköszöntem a figyelmességét, mosolyogtunk egyet és leesett állal elsétáltam a pénztártól.

Jogom van...

A magyar átlagember általában akkor emlegeti fel az ő jogait, amikor valami olyat akar igazolni, ami nem is úgy van, ezt valahol talán érzi is, de ahelyett, hogy köpne a világra és felvállalná, hogy nem egészen fair módon viselkedett, inkább előjön a titkos ütőkártyával: jogom van hozzá. 

A rendszerváltás óta ez a jogom van hozzá átszivárgott az ügyvédes (Petrocelli), nyomozós (Charlie angyalai, San Francisco utcáin, Columbo) amerikai filmekből a magyar valóságba (na jó, talán a Derrickben és a Tetthelyben is volt ennek nyoma, szóval NSZK filmek is sorolhatók). De csak a szófordulat szivárgott be, tényleges tartalommal nem sok esetben telik meg, mert ez elvont, fogalom, amit már Scsipovicsné is nehezen kezelt a Van benne valami műsorban, nehéz odaképzelni mögé a jelentését. Azért is, mert évekig nem volt ilyenünk, s amikor lett is, akkor ugyanolyan idegen szó volt, mint a glasznoszty meg a peresztrojka. 

Ez azóta se nagyon változott, az emberek ott követelnek jogokat, ahol nem kellene nyáladzani, amit meg nem kellene elviselni, azt meg büszkén tűrik, sőt, még inkább akarják a híg fost.

Ez egy elcsípett beszélgetés foszlány miatt jutott eszembe. Előttem a magas szőke lány és alacsony, fekete hajú törpsapkás barátnéja. A szőke vehemensem emlegeti, hogy ám nem neki kell bizonygatni, hogy nem bliccelt, hanem a békávénak (nem emlékszem mit mondott, de engem nem is érdekel, hogy vé vagy ká, ugyanaz a brigád javarészt, ami a mentalitást illeti) az ellenkezőjét. Aztán itt nem hallgattam tovább, majdnem megkérdeztem, hogy ruhát és menő táskát is szokott-e lopni, a kis fekete meg esetleg cigit, de a sztori elejét sem hallottam, csak részletet csíptem el. Ráadásul a bkk kommunikációja szerint a bliccelőre nem tudja alkalmazni azokat a csodás szabályokat, amikkel azonban engem, az évek óta rendesen fizető hülyét rendszeresen elhajt a búbánatosra, mondván, hogy a vásárlással elfogadtam a feltételeiket. Jogomban áll hallgatni.

Nem becsüli magát annyira

Talán apa és lánya. Pletykálnak. A nevek egy része ismerős, a másik rész csak ismerősen hat, a többi egyértelműen híres kategória, főként sportolók. Mintha bennfentesek lennének, ámbár egyikük testmérete sem utal sportolói jelenre. Múlt persze lehetett. Apuka már nyugdíjas, lánya késő harmincas vagy kora negyvenes, nem igazán derül ki. Hangosak. Megvan a véleményük mindenkiről, mint Lenke néniéknek a Szomszédokban. Terelődik a szó az egyre kevesebb házasságra, meg hogy sokan csak együtt élnek, de abban egyetértenek, az nem ugyanaz, mint a házasság. Az hogy miért, nem derül ki. A nőből kipattan a magvas gondolat, ami úgy kezdődik, hogy ha egy nő nem becsüli magát annyira, hogy kiszorítsa a papírt a pasiból, az önbecsülési probléma és fölösleges akkor bármi. Merthogy ő sem menne bele ilyesmibe, ő attól többet ér. Meg neki kell a csinadratta, vörös szőnyeg. (Az speciel az Oscar, amivel keveri, ott van ilyen szőnyeg.)

Önbecsülést illetően azt gondolom, hogy az embernek tudnia kell, mit ér, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor aztán kontrollt veszítve alárendelődik, vagy nehogy ő rendeljen valakit maga alá. Egyik sem jó. De hogy ezt a házasság fejezné ki? Hááááát... A kölcsönös tiszteletnek és a holtomiglan-holtodiglan egymás mellett élésnek nem a házasság a garanciája. Ez kábé olyan feltételezés, mint amikor a kora okán várja el a tiszteletet. Nem a kora miatt tisztelem, hanem az emberi minősége miatt. Nyilván a korát tiszteletben tartom, de ez legföljebb arra ragadtat engem, hogy nem élek vissza a testi gyengeségével, de elvárom, hogy ő se éljen vissza vele, és ne gáncsoljon el a botjával, csak mert azt hiszi, eléje tolakszom a buszon. Ugyanígy nem lesz minden szülő mélyérzésű mártír, vagy a gyermektelen sem szőrös lelkű, önző dög. Ez utóbbit nem is olyan régen egy beszélgetésben, egy általam egyébként nagyra becsült ismerősnek meg is jegyeztem, mikor valakiről kérdezte, van-e gyereke és teljesen elcsodálkozott, hogy van, mert ő azt hitte, azért olyan, amilyen, mert nincs gyereke. 

Az emberi kapcsolataink és azok hiánya is minősít. Talán minket is, vagy a múltunkat, szüleinket, esetleg saját félelmeinket mutatják. Optimálisan a kapcsolatok által jobbá válhatunk, de buta dolog szabályrendszerként és megfellebbezhetetlen igazságként tekinteni ezekre. Legföljebb akkor, ha csak ezáltal vagyunk képesek az önbecsülésünket helyreállítani. Vagy talán akkor se.

Kopott kosár

Nem szoktam az utcán pénzt adni a kéregetőknek. Évente egyszer adok egy nagyobb összeget egy kollégának, ő a gyűjtésből rendszeresen főz, s egy szálló lakói minden hétvégén normális főtt ételt esznek, több fogást, késő ősztől a tél végéig. Persze, ez így egyszerű nekem, nem kell szembenéznem a nyomorral. És nem kell döntenem, hogy ha ennek adok, amannak miért nem. Nyilván van köztük is szimpatikusabb és idegesítőbb. Sajnos a koszra és a szagokra sem túl jól reagálok, pedig tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt bárki lehet hajléktalan és ebben az állapotban méltóságot őrizgetni csak keveseknek sikerül. Persze, van, aki hibás is a sorsa alakulásában, van, aki hazudik is érte, a másik meg vállalja, hogy szembeköpöd, de őszinte. Sokfélék. Többször eszembe jutott már, hogy vigyek meleg ételt nekik, aztán nagyon könnyen elhessegetem a gondolatot azzal, hogy én nem lehetek érte felelős. Megvetem azokat, akik csak a lelkiismeretedre pályáznak, hülyének néznek és hasonlók. Messziről kerülöm a földön hasaló hajlott hátú románokat, a megélhetési bicebócákat és azokat, akik miután nem adsz neki egy fityinget se, átkot szórnak a fejedre.

Az Örs vezér terén az aluljáróban mindig árul valaki. Legtöbbször a cigányok a lopott virágokat, zöldségeket, bőrövet, háznyi méretű pamutbugyit, cigit, meg ami jön. Néha nénik is állnak ott a portékájukkal. Az aluljáró elágazásánál egy bácsi állt, Tiszta, jól öltözött, szomorú arcú. Karján kopott kosár, rajta cédula, eladó. Ahogy közeledtem, nem mertem a bácsi arcába nézni, a kosár tartalmát próbáltam kilesni, de úgy tűnt, abban az ütött-kopott kosárban semmi nem volt.