Munkás hétköznapok

Még mindig zajlik az az ominózus építkezés, ott, ahol nyújtani szoktam. Eleinte inkább elhagytam a nyújtózást, nem voltam kíváncsi a munkások beszólogatásaira, aztán úgy döntöttem, terápiás célzattal csakazértis ott fogok gebeszkedni. Nem azért, mert szivatom magam, csak ugye itthon alapból ízetlen beszólások szoktak előfordulni, és erre a szerencsétlen nők zöme nemhogy nem tud frappánsan felelni, de legtöbbször ott helyben lebénul. És én már unom, hogy miután lefagyok meglepetésemben, újabb bunkózás szokott jönni. Fényvisszaverős, fenékre feszülő cicanaciban, felül is szűk széldzsekiben, baseball sapi sildje mögött elbújva sem tud az ember terepszínűvé válni az éles munkásszemek közt. Gyakran hallani a "lelkesedést", mikor elhaladok arrafelé, de szerencsére nem bunkóztak eddig még. Nyáron egyszer rámköszöntek, normálisan, én visszaköszöntem, utána nem volt semmi sutyorgás, duma. Ma meg "beszélgettünk" is. A párbeszéd, ami következik, valójában csapatmunka volt, a munkások külön-külön mondták fel a szövegüket. Már épp végeztem, pechemre ők is pont ekkor jöttek ki. Kicsit sötét volt, de nem eléggé. (Megjegyzem, jól mehet a melósoknak, majd mindegyik kocsival jár. Jó, jó, szerszámot máshogy nem lehet szállítani, de ők itt nem szerszámhordozó kisiparosok voltak, hanem valamilyen cég kulisai.) Nyújtok. Izzadtan, csatakosan épp csak néhány perc, igazából ez nem elég, de nincs kedvem tovább bohóckodni vele.
M1: Éljen a sport! Éljen a sport!
M2: Jó munkát! (Bevallom, gőzöm nincs, mit is mondott itt második megszólalónk.)
Én: Kösz.
M1: Ja, hogy ez egy angyallány!
M3: Naja, megyek haza én is sportolni, bekapcsolom a tévét, a K1-et, aztán sportolok.
Én: (még lehajtott fejjel elkezdtem vihogni, mert ugye ők - és a társadalom jelentős része csak félnótásként tekintenek azokra az irodakukacokra, akik sportolnak, hogy elfáradjanak...a futás az meg kifejezetten a butaságok netovábbja sokak számára)
M4: (Nekibátorodva kuncogásomon) Elnézést, meg szeretném kérdezni, nincs ehhez hideg ilyenkor?
Én: (Még az előző beszólás miatti gondolataimon rugózva felnézek a csókára, aki mosolyog rám és erre én is telibe nevetek rá.) Nincs, melegem van.
Igaz, hogy időnként rámreflektoroznak, gondolom tetszik nekik, hogy csillog-villognak a csíkjaim, esetleg tesztelik, milyen bugyi van a cicanaci alatt, de alapvetően nem bunkók. Amúgyis, eddig a legdurvább beszólást attól a kedves cigánycsaládtól kaptam, akik egyszer ugyanitt posztoltak, s már a nagyjából 8 éves kiskölök is több szót tud, ami nem szalonképes, mint én bármikor is képes leszek hosszú, áldozatos munkával összegyűjteni.

Tombol a szeretet

Most, hogy a legképmutatóbb szövegekkel felékszerezett ünnepünkön túlvagyunk - nem, ez nem cinizmus, de nem hiszem, hogy az elcédé tévétől bárkinek jobb karácsonya lett bármikor is - jó hallgatni, ahogy az emberek beözönlenek a svéd bútordába, és mikor már nem kötelező ájtatoskodni, jól összebalhéznak ott, mindenki füle hallatára.
A másik fele a társaságnak csak nem mosott fogat, vagy beállt az emésztése, ezért én hamar körbenéztem a "Vásár" címmel idecsalogatott tömegek közt, mert ami kéne, az még mindig többe kerül, mint amit hajlandó vagyok érte adni, fölösleges kacatot meg manapság már nem veszek, csak azért, mert most olcsó.

Kakaófüggő

Ha most számot kellene vetnem, milyen édességet hiányolnék leginkább, ha nem lenne, hát nem kellene sokáig gondolkodnom: szinte mindent, amiben kakaó van. Csoki, süti...mindegy, csak legyen benne rendes, hétköznapi kakaó. Az instant cukrozott helyettesítőtermékként elvonási tünetek kezelésére alkalmas ugyan, de nem az igazi. (Itt szeretnék tiltakozni, hogy nem módosítottam a blog alapkoncepcióját - miszerint a fejemből írom ki a marhaságaimat témától függetlenül - és nem csinálok mostantól divatos gasztroblogot. Úgyse olvassa szinte senki, akkor meg nem mindegy?) Amiért ez most idekívánkozott, az egy kakaós süti receptje. Épp most készült el, már befaltam 3 szeletet, és emésztem. Íme a recept:

Joghurtos-kakaós szelet
Ízletes önmagában is, vagy lekvárral, dzsemmel.
Hozzávalók:
250 g liszt
1 kiskanál szódabikarbóna
fél kiskanál só
60 g keserű, jó minőségű kakaópor
100 g puha margarin
25 dkg cukor
2 tojás
50 ml meleg víz
1 doboz natúr joghurt
Elkészítés:
Egy tálban keverd össze a lisztet, a sót, a szódabikarbónát és a keserű kakaóport. A puha margarint robotgéppel keverd krémesre a cukorral és a tojásokkal. Keverd bele a joghurtot. Dolgozd össze a kétféle anyagot, és lazítsd a tésztát egy kevés vízzel. Egy püspökkenyérformát gondosan vajazz ki, töltsd bele a masszát, és 180 fokon süsd 60 percig. Végezz tűpróbát!

Nos, menet közben kicsit aggódtam, mert középen tök nyers volt a tészta, míg a széleken már a kakaótól független barnulás is igen közeli lehetőségnek tűnt. De aztán lejjebb csavartam a gázt, és máris megemberelte magát ősütisége. A receptet, ha jól emlékszem, a Nők Lapja netes oldalán találtam. Nincs robotgépem, általában karra gyúrok, de ezért inkább mellőzöm a habverős témákat, maradnak a keverősök. A szódabikarbóna használata előrevetítette, hogy a süti ki fog mászni a formából, de nem vészes mértékben. Picit gondolkodtam, a formát lisztezzem-e, de végül csak kikentem margarinnal, azt viszont alaposan. És marha jó. Pedig semmiféle puccos kakaót nem használtam (Szerencsi), szimplán jó a recept. Picit talán tovább sült, mint 1 óra, igen alacsony lángon. Fogalmam nincs az hány fok volt. Ja, és kb félóráig nem ijesztegettem a tésztát, bár most nem tudom, a szódás cuccokat befolyásolja-e az ajtónyitogatás. Nyamm.

Fázik-zik-zik II.

Fűtetlen villamoson mínusz-sok fokban a jéghideg műanyag ülésre ülni a népi babona és az álmoskönyvek szerint nem jelent jót.

Fázik-zik-zik I.

Leesett ez a baromi nagy hó, a szél fújja mindenfelé, a hőmérőben a higany meg igencsak az alsó fokoknál pihenget. A metrókocsi nyitott ajtókkal várja az indulást az Örsön. Beszállok. Mindenütt ülnek. Két tinikislány nem messze. Az egyikük nagyon laza, mert kis széldzseki-szerű béleletlen vacak van rajta. Meg persze félcipő, harisnyával, titokzoknival és leggings-szel. Ősi téli viselet. Főleg Szibériában venné hasznát. De a trend áldozata azért itt is láthatóan ráfázik. Ültében egész teste remeg. Csak azt nem értem, az anyja mit csinált, amikor a kiscsaj így lépett ki az ajtón? (A kérdésre nem ér válaszolni, nyilván nem volt sehol anyu.) Együtt szálltunk le a Keletinél, indultunk mind p-lazázni. Még a mozgólépcsőn is rezgett a lába. Kis csenevész, de ha ilyen bénán öltözködik fel, a nőgyógyászat és az urológia közötti ingázás lesz a további sorsa.

Apukák egymás között

Végre leesett a hó. Van is latyak ebben a nyomorult városban, de mi csináljuk, úgyhogy kuss. Várom az ötös buszt. Mennék a Blahára. Jön. A középső ajtón szállok fel, ahol épp félrekúszik előlem egy fazon. Azt hittem, hogy nagy a tömeg a buszbelsőben, de a tumultust emberünk képezte meg egy babakocsi. Ugyanis a középső ajtónál levő üléseken ült egy párocska, velük beszélgetett, a párhoz pedig járulékos elemként tartozott a babakocsi egy gyerekkel. Velük nem is volt semmi gond, arra nem volt mód, hogy kevésbé hagyják az útban a járgányt. Emberünk - legyen Feri, mert olyan feris volt - egészen a Keletiig fennhangon sztorizgatott. Lehet, hogy csak a buszon "ismerte meg" őket, de már élénk csevejbe bonyolódott a másik apukával. Merthogy Feri is az, lassan kétszeresen is. Igaz, még csak nyolc hónap múlva, mert igazából nem tervezték az asszonnyal, és nincs is túl sok pénzük, de történjen, aminek kell...
Aztán hallottunk sok-sok sztorit arról, hogy milyen bunkók a közlekedő pestiek (ez éppenséggel igaz), mert valahány nagypocakos, babakocsis történet volt, ők mindnek részesei voltak, s Feri nem kímélt kritikájában sem öreget, sem fiatalt. Hallottuk, hogy nem hagynak utat a szegény babakocsisnak, odaállnak az útjába. Mindezt a Feri segge által elfoglalt fél ajtóból hallottuk, torkaszakadtából Feri szájából, merthogy az istenadta azt a helyet találta legmegfelelőbbnek egy kis beszélgetésre. Einstand.

2012

Az elmúlt napokban valahogy leapadt az írhatnékom, a történések nem szolgáltattak elegendő okot arra, hogy nekiessek a billentyűknek. Unalmas társasházi közgyűlés, BKV-s dühöngés, járdánparkolóautóanyázás voltak a témáim, de ez utóbbiakkal inkább az illetékeseket igyekezném célbavenni, a közgyűlés meg mindenütt egyforma: adott egy halom szomszéd, aki nem érti, miről beszél, egy másik kupac meg nem hajlandó, csak a saját boldogulására tekintettel lenni.
Ma viszont érdemi információ birtokába jutottam jövőnket illetően, hát nem tehetem meg, hogy nem teszem közhírré e fórumon. 2012-ben itt lesz a világvége. Jó, jó, ezt bárki tudhatja, részben a hasoncímű film, részben meg megbízható ezoteri tanok híreszteléséből. Nos, az én forrásom a 3-mas villamoson utazott. Nem, nem volt prófétai szakálla, meg bűvös gömbje sem.
Rövid előzmény. Épp kesztyűbiznisz után voltam - a kékboltban vettem a futáshoz túrakesztyűt. Azért azt, mert tök egyformán nézett ki a vékony futókesztyűvel, csak az kétszer annyiba került, és egy darab fényvisszaverős embléma nekem nem ér 1000 pénzt. Még vettem egy MIB dévédét is, régi kedvencem, hamarosan meg is nézem, meg füstölőutánpótlást erre a gubózós időszakra, mert hát bejött a tél, reggel szállingózott is a hó.
Szóval át voltam fagyva, nem is a hidegtől, hanem a hideg hangulatától, amit szabadtéren csak egy jókora adag rumos tea, vagy forró puncs, esetleg egy jó kis korizás vagy egyéb testmozgás segítségével lehet csak kibírni. Esetleg mindezek forró lábfürdővel/szaunával kombinált változatával. Ültem a villamoson és olvastam. Az egyik megállónál hirtelen lepattant a velem szemközti ülésre egy "bácsi". És közben korholt valakit, miközben láthatóan örült az ügyesen megszerzett ülőhelynek. Mivel hátrafelé beszélt, kiderült, kiket kritizált. Egy öreg nénihez intézte ezután a szavait és láthatóan a néni mellett üldögélő két fickónak szólt a korholás, mivelhogy nem adták át a helyüket. Miután elpoénkodtak egymás közt a korukról, s miszerint állítólag a néni volt idősebb, emberünk továbbra is vigyorogva birtokolta a helyét, annyira azért ő sem volt gáláns, hogy ha a ficsúrok nem is adják át a helyüket, legalább ő felkínálná a hölgynek (ez se sok romantikus filmet látott...), majd végül a néninek akadt helye, két bácsi leszállt. Átült hozzá emberünk is. Olvasás közben pár mondatot elkaptam. Így tudtam meg a néni kinyilatkoztatásában, hogy 2012-ben valóban világvége lesz, mert tönkretettük a Földet. (A tönkretétel résszel egyetértek, a világvége max. atomtámadás formájában képzelhető el számomra, bár időnként a zebrára lépve is úgy érzem, mindjárt itt a vég...)
Azt is mondta a néni, hogy Budapesten 3114 ember az, aki kiválasztott, és megmenekül. (A szám pontosságáért nem vállalok felelősséget, az első és utolsó számokban biztos vagyok.) Emberünk időnként kételkedésének adott hangott, de a kiválasztott témánál mindketten leszálltak, így be kell érjem azzal, hogy talán még lesz két jó évem.

Fasííírtttö

Nagyi viszi bölcsiből haza a gyerkőcöt. Útközben kérdezgeti, mit is kaptak ebédre. Hallom, ahogy visszakérdez: Fasírozottat kenyérrel?, mire kisunoka azonnal javítja, s korholó hangján érezni, hogy elképedt azon, hogy nagyika még ezt se tudja pontosan: Fasííííírtttö! Még talán egy h-t is ejt a végére, csak a biztonság kedvéért. Még hogy fasírozott. Olyan furcsákat beszél ez a nagyi.

Krimiszezon

Hetekkel ezelőtt megvettem Stieg Larsson két eddig megjelent kötetét. A Millennium trilógia első két darabja, és hát más sose lesz több, mert az író meghalt, mielőtt megjelentek a könyvei, s halála után - feltehetően részben ennek is köszönhetően - óriási sikert aratott. A tetovált lány eredeti címe Férfiak, akik utálják a nőket. Kicsit satnyábban hangzik így magyarul. A kapcsolódási pontom a könyvhöz nyilvánvaló, a fickó svéd. Amúgy sose voltam krimifan. Larsson eredetileg gazdasági témában újságíróskodott, főszerkesztője volt éveken át egy neves (?) svéd lapnak. És hát a trilógia nevét adó Millennium lap egyik társtulajdonosa a férfi főhősünk, aki épp egy sunyi gazember mesterkedéseit próbálta leleplezni, de kicsit balul sültek el a dolgok, így remélve, hogy a szerkesztőség gondjait nem tetézi, elhúz a sötét, hideg, titokzatos északra, ahol a mínuszok csak röpködnek, és egy családi rejtély megfejtésébe fog. Nem sok hittel.
A másik főhős a magyar címben szereplő tetovált lány, kis verébszerű jelenség, de a fogat fogért, szemet szemért elvét látszik alkalmazni, amolyan furcsa kis terminátorként működik a csaj. (Egyszer mintha olvastam volna, hogy talán Tarantino (?) tervezné megfilmesíteni. Ennél a pontnál kezdtem érteni, miért. Lisbeth tipikus Tarantino hősnő. S a linkelt cikkben szerepel, hogy a svéd mesehős, Harisnyás Pippi ihlette. Hát, elég bizarr is az a mese...)
Az első néhány oldallal megszenvedtem, sehogyse akart érdekelni. Aztán hirtelen kezdett felcsigázni és onnantól hamar elolvassa az ember. A témák, amik előkerülnek a könyvben, svéd megközelítésben tálalva az idilli társadalom álmodozói szemszögéből szerepelnek. Nagy hangsúlyt kap a nők elleni erőszak illetve az az ellen való fellépés. Ez így leírva nem annyira kecsegtető, de tényleg jó a könyv, érdemes elolvasni. Lassan a harmadik részt is kiadják, gondolom Karácsonyra időzítik, és akkor a teljes, rövidre szabott életmű elérhető lesz.
Ami kicsit zavaró, hogy az első kötet tele van nyomtatási bakikkal, a másodikba még épp csak beleolvastam, de ott meg valami bénán fordított mondatra bukkantam.

Sikáló

Már megint egy film. Tiszta napfény (Szancsájn klíning.) Inkább, mint hogy énekeljek. Ha az ember nem "ijed" meg a rövid tartalomtól (a társadalmi ranglétra alja körül pihegő főhősünk hullák utáni takarítást vállal, jókora haszonért, s nem kifejezetten halivudi mázzal leöntve), akkor egy kellemes, drámainak mondott, de nem lehangoló, csak tanulságos filmet kap cserébe. És két helyes színésznőt, akikről most kezd a véleményem formálódni. Amy Adams. Helyespofi, turcsi orral, megnyugtatóan átlagos jókislány arccal, és ez ellen olyan nagyon ő sem tiltakozik. Már a gasztroblogos filmben is ez jött le róla. Most egy fokkal erősödött a szimpátiám iránta. Szürke egérkeként indul, de aztán kiszínesedik. Azt is elhiszem róla, hogy menő csírlíder (oké, pomponlány) volt.
A másik kedvenc viszont látványosabb átalakulásokon megy keresztül, és jó. Emily Blunt. Ez talán a harmadik film, amiben láttam (Az ördög Pradát visel sziszegő kígyója, a tegnap emlegetett könyvklubos hisztérikája, és most, mint lázadó, vagány csaj, aki belül parázslik). És képes volt más arcot növeszteni mindegyikhez. Meg még a hangja is. A gesztusai.
És bírtam még Winstont is, akinek arca már-már Willem Dafoe. Meg Alan Arkin, aki hihetetlen pasi lehetett fiatalon.

Egy város Texasban...

Hétvégén megnéztem a Jane Austen könyvklub című kis egyszerűséget dvd-n. Pont jó volt, a hangulatomon dobott, sok mosolygós, helyes szereplő, nem túl komoly mondanivaló arról, hogy mindenkinek vannak problémái, de hogy ezek akár meg is oldódhatnak, ha mi is résen vagyunk. Az alapsztori szerint 6 főhősünk (a filmben hála az égnek egy pasi is van, a könyvben nem tudom) havonta egyszer összejön és az épp olvasott Jane Austen regényről beszélgetnek. Meg másról is. Az életükről. Összesen 6 regényt választottak, mindegyik tartozik az egyik klubtaghoz. Túl sok részletet nem mutatnak az összejövetelekről, hisz az úgyis csak indok. Viszont most kedvet kaptam, hogy én is elolvassam ezeket. Mondjuk januártól indulhatna is a projekt. Csak addig még be kell őket szerezni. Emma, Büszkeség és balítélet, Értelem és érzelem, Mansfield park (A mansfield-i kastély?), A klastrom titka, jesszusom, mi a hatodik??? Jaa, a Meggyőző érvek.

A nosztalgia íze

Mikor kicsik voltunk, minden év decembere a disznóvágásról szólt. Akkor még néha én is ettem húst. Vagy valami állatit. Igazából az tetszett az egészben, hogy nyüzsgés volt és hát mégis mi voltunk a házigazdák. A szerencsétlen áldozat utolsó sikolyára általában nem keltem föl, de az abálás bűzére emlékszem. Hiába próbáltak a háborút átélt nagynénik meg anyám is meggyőzni arról, hogy a belsőség az jó, miután tisztába tettem a fejemben, miből van a hurka, már csak a rizst voltam hajlandó megenni. Imádtam, ahogy nagybátyám hobbiszakácsként irányította a műveleteket. Nem is emlékszem, mi volt az igazi foglalkozása...talán kőműves. De ahogy keverte a fűszereket a nyers húshoz és kínálta felénk a pucér, sós-borsos-majorannás nyerseséget, nem lehetett nem elfogadni. Imádtam a bors illatát, a majoránna lengedező nyomait. És a teknőt, amit ilyenkor kölcsönkaptunk. Imádtam a meleget, a jókedvet, amikor mindkét család hangoskodói kavarogtak az egyáltalán nem nagy házunkban. Egészen addig, míg valaki házipálinka befolyása vagy be nem folyása miatt belekötött a másik családba. Nem komoly, soha nem volt az, de mindig volt egy kis ellentét. Szinte menetrend szerint zajlottak az események.
És aztán, mikor beesteledett, már jött a vacsora ideje, mikor a hajnal óta dolgozóknak még egy utolsó adag ételt, meg persze kóstolót adott az ember. És itt volt az az íz, ami nekem éveken át hiányzott az életemből. A párolt savanyúkáposzta. A pecsenyét sose szerettem, de az káposzta...
Aztán pár éve egyszer bekattant a fejembe, hogy miért is nem csinálok én ilyet? Nem kell hozzá pecsenye, a káposztát meg amúgyis szeretem. Azóta rendszeresen párolok, főzök hozzá krumplit, amit akkor is megeszek, ha már "meredt", vagyis kihűlt és szoborszerűre dermedt. Téli íz. Hús nem is kell mellé.

Röpte

Még hétfőn történt, csak nem voltam mesélős kedvemben. Futás. Félvilágosban indul, sötétben fejeződik be. Nagyjából ismerem a terepet, de időnként vannak domborzati módosulások. Felbontott járda, kitúrt farönk, és mindezek fölött hónapok óta hullott avar. Még a nyári levelek is ott pihennek. Nyirkos időben csúsznak is. Főként több réteg egymáson. Megint dühöngök. A taxison, aki a Ligetben járatja a motort, hogy ne fagyjon be a segge, a kutyáson, aki kijön indián füstjeleket eregetni és kutyát szaratni (a csikk is ott lapul majd a fűben a másik mellett), a babakocsison, aki azt hiszi, állapota miatt övé az út teljes széltében (a negyvenévetdolgoztaménépítettemújraazországot típusú szocialista élmunkás nyugdíjas dettó)...és valahogy kikapcsoltak az érzékeim. Az idő nagyszerű volt, jó volt futni. Épp gondolkodtam egy kis ráadáson, amikor valami baljóslatú történt. Kő a lábam előtt. Belerúgtam, de ahelyett, hogy egy kis bukdácsolás után továbbiszkoltam volna, teljesen elvesztettem magam fölött az uralmat. Kiszolgáltatottá váltam. Valami húzta, vonta a testemet, teljes tömegével, s tehetetlenül, fatörzs módjára zuhantam kicsit előre, de vészesen közelítve a talajszinthez. Éreztem, hogy röpülök előre, de hogy a röppályám mekkora volt, nem tudtam saccolni sem. Talán csak másfél méter, talán több. Magam elé toltam mindkét tenyerem, szinte egyszerre nehezedtem mindkettőre, hatalmas, csattanós, csípős érzés, pedig csak nedves föld volt alattam. A bal térdem csapódott be harmadikként, s csak a nadrágomért aggódtam, ami persze kiszakadt. A pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy újra lábra kapjak, bár a tenyerem még lüktetett, de nem volt nagyon vészes. Lesöpörtem a kosz nagyját. És persze kétszer is anyáztam, szigorúan, a fogaim közt szűrve a hangokat, visszafojtott dühvel. Az úton megállt egy biciklis, talán miattam, talán szólt, talán nem értette, miért nem válaszolok. Én mindenesetre nem hallottam, de innentől kigúvadt szemekkel meredtem a talajra. Aztán következő alkalommal már reggel futottam, de a követ sehol sem láttam.

Igazi zöld

Ha már úgyis szóba került előző alkalommal a szép, zöld szín, bővítem a repertoárt. És ismét cipővásárlásos téma. Vagyis csizma. És újra a svédektől. Igaz, Made in Vietnam. Vagy China, Thailand, India. Made in The Globe. Nyilván annyiért, amennyiért, ha most még 30%-kal olcsóbban is megéri nekik, de nem a közösségi lelkiismeret hangja akarok lenni, amúgyis álságos lenne egy olyan "vegától", aki bőrcipőben jár és tepertős pogit eszik hébe-hóba (bár most inkább hó nélkül, mert a Globe még az időjárást is hozzánk igazítja).
Mióta nyáron papucsot vettem Vagabondéknál, olykor jön akciós hírlevél, megnézem a kínálatukat és tovább hagyom a nyálam a gravitációt követve csorogni. De most valamiért rázizzentem a 30% jelre. Tudom, hogy egy vásárlás után marketingstratégia áldozataként lesz az ember törzsvásárló, de becsülöm és meghálálom a bizalmat. Rokonszenvem a svédek, a szimpatikus cipőformáik és az Árkádban levő két kedves és normális eladójuk felé (én mindig ugyanazt a két csajt fogom ki, nem tudom, a többiek milyenek) egyelőre kitart. A rendszer úgy működik, hogy az első vásárlás után kértek emailcímet (makacs vagyok, csak úgy nem adom meg, de jófejek voltak és nem várják el, hogy havonta hagyjak náluk húszezer forintot a törzstagságért cserébe, a néhány email meg nem fáj nekem). Adtam. Aztán jött most ez a levél a spéci kedvezményről. Csak a mailt kell kinyomtatva lobogtatni. Bementem. Kérdeztem. Kettőt kikértem. Szívem szerint mindkettőt a hónom alá csaptam volna, de most kicsit túlköltekeztem. Az egyik klasszikusra emlékeztető vagány darab. (Alapára olcsóbb, mint a honlapon szereplő.) A másik, a zöld csoda. Nem vagyok ugyan hozzászokva a mostani trendhez, de ez az enyhe westernes beütésű darab jó lesz még később is. És bár színes cipőt sem sűrűn vettem az utóbbi időben (sportcipő nem számít), ez a csizma most határozottan lelkesít. Ő nyert. Bár a legvadabb télben nem ez lesz a lábam menedéke, de a legvadabb tél úgyis vagy áradással köszönt be, vagy csak tavasszal. Addig meg beszerezhetek még egy gyapjúzoknit.

Szexepil

Valamikor tinikoromban nagyon bírtam a Sexepil nevű együttes Igazi zöld, igazi kék című számát. Vagy valami hasonló néven futott. Most Szűcs Krisztiántól hallottam újra, ez sajnos nem olyan jól szól, de nosztalgiázni pont elég volt. Ez csak a címről jutott eszembe, a főtémához azonban nem kapcsolódik.
Kikészülőben van az epiláló szerkezetem. Ócska, már akkor lejárt lemez volt a maga kis egysebességességével, semmi kényelmi funkciójával, amikor megvettem. De tökéletesen megfelelt a célnak. Az utóbbi időben azonban már a sokadik simításra sem akarja eltüntetni a kinőtt szőrszálakat. Elfáradt. Megöregedett. Újat kéne venni. De milyet? Mivel ehhez edződtem, nem kell nekem semmi extra hókuszpókusz, csak azt csinálja meg, amit kell. Több tízezret meg végképp nem tervezek érte adni. Mivel épp sportmelltartót próbáltam vadászni a Duna Plazában, hát meglátogattam az itt létező Szatyor elektronikai vegyesboltot is. (Hozzátenném, divatholmikat is nézegettem, de meg kellett állapítanom, hogy még mindig marhára nem értek a divathoz, attól meg egyenesen idegzsábát kapok, hogy a kötött holmikat mi az istenért aggatják fel vállfára???? Hogy jól kinyúljon?) Szóval odamentem a Szatyor szőrözős polcsorához (ez a szó olyan, mint a pácsó...). Épp kezdtem elmélyedni az epilálócsodák rejtelmeiben, mikor fess munkaingben egy magas fiatalember odajött hozzám, hogy segíthet-e. Mivel úgy gondoltam, hogy a bennem forgolódó kérdésre - Vajon bikinivonal és hónaljszőrmentesítés terén milyen a hatásfoka a cuccnak? - legföljebb a vállát vonogatná, vagy telefonos segítséget kérne a barátnőjétől, hát komor arccal elküldtem. Épp nekifeküdtem a legalsó s egyben legolcsóbb sor vizslatásának, mikor ugyanebből az irányból jött Másenyka, a szőke Panaszkodik-hostess. Mivel tényleg bűbájosan kérdezte, segíthet-e, gondoltam végighallgatom, s talán még tapasztalatcserével is szolgál a terméket illetően. Nos, néminemű csalódással fejeztem be a csevegést, mivel kb. mintha a harmincéves háborúról felelne töriórán, olyan átéléssel és agymunka mellőzésével mondta/olvasta fel a katalógusában lapuló titkokat. Amiből csak annyi hasznom lett, hogy megtudtam, víz alatt is használható, és akkor kevésbé fáj. Az egyik modell 16, a másik 23 pénz volt. Megköszöntem, elment. Azt hittem, végre magamra hagytak, végre matathatok a szőrözős csodák között. Ekkor ismét balról újabb szőkenő. Szegényt elküldtem, újabb előadásra nem voltam kész, pedig ő a Zsilip céget akarta nekem fényezni. Mondjuk hiába, mert kinéztem a Barna nevű márka egyik ócska darabját, csak előbb még megkukkolom a neten mit írnak róla.
Viszont sportmelltartót vettem végre. Viccesen indult, mert a kissrác, aki az eladó volt, először a melltartó szó hallatán zavarba jött, bár bennem is megfordult a kérdés, hogy vajon tud-e majd segíteni, de aztán jött a kollegina, a kisfiú is helyrerázódott lelkileg s onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Középdrága Nike cuccot vettem, de már nagyon vágytam valami hasonlóra.
A harmadik projekt ágyvásárlás helyett érdeklődés volt. De azt azt hiszem, kihagyom. Már csak azért is, mert erősen hóvége fíling lengi be a kártyámat. (Oké, tegnap meg kultúrát vettem, szóval nem csoda, hogy fogy a zseton.)

21

Naná, hogy kilométer. Félmaraton. Balaton maraton. Most hétvégén. Nem futottam, csak szurkolni mentünk le vasárnap. Hajnali vonathoz kelni hétvégén igen lehangoló érzés. Kimoccanni a városból, tudván, hogy szép idő lesz, lelkesítő. Futókat nézni szívfájdító. Mehetnéked támad.
A vonaton alig voltak, mi egy hajdan tán büfékocsiként funkcionáló kupéban találtunk helyet. Már amikor megérkeztünk, akkor megmutatta magát a napocska, csak hogy sejtsük, most jobb lenne futni, mint szurkolni. Nagyon enyhe napunk lesz, érezzük, bár a tópartra kisétálva azért a szél időnként megélénkült, de azért van a pulóver, hogy az ember magára csavarja. Akár sálként is. 11-kor lőtték el a rajtot. Eddigre mi már végignéztük az összes szóba jöhető vityillót, ami épp eladó és ahová hajlandóak lennénk nyugdíjas korunkra leköltözni. Na persze, reálisan nézve a lehetőségeket, marad a nyilvános vécének tetsző, 4 darab öltözőfülkeként funkcionáló strandkellék, egyenként kb. 3,5 nm területtel. Erre még maradna pénzünk.
Alig vártuk, hogy meglássuk a sor elejét. Kézközelbe vettük a tenyérformájú csattogóinkat, a kereplők a táskában pihentek. A profi fiúk különösebben nem vettek tudomást szurkolókettősünkről, pedig a fordulónál álltunk, ott, ahol csak a sárgamellényes szervezőember posztolt rajtunk kívül. De hát nekik nem kell biztatás, mennek ők anélkül is, mintha ágyúgolyóból lőtték volna ki őket. Én csak amolyan zajkeltő csendestárs voltam, néha egy-egy hajrát kurjantottam, de még nem sikerült azonosulni az idegeneknek beszóló buzdító szerepkörével. Csak csattogtam és fülig érő szájjal vigyorogtam.
Aztán jött a hálás közönség. Van, akinek csak a tekintete téved feléd. Van, aki mosolyog. A másik teli szájjal rádnevet. A harmadik felesel. A negyedik megköszöni. Az ötödik megtapsol. A hatodik viccelődik. A hetedik biccent. A nyolcadik néz furcsán. A kilencedik csak szenved, de csinálja.
Van, aki szépen fut. Élmény nézni az izmait, ahogy dolgoznak. Mozgás közben kirajzolódik a láb teljes anatómiája. Van, aki már az első métereken haldokló gilisztaként jár...és mégis hihetetlen tempót diktál és végigcsinálja. Van, akiből ki nem nézné az ember, hogy moccanni bír, és tessék... Van, aki hófehér hajjal és ráncokkal élettelibb, mint a mögötte kullogó "fiatal". És a legtöbb mosolyog rád, vagy néz hálásan. Drukkertársam rutinos. Jól csinálja. Én is jól szórakozom rajta. Aztán váratlan ismerős toppan elénk. Nem miatta jöttünk, de marha jó, hogy látjuk. Aztán egy másik. Aztán csak egy ismerős arc. Meg az őrültek. A jelmezesek. És a jópár tűzoltó, teljes felszerelésben, palackkal, sisakban, védőruhában. Kemény. Volt Macskanő. Volt valami szuperember, akinek a finisben még futotta arra, hogy toalettjét rendbehozva, utána lobogó fekete köpenyét kétoldalt kiterjessze, s úgy vitorlázzon be a célba. Volt a vidám fazon, aki vicces sapiban és egy kicsiny furulyával még egy kis dallamot produkált beérkeztéhez.
Elégedett almaevő arcok. És elégedett párok, szurkolók. (Egyikük, 2 m magas, kopasz csávó, Hajrá drágám! feliratú pólóban, az utolsó métereket a drágájával tette meg. Bűbáj.)
Aki hamar beért, jön szurkolni a többieknek. Gyerekek csatlakoznak papához, mamához. Szól a salsa az autóból, a párocska ülőtáncot rop a csomagtartóban ülve és várják az érkezőket.
Lehet, hogy jövőre lefutom én is?

Mamika

Cekkeres asszonyság, rózsaszínű rúzssal és vörösre festett ősz hajjal leül mellém. Maga mellé pedig leülteti a nejlonszatyrát. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy bár saját maga ingyen utazhat, de fizetőhelye van-e a táskájának. Aztán csak lestem alattomban, mikor veszi onnan el, már ha erre sor kerül.
Már jó sokan álltak, mikor valakinek motyogott, hogy üljön le, de mázlija volt, a valaki nem akart leülni.

Szófogadó

Reggel. Zuhog. A szél is fúj. Sapkát húztam ebből az alkalomból, az ernyő úgyse használ. Közelít a villamos. Naja, csak nekem a másik jó. Az is jön már. Megáll a villamos, ajtók kinyílnak. Testes nő két oviskorú gyerkőccel, esőkabátok, esernyők tömegeinek hatnak. Anyuka épp diskurál a gyerekekkel az időről: Hát, nem valami szófogadó ez az időjárásfelelős. Az ovismanók bőszen helyeselnek. Én is. Úgy látszik, már az időjárásfelelős nevelését is elszúrta valaki, ezért van globálisan meleg.

A Bosin

A mai napig irtózom a piaci tömegtől. A zöldségpiacitól. Is. A tömegtől, úgy általában. Ezért kerestem egy szimpatikus árust úgy két éve, s azóta is szinte csak tőle vásárolok. Egy heti adaggal a zsákomban ballagok haza. Illetve ballagnék, ha bent nem képeznének forgalmi akadályt a bámészkodó mamikák az utánfutóval, debellák szétterülőben, akik mindig szlalomban járnak a sorok közt, mert hátha valamire így ráakadnak. Ma türelmes voltam. Előttem és mögöttem egy pár két tagja, idősödő pasi előttem leugatja a tébláboló naccságát, aki miatt az egész libasor kacsázik, hátha ki tudja kerülni. Naccsága visszaugat, én röhögök, a bácsi felesége mögöttem szintén.
S mivel a savanyúságosnál hosszú, szűnni nem akaró sor volt, úgy döntöttem, megyek az Öv utcai savanyúságoshoz, az úgyis jobb.

Lö seff

Amikor káposztát dinsztelünk, jobb, ha időnként megnézzük, mi történik a fazékban. Bár félóra netezés után 5%-os hibával kukára dolgozni még mindig elég jó arány...

Kis városi történetek No.2

A 16-os busz hirtelen az Alagút előtt dugig lesz. Többen helyezkednek a legjobb pozíciókért. A nőt már megláttam, mikor még pöfékelt a megállóban. Felszállt és fennakadt. Egy utas és egy ülés közt. Így félig "ráfeküdt" az ott ülő lányra. Ő erre megkérdezte - tapintatos figyelmeztetésként az elnyomásra -, nem akar-e a hölgy leülni? Nem akart. Viszont meg sem próbált úgy helyezkedni, hogy ne kényszerítse a két ülés közé a lányt. Ekkor már jópáran röhögtünk a szituáción, de a bálnaméretű nő nem vette az adást. Ellenben a következő megállónál hirtelen levágta magát egy felszabadult ülésre.

***

Alkeszek. Párban. A nő talán nem is volt nagyon rossz nő, mielőtt életmódot talált magának. Alkeszmodorban beszélgetnek egymással. A pasi kilép a buszöbölbe, lássa, jön-e már valami. Hamarosan jött, felszálltunk. Ők a hátsó ajtónál.
Hallom, egy pasas telefonál. Odanéztem, valami nagyobb tárgy volt nála, de ült, így nem láttam és nem is nagyon érdekelt. Nem így az alkesz fickót. "Ez ugye gordonka? Tönkreteszi vele az ujjait!" (Nem esküszöm meg rá, hogy gordonkát mondott-e, de mindegy is.) "Ez olyan, mint a gitár. Ugye, ugye olyan?" A srác időnként felelgetett neki. A troli közönsége pedig rendkívül jól szórakozott.

***

Fodrásznál mindig olyan magányosnak érzem magam. Nem igazán szeretek a csevejben részt venni, a változóban levő búrám pedig még szemüveg nélkül is irtózattal vegyes undort szokott arcomra programozni. De most jól éreztem magam. Velem együtt egy szőke, pici lány haját kurtították meg. Aztán már nagyon sokan lettünk, de ekkor kész lettem.

Miért...

pattan fel fürgén az összes idős ember, mikor a végállomásra ér a járgány, s nyomakodik az ajtóhoz, hogy elsőként szállhasson le, ezzel teljesen lehetetlenné téve, hogy azok, akik sietnek, rendesen leszállhassanak? (Majd aztán a mozgólépcsőn ő az első, aki középen lecövekel, vagy a sima lépcsőn nem bírja magát felvonszolni. Hová siet akkor?) Két megálló között megértem, szerencsétlenek néha az ülésről felállni alig bírnak, még fennmaradnának. De ott, ahonnan nem megy tovább...
Sokszor átadom a helyem időseknek, gyerekeseknek. Pedig sokszor vannak nálam fiatalabbak, jó erőben lévő férfiak és hasonlók. De olyankor nem szoktam, amikor valaki erre számítva odaáll az ülésem mellé, odafurakszik, szinte rámrakja a táskáját, folyton belémakad, hátha észreveszem magam és azonnal felugrok, hogy ő leüljön. Egy régi évfolyamtársam szlogenje jut ilyenkor eszembe: az olyan kedves öreg néniknek és bácsiknak átadom a helyem, mint amilyen az én nagymamám.

Kis városi történetek No.1

Laza vagyok. Mind a 160 centimmel. Nem érdekes, hogy ez a termet rajtam kívül senkit nem zavar. Annyira laza vagyok, hogy van kecskeszakállam is. Mindig gondosan formára vágom a jó előre kitalált fazont. Annyira laza vagyok. Annyira laza vagyok, hogy nekem nem kell a négyeshatoson kapaszkodni, csak szimplán nekitámasztom magam a Combino ajtaja mellett a kapaszkodónak. Annyira laza vagyok, hogy majdnem betakarom madárcsontjaimmal a leszállásjelzőt. Ja, hogy ez a csaj itt mellettem nem a vállamat simogatja, hanem le akar szállni???

***

Már másodjára láttam egy bácsit. Svájcisapkával a fején, házmesternek álcázza magát az utcán, nem túlzottan vidám, de a viseltes ruha ha jól láttam nem koszos, csak kopott. És a bácsi leginkább a Hófehérke és a hét törpe Disney változatából a képen harmadikként menetelő törpére emlékeztet, de sajnos törpenevét meg nem mondom, gyerekkoromban még biztos kívülről fújtam, ma már csak Kukát ismerem fel bizton. Pedig anno Kuka és Vidor matrica díszítette iskolástáskámat. :-)

***

Fiúgyerek a villamosajtónál álldigál. Lehet vagy 11 éves. Kicsit túlsúlyos, de még nem vészes. Rosszcsont fajta, de még nem vészes ez se, csak gyerek. Előbb azt hittem, valakivel beszél az ajtónál, de az ajtóban nem áll senki, a gyerek meg továbbra sem száll fel. Már zárja a vezető az ajtót. A gyerek még vakarászik egy darabig az ajtónál. Motyog magának valamit, s mintha a villamos oldalán levő reklámmatricákat akarná lekapirgálni. Nézem. Bámulom. Szugerálom. Rámnéz. Arcomon a Nooooormálisvagyfijam???!!! tekintet. Látom, azonnal megértette. Arrébbugrott. Majdnem belevigyorogtam az arcába.

***

Tuti kattant a fickó. Sötét este van. Blaha. A keskeny útpadkán furcsa járásával, hosszú kabátja lobogásával, sapkájával és napszemüvegével, meg a látható őrülettel vonzza a tekintetem. Valami esernyőszerű tárggyal hadonászik is. Narkós? Lehet. Erőltetett menetben vonul. És kaszabol közben az ernyőszerű képződménnyel. Lóg rajta minden. Az arca nyugodt. Nem haragos, nem szomorú, nem depressziós. Kiegyensúlyozott vagy annak látszik. A buszom még a megállóban vacakol. A pasas eltűnik a szemem elől. Végre elindul a busz, s látom, a férfi gond nélkül átért a túloldalra, a zsúfolt forgalom kellős közepén.

***

Mamika az út szélén. Bot a kezében. Néz balra. Már lábában a türelmetlenség. Mindjárt átszeli a kétsávos plusz két villamossínes folyton autókkal rakott utat. A zebra meg tíz méterre...

A nap barma

Tegnap voltunk Esztergomban. Mert jó volt az idő. Mert Esztergomban jó. Mert még egyikünk sem volt a Bazilika kilátótornyában. Mert ki a fene akar Pesten maradni, ha lehet máshová is menni?
A Nyugatiból vonattal indultunk, ami bár másfél órás tespedés volt a helyes kis korszerű piroson (bezzeg a Budapest-Miskolc-Sátoraljaújhely vonal...), beszélgettünk, meg minden, alig voltak a vonaton (a többiek valószínűleg korábban keltek). Végre kihasználhattuk a budapesti naccerű bérlet előnyét, így nem kellett teljes távra jegyet venni, cserébe félóráig zötyögtünk bel- és külvárosi vidékeken. A pályaudvar jócskán messzebb van, mint a buszmegálló, jelzem kezdő esztergomistáknak. Persze van helyi busz, meg kisvasút, de amúgy gyalog sem vészes azért. A Macska-út kötelező. Alant két macska játszik a rácson.
Nyilvános vécét találni nem mindenütt lehet, habár a fővárosi átlagot még így is megdobja.
Viszont egyszerűen jó ott lenni. Nyugisabb, kicsi, helyes.
A Bazilika tornyába szédítő köröket leírva a csigalépcsőn lehet feljutni, ami jó, bár én tartottam a lefelétől, de nem is volt olyan gáz (kamu tériszonyos vagyok - vagyis szerintem csak szimplán beszari). Az emberek a szűk lépcsőkön mégis sokkal normálisabbak voltak, mint itthon, pedig jó eséllyel sok pesti volt köztünk.
Átmentünk Párkányba is, oda enni meg sörözni máskor is. Jó érzés a határon csak úgy átsétálni, s kettőhúszért fagyit enni.
A nap barma címet meg az az autós kapja, aki a zebrán tol egy ipszilont, hogy visszaforduljon Esztergom irányába. Persze az ilyen magyar rendszámmal rendelkezik. És a zebrától hajszálnyira tétovázó gyalogost észre sem veszi. Csókoltatom.
Hazafelé még egy idős házaspártól kértünk útbaigazítást a buszhoz. És még menetrendet is kaptunk tőlük. El is értük a - vasárnap lévén - kissé zsúfolt buszt, még helyünk is volt, és újabb másfél óra keretén belül hazaértünk.
Menjünk vissza megint!

Majdnem milliomos

Ma épp belebambultam ezerrel a szitáló esőbe, amikor rájöttem, hogy a cigányasszony hozzám beszél. Épp csak elhaladtunk egymás mellett, de nagyon ágrólszakadtnak tűnhettem, mert bevetette a trükköt: megjósolja nekem a szerencsémet. Végül nem kértem. Vajon lehet összefüggés aközött, hogy így tettem és hogy csak 200 forintot nyertem sorsjegyen?

Link Elek

Rá-rálesegetek a Cukiblogra, mert saját háziállattal nem rendelkezve legalább a másokét nézegetem. De ez...ez csúcs volt. Nézd meg!
Macskásoknak meg itten e.

Rozika te!

Hát én is jó vagyok, most épp rendet kéne raknom a lakásban, annak is leginkább egy darabot számláló szobájában. De ahhoz nincs kedvem épp. Zenét hallgatok, nézem, hogyan fogy egyre kisebbre a gyertya, a mécsesek már elégtek. Hamarosan kimegyek futni, mert ez az idő ajándék hozzá. Csináltam egy fordítást, friss és bizonytalan nyelvtudásommal kedvenc északi nyelvemen. Majd elválik, hogy sikerült. Szívességből sem szeretnék marhaságot publikálni a nagyérdeműnek.
Mivel már nem akarok a tábla epres töltött csoki után küldeni kaját, most emésztek, és felidézem a napokban látott Julie és Julia kezdetű és valamilyen alcímű filmet. Semmi komplikáció, megnyugtató képek (kivéve a homárfőzés, ahol hol az állatokat sajnáltam, hol elképzeltem, mi lenne, ha én is főznék állatokat, főleg olyat, ami még él, vagy félig él...bbrrrhhh...ggrrrhhh). Szóval nekem tetszett. Bájos. Nem vártam eszmei mondanivalót meg komoly és meglepő fordulatot sem. Teljesen jó arra, hogy egy melankolikus, enyhe őszi, vagy egy unalmas téli napon az ember leüljön és nézzen ki a fejéből. S élvezze Meryl Streep hanghordozását, lábadjon a szeme könnybe a sok aprított vöröshagymának már a puszta látványától, mosolyogjon Stanley Tucci (az egyik legelhanyagoltabb s egyben legfoglalkoztatottabb, jobb sorsra érdemes örök mellékszereplő) bajuszkáján. Hogy elképzelje, valóban szeretne-e az ötvenes években élni (inkább nem, bár lassan már a húszas-harmincas éveken is gondolkodom, de egy tangót azért eljárnék pávatollas hajpánttal, rojtos ruhában, hegyesre rúzsozott szájjal), és hogy elhiggye, vagy csak megerősítse magában, az élet végül is jó. Mert az. (Csak a hülye szomszédokat kellene egy másik házba költöztetni - Banyapók tegnap is szőtte fonalát és épp az egyik áldozatát vette körül óriáshálójával, mely gyakorlatilag a visszatérő rögeszméje. Itt mindenki az ő egészségére tör. Naná.)

És főzni is jó dolog, bár az nem hátrány, ha az embernek van módja jó minőségű alapanyagot venni, neadjisten van egy méretes konyhapultja, és így nem kell két krumpli hámozása után rögtön összecsomagolni a szemetet, mert elférünk akkor is, ha még két kilót megpucolunk. De igazából ezek mind apróságok, legalábbis a helyi adottságok. Az meg itt is bejön, hogy szarból nem lehet várat építeni. Azt például nem is tudom, láttam-e homárt életemben. Persze, ha messzire kerülöm még a pontyokkal szardíniásra tömött Tesco akváriumot is, akkor mit várok, mégis hol integet nekem a csápjaival, vagy csippent ruhám széle után ollójával???
A másik film, amit szintén nemrég láttam, de ezt már óvatosabban ajánlgatom, mert gyengébb idegzetűek esetleg elküldenek egy alapos pszichés kivizsgálásra rögtön a film első negyedórája után...lerövidítem, szóval magyarul az volt a címe hogy Csak egy szerelmesfilm. Dán. (Jahhha, érthető, nem?) Volt benne minden, gazdag ember, megunt házasság, autós baleset, bekattant drogos, bekattant díler, hibbant bevándorló, sötét színek, film noir, klisék meg jó színészek. A látvány egy-egy jelenetnél nagyon erős volt, amúgy kicsit kuszának éreztem a sztorit, de ez talán direkt volt, ám nem bántam meg, hogy megnéztem.
És megint van egy halom dvd, amit meg kéne nézni. Zömmel olyan filmek, amiket már láttam moziban és megfogtak, erre én meg a dvd-t fogtam meg és hoztam haza. De hát úgyis hamarosan itt a tél...

Mert itt érzem...

Ha valakinek nem lenne ismerős a címbéli szlogenkezdet, hát elárulom, hogy a DM-ről fogok regélni. Anno, mikor elkezdték a pontgyűjtő bohóckodásukat az idők kezdetén, valamikor rég, függetlenül attól, hogy átlátszó marketinges fogás volt, nálam bejött. Az még ugyanis a matricás megoldás volt, ami nekem a takarékbélyeg- gyűjtés lendületét idézte. Aki ebben nem vett részt, az nem érzi át, milyen lelkesítő volt, amikor kijött a legújabb Makk Marcis (ki mire asszociál, ugyebár) bélyegsor és végre bekerülhetett a kis gyűjtőfüzetbe az újabb, szép színes préda. Még talán Vukos is volt, s ennek apropóján megjegyzem, Dargay Attila halálát épp most mondták be a rádióban. A társadalmi különbségek már itt is látszottak, míg nekem tanév végére csak 100 Ft körüli vagyon gyűlt össze, nem volt ritka, akinek 400 vagy több forintja is volt. A későbbi generációk kedvéért: akkoriban nagyjából 1,50 volt egy gombóc fagyi, szóval 4,50-ből már lazán kimeríthette az ember az akkori teljes fagyiarzenált: csoki, vanília és puncs. Persze nemcsak természetazonos aromája nem volt ezeknek a nyalánkságoknak, de tejtartalmukat is felülmúlta a jégdarabok áradata. Tiszta gleccser-érzés.
Vissza a DM-re. Adott számú matrica után járt kuponfüzet, tele marhaságokkal, szinte soha nem vettem meg azokat, meg aztán a végén 15% kedvezménnyel lehetett vásárolni.
Aztán a kánaán végetért, mert hisz ez mindig így szokik lenni. És áttértek a sokkal modernebb kártyás pontgyűjtésre. És lehet a helyi terminálon válogatni a kedvezmények közt, ami kicsit döcögősen megy, a kártya felismerése igencsak lassan megy a gépnek, és hát valljuk be, a lenyűgöző ajánlatok sem olyan nagyon lenyűgözőek. Vagy én vagyok finnyás. Mindenesetre, hogy kicsit apasszam a pontjaimat, meg hiányzott egy neszeszer, ezért kinéztem, hogy van egy nem túl ronda (mondjuk messziről jobban nézett ki) neszeszer, amiben meglepi termékek vannak, meg jár hozzá kupon meg egy sminktanácsadós dvd. Mivel ez pusztán a pontokért megvehető volt, hát legyen. Itthon kicsomagoltam, végül is a benne levő minták használhatók, a neszeszer szintén, mérete pont jó. Gondoltam megnézem a dvd-t, ahol kishazánk sztársminkese, Richárd mutatja be tudományát Görög Zita arcán. Persze az egész egy szimpla reklám anyag, mert meglepő, hogy MF termékeket használnak csak, de nem is ez a lényeg. Meg persze innen senki nem fog megtanulni sminkelni, de ez se baj. Ami engem furcsán érintett, hogy a fiúnak színtelen lakkal volt kikenve a körme (esetleg csak disznózsíros volt, kinek melyik áll közelebb a lelkéhez). Nem értem magam sem, ez miért okozott bennem maradandó lelki torzulást. Az nem zavar, ha egy fiú a fiúkat szereti. A magukat sminkelő férfisztárokon sem botránkozom meg Robert Smith óta, s bár a gothic meg a hasonló megmozdulásoktól inkább mosolyoghatnékom támad (a fiúk fülében törzsi jelleget öltő fültágító karika is inkább csak undort és értetlenséget vált ki belőlem - esztetmegmámé?), de hogy a körömlakkot is elvegyék tőlünk a natural look jegyében..., ez kicsapta a biztosítékot. Sebaj. Ezt kaptam. Mert megérdemlem.

Elő(ít)élet

Pár napja láttam, csak elfelejtettem beírni. Kisföldalatti. Kövér, bőrkabátos, laza romacsávó szuszogva alszik a belső ülésen. Néha felriad. Idősödő nő felszáll. Csávó átadja a helyét. Azt hittem, leszállni készül. De végigjött. Csak udvarias volt.
Villamos. Romacsávó felszáll. Hangosan telefonál, rendkívül fontos dolgokról, mint mindenki, mikor tömegközlekedik. Leszáll. Ott, ahol egy vak lány is, aki rémülten kapaszkodik a botjába. Majd csávó leteszi a telefont és átkíséri a lányt az úton.
Bumm a fejbe.

Simabőrű, puhatestű

Újfent erősödött az az elképzelésem, hogy a kutyatartók egy része, a dohányosokhoz hasonlatosan valami furcsa küldetéstudat birtokában kiválasztottnak, eredendően jónak tartja magát és a cselekedeteit. Mindenütt kutyaszarban és csikkben lépkedünk, de az érintettek szerint ezek egyike sem szemét. Persze kíváncsi volnék, ha mindezt az ő lakásukban szórnánk szét, mit is mondanának, már ha levegőhöz jutnának az aromától.
A kivagyi kutyás, ha kilép az ebbel, már teljes útfelületet követel magának, mert ő felelős gazdi módjára pórázon tartja blökit. Persze hipiszupi alig látszó pórázon, ami átível a járda teljes széltében (ámbár ha autóval valami kilógó cuccot szállítok, azt is jól láthatóan jelölgetni kell, hogy a vasrúd mégse álljon belé az utánam jövőbe, a kutyatartó meg mindenféle alkalmassági ill. megkülönböztető jelzés nélkül szabadon garázdálkodik kiskedvencével meg a vaksi futók idegeivel), mert gazdink a camping kerékpáron rogyasztja magát - sportol is, tökre homo universale -, míg bucika szaglászik. És bucikával semmi gond nincs is. Bucikától csak annyit várok el, hogy ne harapjon a seggembe, ez eddig be is jött. Más bucikákkal is. Odaugattam hát gazdibácsinak, hogy talán szerencsés lenne, ha megpróbálna a kutyájával azonos oldalra rendeződni. Mire annyit hallottam fénysebességgel távolodóban, hogy bocsánatot kért, de lehet, hogy valami otromba káromkodással fejezte be, vagy hogy milyen tervei vannak a hozzám hasonló cicanadrágos pi...kkal. Hazafelé épp még morfondíroztam, kiegészítve azon autósok iránti negatív tartalmú gondolataimmal, akik nem foglalkoznak azzal, hogy egy egyenrangú kereszteződésben sem kell ám nekik gyorsítaniuk, főleg, ha ez a kereszteződés gyéren van kivilágítva. Mikor is előttem töketlenkedett az egyik ilyen kereszteződésben egy autós, nem bírtam rájönni, mit kínlódik, s így adódott, hogy majdnem ottragadtam a szembejövő kisteherautó kerekei közelében, ugyanis autósunk őt akarta elengedni. Szorgalmasan integettem bocsánatkérőn, de vagy hosszú a reakcióideje a sofőrnek, vagy látta futkározó buksimat, esetleg csak teljesen szedálva ült a volán előtt, de még egy anyázás vagy anyázós tülkölés sem fogadott. El is határoztam, hogy legközelebbre láthatósági mellényből kivágom a Tudom, f.sz vagyok, bocs. feliratot, s ráragasztom a szerelésemre.

Majd ha fagy

Mondhatni belémfagyott a szó... alig egy hete még rövidnadrágban és pólóban keringtem, mint gólyafos, most meg már a téli cuccot kellett magamra cipzáraznom. Pedig múlt hétvégén, mikor az új téli pólómat megvettem, még úgy gondoltam, jó ideig nem lesz alkalmam tesztelni. Hát lett. Amúgy jó. Pedig eszembe nem jutott volna, hogy az Aldi futóholmiban is mozdul. Csak a futóblogon olvastam a kommenteket és ott dicsérték többen is, hogy olcsó, de teljesen megfelelő cuccok. Kiderítettem, hogy az Örs vezér terétől nem nagyon messzire van egy üzletük. Na jó, odáig még hajlandó vagyok elzarándokolni - gondoltam. Nehezen találtam rá a holmira, mert jól álcázták és valami gyűjtőrekeszbe górták be mindenféle termékekkel, legközelebb hozzá egy csúf fürdőszobaszőnyeg figyelt, és hát nem volt túl sok ráutaló jel sem, hacsak az ember nem vetemedik olvasásra, mert szerencsére kiírták ott épp mi kapható s mennyiért. Vettem is egy hosszúujjú sötétrózsaszínű műanyagpólót, egy talántúlnagy nacit és egy hajpántot. Mindez valami 7000 pénz körül mozgott. Rákérdeztem, mi van, ha valami nem jó. Mondta a kedves pénztáros, hogy visszahozhatom. Magyar módra nem hittem, de már párszor vitáztam korábban a fogyasztói jogaimért, úgyhogy nem estem azonnali pánikba. Na, a póló okés, a hajpánt sajna picit nagy, de megtartottam, még jól jöhet nagy zimankóban (pedig egyik nagynéném váltig állítja, hogy nekünk genetikusan nagy a fejünk...). A nadrág - bár nálam nem nyerne esztétikai díjat, de megtartottam volna, ha egyéb baja nincs. De ezt a példányt pocakos nőknek fejlesztették, és akár még félidős terhesen is bőven nagy lenne az emberre, szóval elkerülhetetlen a másnapi konfrontálódás a boltban. Kicsit feszült voltam, mert nem volt kedvem hosszasan magyarázni, hogy mégis, hogy képzelik, hogy próbafülke nincs, de akkor meg hogyan tudjam, jó lesz-e? De a konfrontáció érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Ugyanis szó nélkül visszavették, nem problémáztak, hogy kártyával fizettem és nem adhatnak készpénzt vissza. Semmi nem volt. Szóval meglepődtem jó alaposan. Végre nem lehúzni akarnak, hanem kereskedni. Ide még benézek, salalalala...

A póló pedig ugyebár ma lett avatva. Eddig a hirtelen termett télben nem volt kedvem széllel szembefutni, de ma már szinte meleg volt, merthogy elfelejtett a szél süvölteni. Hát uccu. A téli széldzsekit visszadobtam és egy rövidujjú meg az új póló fölé a béleletlen széldzsekit vettem föl, ami időnként kora nyáron és esténként hűvösebb időben tökéletes volt. Odaúton kicsit fáztam sétálva, de aztán a dzseki lekerült, elindultam és tökéletes döntésnek bizonyult a szerelésem. Szóval király az óccsó póló. Máris megszerettem.
De mivel nem levegővel táplálkozom, hát utána már erősen éreztem, hogy ma sem sikerült degeszre ennem magam napközben, mert futás előtt mégse kezdek falni. A tegnapi fűszeres zöldek rizzsel melegítés után landoltak a hasamban. Szeretem az egzotikus ízeket, módjával, de bírom az érdekes ízkombinációkat. Ezeket én nem biztos, hogy összeraknám magamtól, mert a gyömbér nálam még mindig a mézes sütihez kell, a nyers gyökeret meg limonádéhoz adom nyáron, télen meg teát csinálok belőle, ha megfáztam. De hogy sós kajához tegyem...?!? Viszont a Kotányinak most találtam egy világjárós fűszerkeverékét és végül a thai currys mellett döntöttem. Az első kajához csak módjával adtam, de most a sárgarépa-hagyma-karfiol szentháromsághoz nagyon tutira passzolt, szórtam is rá bőven. Igaz, a szépszemű basmati rizst kicsit soká főztem, de még nem szúrtam el teljesen, és így másnap (ma) is mohón vetettem rá magam a kajára. Aztán még maradt egy kis karfiol, abból meg levest csináltam, merthogy apám is nagy levesevő volt, mostanra úgy tűnik, én is azzá váltam, annyi különbséggel, hogy ő csak a híg löttyöket ette meg, én meg hol hígra főzöm, hol pedig sűrűn telepakolt egytállevest csinálok belőlük. Abból, ami épp itthon van. Csak aztán nehogy úgy járjak a karfiollal, mint a Picasso kalandjai c. nagybecsű darabban a díszes társaság...

Emmegmi?

Itt a hűsebb idő, ideje sütni. Sütiket persze, abban jó vagyok. Amellett, hogy jó illatok terjengenek, a meleg sütő körül sertepertélve úgy érzi magát az ember, mint valamelyik nyári későestén. Önbecsapás.
Sebaj, egy új muffinrecept kipróbálásához semmi sem ideálisabb, mint a mai este. Jónak tűnik ez a citromos muffin, sok extrát nem is igényel, 3 kavarás és kész. Persze már láttam lelki szemeim előtt az öklömnyi sütiket, amik a sütőpor+szódabikarbóna kombótól megizmosodva kimásznak a papírformából. Mikor a sütőport bontottam, láttam, hogy pár napja lejárt, de ez csak nem olyan nagy gáz...
Általános muffinsütés félidejében rákukkantottam a cuccra. Hát a híg tészta, aminek mostanra már félkeményen kellene az ég felé törnie, szépen karimát képezett a lyukak teteje körül, s mivel az anyag ezáltal átcsoportosult, középtájt jókora kráter keletkezett. Reméltem, hogy helyresüli magát, de sajnos nem ez lett. Most úgy néznek ki, mint jól fejlett laskagombák "aratás" után, vagy furcsa állagú petúniák teljes pompájukban. És az ízük is felejthető. Szomorú.

Közértben

Ez a szó, hogy közért számomra mindig is tipikusan pesti szó volt. Mi boltba jártunk, mindegy milyen (ruhás-, papír-, ja, meg ábécé és önki) s azt is leginkább úgy mondták anyámék és körülöttem sokan, hogy 'bót'. Nem voltunk ősparasztok, s míg város nem lett, nagyközségben nevelkedtem, de hát így mondtuk.
Pénzváltási céllal és némi kíváncsisággal beléptem a házunktól nem messze levő közértbe, ami nemrég lett egyik láncolat tagjából másik láncolat tagja, mert az egyik kivonult Magyarországról. (Vagy becsődölt vagy beolvadt, nem tudom.) Egyikes korában sem szerettem, de a másik lánc tagjait általában kedvelem, reméltem javult a színvonal.
Háááát...
Ugyanúgy koszos, a holmik összevissza, az árak hol vannak, hol nem látszanak, és még mindig csak egy pénztárt üzemeltetnek az amúgy sem túl sok kettőből.
Előttem néni, mellettem tétovázik egy nő. Nénikénk vidáman helyére igazítja: Itt a maga helye. - mutat maga elé a sorban. Nem túlzottan örültem terézi ihletésű tettének, de amúgy kedves volt a néni, gondoltam, nem bunkózok. Valahogy megérezhette, hogy mit gondolok, mert maga elé akart tessékelni, mondván én alig vettem valamit, ő meg amúgyis ráér. Nem mentem, nem volt kedvem. Mögém sorakozik a 12 éves kölyök. Néni maga elé hívja. Már majdnem szólok, hogy jó lesz már, mert ennyire azért mégse érek rá. Nénikénk érzi a hullámaimat: Nem baj?
A pénztáros igen paprikás hangulatában van. Morc fejet vág, muszájból kérdezi, amit kell, még válaszol is, de nem ám kedvesen. Odaszűri. Jó, persze, tuti fáradt, de túloldali közértben is van egy örökké robotoló, de mindig tündéri kedves hölgy, akit ugyan nem az eszéért szeretek, de hihetetlenül kedves, ha előtte belerúgtak, akkor is. Nénikénknek odaböki, hogy a pontgyűjtő kártyára sajnos nem írta fel a gép az adatokat. Nénike sérelmezi, pedig mennyit vásárolt. A pénztáros most se lett kedvesebb.

Kaszkadőrnő a hetes buszon

Reggel indulás előtt vettem észre, hogy alighanem nem kentem el rendesen az arcomon az alapozót, mert a jobb orcámon, épp csak az állcsont fölött maradt egy sötétes folt. Uzsgyi vissza, törlés, de semmi eredmény. Mivel uszkve másfél hete a fogorvos járt már a számnak ezen környékén -igaz, ő csak belülről ténykedett - , csak arra tudtam következtetni, hogy szépségfoltom ezzel a történettel függhet össze. Csakhogy a nap végére a szín egyre intenzívebbé vált. Most már határozottan bántalmazott nőnek, ádáz harcon túlesett kick-boxernek vagy önmagát jelképesen arconvágó idiótának látszom. Ennek a foltnak csak a közérzetemhez van köze, illetve leheletnyit a kaszkadőrnőhöz is. Felszálltam ugyanis a hetes buszra munka után s igyekeztem egy megbeszélésre. Egy hölgy a buszon épp az Uzsoki kórház holléte felől érdeklődött, s mivel történetesen ezen ominózus kórház az, mely közel van hozzám, hát elmeséltem, hol és merre a legrövidebb. És beszélt hozzám. Aztán beszélgettünk. Egy öreg barátnőjét látogatja meg, bár hozzáteszi mosolyogva, már ő is 71 (ezt nem néztem volna ki belőle, energikus, csinos, fiatalos, optimista, nem nyugdíjas-alkat), de a néni 86 és térdműtéte volt. De mivel ráér és kedveli a nénit, látogatóba megy. És hogy a sportlétesítményeket mind ismeri, mert hát ő is sportolt mindig is, de a kórházakat nem tudja merre vannak. Erre megkérdeztem, mit sportolt. Kick-box. (Na itt a várva várt kapcsolat napi bajom és a hölgy között.) Meg lovagolt, meg....kaszkadőrködött is. Most is szokott szerepelni. Játszott a Made in Hungáriában is, ott táncot is tanított. Hallgattam volna még, de le kellett szállnom. Sajnos.

Morc-index

Néha mikor azt érzem, ha megfeszülök se tudom az arcvonásaim lazítani, tesztelem a gyerkőcökön magam. Persze ez gyerekhabitus-függő kérdés, mert vannak óvatosabb és lazább aprók, és hát hiába kedves arcú a néni (bakker, én most már lassan a legtöbb tininek is néni vagyok, nemcsak a kicsiknek...), ők még akkor is megrettenve bújnak a szülő mögé. Nem kell ám aggódni, semmi Polanski-kór nincs itt kérem. (Mellesleg nem tudom szó nélkül hagyni, mindamellett, hogy nem helyeslem a filmrendezőbácsi tettét - 13 éves virágszál megerőszakolása 45 évesen-, de hogy az ördögbe is nem kérdezik meg az emberek, hogy a 13 éves lánykának nem voltak szülei kéremszépen, akik nem eresztették volna a gyereket "vén" bakkecskék közelébe??? Hm???) Csak arról van szó, hogy visszaragadjam Ariadné fonalát, hogy mivel állítólagosan a gyerekek őszintén mutatják ki az érzéseiket, neadjisten, ki is mondják (ja, volt már ilyen, nyeltem kettőt, hogy ne bőgjem el magam a gyerek kegyetlen beszólásán), hát ha én épp morcosan nézek rá, valami ehhez illő ábrázatot vág majd rám cserébe a gyerkőc. Tegnap reggel meg is rémültem, mikor egy kislány riadtan már a velem szemközti ülésre sem mert leülni, miután felnéztem rá, mint új felszállóra...
Nade ma, épp frissen támadt adhoc vásárlási lázamat csillapítva - szigorúan csak egy ténylegmuszáj, színsemleges és vékony kardigánt vettem magamhoz, a visszafogott 3990 Ft-os kínálatból - a pénztárhoz érve hirtelen két kispasi szemezett velem egyszerre, s ez ha a női magabiztosságomat nem is állította topra, de jólesett, hogy akkor hiába érzem magam levertnek és punyadtnak, annyira nem mutathatok szarul. Itthon csekkoltam is magam a tükörben és megnyugodtam. Kösz fiúk!

Jó munkásember

Egyszer volt, hol nem volt... Megint futni megyek. Bazi változatos hobbim van, pedig heti kétszer csinálom csak, de mindig ilyenkor történik valami hülyeség.
Sétikálok a STARThoz, s itt nemhogy a madár se jár, de mivel egy kórház és társintézménye, azaz a temetkezés van ideplántálva, így itt mindig van forgalom.
Pár méterrel korábban barna bőrű jó munkásemberünk (alapvetően IQ definíció a foglalkozás, nem tipizálás) megszólított, keresvén az ominózus utcát. Mutogatom, hol keresse, megköszöni udvariasan és elüget.
Odaérek a kereszteződéshez s látom tanácstalankodik.
- Mit keres?
- Hát, a Z utca 10-et. - néz kilátástalanul a házszámtáblára.
- Az a helyzet, hogy szemüveg nélkül odáig nem látok.
Erre mondott két totál távoli számot, tehát elképzelhetetlen, hogy a környéken olyan legyen, mert az egyik irányban nagyobb, mint 10, a másik irányban meg hirtelen zsákutcásodik, mielőtt 10-ig számolhatnánk.
- Az az igazság, hogy egy szexboltot keresek. Sürgős.
Majdnem arcon vigyorintottam a szerencsétlent, de csak egy bájmosollyal javasoltam, kérdezze meg a mentősfickótól, nem tudja-e, hol a keresett szám.
A következtetést mindenki vonja le magának, én faképnél hagytam, és kiváncsiságból megnéztem, hol van legközelebb adott utcanéven 10-es szám. Ha jól emlékszem, a II. és a XXI. kerületben...

Me is so cool...

Sajna eltelt ez a hétvége is és mindjárt itt a tél. Brrrhhh. Megnéztem két nagyromantikus filmet, s rosszkedvemben legújabb kedvenc videómmal szórakoztattam magam (a srác többi cucca ugyan nem ilyen vicces, de teljesen meglepőeket produkál).
Vissza a filmekre. Az egyik (Észak-mániám része) a Távol Afrikától. Ugyebár Karen Blixen épp dán volt, de mégiscsak az a környék. Robert Redfordról meg mindig az jut eszembe, mikor anno még céges kiscsaládunk "dédi" szerepkörét játszó kolléganőnk lelkesen mesélte, hogy valahol a belvárosban kószált egy este és mellette állt egy fickó, akiről később kiderült, hogy Robert Redford volt (basszus, már milyen öreg és 50 évesen játszott el egy harmincas palit...). Akkor épp itt járt Magyarországon. Részletekre sajnos nem emlékszem, de dédi mosolya mesélés közben határozottan rémlik. Ciki vagy nem, nekem bejön a film. Imádom a korszakot, tetszenek a kosztümök, és már vagyok olyan öreg, hogy egy film erejéig belezúgjak Redfordba is. (Na jó, azt hiszem, ezidőtájt minden filmjében ugyanígy nézhetett ki, tehát több film erejéig lehet erről beszélni.) Mellesleg a Blixen kiállítást láttam a PIMben.
A másik nagyromantika pedig a Vágy és vezeklés volt. Igazából jó sokáig kicsit untam a romantikusságát, a kor hangulata és Keira Knightley gyönyörű zöld ruhája miatt néztem. Aztán jött az utolsó tíz perc és nekem helyretette a film elejét, s onnantól azt tudtam rá mondani, hogy tetszett.
Meg aztán voltam a hétvégén a Pannon Filharmonikusok koncertjén, s bár nem vagyok egy komolyzeneértő-rajongó fan, de néha kell a sok könnyűség mellé. És nagyon jó volt, jókor, pont fogékony voltam rá.
Volt még napsütésben olvasás délután, s aztán hazafelé, a villamosmegálló tövében a kiskocsmában épp Quimbyt bömböltettek. Két napja ugyanitt épp Jimmy vonyított, most meg a Q után Charlie énekelt, de a villamosvezető jobbnak látta elindulni.

Prága

Picit már lehiggadtam első lelkesedésemből, mivel már három napja itthon lébecolok. De még mindig a hatása alatt vagyok. Leszek is még jó ideig. Már második alkalommal voltam Prágában, nagyjából mindkét esetben kb. 4 napig boldogítottam a cseheket. Akkor is tetszett, most is. Akkor sokat esett, most csak a szél fújt, máskülönben jó idő volt. Most egy futóverseny apropóján szerveződött az utazás, s én először csak drukkernek készültem s práganéző turistának, de rábeszéltek, lévén a verseny csak 5 km-es, ráadásul éjszakai futás, amin még sose vettem részt és imádok este futni. Picit riasztó volt ugyan, hogy huszonhatan mentünk, s mivel ez egy női verseny volt, hát mind csupa nő, vegyes korosztályból. Hajjjajjj, hangorkán, sipákolás, női megnyilvánulások tömkelege...előérzetem végül be is jött, volt mindenféle vicces párbeszéd, de amúgy elég zökkenőmentesen zajlott. Amiért jó Prága:

• sokkal kevesebb szemét van az utcákon, mint itt (pl. csikkeket nem láttam szanaszét)
  
• a látnivalók sokkal kisebb területen összpontosulnak, könnyű bejárni őket
• a gyerekek udvariasak, átadják a helyüket a villamoson
• szinte csak villamost és metrót láttunk közlekedni, így kevésbé büdös a város
• a tömegközlekedés kulturáltabban van megoldva, mint itthon.

Nem sokkal megérkezésünk után ért az első pozitív dolog: a 72 órás bérlet itt az érvényesítéstől számolva tart 72 órán át. Bezzeg, ha itthon veszek egy 3 napos bérletet (azt hiszem van ilyen), akkor lehetek én este 7-től Budapest vendége, a bérlet reggeltől szól, én vagyok a hülye, ha nem használtam ki. Nekünk pont annyi időre kellett a bérlet, amire megvettük. Ellenőrrel csak egy kis szakadárcsapatunk találkozott, de valamiért az a hit éltet, hogy itt nem annyi a hivatásos bliccelő, mint Pesten.

És a másik döbbenetes dolog: itt alig van olyan zebra, amihez lámpa is tartozik (mondjuk a lámpás zebrákon meg lehetetlenség átkelni, alighogy lelépsz, már pirosra vált), de az autósok mindig megállnak, ha zebraközelben látnak egy gyalogost.

Persze rengeteg turista, összevissza bóklásznak, de eltévedni azért nem lehet.
A nagy csoport az erőimet teljesen leszívta, a verseny volt a legüdítőbb része a hétvégének, bár a szervezés hagyott némi kívánnivalót maga után. Mondjuk macskakövön nem leányálom futni, ez némiképp visszavetette a tempót, ámde cserébe nem volt szintkülönbség. A szurkolók jófejek voltak, a néhol elhelyezett, s szintén buzdításra szolgáló zenekarok is rendesen javították az amúgyis kellemes hangulatot. Én végig vigyorogtam, időnként beszélgettem. Néhány feltehetően helybéli lányka igen furcsa előzési technikát alkalmazott ugyan, a könyökölős fajtából, de esés és hasonló balszerencse nem volt.
Láttuk Krtek figuráját mindenféle formában, Hurvinek marionettbábként Spejbl bácsival, söröztünk, fotózkodtunk, hangoskodtunk. Persze a csoport önkéntes rendfenntartói időnként kiosztottak minket, de a metró mozgólépcsőjén jól mutatott a libasorban vihogó nősereg.
Épp visszajöttem, de már vágyom vissza. Csak valami kisebb, intimebb társasággal.

...és egyéb állatfajták

A címet Durell bácsitól loptam, gyerekkori kedvenc olvasmányaim egyike volt a Családom és egyéb állatfajták, de sajna semmi egzotikum nem rejtőzik a cím definíciója mögött, csak a pesti átlagos kutyatartó. Na jó, átlag alatti, ami kulturáltságát és hozzáállását illeti. A végkövetkeztetés csak annyi, hogy aki a virágot és a kutyákat szereti, nem feltétlenül jó ember. Nyilván nem én vagyok az első s utolsó, aki ilyen megállapításra jut.
Futottam. Kocogok haza a járdán. Sötétedik az ég. Azon a szakaszon történetesen úgy 2,5 m széles a járda, van két külön sáv az autóknak, és köztük egy kutyasétáltatásra (és gyanítom szaratásra) szolgáló/használatos füves sáv. Ezen én elővigyázatosságból nem szoktam futni, egyrészt mert nem tudom, mibe léphetek bele, másrészt mert néha nagykutyák is jönnek szemközt, s bár nem félek a kutyáktól, a futók és biciklisek látványa néha megzavarja őket.
Szóval döcögök a járdán. Kutyás csapat a láthatáron. Egy néni hátrál felém, a kutya pórázon lébecol körötte, a néni iránya behatárolhatatlan, nagyjából egyenes vonalú egyenletes mozgást végez (azok a boldog fizikaórák...), szóval csak kikerülöm valahogyan. Akiktől épp búcsúzkodik, látják, hogy jövök. Szanaszét vannak ők is, kb. 3 emberszabású, meg a kutyáik is. Lavírozok, majd egyikük bámulatosan észbekap, elugrik az utamból, maga után húzva az eddig sötétben bújkáló pórázt, ami mázli, mert ebben tökéleteset zakóztam volna. Utánam szól sértődötten: Szívesen! Az agyam felforrt egy pillanat alatt. Mit is kéne köszönjek neki? Hogy elállták a teljes járdát, figyelmetlenül, leszarva, jön-e arra valaki, vagy sem??? S ha balga módon arra téved valaki, az rögtön pisilje össze magát és ugrándozzon köröttük, mert szélesvásznú járdafoglalást tartanak? Azért, mert ők a szent kutyatartók??? Alapvetően a kutyákat szeretem, bár a nagyvárosi állattartást jókora baromságnak tartom, mert ölelgethetjük ugyan Buksit, meg tömhetjük bele a minőségi konzerveket, de nem biztos, hogy boldog kutyánk van. Ettől alapvetően még bírom a jófej gazdikat is, s ha látom, hogy ők is normálisak, akkor sűrűn megköszönöm az együttműködő hajlamukat.
Taplókámnak annyit szóltam vissza, hogy a járda talán mindenkié, majd már nem hallottam, hogy a társaság tesztoszteronnal bíró gazdija mit kiáltott utánam.

Isten állatkertje

Budapest, te csodás...ide nem kell tévé, őrjöngő idiótát és egyéb mókákat bármikor lehet látni, csak folyvást, csak folyvást...
Mondjuk ma már kicsit sok is volt belőlük. Pedig a mai reggel is unalmas napot ígért. Igaz, csak estefelé élénkültek az emberek.

Fényeskopasz, szikár cigánycsávó. Ijesztően tántorogva billeg a zebrára, pedig nekünk még piros, de mintha kába Donkihóteként kihívná maga ellen a sorsot. Ami persze az efajtát, a hibbantat kevéssé szokta bántani. Majd egy ép pillanatában mégis visszalép, s végre zöld a lámpa. Valakihez folyton beszél, de nem arra, amerre a haver van. Mattrészeg vagy csak be van tépve? Én ehhez sose értettem. Egyszercsak elkezd riszálni, a kéztartása jellegzetes. És közben olyan eszelős a tekintete, ami miatt nem bírtam eldönteni, hogy melyik érzésem hatalmasodik el rajtam: jól szórakozom vagy szimplán megriadtam. Társasútra mindenesetre nem fizetnék be vele egy társaságban. Jobb a tisztes távolság.

Sorbanállás a pénztárnál, mert a kedvesvevő kártyával fizetne, de az nem működik, de mivel senki nem tántorít, lassan ketyegő órák mellett kivárjuk a hölgy főszereplésének mind a 4 percét. Támasztjuk a futószalagot, forgolódunk. Közben nézegetem az embereket. A nő fennhangon bizonygatja, hogy jó a kártya és hogy van is rajta 100 000 forint. Sokadik próbálkozásra mégis sikerül, fellélegez a pénztáros is, mert nyilván ő kapja a letolást, ha valami gáz van. Innentől már pörög a sor. Közben a mellettünk levő sornál is kiszúrtam a következő idiótát. Élénknarancssárga laza nacija miatt. A feje búbja kopasz, a maradék haja épphogy fül alatt végződik, gyönyörű csigákba rendeződik. Vicces, de valahogy mégis lenyűgöz, ahogy ezt a fura tonzúrát méltósággal viseli. Van benne valami eszelős. Hirtelen kisorjázott a sorból, majd csak harsány angolságát hallom. A biztonságis természetesen kapást sejtett, s rákérdezett, hogy a kezében látványosan tartott kisvödröt (amiben talán jégkrém volt vagy disznózsír vagy ruszli, mittomén) kifizette-e. Persze a kommunikáció leginkább a hangsúlyok és a mimika szintjén működött, mert nem nagyon hallottam ugyan, de a későbbiekben egyetlen biztis sem szólalt meg angolul, gyanítom hát, hogy előtte se. (Ékes magyarsággal persze kérték a fazont, hogy szíveskedjen velük fáradni, meg ilyenek, naná, hogy nem szíveskedett.) Ferdinándunk (hajdani Ferdinánd bohóc jutott eszembe vicces nacijáról és fura frizurája láttán) még nagyobb haragra gerjedt, hogy most akkor őt lopással gyanúsítják vagy mi van? Saccra ausztrál szörföst nézek ki a csávóból, mert a narancssárga naciban is látszott, hogy izmos fartájékon. (Ott vannak szörfösök, nem?)
Hihetetlen erővel, és a nyugati vásárló öntudatával vitázott. És bár jól szórakoztam a jeleneten, azért mégis igazat adtam neki, hisz röviddel előtte kifordultam a gyógynövényboltból, ahol is épp a zöldségpástétomokat lesegettem, majd hopp, látótávolságra pattant a gyanakvó őr, mert a polcon voltak hat- és nyolcszáz forintos csodatermékek is (bio meg hiperegészséges nyilván, ezért adják aranyáron), de hogy még bámuljanak is közben...
Aztán még épp vigyorogtam az előző jeleneten, mikor látom a kiscsaládot kijönni a DM-ből. Gyerek elsurranna az Interspar felé, anya visszahívja, hogy talán fáradjon az ellenkező irányba, mire a láthatóan jóltáplált, életerős gyerek összegörnyedve, arcán a sivatagi túlélőtúra utolsó befutóinak elkínzott kifejezésével, hisztizve visszaszól: Éhéhezehem!!!! Erre kibuggyant belőlem a röhögés.

Villamoson hazafelé. Kicsi ember nem ám a neki is könnyen elérhető kapaszkodóba markol, hanem inkább ágaskodik a felső korlátért, jószerivel csüng egyet rajta. Ő tudja.

Mögöttem hallom az angol társalgást, valami arab muksó a BNV miatt jött, részletekre nem figyeltem, két lánya is vele, modern, farmeros lányok, semmi csador, burka. Leszálláskor látom, hogy beszélgetőtársuk egy fehér hajú, fehér bajszú, amolyan igazi mesebeli bácsi. Lehet, hogy teljesítené 3 kívánságom? Vagy Benedek Elektől mesélne? Jó volt hallgatni, ráadásul ő például teljesen jól tudott angolul...

Azért

Azért bírom a svédeket, mert nem teljesen komplettek.

Macs

Nem vagyok macskarajongó. De vannak aranyos, helyes, szemtelen macsekok, akiket lehet kedvelni. A házban is van a fölöttem lakók valamelyikénél két kíváncsi macs. Néha szemeznek velem, kukucskálnak. Volt, hogy az egyik a nyitott ajtón, a függöny takarásából kukucskált rám, de amint megfordultam, eliszkolt. Ma a lépcsőforduló korlátján akrobatázva leselkedtek. Még hosszú ideig stíröltük egymást. Jönnének közelebb, de félnek. Cikáznak ide-oda, ha véletlenül lépcsőházi portyán találja őket az ember.

Baromarc

Egyik éjjel fél 3 tájban riadtam a zajra. Nem aludtam valami mélyen, így azonnal az ablaknál termettem, hogy meglessem, mi történt. Mivel reggel jött volna a kukásautó a szemeteket elvinni, ki voltak készítve a dugig rakott, bűzlő műanyagtartályok. És akkor jött Baromarc, a tajtrészeg macsó, s kipenderítette a három szemetest a villamossínekre. Zacsik szanaszét, kukák a síneken. Lelki szemeim előtt láttam, amint az autók tolják maguk előtt az odahalmozott cuccokat, rátipornak a szemeteszacsikra, amik tehetetlenül robbannak szét, felfedve összes mocskukat. És majdnem lementem, hogy összekaparjam az útról. De aztán nem tettem. Mégiscsak nő vagyok, ráadásul lehet, hogy Baromarc még ott ólálkodik. Egyszer hallom, jön egy busz, álldigál egy ideig. Gyanítom, a sofőr összekaparta a kukákat és továbbment. Pár perc múlva pedig jött egy kukásautó, amiről lepattanva az emberek eltakarították a maradék mocskot is. Meglepett, de örültem. És újra elszunyáltam.

Mordor újabb furmányoskodásai

Tegnap óta kicsit lehiggadtam, de próbálom a felejtés homálya által még nem ellepett pillanatokat visszaidézni. Gollammal futottam össze a lépcsőházban. (Akit érdekel, keresse meg, ki is őasszonysága.)
Gollam: - Szia! Tudom, hogy sietsz, de valamit szeretnék mondani.
Én: - Szia Gollam! (Figyelő tekintetembe némi rosszallás vegyül, próbálom érzékeltetni, hogy a munkaidőm rövidesen megkezdődik, pattannék már a tetthelyről.)
G: - Banyapók volt lent a pincében (mert pontosan odavaló - gondoltam én), és szennyvizet talált lent, meg üres üvegeket szétdobálva.
É: - És most akkor nekem ehhez mi közöm?! Én csak a ZSÁKOKAT találtam a pincében...
G: - Szólni kéne a közös képviselőnek, mert biztos egy hajléktalan költözött be.
É: - Nem vagyok én házbizalmi!
G: - De hát számvizsgáló bizottsági tag vagy. Szóltam X-nek is (ő is SZB tag), de ő se szólt még.
É: - Nézd, másnak is van szája ebben a házban. Nekem ezért senki nem ad fizetést, a telefonomat meg fizethetem magamnak, szóljon, aki akar. Szia!

Hobbiállat

A kisállattartás, mint már kifejtettem, nem lakásba való véleményem szerint, de az élő természet mindenáron betüremkedik hozzám. Ma reggel a függönyömön egy imádkozó sáskával néztem farkasszemet. Sikítani nem sikítottam, de a pánik igencsak eluralkodott rajtam, miszerint hogy az ördögbe' kaparom le onnan és hajítom ki az ablakon, anélkül, hogy hozzá kéne érni? Mert persze a függöny belső oldalán kuksolt (éjjel még hallottam is valami motozást, talán akkor pottyant be a szerencsétlen), és amikor megpróbáltam kifelé töfködni a függönyt, őkelme belecsavarodott. De aztán egy hirtelen kikanyarodással végül belátta, itt nem sok keresnivalója van.
És a táplálkozási szokásait nézve még a házi pókjaimmal is megküzdhettek volna (belőlük csak limitált mennyiséget tartok, hogy a légy és szúnyog típusú ügyfeleket lerendezzék) ...
Hát, velem ilyen horrorok esnek meg, nap mint nap.

Nincs kedved?

Ligettől nem messze. Nemrég. Kicsit zsíros hajú, kipirosodott bőrű szőke csávó, talán szabadtéri munkán edzi az UV-vel magát.
-Szia!ALigetbenvoltál?- hadarja.
-Hello! (Értelmetlen nézés.)
-Szia! A Ligetben voltál? Volt valami?
-Nem, nem onnan jövök. Nem tudom, volt-e valami.
-Nincskedvedbeszélgetni?
-Mm. (Fejrázással kísérve.)
-Sietsz valahová?
-Ühüm.
-Kár. Pedig jól nézel ki. Szia!
-Hello!