Nem szoktam az utcán pénzt adni a kéregetőknek. Évente egyszer adok egy nagyobb összeget egy kollégának, ő a gyűjtésből rendszeresen főz, s egy szálló lakói minden hétvégén normális főtt ételt esznek, több fogást, késő ősztől a tél végéig. Persze, ez így egyszerű nekem, nem kell szembenéznem a nyomorral. És nem kell döntenem, hogy ha ennek adok, amannak miért nem. Nyilván van köztük is szimpatikusabb és idegesítőbb. Sajnos a koszra és a szagokra sem túl jól reagálok, pedig tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt bárki lehet hajléktalan és ebben az állapotban méltóságot őrizgetni csak keveseknek sikerül. Persze, van, aki hibás is a sorsa alakulásában, van, aki hazudik is érte, a másik meg vállalja, hogy szembeköpöd, de őszinte. Sokfélék. Többször eszembe jutott már, hogy vigyek meleg ételt nekik, aztán nagyon könnyen elhessegetem a gondolatot azzal, hogy én nem lehetek érte felelős. Megvetem azokat, akik csak a lelkiismeretedre pályáznak, hülyének néznek és hasonlók. Messziről kerülöm a földön hasaló hajlott hátú románokat, a megélhetési bicebócákat és azokat, akik miután nem adsz neki egy fityinget se, átkot szórnak a fejedre.
Az Örs vezér terén az aluljáróban mindig árul valaki. Legtöbbször a cigányok a lopott virágokat, zöldségeket, bőrövet, háznyi méretű pamutbugyit, cigit, meg ami jön. Néha nénik is állnak ott a portékájukkal. Az aluljáró elágazásánál egy bácsi állt, Tiszta, jól öltözött, szomorú arcú. Karján kopott kosár, rajta cédula, eladó. Ahogy közeledtem, nem mertem a bácsi arcába nézni, a kosár tartalmát próbáltam kilesni, de úgy tűnt, abban az ütött-kopott kosárban semmi nem volt.
