Mifelénk így csinálják

Nem is olyan rég a Bazilikától nem messze a díszkőbe lyukakat fúrtak. Hónapokban, de nem hosszú években mérhető az ideje. Biciklitároló készült. Az ötlet jó, a megvalósítás magyaros. Pár napja kitépték a tárolókat és bebetonozták a lyukakat. Tegnap már a régi tároló helyén kezdték összeszerelni a fabódékat. Ja, karácsonyi vásár a szeretet jegyében. Az eddigi években csak a Bazilika előtti téren volt, de idén úgy látszik, sokkal nagyobb lesz a szeretet, ezért muszáj a Zrínyi utcát is elárasztani jófajta gagyi zsibvásárral, meg hungarikum kolbásszal. Dicsértessék!

Tehetsz róla...

Igen, megint üzenet a palackban és a címben. Az elhíresült béna kampány, a tehetsz róla, tehetsz ellene zeng a fülemben, amiben gyakorlatilag a mai magyar szagértők abban látták a megoldást a nők elleni erőszak megelőzésére, hogy mi nők, ne provokáljunk azzal, hogy veszélybe sodorjuk magunkat. Hogyan is? Hát pl. ne öltözzünk és viselkedjünk kihívóan, mert az bizony felhívás a keringőre. Általában elég konzervatívan és szürkén öltözködöm, de az önjelölt erkölcscsőszök belém kötnének. Ugyanis szemérmetlenül cicanadrágban futok. Ez alól a nyár kivétel, mivel a rövidnadrágjaim mind bő szabásúak. Eleinte csak a Margitszigeten futottam tapinaciban, ott nem is volt zavaró, mert futás után az öltözőben átöltöztem. Aztán a Ligetbe szorultam, odáig meg el kell vergődjek. Indulás előtt próbálom a széldzsekimet ráhúzni a fenekemre, de ebben a hossza akadályoz, szóval kilóg a fenekem, a nadrág meg rátapad. Egészséges lelkületű férfi jobb esetben csak megnézi, rosszabb esetben beszól, képességeitől függ, milyen hangnemben, szerencsére többnyire vicceseket csíptem el (nem túl sok volt, igyekszem nem provokálni, hogy örüljenek az okosok is), de azért nem különösebben rajongok érte. Az külön idegesít, hogy az egyik középületnél még reflektor is van, ami kiválóan bevilágít. Persze, át lehetne menni arra a pár méterre a másik oldalra, de az szerintem cikibb.

Hogy akkor mi a francért hordom? Miért hordanak a lányok leggingset még nadrág helyett is? (Én mondjuk nem jellemzően, kivéve egyszer Tunéziában a térd fölötti ruhám alatt, hogy bemehessek a templomba.) Mert kényelmes. Azontúl futás közben nem lifeg, tökéletesen zár és véd a hidegtől. És mert kicsit elhiszem benne, hogy futó módra mozgok, még ha nem is. Igen, kirajzolódik a vádlim, a combom és a fenekem, ha rosszul választottam bugyit, akkor az is, hogy bevág. Egy egészséges ember maximum megnézi, és elpanaszolja, hogy otthon anyjuk nem ilyen. Vagy ha ilyen és még jobb is, akkor is megnézi, és kész. Egy aberrált esetében meg a kinyúlt mackóm is lehetne rajtam, ha bántani akar, nem azért fog, mert cicanaci van rajtam, hanem mert beteg, agresszív vagy mind együtt. 

A történet mostani apropója, hogy egy lányt pár napja megtámadtak a Margitkán futás közben, alaposan behúztak neki, de ezt és az ijedtséget leszámítva baja nem lett, azóta viszont "médiasztár".  Persze jönnek az okos tanácsok, hogy lányok, nők, ne fussatok sötétben. Aha, mikor? Reggel 6-kor még sötét van, délután fél 5-kor szintén, a kettő között meg felébredek és dolgozom. Ja, hétvégén. Mondjuk én még be is illeszthetném a heti két futásom, de a helyzet az, hogy ha futok, nem mindegy, mit eszem. Ráadásul szétizzadom magam, a hajam főleg, futás után vagy másnap mosni kell, ha ki akarok menni emberek közé. Persze, a biztonságom érdekében, pamparam, de akkor is. Nem normális, hogy rettegjek és bezárkózzak, ha sötétedik. Azonkívül a hajdani női önvédelmis gyorstalpalón is folyton mondták a srácok, hogy bár vannak kiemelten veszélyes helyek, bármikor és bárhol érheti az embert támadás, fényes nappal, biztonságosnak látszó környéken is. 

Persze, menjek edzőterembe. Egész nap egy mesterséges levegővel turbózott, neonfényes irodában ücsörgök. Ez az egy dolog van hétközben, ami emlékeztet arra, hogy létezem. Nem tökéletes, de levegőzök kicsit (még ha szmogos is), és érzem az őserőt, hogy megcsináltam. Menjek egy gépre? Ezzel az erővel a lakásban is edzhetnék helybenfutással az alattam lakó örömére.

Kis kihagyás után a frissen beficcent télben nekivágtam, de ott volt a görcs a gyomromban. A Margitszigetről eddig azt hittem, biztonságos a futókör. Persze, szatírról többször volt hír, de amíg csak mutogat, nem érdekel. És máshol? (Petíció már van a sziget biztonsága kapcsán, de könyörgöm, máshol is futnak nők.) Azt már kitaláltam, hogy az egyik sötétebb szakaszt kikerülöm, de mást nem akartam változtatni. Addig, míg oldalazva ki nem előzött egy kapucnis, susogós melegítős alak. Lassítottam az amúgy is hiper tempómon. Elég betegesen futott és meg is állt. Kielőztem, de nem a szokott utamra kanyarodtam, maradtam a széles betonon, pedig a térdem nem szereti. Lehet, hogy vaklárma volt és csak egy béna kezdő futótól riadtam meg, vagy szimplán csak résztávozott, de nem tűnt gyakorlott futónak és egy idő után nem is sejtettem, merre van. A sötétebb szakaszon a belátható útra mentem, és pár perccel meg párszáz méterrel rövidítettem az utamat. Jobb a békesség. Közben meg éreztem, ahogy nehezedik a lábam, egyszerre voltam dühös, tehetetlen és féltem. Nem akarom ezt érezni csak azért, mert valaki, vagy valakik betegek vagy csak szar alakok. De nem tudom, mit tehetnék.

Mire gondolsz, most mire gondoljak?

A cím megint idézet, egy baromira jó (és baromira régi) Wei Wu Wei számból. Imádtam, bár akkor még erősen gyerek voltam, de valahogy ilyen imidzzsel képzeltem a felnőttkort. Az értelmiségi felnőttkort. 

Egy dán kortárs építészetről szóló előadáson-beszélgetésen voltam, ahol két dán építész volt előadó és beszélgetőtárs. Kicsit inamba szállt a bátorság, mert sokan voltak, főként diákok, akik valamelyik oldalról a fenntartható várostervezés közeléből jöhettek. Engem meg csak érdekelt. Aztán jó is, hogy maradtam, mert hozzá nem értőként is érdekes volt. Persze izgalmas lenne azt is megnézni, ha megkapnák főépítészként a mi városunkat, mihez kezdenének vele. A két építész sem mindenben értett egyet, nem is baj ez. Nagyon finoman, viccesen Budapestet illető kritika is elhangzott, konkrétan a túlzott autóforgalomról, és nem kell aggódni, ha van rá szándék, megoldható ez is.

A végén elvileg lehetett volna kérdezni is, de igazából két hozzászólásra futotta az időből. Egy vélhetően szintén laikus férfi, előre elnézést kérve a szegényes angoljáért, jelezte, hogy neki ez túl szögletes és unalmas, hol a humor, a simulékonyság, hol van Hundertwasser? Lehet, hogy szakemberként felháborító a kérdés, de ha bárkit is zavart, nem adott neki hangot. Maga az építész kedvesen megjegyezte, hogy a helyiek közül sem mindenkinek tetszik. Gondolom elkönyvelte véleményként és továbblépett.

Ekkor a második felszólaló miután közli, hogy ő bezzeg ám szakember (gondolom, mindenkinek össze kellett volna erre pisilnie magát), egyből belevágott, hogy majd egyszerűen fogalmaz, hogy az angolul kevéssé beszélő úr is értse. (Anyád jól van?) Párszor elmondta, hogy sajnálja, hogy ezt neki kell elmondania - és ekkor esdeklően nézett a nagybecsű építész urakra, hogy ne vegyék nagyon lelkükre ezt a pusztán nevelődött suttyó magyar mentalitást, ez volt a tekintetében, ami alulról felfelé indult, s épp vártam, hogy hosszúra nyújtsa a nyelvét és körbenyalja a tőle jópár méterre ülő szakmabelieket, az egyetlen általa ismert eszközzel kifejezve csodálatát. Idegesítően tovább beszélt még egy kicsit a nő, de mikor már nagyon kínossá kezdett válni a smúzolása, elfogyott az idő. 

Őépítész asszonyságának nem tűnt fel, hogy a nagyrabecsült építész urak lazák. Emellett egy demokratikus országból jönnek (erre is volt vicces - és nem vicceskedő - kritika, mert humoruk is van). És ebben a demokratikus országban az a szokás, hogy az első felszólalóhoz hasonló laikust is megkérdezik a város átszabása előtt, aki ott él (és nem csak imitálják a megkérdezést, ahogy itt nálunk szokás, meg persze a megkérdezett sem sztárkereső műsort néz, ha kérdezik, hanem tudja, hogy ha valamit nem akar, akkor itt és most, amolyan petőfis, negyvennyolcas szellemiséggel önrendelkezik, aztán a sok lúd még akár disznót is győzhet ott). És mivel megkérdezik, ők már sokféle véleménnyel találkoztak és kulturált emberek lévén, egy ilyenből nem csináltak volna ügyet.

Az állványon

A balettintézet hosszú évek óta omladozik. Szomorú, és egyre rosszabb az állapota, nem tudom, hogy lesz-e még szálloda, de már az is jó lenne, csak maradna belőle valami. Csurig felállványozva mállik szét, míg nem jön egy szikra, mint a köröndi házon és le nem ég, hogy valami vérbeli mutyit lehessen a helyére akasztani. Addig azonban a kéményseprők nem pihenhetnek, kitették a megszokott értesítőjüket az egyik állványra. Nem tudom, hogy kinek szól és mikor érnek oda ellenőrizni, de érdekes lesz, annyi szent.

Okmány

Egyszer már tettem kísérletet arra, hogy új útlevelem legyen, akkor nem jött össze, lekéstem minden lehetséges sorszámot. Ma ismét tettem egy kört a zuglói okmányiroda felé, ahol reggel elmondták, hogy csak 11-től lesz fogadás, 3/4-től pedig osztják a sorszámot hozzá. Okulva a múltkoriból, és mivel az ajánlott Andrássy út 55-be nem volt kedvem eltömegközlekedni, úgy döntöttem, visszamegyek 10-re, és akkor eséllyel bejutok. Kicsit 10 után oda is értem, már sorban is ült vagy 8 ember. Megmondták, ki az utolsó és megkezdődött az első sorbanállás, már mögöttem is gyűltek. Jött a kalapos bácsi, aki később rendszámot lobogtatott a kezében, ójajj, úrvezető, meg jött a tolakodó naccsága, aki mellettem oldalágon nyomult, de nem hagytam, mert utálom a pofátlanokat. Sorszám pillanatok alatt kiadva, a recepció mint eddig mindig, kedves. Elég hamar be is jutottam fotózkodni, ugyan nem mondták, hogy nyugodtan szedjem magam rendbe, tükröt nem is láttam, de lehet, hogy volt, egy szokásos módon vállalhatatlan kép készült, egy fokkal jobb, mint az igazolvány. A fotós néni (én vagyok az öregebb, de tipikus irodista, lehet akárhány éves is, úgysem lesz jobb) kedves volt, szerinte egész jó. Hát, ja, nem róla készült.

Újból ki a teremből, újból várni. Ezúttal egy még gázabb ügyintézőhöz jutottam, aki, mint a gép, adta a parancsokat, még épp azon voltam, hogy aláírjak, de közben nyomkodjam a pin kódom, ha már olyan alávaló voltam, hogy kártyával akartam fizetni. Közben érdeklődtem, hogy be kell-e jönni, mikor elkészül, nem válaszol, majd kicsit később kérdezi, hogy jó lesz-e, ha a lakcímemre postázzák 3 hét múlva. Jó, te adminisztrátorok gyöngye, csak a kajásdobozod ne hagynád az asztalodon, te! Időm nem volt megnézni, helyes adatokat vitt-e be, régi útlevél nem érdekelte, csak hogy lejárt-e, és két mutatóujjamról, meg a hüvelykről is vettek mintát, de a papíron csak a mutatókat tüntették fel. Gondolom már a jövendőbeli fullos ellenőrzés miatt gyűjtötték be, hogy majd tudják, kiket kell elvinni, akik nem szimpatizálnak a mostani rablókkal.

Egyébként a tényleges ügyintézés max. 15 perc volt, ez jó, meg ahogy írtam is, a recepciósok is jók voltak, összességében ocsmány iroda ez. Ha most valaki megdobna egy svéd vagy egy angol állampolgársággal (dánt és norvégot is elfogadok), nem soká haboznék.

Cirith Ungol

A lépcsőházat Banyapók uralja, ez az ő Cirith Ungolja. A Kádár-korszakból megmaradt gondnok-spicli szerepkört önkéntesen és önkényesen tölti be az öreglány. Életem első közgyűlésén úgy prédikált, hogy azt hittem, ő a közös képviselő. A múltkori közgyülin történteket nem részleteztem, de az egész gyűlést végigkísérő szidalmazás és hajbakapás főleg neki köszönhető. Gollam ugyanis szót kért és kapott, bár ő csak az önkoris lakás bérlője, de beszélni beszélhet. A közgyűlés engedte. Szappanoperai szintű mondatok keveredtek elő az ő szájából is, de Banyapók nem bírta sokáig közbeszólás nélkül, előbb a jó modort hiányolta, majd leszemetezte a jómodorral nem bíró bérlőt és mit képzel. Mivel gyakorlatilag lehurrogta mindenki az öreglányt, forrt benne a düh. Tegnap pechemre itthon voltam, mikor jöttek a képviselettől és egy itthonlevő sem nyitott ajtót. Az én csengőm még mindig nem jó, de hívtak telefonon, így az ebéd mellől lerongyoltam. Banyapók a neszre moccant, bemutattam őket egymásnak, mire az öreglány már elő is vette a takarító névjegyét, hogy milyen jó, vele kell továbbra is dolgozni. (Nagy extra bajok nincsenek, de azért ehhez még lesz majd szavam szerződés és egyebek tekintetében.) Persze szóba hoztam, hogy amíg nem tudnak a házba bejutni, addig ha itthon van és csak hálót sző, akár be is engedhetné a képviseletet, de kiderült, hogy ő sosincs itthon (kivéve, mikor igen, de ez mellékes), rokonoknál van - mondjuk én évek óta csak egyedül látom szerencsétlent, a rokonok gondolom csak azt várják, mikor dobja fel, mert akkor övék a lakás. A mentális hanyatlásának gondolom ez is szerves része. Rögtön ezután közölte is, hogy mondandója van számomra és már kezdte is a gyűlésről félrenyelt haragját köpködni. Hogy én mit és miért engedtem Gollamnak és hogy ő csak jót tett ebben a házban és ez a hála...Sajnos ez olyan pont volt, amire azt tudom mondani, nem érdekel. Annál is inkább, mert Gollam írt egy üzenetet, elkérte a számom. Megadtam, de kértem, ha a perpatvar miatt, akkor ne keressen. Eddig be is tartotta. Így elég erősen leugattam az öreglányt, hagyjon békén és hagyjon ki ebből, menjen bíróságra vagy pereljen be mindenkit, mert már lassan tíz éve hallgatom heti rendszerességgel, hogy épp aktuálisan kit szid, gyűlöl, rágalmaz. Szerinte gyártottak már műanyagot a házban, hol a fölötte lakó, hol az alatta lakó, Gollam hol bútorokat húzgál, hol a gyerekét veri (Gollam szerint a Banya is őrjöng alkalmanként és gázrobbanással fenyegetőzik). Nem tudom, hogy gyártott-e valaki műanyagot, ki kit vert el, és kihez milyen alakok járnak. Azt tudom, hogy elegem van belőlük. Hogy nem akarom suttyó hülyék problémáját hallgatni, és minden erőmmel azon leszek, hogy ebből a házból mielőbb elköltözhessek. Rohadjanak meg.

Ma reggel összefutottam a soha itthon nem lévő Banyapókkal, aki sértődött arccal, de nyitva tartotta nekem Cirith Ungol bejáratát, amit én kétszer is megköszöntem, ő kelletlenül válaszolt (tegnap kioktattam, hogy emlékszik-e, de volt idő, mikor besértődött rám és jó ideig nem köszönt vissza és ez életkortól független bunkóság, gondolom ez most még eszében volt és úgy csinált, mintha erkölcsi magaslaton állna). Szerencsére ezeken a teátrális dolgokon csak röhögök, mert a lakásomon belül nem ér el. De hányok tőle.

Tudatos táplálkozás

Ebben a késő őszi tavaszban éreztem magamban a lendületet, futás közben klasszul ki is találtam, hogy hogy is fejezem be az edzést egy futás utáni kis fehérjeturmixszal. Elhatározásom egészen szilárdan tartottam, egészen szilárdan és egészen pontosan addig, amíg az asztalon levő olívás rozskenyérre nem tévedt a tekintetem. De ha már odatévedt, kicsit el is időzött, a belső hangom cöccögött, hogy vedd csak elő azt a fehérjeport. Elő is vettem. Aztán vissza is tettem. Két szép szelet kenyeret ettem, felével is beérhettem volna. 

Azt mondják, edzés után a lehető legrosszabb, ha szénhidrátot tolunk. Ejj, ott az a kis milka... Igazi hazardőr vagyok.

Tükör, csak úgy, magamnak

A tegnapi szeánszról készült hangfelvétel. Hangfelvétel, amit Szauron annak idején tudatosan nem engedett. Hangfelvétel, ami visszajátszható és visszahallgatható. Amiből összeraktam a jegyzőkönyvet és kicsit meg is lepődtem.

Utoljára elég rég volt, amikor kívülről rácsodálkoztam magamra. Még főiskolás koromban az első, videóra vett pár perces tanítási gyakorlatomon. 5-10 percnyi időt kellett kitölteni, ha jól emlékszem, csak pár csillogó szemű gyerekkel, akikkel ilyen koncentrátumban egy iskolában sem találkozunk, de hát a fokozatosság így legalább nem mindenkit üldöz el a pályáról. A felvételeket követően összeült a csoport, újranéztük magunkat és kielemeztük. Nem volt olyan borzasztó, mint gondoltam, de egyetlen dolog maradt meg, amin teljesen meg is lepődtem. Olyan széles karcsapásokkal illusztráltam a mondandómat, hogy nem is értettem, miért nem tűnt ez fel azalatt a pár perc alatt. Merthogy nem vettem észre belőle semmit.

Most hasonló érzésem támadt, ahogy mint a közgyűlés fő szószólója, belülről nyusziként, remegő és néha elcsukló, kétségbeesett gyerekhangon vezetem a közgyűlést és küzdök az elemekkel. Rögtön az elején elkövettem ugyan egy teljesen értelmetlen bakit, amit valószínűleg nem is vettek észre, mert hangzásában ott volt (érdekében helyett azt mondtam, hogy értelmében, mert valószínűleg már ott tartottam, hogy a társasházi törvény értelmében pamparam), és én sem emlékeztem rá. Ezt leszámítva azonban el kell fogadjam Aragorn utólagos megnyugtató szavait, hogy jól ment, mert tekintve, hogy nem a feladatom, egészen jól összefogtam. Voltak ugyan nem befejezett mondatok és ö-zések, de egészében nem volt egyáltalán problémás. Tegnap este a belső önkritikám jelentős kudarcnak tekintette, el is voltam kenődve miatta. Meg ahogy rendesen szoktam és megszoktam magammal kapcsolatban, nem(csak) a szépre, hanem leginkább a csúnyára és a tökéletlenre emlékeztem. (Más kérdés, hogyha kép is készült volna a történetről, akkor kissé neurotikusnak látszódhattam, ahogy tekergettem a nyakam, lestem a plafonra, forgattam a szemem, mikor valami cifrát hallottam. De nem készült. Megint más kérdés, hogy vagy háromszor kitértem arra, hogy mennyire rosszul érzem magam ebben a szerepkörben és zavarban is vagyok.) Persze ettől még nem gondolom, hogy holnaptól pályát módosítok és elmegyek stand-up komikusnak vagy sit-down tragikusnak, mert tanári múlt ide vagy oda, nem nekem való ez a sok ember elé kiállós dolog. Persze ha otthon vagyok a témában, akkor nem ekkora kínszenvedés, de nem keresem a lehetőségeket. Érdekes az is, hogy annyira nem más a hangom, mint amilyennek belülről hallom, ámbár sokkal okosabbnak hat, ha kívülállóként hallgatom és nem a fejemben visszhangzik, de ez talán csak azért van így, mert a mondatok kimondásakor ott mozog bennem a bizonytalanság is. A bizonytalanság az épp elmondottak miatt, és a bizonytalanság a folytatás miatt. Utólagosan visszahallgatva az adott pillanatot, ezek a zöngicsélések elhalnak és idegenként figyelem magam, teljesen másképp. Ráadásul ugyanúgy megadom az eshetőséget saját magamnak is, hogy hibázzak. Egy vagyok azok közül, akiket persze szintén kritizálok, de sokkal enyhébb mércével mérem őket. Illetve ez sem teljesen igaz, hiszen az utóbbi hónapokban akár itt is többször pökhendin nyilvánultam meg mások (nem)tudásával kapcsolatban, de ez valószínűleg azért van így, mert elég újkeletű ez a tapasztalás. Kicsit élvezem is. De ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a határaimat. Nem hiszem, hogy coelhoi vagy oraveczi mondatokkal valódi fejlődést lehet elérni. Ezek öncsalások, kb. ugyanannyira, mint a kijelentés, hogy a magyar nők szépek. Ja. És mi van a marha ronda magyar nőkkel? Az erősíti a szabályt?

18 éves korom körül az anyai nagynénéim egy csekélyen átgondolt mondatukkal rendesen megkínoztak. Spontán meglátogattam őket, amikor eljutott a beszélgetés oda, hogy te is olyan hülye vagy, mint az apád. És történetesen akkoriban különösen kritikus voltam az apámmal kapcsolatban, azt gondolom, jogosan is. De attól függetlenül, hogy én egyértelműen az apai vonalat viszem tovább, tetszik vagy sem, nem hasonlítottam volna magam hozzá. Bő tíz évvel később értettem meg, miért mondták ezt. Az ő kis korlátolt világukba nem igazán fér bele az enyémhez hasonló figura. Nem voltam és nem vagyok különleges, de nem a nagy átlag módjára létezem. Nem akarok kitűnni, különbözni és mégsem tudok azonosulni. Itt állok életem derekán és még mindig ugyanolyan vehemensen bizonytalan tudok lenni, hogy jót teszek-e, miközben ennek teljesen ellentmondóan érzem azt is, hogy idővel jobbá válok. És kritikus vagyok a világgal és benne magammal. De néha meg kell állni és belülről is elhinni és nemcsak mondani. Ha kell, tükörrel.

Jamie és a csodalámpa

Bűbájos a mi kis lakóközösségünk. Már a hét elején sötétségbe borult a lépcsőház (ezúttal nem a szellemire gondolok). Nem tudom, a többi lakóban ez milyen érzést keltett, bennem először az fogalmazódott meg, hogy tuti csak a biztosíték ment ki, s már megint többet tettem a ház érdekében, mint bármelyikük, most lépjen színre más is. A kapucsengők se működnek, ami már nem az én problémám, nekem már rég nem működik, megoldottam eddig is. Másnap dettó, harmadnap is. Úgy látszik, Banyapók meg Bilbó csak mások szekálásával tölti a napját, emellett már nem jut energiája egyik vénségnek se valami értelmeset is tenni. Közeleg a lépcsőházi közgyűlés, sötétben mégsem ácsoroghatunk. Tegnap napközben felhívtam mindenesetre Bilbót, tudja-e, mi a helyzet. Persze csak annyit tudott, hogy az exrendőr szomszédom (akit múltkor alaposan kiosztottam a lépcsőházban, hogy tenni kéne a házért, nem pereskedni) múltkor visszakapcsolta a biztosítékot, de megint sötét...és innentől áttért a kanapén fekvő páciens szövegkönyvére és terapeutának nézve elpanaszolta, hogy bukott fel és lett agyrázkódása (nem, nem attól ilyen hülye, előtte is az volt), meg hogy ki és hogy nem áll vele és az ügyvédekkel (akik gondosan elteszik a zsetonkáit) szóba és még mondta volna sokáig, de nem kívántam több pénzt rááldozni a muszájnál és gyorsan elköszöntem, hogy ez most engem nem igazán érdekel, dolgozom. Persze Bilbó megsértődött, de ez nem hat meg. Hazaérve kukksötét, exrendőrnél világítás van, csöngetek, segítségét kérem, nézzük már meg a biztosítékot, okítson ki, mire figyeljek. (Ezzel a lecseszés miatt megsértett férfiönérzetét helyreállítottam kicsit. Készségesen megmutatta, mire figyeljek, voltak jó ötletei is.) A hangra Bilbó is előbújt az odújából és megint hozzákezdett a vele nem álltak szóba opuszba, de már nem hallgattuk végig. Persze a lépcsőházban még pár emberrel találkoztunk, akik engedelmesen zseblámpával a kézben lépegettek fel és alá, de persze cselekedni senki nem, mert hisz a héten új közöst választunk Szauron helyett. Mondom, oké, de attól még egyelőre Szauront lehetett volna emiatt csesztetni, még az ő dolga. Sebaj, megoldódott, lőn világosság, kitartott akkor is, mikor a futásból visszaértem, sőt, ma reggel is világított a lámpácska a biztosítéknál. Kitartott, amíg hazajöttem, ezzel se lesz gond. Előtte feljött az önkoris lakásban lakó nő (talán ő volt Gollam a korábbi elbeszélésekben, úgy 4-5 éve, ő logikázta ki, hogy tutira tőlem ázik, aki a harmadikon lakom és ő az elsőn, de rákérdeztem, hogy a kettőnk köztinél érdeklődött-e, és mondtam, hogyha nem, pótolja, mert ha tőlem ázik is, az alattam lakó elsőbbséget élvez ázásilag már csak alapvető természeti törvények miatt is), hogy mielőtt kezdünk, kérne 5 percet, a ház biztonsága érdekében. Mondtam, eléggé ingerülten, mert elegem van már mindenkiből, hogy nem rajtam múlik, a bár nem tudom, pontosan mit akar, csak sejtem, hogy a Bilbóval zajló perpatvar miatt akar szólni, felőlem legyen, ha a házbeliek egyetértenek vele.

Rekord létszámban összegyűltünk (a tetőtériek a beázás miatt jöttek, kapásból kettő később be is szállt számvizsgálni, nyilván, mert most ez az érdeke), hangfelvétel indít, Gollam elkezdi (igen, Banyapókból és Bilbóból van elege), Banyapók tromfol és a háttérből néha Bilbó is besegít, már-már rágalmazás alakul ki, szólok emlékeztetőül, hogy hangfelvétel van khm, khm, aztán kisebb felhördülés után végül elcsitul a zaj, Gollam lelép. A két új lakó csak a száját tátja. Később valamikor visszajött Gollam, de már csak apróbb hajtépés volt. Végigszenvedtem az első pontokon a levezető elnöki szerepkört, kedvenc ellenlábasom, a fiú, aki mindent aláírt, okoskodott, s bár jogosan tette, inkább kekec volt, de végül elértünk odáig, hogy az egyetlen jelöltből, akit hoztam, megválasztottuk Szauron utódát, persze Szauron nem jött el, majd az új közös, akit mostantól a korábbi utalás szellemében Aragornnak hívok (nem, sajna sem korban, sem alkatilag nem passzol, de lelkületében remélem megfelel nevének), átvette a stafétát és kiválóan felelt a legnagyobb marhaságokra is.

Most kapásból le fogjuk nullázni a számlánkat, ha Szauron még nem cseszte el a dolgot, de nem érdekel, történjen valami, mert hülyét kapok. És abból már épp elég van a lépcsőházunkban is.

Annuska meg az olaja

A reggel passzív. Felkelés után már tudatos vagyok és fegyelmezetten csinálom a dolgokat, de a körülöttem levő világra még nem igazán vagyok kész. A közlekedésre figyelek, de a megállóban nem mindig veszem észre a szomszédot. Ma mégis majdnem ottmaradtam. Ahol felszállok, forgalmas kereszteződés. A kereszteződés másik oldalán is van egy nekem megfelelő megálló, ha épp sehol nincs semmi bent, akkor a kettő közötti padkán cövekelek, s a hamarabbi járgányt célozom meg. Ma a közelebbi megálló nagyon üres volt, továbbmentem a másikhoz. Ott meg épp kifordult a sárga hernyó, már nem értem volna el. Beálltam hát a padkára. Már egy ideje nem váltott a lámpa, de nem indultam, igaz, közelített az én járatom. Nem indultam, mert tudtam, hogy mindjárt vált zöldre és úgyse hagy ott. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a másik oldalról a kanyarodó villamos vezetője idióta. Jóval később indult át a kereszteződésen, amivel a komplett villamoson levő embereket is veszélyeztette, meg aztán velem együtt a padkán állókat. Pechemre a zöldre én lendültem be először, mire a lassan döcögő, de döcögő villamos vezetője elkezdett csilingelni. Erre szerencsére kiváló reflexszel visszaléptem (nem vagyok vallásos, de okom van hinni, hogy vigyáznak rám), még időm se volt felfogni, mi van, de egy "cseszd meg zöld volt!" kijött az arcomon, heves integetéssel kísérve. Persze, miért nem néztem oldalra, de mi a szart keres ott és akkor a villamos, mikor nekem már zöld? Várja, hogy kettőbe szelje egy busz vagy fordítva? Normális? 

Ezután kicsit jobb kedvem lett, mikor beérve a melóhelyre várom, hogy leérjen a lift. Túlmegy az alagsorig, majd vissza és egy helyes ismeretlen pasi állt benne. Köszöntem, mert nekem ezt tanították, az univerzális helloval, hisz nem tudtam, magyar-e. Majd ő a félemeleten ott is hagyott, de egy olyan kedves mosollyal szállt ki, hogy máris fájdalomcsillapított.

Este persze megint sötét lépcsőházra érkeztem, nem csodálnám, ha Szauron tehetne róla, a kedves lakók, mind a 13 épkézláb meg szarik bele, majd más intézkedik. Anyátok.

Akinek meg nem esne le a címbéli utalás, nagy szeretettel ajánlom, hogy olvassa újra Bulgakov Mester és Margaritáját, mert amellett, hogy zseniális, pár oldal után megkapja a választ. De jó esetben addigra már bedarálja a sztori, mert az bizony ördögi.

Székfoglaló

Ha az ember könyvbemutatóra megy, igyekezzen a helyét gondosan megválogatni és véletlenül se üljön az életét látványosan unó két öreglány elé, akik vagy folyton izegnek-mozognak a nyikorgó széken, ha épp ez nincs, akkor morognak, hogy semmit nem hallanak, ha pedig ez sincs, akkor egyikük kényszeresen csámcsog a semmin. Borzalmas.

Ízlések pofonok nélkül

Reggel szólt egy szám a rádióban és menthetetlenül nosztalgikus hangulatba kerültem tőle. Hirtelen jó húsz évvel lettem fiatalabb, bizonytalanabb és naivabb, ráncok és kilók tekintetében most nem részletezném a tagadhatatlant. Frissen fővárosba költözött diáklányok, ha kollégiumba kerülnek. Ja, huszonpár testileg érett nőt hová máshová helyezzünk el, mint egy halál micsodáján levő középiskolai fiúkoleszba, a fiúk legnagyobb örömére. Meg néhány korrepetálásban jeleskedő lány is csípte persze a helyzetet. Én már akkor is nagy életkorfób voltam, hiába volt csak egy-két év köztünk, méltóságomon alulinak tartottam "férfiként" tekinteni a srácokra. Közelgett a karácsony, a nevelőtanárokkal együtt a fiúk meglepetésbulit csaptak a tanárnövendék lányoknak. Kedves. Semmire nem emlékszem a műsorból, de a ruhám megvan. A ballagási elegáns cipőm volt a lábamon, az volt nyolcadik óta a szép cipőm. Még arra is emlékszem, bár újabb öt évet visszautazunk az időben, hogy már minden osztálytársnak megvolt a nyolcadikos ballagás előtt a cipője, nekem nem is terveztünk venni, behazudtam egy törpesarkú cipőt, mert cikinek tartottam, hogy mi nem is akartunk ilyet venni, így hát következetesen olyat kellett keresni, amilyet hazudtam. Szóval emlékszem a szerkómra, a műsor homályba borult, pedig biztos volt vers is. És tadaaaaam, kezdődik a diszkó. Ja. Életem legvadabb alternatív időszaka volt. A vadságot persze az én fékezett habzású temperamentumommal kell elképzelni. Pontosabban temperamentumom akkor is volt, de valahogy sose akaródzott a vadulásban megvalósítani. Úgyhogy a vad alternatív időszak csak annyit tesz, hogy a komor ruhák és a komor arc mellé komor zene járt. És hát mint kamaszéveiből frissen kinőtt ember, húszas évei legelején, megalázónak éreztem volna, hogy bármilyen stílusidegen zenére táncoljak. (Hol van már a két évvel azelőtti nyár, mikor Siófok összes gagyi diszkójában roptuk, akkor még nem voltam alternadíva...) Persze a fehér blúzocska, az extrémen bő térdig érő nadrágszoknya és a ballagási cipő sem kifejezetten volt a raphez passzoló, nem mintha a fejemen akartam volna pörögni. Így hát jobb híján, mikor megszólalt a Mista Dobalina, elkezdtünk kínunkban kuncogni, majd a szobában jó nagyokat röfögtünk azon, hogy hát mi ez a szar zene, meg hogy milyen vérkomolyan táncoltak rá a kissrácok. Aha. Az elmúlt húsz év során persze volt pár buli, ahol megszólalt ez a zene, most már bátran rappelek is rá, persze ahogy én gondolom rappelésnek a táncot. És fülig ér a szám, ha meghallom és újra 19 vagy 20 vagyok, és eszembe jut, mikor buliba menet lemaradtunk az éjszakairól és stoppoltunk a Borárosig. És szörnyen hihetetlen, hogy olyan sok éve volt. 

Most is vannak zenék, amiket stílusidegennek érzek, mulatósra még mindig nem lehetne bepalizni, de már nem szégyellem, ha gagyi diszkószám is tetszik, és ma már fontosabb a táncolhatóság, mint az alternatív valóság.