Talán apa és lánya. Pletykálnak. A nevek egy része ismerős, a másik rész csak ismerősen hat, a többi egyértelműen híres kategória, főként sportolók. Mintha bennfentesek lennének, ámbár egyikük testmérete sem utal sportolói jelenre. Múlt persze lehetett. Apuka már nyugdíjas, lánya késő harmincas vagy kora negyvenes, nem igazán derül ki. Hangosak. Megvan a véleményük mindenkiről, mint Lenke néniéknek a Szomszédokban. Terelődik a szó az egyre kevesebb házasságra, meg hogy sokan csak együtt élnek, de abban egyetértenek, az nem ugyanaz, mint a házasság. Az hogy miért, nem derül ki. A nőből kipattan a magvas gondolat, ami úgy kezdődik, hogy ha egy nő nem becsüli magát annyira, hogy kiszorítsa a papírt a pasiból, az önbecsülési probléma és fölösleges akkor bármi. Merthogy ő sem menne bele ilyesmibe, ő attól többet ér. Meg neki kell a csinadratta, vörös szőnyeg. (Az speciel az Oscar, amivel keveri, ott van ilyen szőnyeg.)
Önbecsülést illetően azt gondolom, hogy az embernek tudnia kell, mit ér, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor aztán kontrollt veszítve alárendelődik, vagy nehogy ő rendeljen valakit maga alá. Egyik sem jó. De hogy ezt a házasság fejezné ki? Hááááát... A kölcsönös tiszteletnek és a holtomiglan-holtodiglan egymás mellett élésnek nem a házasság a garanciája. Ez kábé olyan feltételezés, mint amikor a kora okán várja el a tiszteletet. Nem a kora miatt tisztelem, hanem az emberi minősége miatt. Nyilván a korát tiszteletben tartom, de ez legföljebb arra ragadtat engem, hogy nem élek vissza a testi gyengeségével, de elvárom, hogy ő se éljen vissza vele, és ne gáncsoljon el a botjával, csak mert azt hiszi, eléje tolakszom a buszon. Ugyanígy nem lesz minden szülő mélyérzésű mártír, vagy a gyermektelen sem szőrös lelkű, önző dög. Ez utóbbit nem is olyan régen egy beszélgetésben, egy általam egyébként nagyra becsült ismerősnek meg is jegyeztem, mikor valakiről kérdezte, van-e gyereke és teljesen elcsodálkozott, hogy van, mert ő azt hitte, azért olyan, amilyen, mert nincs gyereke.
Az emberi kapcsolataink és azok hiánya is minősít. Talán minket is, vagy a múltunkat, szüleinket, esetleg saját félelmeinket mutatják. Optimálisan a kapcsolatok által jobbá válhatunk, de buta dolog szabályrendszerként és megfellebbezhetetlen igazságként tekinteni ezekre. Legföljebb akkor, ha csak ezáltal vagyunk képesek az önbecsülésünket helyreállítani. Vagy talán akkor se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése