Nem szeretem, ha lejmolnak tőlem. Kifejezetten dühös vagyok, ha kiszolgáltatott helyen vagy helyzetben várnak az adományomra: pénztár előtt, villamoson, sorban állva, gyerekkel az ölben, csonkítva. Pár forintot még télen adtam egy pasasnak, aki odajött, de megmondta, hogy be akar ülni valahová piálni, mert addig se fagyoskodik az utcán. Mikor volt nálam, kaját adtam. De van ez a nő. Nem tudom, mi tartja benne a lelket. Arcán a nap minden szakában a delíriumos téboly, persze, lehet, hogy akkor is ilyen, mikor tiszta. A ruhája mindig mocskos, nem rongyos, valaki nemrég vethette le, dobhatta ki. A haját időnként valaki lenyesi. A bőre sötét. Naptól-e, vagy cigányasszony? Ráncos nagyon. Nem büdös, csak néha dohányszagú.
Régen zavart a rikácsoló hangja. Kicsit talán tartottam is tőle. Mostanra megkedveltem, a környék része. Hol lakik? Csak sejtem. Napja nagy részében a kisbolt és a kocsma körül ténfereg. A napi ingyen piáját mindig megkapja. És bámulatos érzékkel, amikor futásból jövök és a kulcson kívül csak zsepi van a zsebemben, akkor gyakran megkérdezi: Tessék mondani, nincs egy cigije? És én erre mindig csak széttárom a karom.
