Ne sztereotipizáljunk?

Három külföldi diákot próbáltam útba igazítani, miközben a mondandómat alátámasztandó intenzív mozgásba lendültem (karkörzéstől az enyhe felsőtest hajlításig végigvettem a kezdő sportolók bemelegítő gyakorlatait). Sajnos arról elfeledkeztem, hogy a ruhám hátoldalán van egy hatalmas csepp alakú kivágás, ugyanebben a magasságban pedig a mögöttem levő ajtón egy hatalmas kilincs. Ez pont beleillett a kivágásomba, így egyszercsak azt vettem észre, hogy felakasztottam magam az ajtóra. Zavaromat enyhítendő cukin mosolyogva fennhangon konstatáltam, hogy alighanem beakadtam, majd egy laza térdhajlítás és kis izgés-mozgás formájában folytattam a bemelegítést. Ekkor már az egyszem srác - akcentusa és fizimiskája alapján spanyol - is megpróbált segíteni és itt majdnem kiszaladt a számom, hogy kiköpött úgy néz ki, mint Jordi Mollá a sokak által utált Elizabeth 2. részében, aki a spanyol királyt játszotta és a film szerint nem volt túl szimpatikus karakter.

Hidegráz

Kellenek közhelyek és közhelyes kifejezések, legyártott sémák, különben az emberek zöme nem tudna beszélgetni, meg a nyelvnek aktív részei ezek is. De ettől még nem kell ezeket a fordulatos megfogalmazásokat szeretni. Van köztük néhány olyan, amitől hideglelést kapok. 

Az egyik, a jövök, megyek, intézkedek. Ez kb. azt a szitut juttatja eszembe, mikor a suliból hazafelé tartottam és a közvetlen mellettünk lakó szomszéd megkérdezte, hogy Hazafelé? Ezt akkor egy osztálytársam karikírozta kicsit, és én is csak akkor gondolkodtam el rajta, micsoda marhaság. De az értelme sose volt lényeg, nagyjából annyit ér, mint az amcsiknál a heeeejhavarjú, nem zavar, ha megkérdezik. Mondod, mert mindenki mondja, voltaképp egy barátságos gesztus, semmi több. De a jövök, megyek, intézkedek, az a triplasemmi. Általában olyan emberek használják, akik kicsit titokzatoskodva fontosabbnak szeretnék a saját szerepüket mutatni, mint amilyen az valójában. Vagy akik azt képzelik, hogy mások élete csupa móka és kacagás (hogy a fenébe lenne, már a törpöké sem volt az, Hókuszpókról meg ne is beszéljünk) és cikinek érzik, ha az övék meg nem az. Ugyanakkor meg az, hogy a saját életünkben észrevesszük-e a mókát és a kacagást, az meg rajtunk múlik (a szálka és az erdő itt is alkalmazandó összehasonlítási alap lehet). Ha csupa olyan dolgot csinálunk, amit nem értékelünk és nem érezzük vele jól magunkat, akkor abból ez lesz: jövök, megyek, intézkedek. Ha egy ilyen életet hoztunk létre, okoljuk érte magunkat bátran.

A másik kifejezés, amitől idegbetegséget kapok, az az épül-szépül.  Időnként szülővárosomra használja egy ismerős, aki hozzám hasonlóan vagy húsz éve nem ott él, nem is tervez visszamenni, de még mindig szeretné a helyi közösség szeretetét élvezni (társadalmi helyzete folytán pedig élvezi is, egészségére). Az, hogy most már több éve abban merül ki az épülés és szépülés, hogy valahol letaroljuk a zöldet (mert azt bizony gondozni kell, különben bazira nem szép(ül) a város) és a helyébe biggyesztünk cuki kis térköveket, soha nem működő szökőkutakat és láthatatlan közvilágítást, és hízunk az EU pénzén...ez nem épülés, szépülés. Kicsit úgy állok ehhez hozzá, mint Süsü, mikor a királyfi próbálja elpasszolni, hogy ne legyen magányos és elnyerje a királylány kezét. Értem én, hogy ezt kell csinálni, de miért? És ez a kifejezés frappáns tükröződése a jelenlegi politikai akaratnak, amelyik akkor is ránk akarja erőltetni a fele királyságot (bocsika, az már csődbe ment), meg a királylány kezét, ha azt egyik érintett sem akarja.

Horvátországi kalandok

Van, akinek a Balaton a Riviéra, nekem meg a tűző napon a rácsfestés Horvátország. Gondoltam, közzéteszek egy kis útibeszámolót, képek nélkül, hátha másnak is kedve támad hozzá.

Természetesen mást is elküldhettem volna magam helyett Horvátországba, de amikor korábban szó volt néhány apróbb, elvégzendő munkáról, akkor rákérdeztem a rácsfestésre is, és azzal a feltétellel vállalták, hogy ők biza nem csiszolják. Márpedig ez anélkül már nem kóser, ha meg már lecsiszolom, akkor nem hívok ki külön egy másik picassót, hogy pingálja le, nem matyóminta kell rá, vagy Dali-féle elfolyó idő. A csiszolós posztban már írtam, hogy a júliusi hőhullámot ügyesen kicseleztem, de akkor még nem sejtettem, hogy az iskolakezdés küszöbén is kapunk még egyet a nyakunkba. Tegnap este ki is találtam, hogy fogom csinálni. Korán reggel kelek, még kellemes időben lemázolom az első réteggel, mivel a kelő nap pont telibe kapja az ajtót és a rácsot, majd ezt követően koraeste, még futás előtt ráhúzom a második réteget és elégedetten karbateszem a kezeimet. Vagy kezeimbe teszem a karjaimat, tök mindegy.

Reggel 7.05-kor arra riadtam, hogy máris bazi meleg van. Mindegy, ennek ma meg kell lennie. Az ébredés nem megy olyan egyszerűen, egyórás tinglitanglizást követően lekaptam a helyéről az alulétrát, elő a rozsdabarát festéket, hígítót, pemzlit, kikészítettem újságpapírokat, fröccsenésgátlónak, és kivettem két pár eldobható nőgyógyászkesztyűt, mivel munkáskesztyűm nem volt és a precíz mozgásokat egyébként is kb. annyira gátolta volna, mint a hajdani első búvárruhák a benne lévőket a normális mozgásban.

Kezdjük a tetején, az a leggázabb, nehezen hozzáférhető, létrázni kell, a külső részen ráadásul alattam a diszkrét három emelet és a keskeny függőfolyosó pont arra jó, hogy ne gátoljon a kilátásban. (Kissé tériszonyos vagyok, de ettől még érdekelne, ha valaki tudja, hol lehet nem túl drágán hőllégballonos útra menni, egyszer kipróbálnám, persze lehet, hogy összegömbölyödve a kosár résein át mernék csak bámulászni, de akkor is.) Az első dolog az volt, hogy a reggeli, még nem bejáratott izomzatom sehogy se akart festeni, az ecset egyből kirepült a kezemből, kis fehér csíkot kanyarintva az ajtófélfára, s miközben a mentésére indultam, minden erőmmel azon voltam, hogy a kezemben tartott kis dobozka festék ne menjen ki, mert akkor kudarcba fullad a tervem és ma nem lesz festett rácsom. Aztán lényegében ennyi is volt az összes probléma, leszámítva, hogy mivel bazi sűrű a festék és utasítás szerint nem hígítandó, vastagon kell felkenni, a kezem majd leszakadt. Néha azért az ecsetet megpucoltam, mert már nem hajlott, ilyenkor kinyomtam, amennyire tudtam, de így is idő volt, míg beállt a megfelelő sűrűségre. Mivel híg tejbegríz állagú, így a festék szinte egyáltalán nem csöpögött, hiába készültem papírral, maximum, ha idiótán emeltem az ecsetet, vagy túl sok festéket kentem rá. Egyetlen dolog csöpögött, de az folyamatosan, rólam a veríték. Ugyanis már 8-kor odatűzött a nap, teljes erejéből, és már az is király érzés volt, mikor a balkoncserepeim mögött megbújva, pici árnyékban megpihentem. A sterilkesztyűk alatt a hintőporos réteg egybemosódott a belefőtt és vizesedett kezemmel. (Filmekben mindig olyan szexinek ábrázolják a barkácsoló nőket, na azt hiszem én vagyok a kivétel, ami a szabályt erősíti.) Aprócska gond, hogy a hőségben a "fejezzük be gyorsan" elvet követve nem éppen ésszel kenegettem, illetőleg volt benne logika, de időnként elfelejtettem, hogy mi is, szóval voltak szakaszok, ahol nem tudtam eldönteni, hogy az már le van-e kenve egy réteggel, vagy ott egészen egyszerűen jó állapotban maradt a korábbi festés. Pillanatnyi döntéseim alapján hol hagytam békén, hol áthúztam rajta az ecsetet még vagy kétszer.

Sose becsültem le a nyári hőségben dolgozó melósokat (nekem vagy napszúrásom, vagy izomlázam lesz a maitól), de egy-egy ilyen projekt után mindig kicsit jobban tisztelem őket és irigylem saját magam, hogy irodában, kényelmes széken növelhetem tovább a seggemet. (A pályaválasztás gyötrelmeitől szenvedő gyerekeknek mondom, érdemes tanulni, az ugyan nem biztos, hogy itthon - na, megint egy kis politika - , de határozottan érdemes. Ugyanakkor nem ártalmas az sem, ha az embernek a klasszikus értelmiségi tudása mellett van egy kis gyakorlatias tudása, tehát nyugodtan lehet valamilyen szakmát is tanulni, ha egy kicsit is érdekel, mert jól jöhet még az. A barkácsolás meg kifejezetten hasznos szokás, amennyiben nem a Mekk Elek iskola tanait követjük.) Ami miatt a melósokat is lehet irigyelni, az az, hogy látják a munkájuk eredményét. Fölkelt, melózott és ez lett belőle. Én mit látok a munkámból? Legföljebb a ketyegő órát, hogy hánykor is nyomjam meg a shut downt a gépemen. Amit csinálok, a legritkább esetben jár valódi elkészüléssel. 

És tudom, hogy korántsem szépen festettem le a rácsot, de sokáig fogom még elégedetten nézni, mert én csináltam, és tegyük hozzá ez a festék ügyesebb, mint az én festési technikám, még így is jól fog kinézni. És sokáig fogok jó szívvel emlékezni erre a horvátországi nyárra.

Feltételes reflex

Meghatározó éveket húztam le a művészfilmeket játszó mozikban. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a vígjáték kizárólag szintén művészi ihletésű lehet, márpedig akkor már nem is garantált, hogy valóban felhőtlen lesz a szórakozás. De akkor nekem ez volt normális. Aztán jött először a Desperado, aztán meg talán a Mátrix (ez nem a vígjáték kategóriában persze). És onnantól már nem volt nehéz a plaza mozikba se beülni. Aztán volt olyan film is, ami a főiskolás korú nekemnek is bejött volna, de már csak plazákban lehetett megnézni, mert elég népszerű volt. A tűrőképességem a gagyitól a valódi értékekig sok mindent befogad, és ez így is jó. Ritka, amikor nem tudom, mire ülök be.

Amiért még régen szerettem a művészmozikat, hogy ott nem volt zabálás. Ivás az előfordult, volt, hogy a büféből megkapott italt bevihettük és film közben ittuk meg. Sajnos most már ott is megy a kukoricázás meg a chipses zörejezés.

Ma sóher napot tartottam, és a hónapok óta hájpolt Saul fiát terveztem megnézni a Sugárban, mert ott most kb. harmadáron játszották. Nem akartam rá többet költeni, mert mindig ösztönösen óvakodom a nagyon-nagyon filmektől, ez meg még díjas is, anyám. Ráadásul magyar film és a magyar művészfilmek mondjuk a 80-as évektől nem mindig nézhetőek számomra sem. Van bennük valami taszító, talán csak annyi, hogy általában a mi nyomorunkat mutatja és nem az angol munkásokét vagy a francia csövesekét. Meg nem is voltam abban biztos, hogy ez nekem annyira hajde lesz. Holokauszt filmet is láttam már, gimis koromban olvastam Robert Merle: Mesterségem a halál c. könyvét (kötelezővé tenném, ha még nem az), akkor végigborzadtam, mit képes ember az emberrel tenni. Megdöbbent, elképeszt. (Ahogyan az is, hogy ma láttam a villamoson egy világos bőrű, nyúzott fiatal férfit, a karjai tele voltak apró, friss sebekkel. Szögesdrót?) Van fejem, gondolkodom vele, ezért nem szeretem, ha a filmek a számba adják a gondolatot. És a Saultól ezért is féltem. A filmet illetően nekem nem volt akkora nagy érzés, de kétségtelenül jól van megcsinálva, előttem hozzáértők tömege dicsérte már, aki akarja, úgyis megnézi, a lényeg, hogy a félelmem alaptalan volt, de a téma miatt nem hinném, hogy újból látni szeretném.

De menjünk vissza az elejére. Az ára miatt foglalós volt a film, elég szépen meg is telt a mozi. Korán értem be, néztem kik jönnek. És leesett az állam. Majd mindenkinél ott a vödör kóla meg a fél zsák pattogatott kukorica. Mi van? Nem mondom, hogy gyászszalaggal, barázdált homlokkal és elsötétült tekintettel kell beülni, ahogy egy jó kis művészi drámához illik, de azért itt szerintem van egy picurka különbség a halál ábrázolásában, mint mondjuk amikor Jason Statham lepuffant valakit. Igen, a halál lehet vicces, egy korty szénsavas jéggel valóban jobban csúszik, mert akkor addig sem nyiszálom az ereimet, azon őrjöngve, hogy ha szerencsém van, 80 év, komolyabb testi krach nélkül és annyi. És igenis, néha ki kell röhögni a halált. Elhiszem azt is, hogy ezt a filmet most annak is meg kell néznie, aki születése óta nem látott magyar filmet (vagy ha igen, az is Kovi munkásságának része volt), de milyen gyomra van ezeknek? A moziszékbe huppanás automatikusan zabálási ingert képez?

Beül pár sorral előrébb két nő. Az egyiket kiszúrtam korábban a plaza egyik kajáldájában evett valamit műanyag evőeszközzel talán. Épp az jutott eszembe, milyen szar lehet az az élet, mikor valaki amellett dönt, hogy ilyen helyen egyen. (Volt, hogy rákényszerültem jobb megoldás híján, de inkább nem küldeném ezeket a kajákat részletes elemzésre, mert még kiderül, miből készültek.) Egyszercsak meggondolták magukat és beültek a mellettem levő szabad helyekre. Hozták magukkal a tápot is, egy kis nachost meg szószt és egy jókora adag kólát is leöblíteni. Elől leült két fejkendős fiatal nő. A mellettem levő nő, aki ügyelvén a folyamatos kalóriabevitelre, immár vagy egy órája evett, vicceskedve odaszól a barátnőjének: Ezek remélem nem robbantanak. (Nem robbantottak. Huhh.)

Elkezdődött a film, szerencsére a mozi csak filmek reklámját tolta előtte, se egy cuki kólareklám, se más hasonló nem volt, elmaradtak a cigánykerekező nagyik is. És mint olyan, a moziszékbe ülés elindítja az emberben a késztetést, hogy belemarkoljon a kukoricába, tömje a fejébe, ahogy a libát szokás, majd hörpöljön rá a papírvázából. És ezek tömegével ettek akkor is, mikor a háttérben a pucér, véres hullákat húzták a földön. Akkor hagyott alább a zaj, mikor elfogytak a hadtápkészletek. (A mellettem levő nőkbe legalább annyi jóérzés szorult, hogy ők hamar befejezték az evést, talán érzékelték, miről szól a film.) Szép volt fiúk!

El lehet menni

Bár épp most olvastam egy, az én érzéseimet is elég jól összefoglaló posztot egy lánytól, aki már elment itthonról, arról, hogy miért lépett le, ez most itt az útlevelemről fog szólni, nem a politikáról.

Tehát, az elmenetelhez kell valami utazási okmány. A neten igen furcsán fogalmaznak, de azért valahogy csak megfejtettem, mi a teendő, ha új útlevelet szeretnék. Igen, lejárt a régi. Nem, most épp nem tervezek olyan országba utazni, ahová kell. Azért kell, mert most még kérhetek (jó, ez most itt politika). Azért kell, mert hiába utazgathatok személyivel, azt az anyaszomorító képet csak vészhelyzetben mutogatom bárkinek is. (Persze lehet, hogy anyukámmal és velem ellentétben másoknak vidám perceket szerez az arckifejezésem, de egyelőre még jogomban áll választani, hát maradok a klasszikus megoldásnál.) Azért kell útlevél, mert ha épp külföldön vagyok és a személyim esetleg eltűnne, még mindig van hivatalos papper, amivel hazajöhetek. (Ide, minek? - hoppsz, megint politika.) 

Múlt héten volt egy külföldön élő kettős állampolgárságú ismerősöm itteni útlevélért, és ő elég hamar bejutott valahol Budán. Akkor hát ideje nekem is beszerezni egyet, nekiveselkedtem, ma reggel elsétálok a zuglói okmányirodába, úgyis nyár vége van, nyaralás miatt már tuti nem csináltat senki útlevelet, biztos pangás lesz. Azért innivalót készítettem a táskámba, biztos, ami biztos.

Mivel nem szerettem volna abba a hibába esni, hogy az útlevélképemen is úgy nézzek ki, mint a személyimen (az a kép bátran viselheti az "Első nap az elvonón" címet, a kikiáltási árán még gondolkodom), a hajam szépen beszárítottam, pedig nem szokásom. Még sminkeltem is, pedig ha nem dolgozom, nem próbálok meg úgy tenni, mintha különösebben érdekelne az ilyesmi. (Ha sminkelek, az se nagyon látszik, talán csak egységesebb az arcszínem.) Korán keltem, hogy 8 körülre mehessek, megint hőguta van, nem akarok izzadó arccal fotózkodni és tíz éven át abban gyönyörködni. 

Negyed 9 körül be is léptem a szentélybe, egy kedves mosolygós hölgy fogadott. Azzal, hogy ma már 5 perc alatt felkúszott az igénylések száma 41-re, esetleg telefonálhatok hétfőn 7-től időpontért, de legkorábban szeptember 24-re adnak időpontot, sokan várnak. Kaptam központi számot is, ha nem számít, helyileg hová megyek. Amiért megérte mégis a mai séta, hogy állami intézményben nem emlékszem, mikor találkoztam ilyen kedves, segítőkész és vidám hölggyel. Amit mondott, azon majdnem elsírtam magam, de ahogy mondta, nem tudtam rá haragudni. Nem mintha ő tehetne róla.

Összecsiszolódva

A bejáratom előtti rácsot kb. 9 éve ilyentájt festhettem le, mikor ideköltöztem. De nem voltam túl alapos, kicsit megcsiszoltam, kicsit kenegettem rozsdásodás gátlóval, meg festettem. Hiába volt ez teljesen természetes gyerekkoromban, mindenféle festést megoldottak a szüleim (apám fát, fémet kezelt, anyám meg szobafestői minőségben dolgozott nálunk), elpuhult városi lett belőlem, csak saccra tudom, mire kell figyelni. Pedig nem nagy bonyolultság, de mivel nem túl alaposan csiszoltam, a rozsda pár év elteltével újból kinézett. Mostanra már elég szép darabokban foszlott le a festék, a rozsda nem tűrte, de azért elég jól bírta így is. A festék, hígító, csiszolóvászon, ecset hetek óta vár. A júliusi hőségben nem akartam nekiállni, így okosan az augusztusiban csináltam. Illetve még csinálom, ma csak csiszoltam. Biztos van rá valamilyen gép, amivel az ágas-bogas rácsok szegletei is lepucolhatók, de úgy gondoltam, nehogy már ne tudjam manuálterápiával, kézrátéttel megoldani. Szerencsére a por szállt, enyhe szél fújdogált, nekem meg maszkom nem volt itthon, úgyhogy a strandfeeling kedvéért amíg csiszoltam, a rámszálló por miatt visszatartottam kicsit a levegőt, mintha szabadtüdősen merülnék, amíg a karom pihent, addig levegőztem. Kicsit még le is pirultam, így legalább nem lesz ciki visszamenni a szabiról melózni, majd azt mondom, Horvátországban napoztam. 

Nem feltételeztem, hogy a monoton csuszatolás közönség nélkül marad, bár pont a közvetlen szomszéd nem szólt egy kukkot se, pedig biztos kapott a jófajta porból a nyitott ablakon keresztül. (Cserébe az egész éves füstölésükért kb. 10 évente egy ilyen belefér, szerintem ezt ő is érezte.) Banyapók, ha jól sejtem Bilbóval tartott tanácsot (ő asztmás, elhiszem, hogy a leszálló por nem tesz jót neki, de ha szinte mindig itthon van, akkor mégis mikor kellene ilyesmit csinálnom?), persze ebből semmit nem értettem, csak a folytonos duruzsolást hallottam. Aztán az udvarra lenézve Banyapók is feltűnt, nagyon tudományosan nézett fölfelé, mintha nem is engem meg a rácsomat kémlelne. Eszembe se jutott köszönni, de ennek talán csak az az oka, hogy nem volt rajtam a szemüvegem, és nem láttam az arcát. Meg nagyjából nem is érdekelt, fene akart beszélgetni. Fel senki nem jött, hogy beszóljon, de tudjuk, hogy egyik sem szereti a nyílt konfrontációt, az túl tiszta ügy lenne, és a májnak is jobb, ha valakiről a háta mögött sugdosunk szitkokat. Tulajdonképp örülhetnék, hogy a levegővételt még nem velük kell ellenőriztetnem (gondolom maguktól is többször kívánták, hogy fulladjak már meg, akkor legalább abbahagyom). Az nem kérdés, hogy a heti ügyeletes gonosz címét megnyertem, ezt még a kutyáját a lépcsőházba szarató pedikűrös maca sem tudja túlszárnyalni. (Őt nem tudom gyűrűkurázni, mert most egy rossz nő se jut eszembe a sztoriból, bár Galadrielnek volt egy necces pillanata, de össze se hasonlítható a körömvágó szakiparossal.) 

Közelharcban

Bejött a villamos, már közel a délutáni csúcs. Nem sietek, utolsóként szállok fel, jobbomon a papa bottal. Egy pillanatig mélázok, hogy tudok-e neki segíteni, de megy ez neki nélkülem is. Még mindig nem sietek, a csukló irányába tartok, ott talán kicsit kevésbé áll rám a tömeg. Papa ezt nem tudja, attól fél, ketten harcolunk egy helyért, hát a bottal akkorát lép előre, hogy ha kicsit tempósabban mentem volna, megütötte volna a bokámat.

Hogy ezért-e, de elég nyűgös voltam visszaúton és leültem. Erre odaértek a nagyszülők is, két unokával. Fennhangon sajnálkoztak, hogy már mindegy, de végül a két gyerek még egy szabad helyre le tudott ülni. Majdnem felálltam, de aztán láttam, hogy mellettem a srác és szemközt a kislány milyen buzgón mobiloznak, miközben nagyiék mellettünk állnak, és megmakacsoltam magam. Kis túlzással annyi évet töltöttem azzal, hogy átadjam a helyem, mint amennyi idős ez a két gyerek  ott mobillal a kezében. Mivel rádiót hallgattam, nem hallottam, nagyiék esetleg kifogásolták-e a helyzetet. Még egy kisgyerekes csapat szállt fel kicsit távolabb, ott az időközben leült nagyi adta át a hisztiző gyereknek a helyét, mivel a környéken ülő férfiak egyike sem érezte úgy, hogy neki kéne felállnia. Szégyellhetném is persze magam, de nem ezért írtam.

Zombiapokalipszis és ami mögötte van

Épp egy potenciális új közös képviselővel volt találkozóm. Miközben a villamost vártam, rádiót hallgattam és ilyenkor addig váltogatom az adókat, míg valami olyat nem találok, ami épp az akkori hangulatomnak megfelel. Mostanában egyre gyakrabban ragadok le a klasszikus zenénél. Nem valami sznobériából, egyszerűen az nyugtat meg és vannak olyan időszakok, amikor a könnyűzene csak idegbeteggé tenne. Sose utáltam a klasszikust, bár az operától a mai napig képes vagyok messzire futni (nekem öncélúak az áriák, legtöbbször a szöveget nem értem, ha pedig értem hát azonnal hülyét kapok, hogy fél órája azt dalolássza hősünk, hogy meghalok, csak az előző húsz percben a meg-et hajlítgatta, most tart ott, hogy ...lohohohok), elismerem, hogy rengeteg munka áll mögötte, de még mindig hidegen hagy. A mai zene nosztalgikus volt, emiatt hagytam, a Thriller Jacko fénykorából (magyarul tudóknak: szriller). Sose voltam rajongója, ezt is inkább már csak 30 fölött kezdtem értékelni, gyerekkoromban jót röhögtem a csillogós zoknis táncikálásán. Aztán úgy középtájt kezdtem unni a számot és már éppen továbbtekertem volna, de beérkezett a villamos. Erősen zombiformájú hajléktalan próbált leszállni, kevesebb sikerrel, mint többel, de mire már mindenki felszállt, valahogy leküzdötte ő is magát. Fel se eszméltem, de emberünk a praktizáló mattrészegek magabiztosságával és szerencséjével, nekivágott az útnak, mit neki piros lámpa. Átkacsázott hát a villamos előtt és a Thriller a fülemben épp ekkor ért az utolsó, legfélelmetesebb, farkasemberes-drakulakacagós részhez. Én meg nem tudtam nem vigyorogni a zenéhez társuló látványon és ezek összhangján. A zombiapokalipszis eljöve. Eközben a rádióban váltottam és eljutottam ahhoz a csodás dalszöveg morzsához, hogy :"az élet elvesz olykor, de máskor ad". Kitől elvesz, kinek pedig ad. Ez már saját bölcselet.

A megbeszélés után még régi és mégis újdonsült szenvedélyemhez és egy meglepetésnek szánt ruhadarabhoz kerestem anyagot. Be is mentem, ki is választottam. A mosolygós, szőke eladófiú kedvesen kérdezte, mi lesz a csíkos anyagból. Mondom szoknya. Mire visszakérdez: Szoknyaaaaa??? Persze lehet, hogy az ő világában ez az anyag kifejezetten ing varrására alkalmas, ezt én megvétóznám, ráadásul a visszakérdés hangsúlya olyan volt, mintha legalábbis azt válaszoltam volna a kérdésére, hogy Swarowski ékszerkollekciót vagy gémeskutat készülök ebből a másfél méterből varrni. Hogy mindkettőnk tisztessége megmaradjon, még megnyugtatásul hozzátettem, hogy tulajdonképp még változhat az elképzelés, bármi is lehet ebből az anyagból.

Apró figyelmesség

Most, hogy az özönvíz is elmúlt és újra kisütött a nap, újra előmerészkedtem. Futottam egy kört a moziba, majd rájöttem, hogy közben műsorhét váltás volt, benéztem, de egy órát nem akartam várni a filmre. Kicsit melegebb is az idő, mint amire számítottam, a lakás szerencsére egész hűvös most. Felszálltam a kisföldalatti pótlójára. És amikor elindultunk, nem voltam épp kifejezetten lelkes, hogy a klasszikusan ablakos légkondira képes buszon (persze ahol ültem nincs nyitható ablak) oldalról támadt a fűtés.

A világ legmenőbb párja

Reggel láttam ezt a képet. Egyből beugrott, hogy nemrég ennek a magyar verzióját is láttam, kis különbséggel. Először a huszonéves srác háta tűnt fel, a fekete pólón fehér felirat. Szorongatja valakinek a kezét, ekkor még nem látom, ki az, hirtelen jött lendülettel az jut eszembe, hogy a párja hátán talán Kong szerepel. Előrébb jutottam és immár rálátok a kissé ormótlan leányzó hátára. Ők így együtt King és Queen. 

Turistákból is találtam a címre esélyes pályázót. A férfival pont egymásra néztünk,amikor kicsit eszelős tekintettel szállt be a metrókocsiba, azt hittem, a vihar az oka, a tömeg miatt nem láttam a családot, csak pasas ijesztő nézése zavart meg addigi hibernált állapotomban. Többen leszálltak a következő megállónál, amikor is a közelembe kerültek. A férfi dühös, mert egész idő alatt a 160 centis asszony osztja neki az észt. Nem hallok egy szót se a zajban, először franciákra tippeltem, de lehet, hogy nem is azok voltak. A nő hevesen mondja és mondja, mikor levegőt vesz, a férje közbeszól. Néha végignézek a családon, a két gyereken meg a szülőkön. A nő háttal, a férfi időnként rámnéz, arcára van írva, hogy nem csak dühös, de kínosan is érzi magát. Én is kínban vagyok, miért kell ezt az orrom előtt csinálni. Ettől még lehet, hogy jogos a nő háborgása, de leszarom, intézzék el máshol, nekem semmi közöm hozzájuk.

Tegnap a belvárosban kószálva megint megláttam a pasit, mellette békében a család is, a nő ezúttal bűbájosan mosolyog, a pasi is kisimultabb, rámnéz, megismer.

Viharzó gondolat

Folytassuk a társasházi lét gyönyörűségeit taglaló témát, mert az úgyis az utcán hever. Illetve nem is, a házon belül, bezárva. Ha ehhez még hozzáadjuk a megkeseredett felelősség hárítást, egész guszta menü lesz belőle. Kicsit megfekszi a gyomrot, de majd alkoholizálunk hozzá kicsit, az úgyis hungaricum.

A múltkori közgyűlésről nem írtam, hogy hogyan is fogadták a kedves lakók, hogy ez a nagyszerű asszony, a közös képviselő lemondott. Sajnálkoztak. Hogy miért adta fel. A diszkrét kamuzás csak annyi volt, hogy ennyi időnként (közel 10 éve ő nyomorítja életünket és szívja vérünket) érdemes változtatni és ő úgy érzi, most jött el az idő. Legszívesebben elordítottam volna magam, hogy mi van, elfogyott a pénz??!! De nem erről van szó, mert épp most szeretett volna nagyívű felújításokat bekamuzni. Csak sok oldalról kezdtük macerálni. És mivel már nem magányos Don Quijoteként küzdöttem ellene, mantrázva a törvény passzusait, amik az átlagos szomszédoknak semmilyen jelentéstartalommal nem bírnak. Nyilván nem azt várom, hogy az imaszőnyeget irányomba terítve hálát rebegjenek nekem, hanem hogy fogják már fel, mi történik. Tegyenek magukért, mondjanak nyíltan véleményt és vállalják mindenki előtt. És leginkább, ne hagyják. Egyetértsenek vagy tiltakozzanak, de mondják ki, amit gondolnak. Ilyen persze csak a mesében lenne, hát nincs is nálunk sem.

Szóval hát ment a szomorkodás, Banyapók is kivette a részét, büszkén emlékeztetett, hogy ezt a csodanőt neki köszönhetjük (köszönjük, wazze!). Még magyarázta is, hogy bizonyára a már elköltözött orkcsaládnak köszönhető, hogy lemondott, mert ők jártak folyton a nyakára hülyeségekkel. Magamban hozzátettem, hogy a lemondáshoz egy csepp közöd neked is van, pókica.

Bilbó hívott ma. A pincében a tegnapi vihar után állt a víz, Banyapók hiába hívta a képviselőt, nem vették fel, ők viszont hívták a biztosítót. Bilbó célozgat arra, hogy Banyapók szerint azért nem vette föl, mert elköltötte a pénzünket az utolsó petákig. Mondom, mi van? Ismétli, Mondom, hogy egyrészt Banyapók külön gyászbeszédet is tartott nagy szomorúságában, hát ezt vajon hogy szűrte le azt követően, másrészt ha valaki a házban piszkos nagy tolvajnak tartja a naccságát, az én vagyok, de ezt a logikai bukfencet nem követném és mekkora marhaság ez. Bilbó úgy tűnt, elgondolkodott az erős hangulatfestésemen, hümmögött, de gondolom az egészből semmit se fogott fel. Cogito ergo sum.

A tömeg közlekedik

Álmosító reggel, a napi hőség már leselkedik ránk mindenhonnan. Felszállok az épp beérkező villamosra. Megállok egy szellősebb helyen. Nagy a zaj, gyerekhang. Ja, biztos állatkertbe mennek valami napközis táborféléből a gyerekekkel. Megint őrjítő a zaj, hátranézek. Egy darab anyuka, egy darab gyerekkel. A gyerek kezében anyu okostelefonja. Teljes hangerőn. És közben valami különösen idióta játékkal játszik, aminek különösen idióta zenéje van. Most szállunk kicsim, ügyes vótál! felkiáltással anyuci megpróbálja rábeszélni gyermekét, hogy emelje meg a seggét és induljon. Végre csend.

Egy másik reggel, megint hőség. Fiatal fiú, vézna, szemközt korabeli lány, csinosan vékony, de nem gebe, talán még a fiúnál is magasabb. Gondolom nyári munkáról beszélgetnek, a fiú vigasztalja a lányt. Öntudatosnak látszik, hajtogatja, hogy ennyi idő alatt nem lehet többet megcsinálni, ne törődjön azokkal, akik beszólnak stb. A villamos megint nem tud beállni a megállóba, méterekkel előbb tesz le, itt jóformán csak libasorban lehet előrejutni. A fiú meg a lány mögöttem. Beszélgetnek, amit egyszercsak félbeszakít a fiú spontán csajozós szövege: Te, a jó csajok mindig ilyen gyorsan futnak? Remélem összejön a lánnyal.

Aluljáró lépcső. Fölül is üldögél egy bácsi, pohárral, meg alul is. Az alsó szinte a lépcső közepére csúsztatta a poharát, hátha így nem kerülik ki. Pechje van, én is átkozom, hogy miért kell az egész járdát elfoglalnia. Ugyanitt jövök visszafelé, 10 perccel később. A két bácsi beszélget. Az alsót hallom, mondja, hogy: csurog az ember nyála...nézek rá nyúzott, melegtől csatakos arcommal és próbálom kitalálni, mi baja lehet, hogy miért is csurog a nyála, közben a bácsi folytatja és az egyetlen arra járóra, rámnéz: olyan szép lányok, asszonyok mennek itt el.

Az epizódok előtt, után, között és bármikor idióták állnak meg az ajtónál, nem szállnak le, csak állnak, és mintha valami teljesen váratlan dolog lenne, ha valaki próbál leszállni, megrezzennek és totyorogva, bénán adnak utat neki. Vagy előbb elállják előled is az utat, majd mikor bejön a metró, amiből kb. két perc elteltével újabb lesz, akkor meg rálök az előtted levő gyerekesre, mert neki most fel kell szállnia.

Társasházi capriccio

Jelen pillanatban nagyon szeretnék kőgazdag lenni, de csupán egy célból. Voltaképp az még nem is kőgazdagság kategória, bár a mostani lehetőségeimhez képest erősen a mission impossible projekt, de hát a mostani anyagi helyzetem is elképzelhetetlennek tűnt 15 éve (a felelősöknek üzenem, hogy jelenleg nincs rá újabb 15 évem, legyen ezúttal két év a delivery deadline, hm?) és lám... Az ok nagyon prózai. Kertes házat szeretnék, az lenne a legjobb, ha én építtethetném, már a telket is kinéztem, bár azt se tudom, eladó-e. De ha kőgazdag vagyok, ez sem akadály. Nem azért szeretnék házat meg kertet, mert kis tulipánokat akarok nevelgetni (bár az se kizárt, kis oregano, kis menta, meg kis bazsalikom nem lenne rossz), vagy nosztalgiám támadt gyerekkorom krumplikapálásai iránt (amit mellesleg gyerekként csak néztem, néha kipróbáltam, de nem volt elég mókás). Két okból kellene kert meg ház. Az egyik, hogy nem bírom a társasházi létet, túl sok a buta ember, aki még akkor sem áll ki magáért, amikor tálcán kínálják neki a lehetőséget. Persze buta és hülye szomszéd a kertszomszéd is lehet, és tökéletesen meg is keserítheti az ember életét, de egy fokkal jobb a közös döntés kényszerénél. Ha nem vágom le a füvet, nem lesz levágva, ha nem viszem ki a kukát, rámbüdösödik, ha nem söpröm el a havat, elsőként én taknyolok el benne, és ha akarom, a kutyám teleszarhatja az udvart. A másik ok tehát, hogy kutyát szeretnék, de csak lakásban nem vállalom.

Hogy miért utálom a társasházat? Folytatva a Gyűrűk ura történetet, Szauron és Szarumán szerepét is leginkább a most leköszönő közös képviselőnek tudnám kiosztani a castingon. Sajna azt a rohadt gyűrűt nem pusztítottuk el, amikor lehetett volna és az elmúlt 9 év alatt negédes stílusával Szauron ereje teljében nagy ívben tett a törvények által előírt feladataira és igen látványosan kilopta mindkét szemünket. Én meg Frodóként néha belepillantottam a harmadik szememmel abba a rohadék palantírba és nem örültem annak, amit láttam. Próbáltam a törvényre hivatkozva visszakényszeríteni és a szomszédok szemét felnyitni, de azok meg zömmel olyanok, mint az entek, hogy mire mondanak valamit, addigra lemegy a nap, de ezért leginkább nem is beszélnek és nem is avatkoznak bele semmibe, ami nekik nem közvetlen érdekük. És a mi sztorinkban sajnos sosem lázadnak se Szarumán, se más ellen. Ezért engem se küldtek el még az anyámba, csak a hátam mögött.

A mi házi Grímánk kiválóan asszisztált a gonosznak a lopásokhoz, talán még haszna is lett belőle. Nem sajnálom tőle, én vagyok a hülye, ha ilyen ziccereket nem használok ki akkor sem, ha lehetőségem van rá. 

Aztán hosszú évek során hiába lengettem Pallasz Athéné lándzsáját, mindig csak saját magamat vágtam vele fejbe. Néha bölcs ügyvédi tanácsra hallgatva igyekeztem kivonni magam, de aztán mindig jött az újabb évi közgyűlés, mikor újabb pénzeknek inthettünk búcsút, a többiek fájdalommentesen, én meg érzéstelenítés nélkül. Ámde az idei közgyűlésen édeskettesben egy új lakóval vettünk részt. Ő már ügyvédhez fordult a saját ügyében, mellesleg kicsit futóbolond kategória, magán kívül senkinek nem árt, más kérdés, hogy én meg tőle leszek magamon kívül. Szintén más kérdés, hogy az ő ügyét érdemben, a magyar jog alapján, nem valószínű, hogy bárki megoldja. Az ő baja olyan, ami alapvető emberi együttélési normák betartása kategória, afölött meg egy bíróság sem tud ítélkezni, hogy valakit nem neveltek meg a szülei és suttyó. Kicsit sajnálom, hogy ezért súlyos tízezreket fizet valami nyerészkedő ügyvédnek, próbáltam lebeszélni róla, de ő fineszesnek hiszi magát, meg persze fiatal is vagyok szerinte, tehát ő nyilván jobban tudja, hogy megy ez. Hát csak tessék. Nekem viszont kapóra jött az aktivitása, mivel a kétoldali csesztetés megtette a hatását, beadta a lemondását a gonosz, akit egyedül nem tudtam volna megbuktatni. Persze a játék még nem ért véget, és sajnos a pert is el fogja kerülni, pedig biztos lesz olyan, ami miatt kártérítést követelhetnénk, de a sumák entek nem mondanak rosszat senkiről, a gyűlésen ment is az össznépi sajnálkozás, engem meg feszített a düh, hogy minimum két nagy büdös pofont lekevernék neki izomból, mert sajnos másra nem lesz lehetőségem...és megint kihúztam a kezem a biliből, talán majd megtanulok programozottan álmodni és akkor az ilyen perverzióimat kiélem álmomban. Nem is rossz, oldanám vele a feszültséget. 

Miután végetért a szeánsz, Banyapók és az új szomszéd, akit nő létére sajnos csak az öregecske, a gyűrűtől még mindig megbűvölt Bilbóhoz tudnék hasonlítani ottragadtak, és a feszültség lassú múlása okán én is maradtam. Épp Gollamról pletykálnak, akit mindketten utálnak. Én nem utálom, simán csak gerinctelen, szar alaknak tartom. Mikor észrevették, hogy épp ő lépett be a kapun, kínos csend támadt, majd amint továbbhaladt, folytatták volna a szapulást, amit félbeszakítottam azzal, hogy mi lenne, ha ez egyszer megmondanák a szemébe, itt ment el, miért nem szólították meg... és gyorsan magukra hagytam a két nyanyát.

Zenebutik

Azért az elég gáz, mikor a főként zenei állami rádió koncertműsorát (jajj, ez úgy hangzik, mint amikor a Mojszejevet konferálták a tévében gyerekkoromban) a bámulatosan tehetséges sztárműsorvezető azzal indítja, hogy nem képes az együttes nevét helyesen mondani. Magyar együttes, nem magyar névvel, de ha már zenei műsort vezetek, legalább megpróbálom kibetűzni a fellépő nevét, és nem ismétlem meg rosszul még legalább kétszer. Baromarcok. Juhász Elődöt vissza a pálmák közé, igaz, ő se tudta kiejteni a neveket, de klasszikus zenében topon volt.

Pozitív

Kering a neten ez a videó az amerikai vlogger párról (legalábbis úgy tűnt a videó végén, hogy egy ideje már publikálják az életüket), akik eszerint épp a harmadik gyereküket várják, csak épp, kis csavarral apuci jelenti be a hírt az anyukának is. Ezt úgy tudta megtenni, hogy az éjjelente pisilni kijáró csaj a gyerekek miatt olyankor nem húzza le a klotyót, apu onnan vesz mintát, a klotyóban még előad egy izgatott magánszámot, majd kis évődést követően kibújik a szög a zsákból, mint terhességi teszt a felsőzsebből.

Nem kell aggódni, ma sem vagyok cinikusabb, mint tegnap voltam, voltaképp egy cuki videó volt, cuki párral, két tündérbogyó gyerekkel (valószínűleg a harmadik is ilyen lesz), kellemesen otthonos borzas-pöttyösköntösös miliő. Miközben néztem, mosolyogtam. De tettem ezt azzal az érzéssel, ahogy a Szomszédokat is néztem. A hasonlóság lényege az őszinteség és hihetőség volt. Pont, mint a Szomszédok filmvégi aranyköpései, vagy Etus bölcsességei tetszőlegesen elszórva. Azért bevallom, örültem volna egy fiatal és modern nagyinak, mint ahogy valószínűleg egy ilyen cuki családnak is örülnék. Szóval aranyosak, meg szépek, s bár továbbra sem igazán értem, miért teszi ki mások elé az ember a saját életét. A nézőket értem, én ugyanezért nézek filmeket. De nekem nem kellenek az élő emberek megrendezett jelenetei, jó lesz nekem az elmesélt sztori másodkézből, attól függően, ki rendezte.

Genetikai lottó

Elolvastam ezt a cikket a közoktatásról, a sok iskolai bukásról. Ha röviden akarnék rá reagálni, akkor azt mondanám, szixo. 

Ha kicsit hosszabban, nem tudom kizárni azt a tényt, hogy eredetileg tanárnak készültem. Vagyis nem készültem mert azt 18 éves vidéki naivaként is tudtam, hogy abból megélni nem lehet. De ha belegondolok, egész gyerek- és tinikoromban velem volt a tanítás. Szívességből korrepetáltam síkhülye osztálytársamat alsóban (ez most kb. mentoring vagy valami hasonló néven futna), aki persze oda se figyelt, amikor magyaráztam. Azóta se lett okosabb. Aztán gimis koromban a rokonságból volt gyerkőc, akit korrepetáltam sok tárgyból, ezért valamennyi pénzt is kaptam. 

Aztán a tanárképzőre úgy kerültem, hogy az egyetem nem jött össze. Azért az egyetem, mert hiúságból azt képzeltem, hogy én odavaló vagyok. Szerencsére oda nem vettek fel, többszöri kísérletem ellenére sem. Sosem voltam magolós, a nyelvszakra meg nem voltam elegendő, de ma már nem bánom. És azt gondolom, hogy abban, amit tanítottam is, jó voltam. Amiben meg tudom, hogy nem voltam elég, sőt, rossz voltam, azt nem tanítottam. Igen, azt gondolom, saját tapasztalatból, hogy hiába a rátermettség, nem feltétlenül minden tárgyat oktat jól egy tanár. Ha bizonytalan egy adott témában, abban nagy eséllyel nem lesz jó. Ha nem érzi magáénak, amit tanít, nem lesz jó. Ha kizárólag frusztrációi kiélésére használja a tanítást, nem lesz jó. Ha nem jó, nem jó. Fejlődni lehet, de csodák nincsenek.

A közoktatást évek óta nem figyelem, egy-két botrányt leszámítva. Látom, hogy a táskák óriásiak, a gyerekek kezében meg egyre kisebb kütyük, és amikor felszállnak a villamosra, anyuka lázasan helyet keres az addig is egész nap ücsörgő gyerekének, aki még ekkor se nagyon néz fel a játékból, anyuka meg áll mellette, saját táskáját, a tömött bevásárlószatyrot meg az iskolatáskát szorongatva. Gyanítom a lakásban sem fogja kifutni a kilométereit a gyerek, mert akkor az alattuk lakó hőbörögne. Nem tudom, most épp mik a tananyagban az elvárások, miket kell kötelezően tudni, esélyes, hogy jóval több az információ, mint 30 éve és eközben a szülő ideje még kevesebb, mint 30 éve.

Nem gondolom, hogy a gyerek tudásának fejlesztése csak az iskola feladata lenne. Nem gondolom, hogy a kütyüket ki lehet zárni, de egyedüli ingerként ártalmasak. Nem gondolom, hogy tizensok évvel ezelőtti és nem sok érdemi tapasztalattal közoktatási zseni lennék.

Múltkoriban egy rádiós beszélgetés gondolkodtatott el, amiben Czeizel Endrével beszéltek. Ő beszélt a genetikai lottó esélyeiről, ami teljesen logikus is, csak hétköznapi értelemben nem így nézzük a dolgokat. Azt hiszem, én pont egy ilyen lottónyertes vagyok. Ha azt nézzük, a lehetőségek, a szülői háttér önmagában mit garantáltak, akkor most ülnék a pénztárgép mögött és 12 óráznék. Abban a pillanatban, mikor megfogantam, mindkét oldalról szerencsés géneket kaptam. Nem voltam és nem leszek ugyan szépségkirálynő, meg 1,80-as modell, sem 90-60-90. A hajam csenevész, hízékony vagyok, a lábaim vastagok, sportban is alsó kategóriás vagyok, rajzolni közepesen szarul tudok, énekelni is hasonlóan...de tanulni mindig is szerettem, belülről volt motivációm, anyuék azt se tudták, hol tartok, én csináltam, és bár nem tudtam, hova vezet, mindig mentem előre, a következő feladat felé. Pedig tőlük nem sokat kérdezhettem. Emlékszem, hogy gimiben az első néhány matekóra kínszenvedés volt. Halmazok. Nem emlékszem, hogy a tanár stílusa, egy másfajta absztrakció, vagy mi okozta ezt, kétségbeesve iskolaváltáson is gondolkodtam. De szerencsére maradtam. 

Nagy kudarcaim nem voltak, bár nem kifejezetten feszegettem a határaimat, ugyanakkor sokkal több mindenhez értek, vagy sokkal több mindennel boldogulok, mint amit húsz éve hittem magamról. Az, hogy minket "ridegtartással" neveltek a szüleim, az a paraszti családi háttérnek köszönhető. Legalábbis így gondolom. Ott nem nagyon volt helye a folytonos dicsérgetésnek, egész egyszerűen csak történtek a dolgok. Büszkék voltak, ha nem is mondták és most még büszkébbek lennének, ha látnák, hol tartok.

És hogy kapcsolódjak is a cikkhez: nem hiszem, hogy csak magántanárral lehet pótolni ismereteket, ha odáig eljutott valaki, hogy megbukott, ott másról van szó. Ha a szülőben semmi törekvés nincs saját magát illetően, akkor a gyerekkel szemben sem lesz és itt nem arról az elvárásról beszélek, hogy a gyerek hozzon ötöst haza. Önmagában csak a családi háttérre ráfogni a kudarcot, nem indokolt.

Amilyen szinten bután és korlátoltan kezeljük mi felnőttek a saját ügyeinket, így fogják a gyerekeink is az övéiket csinálni. A nincsközömhozzá és a nemazénügyem hozzáállás rövidtávú eredményei már előjöttek, hosszútávon ez sokkal rosszabb lesz.

Amatőr trükk

Jön a meleg, sőt, már itt is van, és most már sajnos rutinná vált, hogy legalább egy alkalommal olyan hasító fejgörcsöm van, hogy azon csak egy pici rózsaszín tabletta segít. Meg adott esetben egy elviselhető 27 fok hozna enyhet, de azt nem tudom irányítani.

Fogyóban volt a bogyó, így hát tegnap meló után még beugrottam a gyógyszertárba, és vettem fájdalomcsillapítót. Ha már lehet, akkor inkább nagyobb kiszerelésben, 30 darabosat, ne kelljen egy ideig futkosni. 

Itthon néztem csak meg, hogy a dobozon a jövő hónap van lejáratként feltüntetve.  A kajánál ez nem érdekel, típustól függően nagyjából tudom, mi és mennyivel a lejárat után nem okoz gondot, de gyógyszernél nem játszunk. Kidobni se akarom, a bolt leltárját sem akarom fényesíteni, hát ma visszavittem, úgyse melóztam, napközben belefért.

Ugyanaz a gyógyszerész a pultban. Mondom mi van és hogy cserélje már ki. Benéz a fiókba, az is szeptemberi. Hát, hogy ő ezt nem tudja, mert egészségpénztárra vettem. Mondom, bármilyen konstrukció érdekel. Hátramegy főnökasszonyhoz, előjönnek, főnökasszony türelmet kér, valamikor egy kósza bocsánat is elhangzik talán, de ugyanúgy elfutott az éterben, mint az én hangom, mikor felháborodva puffogtam, hogy 30 tabit ennyi idő alatt nem szedek be, nem vitamin ez. Aztán meglepő módon találtak egy dobozt, ami 2017-ig jó. Még el se pakoltam, már viszontlátást mondtak, úgyhogy attól tartok, indexre teszem őket is, a spar mellé. Még nem cba kategória, ahová akkor se teszem a lábam, ha éhezem és fázom, vagy ha vasárnapi zár van, szükség esetén előfordul, hogy betérek, de csak, ha kergetnek.

Hűtő

Amikor már a horoszkópom is azt írja, hogy nézzem meg, mi van a hűtőben, milyen kaja bújik a szekrény elfeledett sarkában, csináljak kajaleltárt és ugyan már, főzzek abból...abban lehet valami.

6 alma

Mucika főnök. Van három beosztottja. Az hárommal több, mint az enyémek száma, és hát névleg is alatta vagyok pozícióban. A hiúsági faktor nálam is üzemel, különösen ebben a helyzetben, tehát nem mondom, hogy nem bánt, hogy én még csak kisfőnök se vagyok, miközben pedig a szituáció az, hogy döntök, átgondolok, törvényt értelmezek (több-kevesebb sikerrel), tehát minimum egy lótifuti járna nekem, vagy ha az nem, akkor legalább a bársonyszék. Döntök, és javaslok Mucikának is, olykor elég határozottan. Témától, menstruációs ciklusától és még nem tudom mitől függően ő ezekre reagál. És néha elfelejti, hogy bár formailag kisebb vagyok, mint ő, de ennek semmi jelentősége, ő engem nem utasít. És ennek megfelelően, meg mivel tudom, mit csinálok, nemet mondok, ha nemet akarok mondani. Mucika ezzel nem tud mit kezdeni. Én meg vele nem, mert a fölösleges harcokat nem bírom, és ma megint ugyanazt a csontot kezdte rágni (aminek végén tehetetlenül és felpaprikázva távoztam, mivel semmi értelme). Sok a meló, de ennek egyik alapja az, hogy Muci nem jól oszt le feladatokat. Be kellene látni, hogy a kollégák közül van aki ebben jó, más meg abban. Hogy akinek esze van, annak eszes munkát kell adni, akinek meg kevesebb jutott, az legyen szorgalmas, de ne akarjuk, hogy gondolkodjon, mert akkor aztán beérik a magyar narancs. Muci rögeszméje, hogy neki négy beosztott kell, de nagyon kell. Nem így fogalmazza, de a lényeg ez. És mindezt úgy képzeli, hogy a mi zsebünkből stafírozzuk neki ezt az embert (ráfogható egy bizonyos logika alapján, de semmi nem változna utána: sok meló, nem hatékony munkavégzés és ott állunk, ahol a part szakad...). Igyekszem mindent megtenni ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, mert ha valami biztos, hát ez az, lehet ott plusz ember, ha nem érti, aki csinálja, semmit nem ér. Vagy ha akarják, hogy legyen, hát nyúljanak a saját zsebecskéjükbe, van ott még tartalék, ha szétnéznek. És erre pont ma jön szembe velem egy kedves ismerős által ez az Abdul Kalam bölcsesség, ami nem is írhatná le jobban a szitut. A hetes pontot küldöm Mucinak szeretettel, mert bár nekem nem főnököm, de nem is hatékony.

A lehetőségek tárháza... riposzt magamra

Gyerekkoromban nem ilyen lovat akartam. Bár igazából sosem gondolkodtam ezen, hogy majd mi lesz. Az tűnt normálisnak, hogy minden normális ember családban él. Gyerekkel vagy anélkül - alapkoncepció szerint ez utóbbi a boldogtalanság egyik forrása lehet - , de aki csak úgy magában, az nem komplett. Volt ilyenünk az utcánkban is több. Őket úgy hívtuk népnyelven, hogy agglegény, vénlegény, Gábris, Viktorfija, meg ilyesmik. Női verzióban évekig apám sokkal öregebb unokanővére volt a minden utca ékköveként szolgáló macskás, félbolond vénlány. A mi Verkánk (persze, a nénit kötelezően hozzátettük és nyilvánosan nem is mondtuk úgy, hogy Verka) legnemesebb pillanataiban átlag húsz macskával élt boldog háztartásban, időnként a mi konyhai kredencünk mögül kellett a kószálókat begyűjteni, mielőtt ijedtükben törtek-zúztak a házban. Verka abban a tekintetben is kiérdemelte az idióta státuszt (nem elég, hogy egyedül él, milyen dolog ez?), hogy ezeket a macskákat ő beengedte a házba is. Vidéken ez akkoriban szentségtörés volt. Állat emberstátuszban? (Mondjuk én sem vagyok túlságosan megengedő a kutya/macska és a lakás viszonyában, valahol félúton megrekedtem.) Szóval ezeket a magányos szerencsétleneket, akikről sokat nem lehetett tudni, mindig valami fura szektánsként kezeltük, mi normálisok.

Felnőttként sokszor visszagondoltam arra, hogy a normális mi módon jellemzi mégis a mi családunkat, vagy akár másét is, akiknél vannak olyan problémák, mint érzelmek elrejtése, egymás furkálása saját frusztrációink miatt, a gyerekek vállalása csak a társadalmi elvárások vagy az elmúlástól való félelem miatt, alkoholizmus, egymás iránti érzelmek teljes hiánya (nem a rózsaszín felhőben fürdő romantikus filmekre gondolok, hanem arra, hogy ha nem jó a másikkal lenni, netán nem jobb, mint egyedül, akkor miért is csinálom?). Persze, a felszínen normális volt, és már soha nem tudom meg, mi volt a fő mozgatórugója annak, hogy anyámék összeházasodtak, de az biztos, hogy egy idő után már nem ugyanarra akartak menni. Persze konzervatív időkben, konzervatív emberek nem tesznek ez ellen semmit.

Amit láttam, nagymértékben meghatározta azt, ahol most vagyok. Egyedül. Mint Verka, csak még nem tartok macskákat (amúgy is kutyás lennék).

Amit látok, nagymértékben meghatározza azt, ahol most vagyok. Mit látok? Egyedülálló harmincas-negyvenes emberek tömegei, akik valamit kergetnek. Talán segít nekik, hogy a facebookon eljátszhatják, hogy ők milyen frankók, a selfiezés tökélyre fejlesztve, mindenkinek alaptartozéka a selfiebot meg az örökké online telefon, amivel fotózzuk a kajánkat, a kisujjunkat, az aznapi bulihelyen alkoholos vigyorunkat, amit csak józanon veszünk észre, milyen szar, persze addigra már fél Európa lájkolta, vagy azért, mert be akar nyalni, vagy mert élvezi, hogy van, aki nála is rosszabbul néz ki.

Figyelem magamat is, meg az embereket, öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket, gyerekeket különösen, és ami tetszik, beszívom, mint szivacs. És látom a férfiakat. Az egyik a plazából kijövet ügyesen besorol a lány mögé, aki a nehéz üvegajtót pont annyira lendíti meg, hogy mögötte még kifér a hím anélkül, hogy hozzá kellene érnie a visszacsapó szárnyhoz. Hogy hülye vagyok, amikor arra gondolok, hogy esetleg megtartja nekem az ajtót, nekem, szembejövő nőnek, hogy beengedjen? Nem azért, mert imponálna, hanem mert férfi. Vagy csak egyszerűen, mert mennyivel jobb egy olyan ajtón bemenni, amelyik nem csapódik az ember arcába. Emberi gesztusként.

Kajafotó

Persze, hogy fent vagyok a facebookon. Egyelőre kicsi esélyét látom annak, hogy kilépjek. Pedig nem posztolok, ritkán vagyok látható, a háttérfotóm ugyan időközönként lecserélem, de ez a legintenzívebb publikus mutatványom, mert zsigerből introvertált vagyok és ez a fajta nyíltság a magam esetében riaszt. Vannak, akiknek jól áll, hogy a kedves mama álmát is posztolják, sokakat szívesen olvasok, várom, hogy tegyenek fel képet, írjanak ki valami vidítót. Ezek néha mosolyogtatnak, máskor elkeserítenek, témától és hangulatomtól függően változatos összeállításban. Láthatom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel rossz dolog történik, olyan országokról is látok képet, ahová sose tenném be a lábam, mert vagy az éghajlat, vagy a távolság ijeszt meg. Vagy csak.

Van egy csomó dolog, amiről csak innen hallok, aztán utánajárok. Van, akivel csak itt levelezek. Van, akiről azt se tudom kicsoda, de itt a barátom, és azt én se vállalom fel, hogy ha tényleg ismerem, akkor ne jelöljem vissza. (Kivételek persze mindig vannak, de az egyik céges takarító nevét innen tudtam meg, mikor bejelölt. Nem barátom, de bírom, normális nő, ha neki ez jó, hát legyünk facebook pajtik, úgysem posztol szinte soha.) 

Röhögök, amikor a közhelyszótárat a-tól z-ig posztolják a kommentekben a "jó emberek", mert persze virtuálban frankó gyereknek lenni, együttérzőnek, meg jogvédőnek, meg igazságos Mátyásnak... ennél nincs is könnyebb. Nevetséges, amikor az elmúlt évekből előjönnek a szánalmat keltő fotóval illusztrált posztok, hogy segítsünk a beteg kisfiúnak, mert már csak pár ezer lájk, és akkor minden jó lesz. (Szegény kisfiú, ha túléli, vajon mit gondol majd erről az egészről, hogy éveken keresztül keringették a fotóját, amit az albumból kivéve is darabokra szaggatna, és nyálukat csorgatva veregették a saját vállukat a hőn szeretett lájkolók, hogy ma se hiába ültek a gép elé, megosztottak megint valamit egy fontos ügyben.)

De ha csak ezen akarnám én is a nyálamat csorgatni, az gáz, úgyhogy gyorsan hozzáteszem: van egy csomó jó dolog. Van olyan ismerősöm, akit csak épphogy ismerek, valamiért bejelölt, pedig azt se tudtam, észrevette-e, hogy létezem (nem is volt célom, csak meglepődtem). Sokáig kereste a párját és most úgy tűnik, boldog, és nem a barátom, de jó látni, és ha lájkolom, azt őszintén teszem.

Jó látni, ahogy gyerekek nőnek fel. Nem a tucatjával, válogatás nélkül felcsapott 5000 képre gondolok, amikből akár mozgóképet is össze lehetne rakni, annyira nem változik a beállítás, meg semmi (kedvencem a sorozat, amin a gyerek javarészt háttal álldigál, valahol a kép sarkában, rajta kívül meg óriási tömeg). Persze, nem kötelező megnézni a teljes albumot 80 képpel, csak csámcsogni minek, de néha gyanútlanul nyitom meg, máskor meg tényleg jó lenne látni, mi történt, és ehelyett egy halom érdektelen fotó. Meg mert ez nekem is önigazolás. Hogy én ilyet soha, kössétek le a kezeimet, zárjatok be, ha a share gombra nyomok!

Ez az egész azért mászott elő a fejemből, mert tegnap este egy régi kolléga posztolta a vacsoráját. Ami önmagában tök átlag vacsi, mondjuk kb. rántotthusi ubisalival. Tök átlag, de inkább randa tányérban, igénytelenül tálalva. Ócska konyhapulton fotózva. És szánalmasan könyörögve azért, hogy lájkoljátok már a magányom, mert akkor nem vagyok egyedül. Szánalom. A kajafotónak kevés kivételtől eltekintve - nagyjából a kajás blogok, szakácskönyvek és vonzáskörzete - nem látom sok értelmét. De láttam már gyönyörű kajafotókat, amiktől nemcsak hogy virtuálisan húsevő lettem, de azon járt az agyam, milyen jó lenne séfnek lenni. Már álltam is be a csini fehér ruciban a képzeletbeli éttermem konyhájába (nagyjából úgy, ahogy olasz és spanyol trendi filmeken láttam, ahol mindenki szexi, érti a dolgát és az üzlet is megy, az ÁNTSZ meg nem jön) és flambíroztam meg konfitáltam, bármit is jelentsen az. Ez nem az a fotó volt. Ez a fotó tömény szomorúság volt, és ez a nyomor úgy akarta magát előadni, mintha nem az lenne, ami. De akkor is az. Ha hétrét görnyedünk is benne, ha jól megvilágítanánk is, akkor is ugyanarról szólna: szarul vagyok. Hogy miért kell ezt és így posztolni? Talán mert hiszünk abban, hogy valaki majd a következő vacsit velünk együtt akarja megfőzni és pont itt kap kedvet hozzá? Vagy mert a lájkoktól elfelejtünk azon pityeregni, hogy haj, de egyedül vagyunk...hoppá, mégsem, hát legalább öten látták, mit ettem.

És közben én is itt írom le ezeket és nem egy kávézóban vitatom meg a bólogatós barátaimmal, mert ők is a fakebook előtt ülnek most, vagy ha nem, egyedül isszák valami trendi helyen a tejeskávét, de arról már posztoltak is egy képet, biztos, ami biztos.

Beteg ez a világ, de azért még így is van benne szépség. Megyek is, csinálok egy frappét. Lefotózzam?