A lehetőségek tárháza... riposzt magamra

Gyerekkoromban nem ilyen lovat akartam. Bár igazából sosem gondolkodtam ezen, hogy majd mi lesz. Az tűnt normálisnak, hogy minden normális ember családban él. Gyerekkel vagy anélkül - alapkoncepció szerint ez utóbbi a boldogtalanság egyik forrása lehet - , de aki csak úgy magában, az nem komplett. Volt ilyenünk az utcánkban is több. Őket úgy hívtuk népnyelven, hogy agglegény, vénlegény, Gábris, Viktorfija, meg ilyesmik. Női verzióban évekig apám sokkal öregebb unokanővére volt a minden utca ékköveként szolgáló macskás, félbolond vénlány. A mi Verkánk (persze, a nénit kötelezően hozzátettük és nyilvánosan nem is mondtuk úgy, hogy Verka) legnemesebb pillanataiban átlag húsz macskával élt boldog háztartásban, időnként a mi konyhai kredencünk mögül kellett a kószálókat begyűjteni, mielőtt ijedtükben törtek-zúztak a házban. Verka abban a tekintetben is kiérdemelte az idióta státuszt (nem elég, hogy egyedül él, milyen dolog ez?), hogy ezeket a macskákat ő beengedte a házba is. Vidéken ez akkoriban szentségtörés volt. Állat emberstátuszban? (Mondjuk én sem vagyok túlságosan megengedő a kutya/macska és a lakás viszonyában, valahol félúton megrekedtem.) Szóval ezeket a magányos szerencsétleneket, akikről sokat nem lehetett tudni, mindig valami fura szektánsként kezeltük, mi normálisok.

Felnőttként sokszor visszagondoltam arra, hogy a normális mi módon jellemzi mégis a mi családunkat, vagy akár másét is, akiknél vannak olyan problémák, mint érzelmek elrejtése, egymás furkálása saját frusztrációink miatt, a gyerekek vállalása csak a társadalmi elvárások vagy az elmúlástól való félelem miatt, alkoholizmus, egymás iránti érzelmek teljes hiánya (nem a rózsaszín felhőben fürdő romantikus filmekre gondolok, hanem arra, hogy ha nem jó a másikkal lenni, netán nem jobb, mint egyedül, akkor miért is csinálom?). Persze, a felszínen normális volt, és már soha nem tudom meg, mi volt a fő mozgatórugója annak, hogy anyámék összeházasodtak, de az biztos, hogy egy idő után már nem ugyanarra akartak menni. Persze konzervatív időkben, konzervatív emberek nem tesznek ez ellen semmit.

Amit láttam, nagymértékben meghatározta azt, ahol most vagyok. Egyedül. Mint Verka, csak még nem tartok macskákat (amúgy is kutyás lennék).

Amit látok, nagymértékben meghatározza azt, ahol most vagyok. Mit látok? Egyedülálló harmincas-negyvenes emberek tömegei, akik valamit kergetnek. Talán segít nekik, hogy a facebookon eljátszhatják, hogy ők milyen frankók, a selfiezés tökélyre fejlesztve, mindenkinek alaptartozéka a selfiebot meg az örökké online telefon, amivel fotózzuk a kajánkat, a kisujjunkat, az aznapi bulihelyen alkoholos vigyorunkat, amit csak józanon veszünk észre, milyen szar, persze addigra már fél Európa lájkolta, vagy azért, mert be akar nyalni, vagy mert élvezi, hogy van, aki nála is rosszabbul néz ki.

Figyelem magamat is, meg az embereket, öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket, gyerekeket különösen, és ami tetszik, beszívom, mint szivacs. És látom a férfiakat. Az egyik a plazából kijövet ügyesen besorol a lány mögé, aki a nehéz üvegajtót pont annyira lendíti meg, hogy mögötte még kifér a hím anélkül, hogy hozzá kellene érnie a visszacsapó szárnyhoz. Hogy hülye vagyok, amikor arra gondolok, hogy esetleg megtartja nekem az ajtót, nekem, szembejövő nőnek, hogy beengedjen? Nem azért, mert imponálna, hanem mert férfi. Vagy csak egyszerűen, mert mennyivel jobb egy olyan ajtón bemenni, amelyik nem csapódik az ember arcába. Emberi gesztusként.