Receptre

Sokat lendíthetne mentális egészségünkön, ha az orvos olykor felírna receptre egy hároméves, örökmozgó gyerkőcöt, aki hol hisztizik, hol kacagva csinál belőlünk hülyét, vagy csak gyereket félórára, aki képes egy mondatával 5 idegen felnőttet összenézésre késztetni, mindenféle undor, politikai csömör és más nyalánkságok ellenére. Ahogy előkéredzkednek az emlékek a saját gyerekkorunkból, az a szabadság, amit ilyenkor érez az ember, amit még nem mérgez szanaszét csak egy dolog: a felnőttek bezzeg azt csinálhatnak, amit ők akarnak. (Én pl. padlón fetrengve, tévét nézve tömtem a fejembe a házi szilvalekváros kenyeret anyukám legjobb szilvalekvárjával. Vagy a kocsonyássá vált szilvabefőttet ettem két pofára.) Akkor még nem tudjuk, hogy mindig lesznek felnőttek, de sose mi leszünk azok. Vagy hát ha mégis úgy hisszük, akkor igen. De a hároméves világ még nem erről szól. Ott még minden igazi. Abban a pillanatban. A következőben más lesz igazi. Pillanatok alatt váltunk álomból ébrenlétbe, egyik állatból vándorlunk a másik testébe, utánozzuk. Beszállunk a matchboxba, repülünk, nem fáradunk és élünk mint Marci. Vásárolunk pénz nélkül, a falevelet fagyinak nézzük, a szálfaerdőt meg óriáshadseregnek.

Épp ezért jó, ha magunkra akasztunk egy háromévest, még ha csak órákra is. Ha jól csináltuk, akkor már magától is jön. Mert neki is jó. Élősködünk egymáson. Jó is az.

Aztán ha lejárt a kölcsönzési idő, illik visszavinni, nem ám titokban megtartani...

XY

Épp a fürdőszobában matatok. Először csak néhány kósza hangot hallok, majd egyre erősödő ordenáré zajjá áll össze a massza. Mi az istenfája történik? Idáig gyűrűzik valamelyik focipálya közönsége a meccs előtt? Egyáltalán, van most meccs? Mi van? Énekelnek? Ja, de nem valami fociindulót? Mi a szöszt? Ez valami inkább félfelnőtteknek szóló izé. Már nem emlékszem a szövegére sem.

A tömeg felözönlött, a szomszédhoz jöttek. Egy komplett középiskolás csürhe. Normális, átlagos tinik, hangosak, artikulálatlanok, egoval bírnak. Már szerenádidő van? Az nem később szokott lenni? Akkor most éjjel sem tudok aludni? Tavaly éjjel 1 körül húzott el az utolsó csapat, miután a "jófej" tanárnővel piáltak.

Ez is olyan megmozdulás, ami minden résztvevőnek jó buli, a kívülálló meg hőbörög. És ráadásul az ajtóm előtt füstölögnek. Ez az Y generáció. Sőt, ők már Z, mert az Y egyesek szerint az 1982-1995 között születetteket jelenti, mások szerint meg még én is tagja vagyok. Szóval a Z-k. A gyerekek. Nem rosszabbak, mint a korábbiak, csak ma már sokkal nehezebb, ha egy tini polgárpukkasztani akar. Az emberek már semmin nem rökönyödnek meg (ráadásul ilyen szavakat sem használnak...). Szép csendben végignézzük, ahogy pusztulnak a jó dolgok körülöttünk. De akkor is óva intek mindenkit attól, hogy új lakás keresésénél figyelmen kívül hagyja, ha szomszédja gyakorló középiskolai tanár.

6 alma

Vannak a társasházi létnek kellemes pillanatai is, de arról fölösleges megemlékezni, mert eltörpülnek egyéb hányattatásaink mellett. Nem emlékszem, milyen rendszerben jött anno a kéményseprő fekete ruhájában kéményeinket vizslatni gyerekkorom ködbe vesző napjainak idején, de nem volt gond, mert anyu akkoriban htb. volt (a fiatalabbak kedvéért ez a háztartásbelit jelenti, ami tulajdonképp nevezhető munkanélkülinek is, bár anyu otthoni "semmittevése" azért kicsit több volt, mint amit a közhivatalainkban manapság megengednek maguknak a köztiszteket viselők). Társasházban Budapesten a következő a gyakorlat a kémények vizslatására (ez még/már nem seprés, csak kukkolás):

Akció előtt kb. 3 munkanappal van egy ragasztott cetli a kapun, hogy majd ezen vagy azon a napon 8-13 óra között kell otthon ücsörögni, várva az embert, aki benéz, hogy néz ki a cucc. Aztán az ember - csak aki komolyan veszi a fenyegetést, hogy bünti lesz, ha nem tudják megnézni - kétségbeesetten hívja az ofiszt, és kuncsorog konkrétabb időzítésért, hátha megússza egy kis csúszással s nem kell egy egész napot kivenni a kéményiparág kedvéért. Ez az első számú akadály, ami a gyanútlan embert könnyen kétségbeesetté vagy nemtörődömmé változtatja. De jó esetben, a huszonnyolcadik csöngés már nem a foglalt jelzéssel való kokettálásé, hanem egy kedvesnek nem mondható hölgy hangja fogad a túloldalon. Persze, hogy nem mond időpontot, hívjam őket a célnapon reggel fél 8 és 8 között, akkor osztják szét az utcákat. Másnap a következő sziszifuszi feladat vár, a foglalt jelzés és a nemveszemfelatelefontvazze váltakozik. Ekkor elveszítem a türelmem, mert van még egy vagy két dobásom.

Egy darab szépséghibája van az dolgoknak. Évi harmincezer körüli összeget fizet a ház azért, hogy kukkantsanak. Akkor, amikor ők akarják, úgy, ahogy ők diktálnak. Én meg vegyek ki a kedves "szolgáltató" kedvéért szabit, mert nem tud az átlagember munkaidejének elején vagy végén, esetleg ebédidőben szolgáltatni, csak a nap nagy részét lefedve majdvalamikor. Nyilván nem mindenütt nézik meg, vagy oda se figyelnek, vagy netán mutyiznak,  tegyezsebreésnemlátottsemmit, különben nem lenne annyi felrobbant házikó, ahol a majsztro házilag összerakta a tutit. Én nem is használom a kéményt, de nem hiszik el, csak ki kell jönni matricát nyalni a legfeltűnőbb helyekre. Pekk.

Ratio Educationis

Ismét egy film, amiért érdemes a moziba beülni. Alfred Molináért 1 pont. Mert jó színész, nem jó pasi és mégis. Peter Sarsgaardról a film előzeteséig semmit se tudtam. (Ilyen névvel gyanítható, hogy távolabbi ősei svéd kivándorlók voltak, persze tudományosan nem tudom alátámasztani ezen elképzelésem.) Tulajdonképp most sem, mert nem érdekel. A filmbeli David elég. Simul a hangja, pont annyira esetlen, ami még belefér a szerepbe, amitől még hihető a zavara (?), hogy épp egy 16 évessel kezd. Pedig ő már harmincas. Naná, hogy a lány helyébe képzelem magam. Naná, hogy sosem mertem meglépni azt, amit itt a lány meg mer lépni. Vállalja, szembemegy, naívan, teljes szívvel és elhiszem, hogy igaza van. Pedig vannak csúnya dolgok az életben. De mégis. Ki nem álmodozott arról, hogy a szürkében játszó napok majd valakitől lesznek színesek. Mert maguktól mégse, csak úgy. Ott az 1 pont megint.

Carey Mulligan. A csaj, akiről szó van. Az előzetesből hang, megjelenés alapján első körben azt mondtam, Gwyneth Paltrow klón. És ebben van is valami, de rögtön felejtős, mert megél ő magától. Amúgy a szőke kartársnőt anno jó ideig utáltam, majd egyszercsak átfordult az érzés, azóta kedvelem, bár nem nézném meg minden filmjét... Szóval jó a csaj. 

És kijöttem a moziból és még mindig benne voltam. Még eszembe jutnak a saját butaságaim, amiket úgyis mindenki megtesz, csak mindenki mást tesz meg. Máshogyan.

Ja, és a rendezőt szeretem, két filmjét már láttam. És hát Hornby a forgatókönyvet író háttérmunkás...Nem követtem végig a pontokat, de legyen 10. Egy lányról.

Ó, IÓ, CIÓ

Reklamáció. Nem szeretek reklamálni, de utálom, ha átvágnak, hülyének néznek, vagy ezekkel csak próbálkoznak is. És ilyenkor Fekete Mambaként harcba szállok bárkivel. Gyógyszertárban vettem pár dolgot, fizettem az egészségkártyámmal, megvitattuk a gyógyszerésszel, milyen sok adminisztrációjuk van egy ilyen fizetéssel és eljöttem. Magángyógyszertár, nem is a legolcsóbb fajtából, de sokáig nyitva vannak és ez van legközelebb. Hazajöttem és kibontottam az áhított orrsprayt, hogy megtudjam, mit is vettem. Ugyanis hetek óta kisebb-nagyobb rendszerességgel éjjel éjjel arra ébredek, hogy nem szelel az orrom, de nem vagyok náthás meg semmi. Épp elolvastam, mit kell róla tudni. Többek között azt, hogy felbontás után még fél évig használható, de persze a dobozon jelölt lejárat után kuka. Meddig is jó? Ja, jövő hónapig? Vicces. Mentem vissza. Elmondtam, mi van. Gyógyszerészem kolléganője vagy főnöke mit kérdez? És addig nem használja el? (Hát, meginni nem terveztem, éjjel-nappal meg nem ezt terveztem a fejembe tolni. Nem. Csak röviden válaszoltam.) Nos, ebből a márkából mind ugyanúgy májusig volt jó...hú, de meglepődtem. Ők biztos nem is sejtették. Adtak egy másik márkát, kérdeztem, rá kell-e fizetni, állítólag csak kicsivel drágább, de inkább menjek, mert nem akarják az egészségkártyás sztornó bohóckodását végigjátszani.

A másik kedvencem. Múltkor outletben vettem pár ruhadarabot. Egy kardigán ebből a két X-szel is bíró nevű divatmárkának a darabja. A nagy piros cetliket már levágtam róla, amin fennen hirdetik, hogy ők nem ám sérült terméket adnak a kedves vevőnek, csak már divatból kifutott, megmaradt darabokat. Nos, a kardigán az ujján picit meg volt szaladva. (Persze csak itthon vettem észre.) Nem arról van szó, hogy most ez valami egetrengető bűn, de nekem azt a nyamvadt piros cetlit ne tüzigélje rá a korrekt magyar outlet-kereskedő,  miszerint én ne feltételezzem, hogy ő selejtet akar rámsózni. Innentől úgy hívom a céget, hogy SUXX. Kár, hogy itthon még mindig éretlen kiskamasznak nézik az embert, aki a tökmindegy mennyi pénzéért, a szart is örömmel kell fogadja. És kuss. Mennyivel másabb azt mondani, hogy értékcsökkent termék, kedves vevő, ha így is kell, cserébe kivételesen annyiért adjuk, amennyit megér, nem pedig amennyit a boltokban elkérnek érte.

Transz

Korai Örömre mosogatni este 10-kor. Hm? (Egyelőre a Kohót hallgatom, eddig ez emlékeztet legjobban a 90-es évekbeli dolgaikra. Baj? Nem. Amúgy koncerten jobb.)

Vattacukor

A vattacukor nem finom. Hiába hazudják azt, hogy vaníliás, meg epres meg tudomisén, sima natúr cukorízű. De a vattacukrot nem az ízéért eszi az ember. (Már aki eszi.) A vattacukor visszalök a gyerekkorba. Vattacukrot egyféleképpen nem lehet enni: szépen. Jó esetben csak az ujjaidra ragad, rosszabb esetben a szél lesodorja a hurkapálcáról, mielőtt megennéd, ráfújja a hajadra. De hogy nem marad komoly, aki vattacukrot eszik, az tuti. Ahogy az ember próbálja csak a szájüregébe tömni és nem a teljes arcára, ruhájára ragasztani a cukorpihéket, az szinte ördöglakat-mutatvány. És visszatér a gyerekkori vásárok, majálisok emléke. Kicsiként az ember még föl sem érte a vattacukorgép tölcsérét, s nem látta, miféle varázslat játszódik le ott benn, a szörny szájában. De olyan nagyon félelmetes mégsem lehet, ha ilyen csodaság kerül elő belőle... Kb. az az érzés, ami akkor fogott el, mikor Ferdinánd bohóc a hatalmas kerek nyalókát vitte a szomorú gyerkőcnek, vagy az Amelie csodálatos életét elemezgető filmremek végén a vidámparki mályvacukor-tekergető gép látványa. Monoton, jól lehet rá meditálni.

A cipész cipője

Jó, ha van mesterember a családban. Bátyám eredetileg vízszerelő. Tavalyelőtt, a lakásfelújításkor komplett vizescucc csere volt, amit persze nem ő csinált, különben ma sem lenne kész. Vadiúj, hiperszuper csapok, ilyesmi.

Hétfőn itt járt. A konyhai csapot elzártam, de kicsit csöpögött még utána. Csöpög a csap?- kérdezi. Aha, szokott.- felelem. Mire ő: A mindenféle szennnyeződések, amik a vízben vannak, tönkreteszik a csapot belülről. Szűrőt kellett volna rátenni.

No, hát örülök, hogy közel másfél év távlatából ennyit megosztott velem. Másrészt meg akár mondhatta volna nagyjából másfél éve is ugyanezt, megtoldva annyival, hogy Legközelebb hozok szerszámot és megcsinálom neked.

De nem mondta.

Hárítunk

Nemrégiben épp a Fogarasi úti hiperszuper marketban voltam, valamit meg akartam nézni, amihez sajnos kicsi vagyok, a vevőszolgálat meg fullon volt, így nem tudtam megkérdezni, hazahozzák-e nekem, ha kifizetem.

Szóval ha már ott jártam, vettem tápot is, nemcsak nézelődtem. Ballagok a parkolóból kifelé. Az átlagos munkásember munkaideje nagyjából egy óra múlva jár le, mégis félig tele (vagy félig üres?) a parkoló. És ekkor láttam meg kedvenc állami lopóscégünknek, a BKV-nak az egyik üzemzavar elhárító autóját a parkoló kellős közepén. Biztos ott kellett hárítani. 

Erről egy dal jutott eszembe, annak is főiskolástársaim által átköltött népi motívumokkal tarkított változata: Asztaqrva, asztaqrva icc máj lájf. Az eredeti Albán doktor nevéhez fűződik, linkelésre sem érdemes, ám kulturálisan mégis igen markáns háromperces.