2009. május 28., csütörtök

Mikro és makro

Tisztázzunk valamit: vidéki csaj vagyok, s bár már 16 éve Budapest mocskában tenyészek, és még nem sikerült elverekednem magam az első nekem szánt kertes házig, ahol végre a fejem felett és a falam pohárral lefülelhető túloldalán nem egy másik família tengődik, azért még mindig őrzöm vidéki mivoltomat. Azaz irtózom a pókok és a katicabogarak kivételével szinte minden soklábú vagy lábatlan élőlénytől,s bizarr módon megfordult már a fejemben valami lakásban tartható, szőrös egyed háziasítása (leginkább kutyaféle, az anyukák kedvence agglegényeken még nem gondolkodtam háztáji változatban). De elvetettem az ebtartást is, mivel annak szabályozottabb a napirendje, mint a sajátom. Meg ezer más ok miatt, leginkább, mert a kutya nem a lakásba való bohóc. Punktum.
Épp ezért növényeket tartok, amik jóval könnyedebb társaságot jelentenek. Ugyan kimért és közönyös viselkedésük nem enyhíti az enyhe depressziós tüneteket, de legalább nyugtató zöld színűek. Kivéve, mikor rothadnak vagy kiszáradásra adják fejüket.
Megrögzötten szeretek kotyvasztani, fűszerekkel például. Ezért rendszeresen veszek zöld fűszernövényeket, cserépben. Mentát és bazsalikomot. Kizárólag. A menta szörpnek meg ízesítőnek király, a bazsalikom meg a vajkrémhez (vaj, só, fokhagyma, bazsalikom apróra szelve, esetleg őrölt borssal kiegészítve) kell. Ene. Vagyis kellene, de már jó ideje nem bírok nevelgetni se mentát, se bazsit. (Cuki, nem?) Egy darabig még lelkesen növögetnek, kandikálnak, én beszélek hozzájuk, hogy tessék csak szorgalmasan gyarapodni, meg ilyenek, mire ők egyszercsak a kamaszkor hajnalán, mikor már elszánom magam, hogy ideje felnőttcserépbe tenni őket, fincsi földecskével, akkor elcsúfítják magukat. (Kb. mint a mostani tinik, akik ezt az idétlen EMOs vagy milyen baseball sapkaviseletet hordják: a fazonírozott haj elegánsan szembe-orrba-szájba lóg, a sapka meg a feje búbján csücsül, mint Pompom anno Picur kobakján. Brrrr, a hideg ráz, ettől még a mi álbölcsészlógósszoknya divatunk is kevésbé volt idegesítő a század ködbe vesző vége felé.) Szóval már épp elszánnám magam a műtétre, mikor is látom, hogy mozog a növényem. Na nem azért, mert lelkes Attenborough követőként éjt nappallá téve mellette hasalok és pillanatfotókat gyártok róluk, s minden naprahajlásukról értesülök. Vagy a levelén tanyázik valami izgő-mozgó-hálózó-tetűszerű-vagy-más, vagy pedig a földje kezd el sétálni kukac formájában. És ez belőlem egyetlen igaz reakciót vált ki: a pánikot. A határtalan irtózatot, hogy az élővilág uralma alá hajtja a lakásomat.

Na, nem!

Sejthető, ma kidobtam mind a kétféle mentámat is, mert a fenti tüneteket véltem felfedezni levél illetve gyökértájon és úgy döntöttem, őket sajna nem én mentem meg az enyészettől. S lőn. A bazsalikommal még várok kicsit, de attól tartok, hasonló sorsa jut őkelme is, pedig csorog a nyálam, ha a gombára halmozott, enyhét átsütött fűszervajas szmötyire gondolok, amit mondjuk egy adag párolt rizs társaságában falok fel…
Nem igazán jöttem még rá, mit kellene tenni a hiperszuper marketekben megvett zöldségekkel, mert a teóriám az, hogy valószínűleg eleve fertőzötten veszem meg őket. Permetezni ugyi mégse fogom, mert akkor nem lesz mit ennem (akkor már pohárból felhajtani gyorsabb a permetlét, mint megvárni, míg hat a növényen keresztül), talán ha rögtön új földbe ültetném a drágákat, az segítene.
Várom a zöldségkertészek és hobbiszakácsnők hozzászólását a témához, csakúgy mint a Honnan vásároljunk spárgát (ez is zöldségféle), ha nem értünk hozzá? kérdéskör megválaszolásában magukat kompetensnek érzők jelentkezését. (Ez utóbbival a gondom, hogy a krémleves jó lenne, de hiába a hámozás, turmixolás, bűbáj és varázslás, szálkás darabokkal rohadtul nem élvezetes a spárgakrémleves fogyasztása, ezért a mai 3. szerencsés kidobott: A Spárgaleves! Tapsoljuk meg!)

De hogy a címre rávilágítsak, nem közgazdaságtani elemzésre készülök a nagy világválság zöldellő mezején, hanem céloztam vala az engem körülvevő mikro- és makroorganizmusokra. Ez utóbbiakról most ejtenék pár szót. Mer’ én mindenkit utálok.
A szomszédok. Akik a társasházban vannak, élnek, lopakodnak, vitáznak és hülyeségeket beszélnek. Visszatérő témakör, igen hálás, mert mindig okoz vidám vagy szomorú perceket, témát nyújt azon kínos helyzetekre, mikor az ember már nem bír továbbra is az időjárásról gagyarászni semmitmondóan. Kedvenc szomszédom – nevezzük csak Manci néninek – kicsit már nehezen értelmezi a logika meg a valóság szavakat, az emlékezet hiánya és a megrögzött üldözési mániája azonban mindezért kárpótolja. Örök ellenségkereső. De most nem róla van szó, hanem a védencéről. Ők még nem vesztek össze, talán mert szellemi, vagy asztrál vagy valamilyen síkon harmóniában vannak egymással. Elsőre szimpatikus, másodikra kevésbé szimpatikus de határozottan buta nő. Női foglalkozása van, ez önmagában nem definíció, de agya csak annyi, amennyi a szépségiparban szükségeltetik. Pár napja beázott, illetve én azt hittem, már csak múlt idő, de mint kiderült, megoldás még nincs, az idő csak múlik, ergo ázás az van. Annyi még hozzáteendő a pontos mondat és cselekményellenőrzés végett, hogy pikkel rám. Nem ok nélkül, hanem mert felvetettem egy dolgot a közgyűlésen, ami neki pont nem jó, de a ház többi lakójának igen. Ezért most én vagyok a csúf, gonosz, szívtelen dög. (Mivelhogy döntés még nem volt ezügyben. Na, mindegy, visszakanyar a témához.) Először ez nekem tök rosszul esett, mert még pszichés terrort is alkalmazott („Ismerem ám én az ilyen embereket, mint te, de inkább nem mondom meg, mit gondolok rólad. Megvan ám a véleményem!”), most már nem érdekel. Összefutottunk a lépcsőházban. Még annyi plusz információ szükséges a sztorihoz, hogy ő az elsőn, én a harmadikon lakom, egymás fölött/alatt stb., s mindkét lakás 1 éven belül lett felújítva kábé, csakúgy mint a köztünk levő lakás. Kérdezte, hogy amikor nálam felújítottak, akkor a vizes cuccokhoz nyúltak-e. Mondom persze, mert teljes csőcsere volt, de a strangot nem macerálták. (Régi házban lakunk, a strang feltehetően a házzal együtt öregedett. Patinás darab.) Merthogy ő ázik és lehet, hogy tőlem. Mire én merészeltem megkérdezni, hogy a köztünk lakónál volt-e érdeklődni, ott van-e Balaton vagy inkább a sivatagi éghajlat uralkodik? Ja nem, mert ott csak egy albérlő lakik. (Ez egy brilliáns elmére valló következtetés, ha egyszer krimit fogok írni, semmi esetre sem hagyom ki a gyilkos gondolatmenetéből. Miért nem lehet Joe a gyilkos? – kérdezi a nyomozótól Priscilla. Á, ő csak egy albérlő- somolyog mindentudó arckifejezéssel a hekus. Jó, nem?) Javasoltam, hogy esetleg azért kukkantson be, hátha kiderül valami. Ezután még bájcsevegtünk, mire kibökte, hogy tulajdonképp a plafonja nem is ázik, hanem csak alul. (Nem mertem visszakérdezni, vajon én gondolkodom-e logikátlanul, hogyha felülről/tőlem/miattam árad a Nílus, zuborog a Niagara, akkor miért alul tenyésznek édesvízi moszatok a fürdőjében, de azért megnyugtattam, hogy természetesen, ha miattam van a baj, szóljon és megoldjuk a problémát.

2009. május 24., vasárnap

Kultúrsznob

Új felfedezés: a Szépművészeti Múzeum Múzeum+ programja, amire már rég terveztem elmenni - s most végre sikerült - az elmúlt napok egyik pozitív tapasztalata. Picivel többe kerül a jegy, mint a normál tárlatokra váltható jegy, de cserébe eséllyel pályázik az ember egy jó tárlatvezetésre (ha minden igaz, a mi vezetőnk Deme Edina volt), kisebb tömegre, mint nappal, és kávéházi hangulatra. Jóóóóóóóóóó volt.
Várom a következő programot. És a Capa kiállítást a LUMÚban...

Most olvastam...

Kicsit nehezen indul be a blogozgatásom, de igyekszem idővel pótolni. Anno lelkes naplóíró voltam, de akkor könnyebb volt, nem volt publikus és mindenféle marhaságot beleírtam.
Most olvastam egy könyvet. Földes Jolán: A halászó macska uccája. Valamiért bejönnek nekem a 30-as években illetve azok előtt-után-táján játszódó/írt sztorik. Szeretem Márai írásait is, de néha túl kifinomult és okos(kodó), olyankor mást keresek. Többek közt így vettem meg ezt a könyvet is, a fülszöveget megnéztem és kosárba pakoltam. Szeretem azt a szóhasználatot, a viselkedés kódjait, amik erre az időszakra jellemzőek. Hogy azt mondják kérlek alásssan (így, sok sssssss-sel), és nem modorból, hanem mert akkor ez szófordulatként létezett. Érdekes, de az akkori filmekhez kevéssé van türelmem, bár már sokszor elhatároztam, hogy megnézek párat közülük. (Egy részlet ugrik be valamelyik filmből, amelyikben Tolnai Klári egy fiatal és szép titkárnőt játszik, akinek mindenki teszi a szépet (meg az ajánlatokat), de őt és az önérzetét sérti mindez… ezen jót mosolyogtam, de továbbkapcsoltam a filmről.) Szóval film kevésbé, zene és szöveg sokkal inkább érdekel. Sanzonok, kuplék meg ilyenek.
Ebben sem csalódtam. Egy Franciaoszágba emigrált magyar munkáscsaládról szól, s az ő és környezetük életét figyeli jópár éven keresztül. Nem magyaráz szájbarágósan, néhol vicces, néhol szomorú, néhol cinikus, néhol meg bámulatos. Számomra.
Az írónő állítólag külföldön népszerűbb (volt/van?), itthon eléggé feledésbe merült és az Agave Könyvek sorozatban adták ki a művét (csakúgy mint Körmendi Ferenc: Budapesti kaland c. regényét). Máskülönben egész szép kis könyv, a fűzése kicsit béna, amúgy a papírra jó ránézni, betűtípus oké. Mindkettő regénypályázatra íródott, így is reklámozták és végül emiatt vettem meg őket, mivelhogy mint írtam, a kor érdekel.

2009. május 4., hétfő

Egy kezdő blogos első lépései...

Addig is, míg találkozom az ihlettel, imhol egy régebbi irvány...



Kedves Látogatóink!

Rendkívüli örömmel tölt el bennünket, hogy mai napság még mindig oly sokan adóznak a kulturális élvezeteknek és nem átallanak metróra, villamosra és más egyébre szállni a kánikulai Budapesten.
Jelen kiállításunk anyagát részben a hétvégi alkoholmámor okozta kilengésekből, a művészek ill. performerek homlokára csókot küldő múzsának köszönhetjük, akinek termékenységét bizton dicsérhetjük. Kiállításunk sokoldalúságához kétség nem fér, hiszen az audio-vizuális tárházat kimerítve bátran fordultak az alkotók a tapasztalás élményéhez, s ez nem csekély érdem rohanó világunkban, mikor is oly kevés időt szánunk érzékeink kényeztetésére.
Remélem megfogadták kiállítási étvágygerjesztőnket, s a Petőfi rádió reggeli kívánságműsorára rebbentették az elsőket ezen a valóban felhevült napon. Mi sem felülmúlhatatlanabb s emlékezetesebb élmény, mint kedvenc Péterünk hangjára s zagyvaságaira megmozdítani elgémberedett tagjainkat. Egy ilyen hőmérsékleti `leg`-re készülő napon semmi sem üdítőbb, mint arra ébredni, hogy a Főtáv épp a héten karbantart (saját rendszerén túl igyekszik egészségünkön őrködni, legyen hideg vizünk bővivel ebben a hőségben, s nehogy már elpuhuljunk, irány az egészséges hidegzuhany – vessenek meg bár, de bevallom, ma reggel nem vitt rá a lélek, másrészt az időközben rámfagyott jégcsapok kilógtak volna kifejezetten nyári ruhácskámon).
Egy ilyen pompázatos kezdést követően lássuk az alkotásokat! Első performance-unk címe: Valaki ül rajtam. Ezt az alkotást a méltán elhíresült performer a való életből leste, mely talán Önöket is emlékezteti valamire…ó, igen, látom nem kellett sokat töprengeniük a megoldáson: valóban, a Nyár a metrón csodálatos csendélet ihlette, utóbbi mű kiállítótermünk büszkesége s állandó tárlatunk része. Nos, képzeljék el a művész lelkében viharokat támasztó érzést, midőn helyet foglal a finom műbőr- s majdnem patinaborítású metrókocsiban (melynek piros-fekete színharmóniája zaklató, de a kocsi oldalának üde zöldje oldja a feszültséget, s ezzel megteremti a harmónia/diszharmónia oly utánozhatatlan varázsát), s az egy megálló erejéig szerencsésen birtokolt `2in1` ülőhely sajnos orvtámadás áldozatává válik. Az alkotó lelkében dúló viharok csak a testi kínok mellett törpülhetnek el: semmi nem borzasztóbb, mikor nemkívánatos szomszédunk fél combunkon landolva melegít egy hűs nyári napon.
Sétáljunk át a következő műtárgyhoz. Petőfi híd, budai hídfő. A térséget jellemzően uraló Zöld Pardon hatása jól megfigyelhető ezen a korai darabon (a hajnal egy hűvös pillanata e munkában is érvényre jut). Az első szembeszökő alkotás a Kibelezett neonfény címet viseli. A Zöld Pardon irányát a tárgyak szemléletesen ábrázolják, s az is egyértelmű, hogy a művészek gyermekkori élményeit erőteljesen meghatározza a Judy Garland nevével fémjelzett Oz, a csodák csodája című örökbecsű darab. Nézzék csak a talaj felé kívánkozó neoncsöveket…érzékeny megvalósítása a `mindig a sárga úton` jelszavának, már látjuk is a kis Dorothyt és Toto kutyát, amint szaggatják a neont a plafonból…mesés, ábrándos, csodás!!!!! Ezek jellemezhetik leginkább a művészet lelkünkre kifejtett hatását. Szinte felfrissülünk.
Tárlatunk utolsó mesterműve a felszínre vezető úton kísér(t) minket. Valójában a kezdeti stádiumban kisplasztikaként létezett, mostanra azonban kétdimenziós formát öltött, mely a Zöld Pardonból vezető úton díszeleg, és itt az Önök fantáziájára bízom, minek gondolják, hiszen az alkotás neve is csak egyszerűen Cím nélkül.