Alakformálás

Habár sokan esélyesek a nap suttyója kategóriára, a mait mégis a pesti kutyás kapja. A városi kutyások határozottan nem kedvenceim. Legalábbis a tökfejek. Szóban forgó emberünk mintapéldány, aki két, fekete, középtermetű kutyával sétál. Gazdi idősödő, vélhetően férfi, sötétedés után, szemüveg nélkül nem vagyok 100%-osan pontos. Gazdi viszont pontosan látja, hogy futok. Persze nem távolodom el kilométerekre a kutyáktól, hisz csak figyel gondos gazdi, csak rászól. Azt, meg egy nagy...! Az egyik kutya nem volt jókedvében, és genetikusan körte alkatomból kis híján almát faragott. Mivel nem számítottam csattogó fogakra, csak elhaladva esett le, hogy voltaképp a csípőm mellett koccant a foga. Gazdi zen áhítattal semmit se tesz. Csak annyit sziszegtem spanyolos temperamentummal, hogy "zzzdmeg", de legközelebb szíves figyelmébe ajánlom Almodóvar egy régi filmjét, csak rászabva: Mindent anyádról.

Palinta

Sarki üzletnél a földön ücsörög egy idősebb, hajléktalan férfi. Kifejezéstelen arccal mered a semmibe. Az üzlet biztonsági őre pár méterre téblábol, méregeti. Közelebb jön, kissé zavarban megkérdezi: Jól van?

A Körönd játszóterén bodros hajú kislány hintázik. A mellette levő hintában mérsékelten kigyúrt, kopasz apukája vele egy ritmusban libben előre és hátra.

Zabálni

A hőség még mindig tart, a hajam már akár rögtön mosás után is csatakosan izzadt. A levegőt sóhajtva veszem, hátha több és hűvösebb jön be. És a szenvedésen túl elkeserítő, hogy a Mexikóin egy öregember szájából ezt hallom: Kitartjuk őket, nem dógozni jönnek, zabálni!

Kedvem lenne beszélgetni vele, de nyilván nem lát tovább. Kedvem lenne megkérdezni, hogy komolyan azt hiszi-e, hogy ők olyan csodajólétet teremtettek aktív korában és ezért most épp jár, hogy őt eltartsuk? Kedvem lenne megkérdezni, hogy ha most még munkaképes lenne, mit saccol, miből kapna nyugdíjat? Mert amiből én kapnék, az az ehhez hasonló uszító propagandára megy. Kedvem lenne megkérdezni, hogy abban az időben, amikor ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség, vajon nem létezhetett olyan, aki semmit nem csinált, mégis ugyanolyan fizetést tett zsebre, ha nem jobbat, mint az, aki tett is valamit. Mint ahogy most is. Éppenséggel most viszont nagyobb esélye van semmit nem zsebre tenni, merthogy a munkahely mint olyan, gyarló hívság lett az utóbbi években. 

Csak a szélsőségek nagyobbak. Az indulatok is. Akkor egységesebben nem volt senkinek semmije, most ez sem egyértelmű, ami egyértelmű, hogy mindenkiben ott a harag. A gazdagban azért, mert nehogy már adjak a szegénynek, a szegény elirigyli attól, akinek van, de nem tudja, mi járt együtt azzal, hogy a másiknak lett. A cigány diszkriminációért kiált, ha nem tetszik valami, és az égvilágon mindenki csak akkor lesz jogvédő, ha az nem sérti az ő érdekeit. Az ő saját jogainak védője. A szomszéd tehene meg pusztuljon már meg.

A fentiekről eszembe jutott egy régi eset. Már jóval a rendszernemváltás utáni állami tulajdonú munkahelyemen még épp betanultam az új pozícióban, mikor is délelőtt 10 tájban megjelent egy idősebb kolléga. Az engem betanító elődöm elbájcsevegett a bácsival, s mikor elment, mondta, hogy a távozott bútordarab, Géza bácsi, évtizedek óta itt dolgozik és rendszeresen átjön és beszélget. Miután elődöm átadta teljesen a terepet, Géza bácsi nálam is megjelent. Világéletemben kötelességtudó kismókus voltam, és rettentő bizonyításkényszerrel éltem, így minden egyes gézás percet vesztettnek éreztem a munkanapomon. Kedves lány vagyok, de azért mégiscsak érezhette a kolléga, hogy az érkeztére nem tör ki a szokott ováció, kezdett elmaradozgatni, mint a rangon aluli udvarló. A szomszéd irodába még járogatott, aztán gondolom, nyugdíjazták. De addig, amíg dolgozott, ezért kapta a pénzt. Nem ezért vették fel, talán eleinte még jó is volt, de ezért fizették, a szakszervezet meg erős volt, naplopót nem rúgunk ki! Nem elég, hogy a saját munkáját nem végezte, mást is akadályozott. Bájos kádári stílben teltek a napjai.

Lehet, hogy a reggeli panaszos is egy gézabácsi. De akár így, akár úgy, garantáltan felszippantja a hozzá hasonló, maguktól gondolkodni képtelen tömegeknek gyártott kommunikációs masszát, és a két reggeli felese között kihányja magából az igazságosztást. És nagyon érzi, hogy tökös csávó.

Csak szólj

Ismét dögmeleg reggel, bár kicsit jobb a helyzet, mint múltkori kálváriámon, de ma csak a 3. földalattira tudtam felszállni, ha nem akartam, hogy a nyakamba lihegjenek. A Körönd táján felszállt egy hatvanas nagypapa és tini unokája. Nagypapa az a fajta, aki még a forróságban is szövetnadrágban és nyári ingben nyomja, nem a pólóban virító, térdnadrágos, pohos fajta, aki modernnek hiszi magát. Az a fajta, aki kicsit szögletes, de szíve van. Nem kicsi vagy nagy, pont akkora, amekkora egy embernek kell. Uncsilány kifejezetten helyes, van vagy 13, és tökéletesen tisztában van vele, hogy hercegnőnek teremtetett. Csak ezt ma már modellnek vagy celebnek hívják. A lányka kérdezi, hány megállót mennek még. Nagypapi számolni kezdi, de még be sem fejezi, lányka közbevág, hogy mindegy is, csak szólj, ha le kell szállni. Kicsit erőteljesen csattant a hangja, de úgy tűnik, ez volt a begyakorolt forma kettejük viszonyában, mert papi nem ütközött meg rajta. Én is talán csak azért, mert még mindig nem szoktam hozzá, hogy a legtöbb unoka tegezi nagyszüleit. Mi magáztuk, leginkább a 60-70 év plusz miatt, meg azok még konzervatívabb idők voltak, a miénk meg konzervatívabb család. A szüleim is magázták őket, és amúgy sem olyan bújós, együttjátszós nagyik voltak ezek. Ez akkoriban ritka is volt, olyan osztálytársam is volt, aki a saját szüleit is magázta. 

Felszabadul egy hely nagypapi mellett, mondja uncsinak, üljön le. A kislány viszont az ellenkező irányban lát meg két szabad helyet, oda indul hirtelen. Odaszól nagyinak: gyere, ülj le, van még egy hely.

Fotelrock és hőségriadó

Tegnapelőtt este még elámultam kissé a kényelmes rockereken, akik a Pecsába jöttek koncertezni, hozták az autót is, hadd lásson világot, és telibe parkolták a zöld parkot. Szeretem. Főleg, amikor a fotelrockerek - ha már vannak fotelforradalmárok is - elzarándokolnak a tetthelyre egy kis nájtvist hallgatni. Ez a típusú rock nem tartozik épp a kedvenceim közé, de ez nem is érdekes, bár a futáshoz ad egy kis ritmust, miközben a csaj áriázik vagy hörög. Az érdekes az tehát, hogy ekkor is futottam, és utána marha sokat ittam. Úgy általában sokat szoktam inni. Persze, riogattak megint a közelgő hőgutával, de valahogy másnap reggel ez nem látszott annyira veszélyesnek. Ezért hát letoltam a szokásos hektoliternyi zöld teámat, majd fölvettem irodista stílusú ingruhámat és nekivágtam.

Szerencsére a BKV ismét uralta a helyzetet, így a sínekre dobott ki minket két megálló között (szegény vezető nem tehetett róla, ő volt a legjobb fej a történetben), és kapkodtam a lábaim. Nos, szomorú tény, hogy erősen izzadós vagyok. Konkrétan kisebb erőkifejtés vagy rohasztó meleg hatására csöpögök. Minden létező mirigyem ontja a lét. Nem nőiesen hevülök, miközben pihe-puha Nivea illatot húzok magam után. Nem, képes vagyok patakot izzadni a talpaim köré. Mivel ezt nem tartom különösebben kifinomult és elegáns, pláne nem nőies dolognak, stresszes leszek tőle, aminek hatására még inkább izzadok, amitől újra kiver a víz és így tovább. 

Na de vissza a villamossínekre. (Back to studio, mondta Bridget Jones is a filmben...) Trappolok a földalattihoz. Megcsap az a klassz, bepállott levegő, ami olyan, mintha egy működő vulkán kráteréből akarnék kiskanállal lávamintát venni, de kétségbeesetten tapasztalom, hogy már a légáram elolvasztotta a kanálkámat. Meg se moccan a levegő. Ekkorra már érzem, a tea működésbe lépett, a sínséta elindította a folyamatot, amit a hőkamra tett teljessé. 

Sebaj, lehuppanok, majd elmúlik a stresszelésem, mire megérkezünk, már nem is izzadok, a menetszél mindent megold. Ja. Tökig zárt ablakokkal, én meg nem merek felállni sem, hogy lehúzzam, mert már merő víz vagyok a ruha alatt... és afölött is, az arcom gyöngyözik. Kipislogok a könyvemből, amit jóformán csak bámultam egész úton, mert végig az járt a fejemben, hogy egyedül én izzadok, mint a ló, hogy szemközt milyen lesajnálóan néz az a nő (pedig valószínűleg neki ilyen a reggeli arca, mint ahogy az enyém meg egy háromszoros, gyakorló apagyilkosé). A kipislogás nem nyugtatott meg, én még mindig izzadok, mindenki más meg rezzenéstelen tekintettel koncentrál arra, hogy békávézik. Ölemben ül a táskám, enyhén ráolvad a combjaimra. Érzem, hogy a melleim is tök izzadtak. Ekkor a hátam közepe táján, a gerincem vonalában elindul egy kis csiklandós csöppecske. Basszus. (Bajza utca, az ajtók záródnak...messze még a Deák tér. A hajnal túl messze van, zumbáé,  hogy a 90-es éveket idézzem slágerözönnel. Pedig hajnalban még jóval hűvösebb is volt.) Csorog egy újabb. Vazze, csak ne kenődjön bele a ruhámba, korán reggel nem nézhet ki így az ember. Ez nem oké.  További csiklandós érzés kerülget, magamban szentségelek. Anyukám drága, ha már vagyont nem hagytál rám, a verejtékmirigyeidet nem kellett volna mind nekem adnod, fele is elég lett volna. Deák tér. Öööö, egy halom ember marad a metrón, hát akkor majd leszállok a Vörösmartyn, ott is be tudok sétálni a melóba. Szorosan a fal mellett osonok kifelé a metróból, igyekszem a hátam úgy fordítani, hogy csak a szép falicsempék röhögjenek azon, hogy a ruhám fenéktájon tiszta víz. Meg elől. Mellrészen, deréktájon a megkötőnél. Ott, ahol a táskát fogtam az ölemhez. Hónaljban, naná, ha fagyott volna is, hónaljban tuti izzadok.

Felhívom a kolléganőt. Hazamegyek, felveszek egy játszósruhát. Ő nyugtat, én 10 percig gyűjtöm az erőt, hogy kilépjek a térre a takarásból, közben szóval tartom alkalmi pszichológusomat. Javasolja, hívjak taxit. Azám, de itt meg se tud állni egy taxi, ahhoz jóval többet kell fedezék nélkül gyalogolni, mint a szemközti megállóhoz. Természetesen az összes racionális magyarázat, hogy miért tegyek az egészre, ott volt a kezemben, tudom, hogy mindenki magával van elfoglalva, vagy a nála okosabb telefonjával, hogy nyilván senki nem hiszi majd, hogy bepisiltem (ámbár azon biztos elképed, hogy mi a baj, hogy ennyire izzadok). De ez ilyenkor sosem elég. Paraván nem volt nálam, így zavarban voltam meg egy csuromvíz ruhában.

Trükkösen hazaértem, addigra már szárazon (volt menetszél), felvettem egy mindent eltűrő gúnyát, amibe aztán bele lehet izzadni, és még beugrottam a Lipóti pékségbe, ahol egy kissé zavarodott hölgy kért előttem, vélhetően a Lipótra küldték, de idáig jutott.

Szerencsére ma már tudtam, hogy mire kell vigyázni, így ma csak átlagosan, budapesti módra izzadtam.

Profi módon minden rendben

A földalattinál nagyjából ugyanaz a jegyellenőr csapat teljesít szolgálatot reggelente. Már ránéznek a fejemre, és helyette a bérletem lejárati dátumát látják, elindul a nyálelválasztásuk, mint Pavlov kutyájának. 

Én meg általában hatékonyan igyekszem az ellenőrzést túlélni, igyekszem kikerülni a tökölőket, a bénákat, akik döcögnek, akiknek már csak az ellenőrrel szemközt jut eszébe, hogy itt bizony mutogatni kell, amink van, gátlások nélkül. Kerülöm a jegyet lyukasztó béna autóst, aki életében ilyet utoljára évekkel ezelőtt látott, vagy a turistát, aki még el is állja a hátizsákkal az utat. Persze, sokszor nem ők tehetnek róla, rossz a rendszer, hát rosszul is működik.

Mikor áthaladok, Derricket meghazudtoló mozdulattal csapom ki a rendőrigazolvány helyett a tárcám, aminek oldalsó, átlátszó rekeszében üldögél a bérletem.

Ma reggel egy idősebb, alacsonyabb bácsi a következő mondattal fogadott, és azt hiszem, ezzel tette az egész napomat mosolygóssá: Profi módon minden rendben, köszönöm.

Szixo

Sorban állok a pénztárnál. Előttem áfás számlát kérnek. A pénztárban pelyhes bajszú srác. Kéri a címet. Az utcanév Szikszó. A srác visszakérdez: x-szel? De amikor én kerültem sorra, és életemben másodjára próbáltam nem elhirtelenkedni a paypass fizetést, abban bámulatosan segített.