Arcok

Félúton a 15 éves és a 20 éves érettségi találkozók között (előbbit nem tudom, végül megrendezték-e, mert nekem nem szóltak), amikor már időnként figyelmeztetem magam arra, hogy nem mindig nekem kell felpattanni, ha az ülőhely átadásáról van szó, gyakran nosztalgikus emlékek törnek elő belőlem. Még nem őszülök (bibi, nem is fogok...gének) és csak ritkán érzem magam "öregnek" (legalábbis 15 évesen megítélve a dolgokat egy 35 éves nő az már erősen a vénség kategóriához tartozott, de minimum anyuka szerepben definiálódott), de hiányoznak régi arcok az életemből. 

Elsősorban persze a rokonok. Igen nagy családunk volt, mind apai, mind anyai ágon sok testvér, azok révén sok unokatestvér. Nagy korkülönbségek, ezért már egész kisgyerek koromtól megszokott volt, hogy meghalt valaki. Az apai nagyapámra nem is nagyon emlékszem, csak a hangulatra, amit hordozott. Morcos ember volt. Persze lehet, hogy ez csak az arca, de én erre emlékszem, s azon a néhány fotón, amin láttam, egy mosoly sem ül az arcán. Azt hiszem, ő is, és a másik nagyapám is az 1800-as években született. Az anyai nagyapám akkor halt meg, mikor elsős voltam. Nem értettem a temetést, illetve félig-meddig igen, de csak címszavak maradtak az emlékeim közt: koporsó, jajveszékelés, fekete és fehér leplek, a koszorúk fenyőillata, a hideg (december elején temettük). Azt tudtam, hogy többé már nem látom. Állítólag nagy haverok voltunk. A cigit füstszűrő nélkül szívta, fém tárcából vette ki. Tömött bajsza mögött nem is látszott a szája. De a szeme mosolygós volt.

Keresztanyám váratlan halála már komolyan megviselt 16 évesen. Keresztapám, akit mindig, mintha skatulyából húztak volna ki, a legcsúfosabb züllésbe ölte bánatát.

De nemcsak ezek a szomorú emlékek jönnek elő, hanem velük kapcsolatban a jók is, a hangjuk, szokásaik.

És eszembe jutnak azok az emberek, akik hajdan a tévéből néztek ránk. Retro. Naja. 

Emlékszem, mikor még úgy ajánlották a jövő hét (vagy két hét?) műsorait, hogy az RTV újság lapjait egy elforgatható kockára kasírozták fel, és mellette állt épp az aktuális bemondónő (Kudlik, Berkes, Kertész stb.) és mosolyogva emeltek ki néhány fontosabbnak ígérkező filmet, abból bejátszottak részleteket. Ugyanez gyerekeknek az Idesüss, csak talán az havonta jelentkezett. 

És ez az egész nosztalgia most onnan jött elő, hogy elolvastam ezt az interjút Egri Jánossal. Nekem nagyon szimpatikus, és mókás érzés volt látni a mostani arcát, visszaemlékezni a régire, meg a hangjára.