Kapcsolt szolgáltatás

Délelőtt tűnt fel a kiírás. Free Wi-Fi. Mivel technikai antitálentum vagyok a mai világban, az ilyen feliratok nem nagyon szoktak érdekelni. Ráadásul laptopom vagy netbookom sincs, a görgős asztallal együtt meg nehéz lenne a sarokig ledöcögni az ócska kis asztali gépemmel (ami mindemellett rendkívül jól szolgál, s emiatt hálás is vagyok neki, mégha elég sokat zúgolódik is). Amúgy sem vagyok az a fajta, aki ilyen helyeken szocializálódik. Még akkor sem, ha free. Pedig csábító ajánlat.

Kíváncsi vagyok, hogy mit szól ehhez a kocsma törzsközönsége. A dülöngélő, mattrészeg alkeszek gyülekezete. Merthogy a kiírás a kor kihívásait elfogadó sarki kocsma ajtaján volt.

Gurmé

Már megint jövök az idióta gyerekkori emlékeimmel...Főzőcske, de okosan. Vagy csak nekem rémlik úgy, hogy ilyen címe volt a hivatalos főzőműsornak? Mert akkor még csak m1, m2, hétfői adásszünet és ilyen nyalánkságok voltak. És nem komplett csatornák szakosodtak főzésre, nem hülye celebek fogadtak pénzért még hülyébb celebeket vacsorára. Akkor a tévében szakács főzött, és hétköznapi, ehető kaják készültek emberi méretekben, nem bolhányi díszadagokkal.

Jutott ez eszembe onnan, hogy most egyik sznobéttermünk mislencsillagos lett. Ez olyanfajta csillag, aminek örülni szoktak. Szóval végignéztem egy fotósorozatot sznobéttermek ajánlott étkeiről, amelyek mindegyike kiállítási darab. A legtöbbről el sem tudom képzelni, milyen eszközzel és mi módon illik fogyasztani. Urambocsá, hogy lehet belőle fél falatnál többet hasznosítani? Ha mindennek pusztán a fotózás a lényege, az oké. Látvány szempontjából elismerem, díjnyertes a cucc. De enni? És ennyi? (Úgy a mennyiség, mint az ár.) Nem mondom azt, hogy hiábavaló, meg remélem, hogy a kedves vendégnek mondjuk 4500 pénzért lehellettel megdobják a netes újságíró és fotósa elé tolt tányér tartalmát, de ha lehet választani, akkor én a gyorsönkiben kérek egy borsófőzeléket, vagy pucolok egy kis krumplit és megcsinálom paprikásnak. Jó, mondjuk én még azt is tudom, hogy a parasztember homokkal "mosta" tisztára a bográcsot (na most tessék szörnyülködni!!!)...

Apa ideges

Apa, aki kocsit hajt. Rendszerint, amikor a Bazilikánál parkol, Apa, a fekete kutyu, türelemmel várja gazdit az autóban. A sofőrülésen. Amikor nincs ott, akkor már hiányzik. Ma reggel ott volt. És épp arra járt valaki, két kutyuskát sétáltatva. Apa szólt, hogy húzzanak a büdös sunyiba onnan. Majd mikor eltűntek, a csaholás megszűnt, apa higgadtan tovább figyelte a járókelőket. Apa amúgy valami fekete őrző-védő. Csodaszép, jól van tartva.

Király...nő

Hétvégén valóban megnéztem mindkét Elizabeth filmet, kedden meg moziba mentem Viktória miatt. Úgy tűnik, mostanság királynős hangulatban vagyok. Elizabethért való szakadatlan rajongásom még a második rész sem tudta megtörni. Imádom a színészeket, a kosztümöket, a színeket. Azt, ahogy Cate Blanchett átváltozik. Azt, ahogy a szélgép fújja a kelméket, a függönyöket. Azokat a sajátos pillanatokat, amelyek talán tényleg történhettek úgy, ahogy a filmben elképzelték. Azt, hogy emberként közelíti egy uralkodó természetfölöttivé lényegült életét.

Az ifjú Viktória királynő kevésbé erőteljes, kevésbé szenvedélyes, nade mégsem olyan karizmatikus jelenségről szól, mint az első erős nő, aki még nem is a klasszikus vallási sémákat követi. Viktória élete egyszerűbb, lágyabb, kevesebb a küzdelem, bár ott is lehetett. Emily Blunt miatt néztem, s bár kicsit punnyadós a film, de szerintem kellemes. A ruhák itt is gyönyörűek. Ráadásul megkaptam még Mark Strongot is pár jelenet erejéig. Imádom. Mióta? Igazából a Rockanrolla kezdő képei során hullottam a hangja után. Enyhe olaszos fizimiska, kőkemény brit akcentus és egy hang. Előtte láttam hosszú hajjal felnőttmesében, jávorpálosan másutt, azóta meg felkapták rosszbácsik mellékszerepeire. Így színészi eszköztára kezd egysíkúvá válni, de mióta azt is tudom, hogy haja sincs igazából, már a hangja és a mosolya is elegendő. Naná, hogy itt is csúfgonoszt játszik.

És mivel gőzöm nem volt Viktória királynő életéről, a film kicsit felcsigázott, még a végén utánaolvasok kicsit az angol történelemnek.

S hogy napjaink királynője se maradjon ki - másutt is csináltak mostanság királynős gyűjtögetést, hát én is hozzácsapok még egy kedvenc filmet - a legaktuálisabb, Elizabethből már a második, Frears-től. Ezt is imádom. Mert ezek az angolok mernek beletúrni olyan dolgokba, amiből itt nálunk ócska fröcsögés, gyalázkodás és kikéremmagamnak lenne. A királynő életébe. Mondatokat adnak a szájába, a családéba, kialakítanak egy képet és...és nem történik semmi. Nincs per, nincs hiszti. És van egy marha jó film.

És van három erős nő. Királynő. Van, aki időszerű, van, aki kevésbé, és van, aki belátja, ha téved.

Csak szép sorjában...

Nem kell elkapkodni a dolgokat, mert mindennek megvan a maga ideje. Valamikor a zizegős tél kellős közepén még afölött siránkoztam, hogy meg lehet fagyni a hírös-nevös BKV különféle eszközein - konkrétan a hannoveri villamosra fagyhatott oda télen az ember segge, ha elszántan leült -, pedig csak várnom kellett volna. Most, hogy megjött a tavasz, a pluszos fokok, a hannoverin úgy fűtenek, hogy a kiskabát is soknak bizonyul.

Így van ez rendjén.

Feladom

Azazhogy pont nem. Múlt időben. Nem adtam fel a lottószelvényt. Mert megsértődtem. Árkád, lottózó a metrószinten. Ha jól sejtem, megint sokat lehet nyerni, mert kígyózik a sor. Két pult van nyitva, két hölgy, mindkettőnek vörösre van festve  a haja - talán munkaköri előírás a sárga munkapólóhoz.

Mivel elfelejtettem tollat hozni magammal, meg mivel a lottózóban szokott lenni, először körbenéztem. Az asztalokon sehol semmi írásra használható cucc, ezért odafurakodtam az egyik pulthoz, a sor elejére, hogy kunyizzak egy tollat. Fél füllel hallottam a hölgy panaszos szavait, amit egy úrhoz intézett, de mintha az úr sikerrel járt volna, s kapott tollat. Pedig, mint megtudtuk, az összes tollat ellopják. (Azért az már a vég, mikor valakinek Szerencsejáték Zrt-s béna reklámtoll kell, amivel jó esetben 5 X-et lehet kaparni a papírra, de életem regényét nem azzal írnám meg.) Mosolyogva megkérdeztem, tudna-e esetleg kölcsönadni egy tollat. Erre jött egy adag hiszti, csak úgy ömlött a nyakamba. Én még álltam kicsit bambán, átsandítva a másik pultban ülő hölgyre, aki kicsit higgadtabbnak látszott, hátha neki van tolla. Ő nem értette a nézésem, ezért a hisztis nőtől megkérdeztem újfent, hogy egyáltalán nem tud egy darab tollat sem adni? Valamiért még mindig nyugodt voltam, pedig ilyenkor már paprikázódni szokott a hangulatom. Most meg valahogy még mindig csak mosolyogtam, és vártam, hátha megszán valaki. A hisztis nő megint nekem ugrott, épp csak nem küldött el az anyámba, mert nyilván elege van a hülye emberekből, akik nem elég, hogy lopnak, miattuk kell még szombat délután is a kalitkában ülnie, talán már össze is pisilte magát, mert nem volt ideje kimenni sem... (ez persze csak az általam elképzelt háttérinfo, a hőbörgés csak a tollak lopásáról szólt) amit én akár mind meg is értek, ha nem lábtörlőként szólnak hozzám. Mire a litánia végetért, otthagytam az üres szelvényt, azzal, hogy én csak kölcsönkértem egy tollat, de nem muszáj nekem kitölteni a lottót.

Nyilván, nem különösebben fájt ez sem a hölgynek, sem a nagyszerű cégének, amelynek még akkor is jelentős haszna lenne, ha minden szelvény mellé csomagolna egy gagyi tollat. Ráadásul az, hogy én kéthavonta otthagyok náluk 300 forintot - illetve ez esetben nem hagytam ott - alapjaiban nem rengeti meg a cég 2010-es gazdasági mérlegét, de utálom, ha valaki ok nélkül velem bunkózik. Szedjen Xanaxot. Vagy menjen nyugdíjba. Harcias kedvem csillapította valamelyest, hogy este megnéztem az Elizabeth első részét. Talán ma este jön a második, nem tudom. Ajánlom. A filmet. Az első jobb, mint a második, de a másodikban is jó színészek játszanak. (Cate Blanchett iránti elfogultságom mellett még ott van másik nagy ausztrál kedvencem, Geoffrey Rush. Ami viszont külön vicces, hogy James Bond egy kigyúrt, igazán harcos és elszánt papot játszik.)

Arcok

Félúton a 15 éves és a 20 éves érettségi találkozók között (előbbit nem tudom, végül megrendezték-e, mert nekem nem szóltak), amikor már időnként figyelmeztetem magam arra, hogy nem mindig nekem kell felpattanni, ha az ülőhely átadásáról van szó, gyakran nosztalgikus emlékek törnek elő belőlem. Még nem őszülök (bibi, nem is fogok...gének) és csak ritkán érzem magam "öregnek" (legalábbis 15 évesen megítélve a dolgokat egy 35 éves nő az már erősen a vénség kategóriához tartozott, de minimum anyuka szerepben definiálódott), de hiányoznak régi arcok az életemből. 

Elsősorban persze a rokonok. Igen nagy családunk volt, mind apai, mind anyai ágon sok testvér, azok révén sok unokatestvér. Nagy korkülönbségek, ezért már egész kisgyerek koromtól megszokott volt, hogy meghalt valaki. Az apai nagyapámra nem is nagyon emlékszem, csak a hangulatra, amit hordozott. Morcos ember volt. Persze lehet, hogy ez csak az arca, de én erre emlékszem, s azon a néhány fotón, amin láttam, egy mosoly sem ül az arcán. Azt hiszem, ő is, és a másik nagyapám is az 1800-as években született. Az anyai nagyapám akkor halt meg, mikor elsős voltam. Nem értettem a temetést, illetve félig-meddig igen, de csak címszavak maradtak az emlékeim közt: koporsó, jajveszékelés, fekete és fehér leplek, a koszorúk fenyőillata, a hideg (december elején temettük). Azt tudtam, hogy többé már nem látom. Állítólag nagy haverok voltunk. A cigit füstszűrő nélkül szívta, fém tárcából vette ki. Tömött bajsza mögött nem is látszott a szája. De a szeme mosolygós volt.

Keresztanyám váratlan halála már komolyan megviselt 16 évesen. Keresztapám, akit mindig, mintha skatulyából húztak volna ki, a legcsúfosabb züllésbe ölte bánatát.

De nemcsak ezek a szomorú emlékek jönnek elő, hanem velük kapcsolatban a jók is, a hangjuk, szokásaik.

És eszembe jutnak azok az emberek, akik hajdan a tévéből néztek ránk. Retro. Naja. 

Emlékszem, mikor még úgy ajánlották a jövő hét (vagy két hét?) műsorait, hogy az RTV újság lapjait egy elforgatható kockára kasírozták fel, és mellette állt épp az aktuális bemondónő (Kudlik, Berkes, Kertész stb.) és mosolyogva emeltek ki néhány fontosabbnak ígérkező filmet, abból bejátszottak részleteket. Ugyanez gyerekeknek az Idesüss, csak talán az havonta jelentkezett. 

És ez az egész nosztalgia most onnan jött elő, hogy elolvastam ezt az interjút Egri Jánossal. Nekem nagyon szimpatikus, és mókás érzés volt látni a mostani arcát, visszaemlékezni a régire, meg a hangjára.

Közös ló

Ha már így belejöttem a nyávogásba a hosszú hallgatás után, akkor folytatom a társasházi lét szépségeinek ecsetelését.

Tegnap, mikor hazaértem - viszonylag korán, de folyosószomszédaim már megelőztek - a lépcsőházi fordulóban üvegdarabok voltak szanaszét. Kitört a folyosón levő világítóablak, ami most már nemcsak a fényt ereszti be, de a szelet is rendkívüli hatékonysággal. Persze szomszédaim nem vették a fáradságot sem arra, hogy a közös képviselőnek szóljanak, ugyan, csináljon valamit, sem arra nem vetemedtek, hogy legalább a lépcső közepéről a szélére rugdossák az üvegcserepeket. Persze, a lépcsőházat akár tele is hányhatnák a szomszédok, akkor se történik semmi, csak azt tudom nekik kívánni, hogy látogassa meg őket egyszer a Hétszünyű Kapanyányi, aztán kicsit beszélgessen el velük. (Pedig az egyikük bizonyítottan takarításmániás a lakásán belül, múltkor a porszívója hangja ébresztett 3/4 8-kor. És olyankor igazán kitartó, szerintem még a nanopiszkot is kiporszívja a lakásból.) Jóóóóó reggelt Vietnááááááááám!

Ájnszcvájpolicáj

Ha jól emlékszem, nemrég olvastam a zuglói lapban (az önkormányzati finanszírozásúban persze), hogy növelvén a lakók közbiztonságát, nagyobb számban találkozatunk majd a rendőrökkel, például a tömegközlekedési eszközökön. Bár most hiába lapozgatom a legutóbbi számot, lehet, hogy csak vízionáltam, vagy valamelyik párt ígérethalmazát helyettesítettem be botor módon a hiányzó rész helyére. Mindegy. Mert a rendőrök ott vannak. A buszon. Már másodjára. Szól a rádió a buszon, a CB persze, vagy mi is ennek a neve. Határozottan érzem, hogy biztonságban vagyok az 1 busznyi emberre eső, de sajnálatos módon újabb két embernyi helyet foglaló, diszkriminációmentesen mindenesetre 1 db női és 1 db férfi tagot számláló rendőri jelenléttel.

A baj akkor kezdődik, amikor szeretnék leszállni. A hiperbiztonságos posztosok ugyanis ajtónállókká lettek. A fiatalember a tessékvárniarrébcsúszokkétcentit módszert tanulta a szüleitől, de egyenruhás társnője már ráérzett, hogy az ajtó áteresztőképessége jelentősen megnő, ha ő feladja az ajtónál megszerzett helyét. Egy rendőrt csaknem hagynak lemaradni a buszról???!!!

És a cím megvan?

Mellébeszél

Ez is filmajánló lesz. Magyar. (Fúúúújjjj!) (Csitt!!!) Ha neked nem film a film, akkor ha csak 3 szereplője van (néhány ember még feltűnik benne, de nagy reményekkel nem kell felvértezni magadat), ha egyetlen autós üldözés, képi trükk vagy gyilkosság sincs benne, akkor ez a film neked nem film. Ha tudod még tátott szájjal (elég gondolatban is) nézni, hogy egy színész játszik, ha van sejtelmed arról, hogy kicsoda Rába Roland, Tompos Kátya (fiúk előnyben) és Elek Ferenc...ha meg nem, ezután lesz. Dyga Zsombor rendezte, akinek első nagyfilmje volt a Tesó (tetszett), aztán a Kész cirkusz (kevésbé tetszett), és most ez. Határozottan nagyon határozott. És jó. Jó a sztori. Jó a kép. Jó a zene. (Nem megijed! Jazz. Dinamikus. Lassú. Körbefolyós. Laza.) Nagyon jók a színészek.

Ja, hogy mi is a film? Köntörfalak.

Kamaradráma, szokják mondani, mert az. Az élet sokkal bonyolultabbakat művel, mint amire a filmekben csak legyintesz. Úgyhogy ennek a filmnek elhiszem a perceit, nem érzem unalmasnak, kiszámíthatónak. Meg nem is a megoldás a lényeg, hanem a színészek. Amit, és ahogyan csinálnak. Hogy elhiszel nekik mindent. Elfogadod. Nem gondolkodsz közben azon, hogy mi van, ha kilépsz a moziból, mert addig, míg nézed őket, az ő életüket is éled. Meg a már említett zene, amiben marha jó magyarok, és mások is vannak (ettől a hangtól teljesen megborzong az ember). Meg a képek. Végre nem egy idegen város idegen képeit érzem közelinek egy film által. Budapestet érzem enyémnek és mindenkiének, aki nézi.

Jé(g)!

Bejött pár napja ez a hihetetlen tavasz. Alig két hete még hóbuckák felett evickéltünk, most meg már lobognak a nyitott kabátok. 

Kedvenc tavaszi emlékem jut eszembe ilyenkor. Emlékszem, hogy a szomszéd néni által kötött piros színű "diszkós" sapka volt a fejemen. Ez arról ismerszik meg, hogy az embernek csak a feje búbját takarja. Az én kis vacak, vézna hosszú hajacskám csak szálldigál a sapka alól kikandikálva. És rajtam a bátyámtól megörökölt sötétkék dzseki, aminek a mellrészén V alakban volt egy piros és egy sárga csík (én nagyon vagánynak hittem, de azt most már tudom, hogy nem volt az). Lófrálok anyu mellett. Meleg van. Tudom, hogy a sapkámat még nem engedi levenni, nehogy megfázzak, de azért azt csak megkérdem, a dzseki cipzárját ugye lejjebb húzhatom?

Az első tavaszi napokon még fagyit sem ehettünk, persze az sem biztos, hogy már árultak a hagyományosan jeges puncs, vanília és csoki trióból. (Most, hogy télen is lehet rendes fagyit enni, alig jut eszembe, idén egyszer sem ettem.) Ide tartozik még a nagycukinak az előterében terjengő illat is. A sütemények, fagyik és tölcsérek vegyes, műanyagos illata. Egyszer éreztem ezt az illatot azóta, Körmenden. Egy kiránduláson voltunk az Őrségben és átutazóban megálltunk valamiért. Beszállt az orromba és jó volt.

Most meg reggel még lobogtak a kigombolt kabátok, kora délután meg jégverésben iszkoltam a földalattihoz. És közben vigyorogtam. Talán még a reggeli kutyás élmény hatása alatt, talán csak mert a sapkámon át éreztem, ahogy a kis jégbogyók kopogtatják a fejemet.

Apa kocsit hajt

Már megint késésben vagyok. Minden reggel. A hétfők meg különösen nehezen kezdődnek. Trappolok, már elütötte a kilencet a Bazilika órája. Egyik láb, másik láb, kapkodom őket. Csálén parkol egy autó a sarkon. Valaki les belőle kifelé. Tükröződik az üveg, alig látom, ki ül a sofőrülésben. Közelebb érek. Egy nagyobb testű blöki nézelődik ki. Hát, hacsak nem ez a magyarázat a borzalmas parkolási technikára...meg a jókedvemre.