Vár valaki a piros hetesre?

Hétköznap délelőtt, Ferenciek tere, 7-es buszok megállója Buda felé. Jönnek sorra a 173-asok, tömeg súrlódik, majd kiürül a megálló. De csak addig, míg újra nem kezdenek szállingózni hópelyhek módjára, csak azoktól eltérően merőlegesen az emberek. Van párducmintás-csipkedíszes leggings-es csaj, a tervezett elegancia helyett inkább kissé közönséges, de ez csak külsőség. Van unott fejű nyugdíjas nő, huh, csak ne így nézzek ki ennyi idősen (persze, ha leszek ennyi, és nem maradok éhkoppon, mert mondjuk addigra nem lesz aki termelje a nyugdíjpénzem). A többiek átlagosak, álmosak vagy bambák, sietősek vagy ráérők. Jön a kalapos bácsi, aki elbámul a semmibe, kifejezéstelen arccal. Botorkál az emberek közt. Kérdezgeti félhangosan, van-e valaki, aki a piros hetesre vár. Mellette bambafiú, aki abból a sunyi fajtából való, aki inkább 20 méteres kerülőt tesz, nehogy a vak embert át kelljen kísérni az úton. Neadjisten az még hozzá is ér, vagy beszélne vele. Brrrrh. Szóval bambafiú légneművé igyekszik válni, amit ez esetben könnyen megtehet, pár centit arrébb mozdul, így nem is kell válaszolni, pedig az arcára van írva, hogy ő azt a buszt várja. Egy fickó felajánlotta, hogy szól, ha bejön a busz. De talán nem szimpi a bácsinak, és a bácsi tovább kurjantgat, most már hangosabban, hogy tutira meghallják. Hozzám is odaér, de én pont a másik oldalra megyek a híd után. A kislány előttem a húszas éveket idéző kalap és western csizma kavalkádban kedvesen, mosolyogva válaszol, ő sem arra megy. Végre talált valakit a bácsi. 

Ilyenkor csak azon tűnődöm, hogy hol marad az ovisok lázas bekiabálhatnékja, hogy "ott az ördög a hátad mögött", amikor nemhogy segíteni akarunk a másiknak, de még beszélni is hajlandóak vagyunk hozzá. Szegény bácsi meg csak kurjantgat a szürke levegőbe, és alig válaszolunk. Pedig csak magányos, kellett neki a társaság.

Vigyázz magadra!

Van ez a szobor. A belvárosban. Eleinte nehéz volt megszoknom. Mindig azt hittem messziről, hogy valaki a Bazilikát fotózza éppen. De amúgy szeretem azokat a szobrokat, amik nem talapzaton, elszigetelve vannak, hanem szabadon elszórva, az ember elsétálhat mellette, azt érzi, hogy része a városnak. Azóta, hogy a helyére került, a sétálóutca egy stabil, se nem út, se nem járda tetszőleges pontjára, turisták sokasága simogatja végig a pocakját, fogdossa a vállát, karolja át, mint kedves barátot. Ő meg csak áll, somolyog és áll tovább. Már teljesen kifényesedtek azok a részek, ahol a turisták és vicceskedő bennszülöttek súrolják fémtestét. Kínálja magát valahogyan. Még épp reggel volt, mikor egy hajléktalan, erős agyi köddel, reggeli beszélgetést folytatott vele. Majd a vállán végigcsúsztatta a kezét és egy Vigyázz magadra! felkiáltással odébbállt.

Ma délután kevésbé voltam érzelmes hangulatomban, talán mert épp Jo Nesbo egyik krimijét olvastam. A négyeshatoson. Kikukucskáltam Margitkánál, de még mindig elég sok kerítés van, a kilátás nem túl jó, de majd jobb lesz. Épp izgulok Harry Hole-ért a könyvben, mikor egy lágy hangú kislány megszólít, kérdezhet-e valamit. Ránéztem, tudtam, hogy ez a cigánykislány mit fog kérdezni: nem evett még ma és pénzt kér. Cinikus vagyok? Fukar? Mondtam, hogy nem adok. A vállam mellé nyúlt, kicsit meg is rezzentem, mit akar. Az ablakban egy gyűjtőjegy-tömb maradványai voltak, jegy már nem volt benne. Kérdezte, miért nem adok. Nem akartam elnyújtani a fölösleges beszélgetést. Mondtam, hogy csak. Nyilván nem ezt várta, dühösen odadobta a papírfecnit és odébbállt.

Pernahajder Campbell

Megvan? Szupernagyi. Hm? Ez csak azért kell ide, mert épp rövid asszociációsor után jutottam vissza Campbell bácsihoz. Nem különösebben rajongtam a sorozatért, mert már túl nagy voltam hozzá(?), de rendre odaültem mégis a tv elé borzadni. Szóval visszaszipkázom: Pernahajder - nagyi - néni - nyenyi (pavlovi reflexként nekem ez csúszik ki előbb a számon) - nenyi - nemgarázda ügyvéd. A nemgarázda ügyvéd és a nenyi töténetein röhögök mostanában hangosan. Már az első, a kaszinótojásos akció hallatán is vonyíthatnékom támadt. Igyekszem politika nélkül élni az életem, de sajnos elkerülhetetlen. De akkor legalább jól szórakozzak rajta. Egészen egyszerűen elképzeltem, amint szétteríti a kaszinótojást az üvegen. Gondosan. mint egy ovis, aki szappanos kezével nyúl a tiszta tükör felé. Kilóg a nyelve a szája sarkán. És rajzol. Valami obszcént, ha már tojása van hozzá. Most meg a csokis minyon. Ez is jól kenődik és sötétbarna, ha megszárad, feketedik. Szabad véleménynyilvánítás. Néha tényleg azt érzem, a pofátlanság olyan mértékű tud lenni, hogy az ember regresszióval védekezik és elkezd hülyegyerekként viselkedni. Mert az oldja a feszült tehetetlenséget, mint a mese végén a boldogan éltek.

Olivás

Várok a soromra a pénztárban. Előttem kettővel egy nő biszbasz-zsömlét vett és a pénztáros nem tudja a kódját. Integet a szomszédjának, egyértelműen jelezve, hogy mire is kíváncsi, lobogtatja a biszbasz-zsömlét. Ja, igen, ez a biszbasz zsömle. A sima ugye? Mert van ám olivás is. Ugye, a sima? Az olivásban olyan kis izék vannak, olyan bigyók. Ja, hogy a kódja kéne? 764. Jót szórakoztam a nő mesélőkedvén, bár tudom, ha siettem volna, akkor nem így állok hozzá. Hanem kábé mint a hétvégi Fűrész magánszámhoz. Nem a filmről van szó. A szomszédos házból valaki a fél hétvégét (lehet, hogy a többit is, de akkor nem voltam itthon) végigfűrészelte. Jó volt.

Nincs rosszul?

Ma korán mentem futni, mert még dolgom volt utána. Nyújtottam, a bal combhajlítóm - vagy valahol ott - még be van állva, de már jobb, mint két napja volt. Mögöttem a kutyasétáltatós füves részen két néni beszélget, a kutyák várakoznak, szaglásznak. Az egyik néni felém tart, közben morog, hogy mindenki túlsúlyos. Egymásra nézünk, látja, ahogy ott görnyedezek és megkérdi: Nincs rosszul? Megköszöntem az aggodalmát és szóltam, ne aggódjon, semmi baj. Mire a néni folytatja: Á, maga szokott mindig sportolni. Ő nem az a néni volt, aki múltkor letért előlem a járdáról a kutyájával. Először nem is értettem, miért, mígnem a blöki állkapcsa a vádlim mellett összecsappant. Persze ahhoz eléggé öreg volt ez az átlagos, lakásban tartott padlókutya, hogy komolyabb kárt tegyen, de azért nem esett jól a reakciója. A néninek azért megköszöntem, hogy elengedett.

Hóban más

Emlékszem, gyerekkoromban hogy vártam ezt a napot. részben, mert kint lehettünk sokáig a hóban, lehetett gyertyát égetni és volt valami titokzatos abban, ami mindenszentekkor történt. Akkor jórészt olyan rokonok sírjához jártunk, akiket én már nem vagy csak alig ismertem. Csak onnan tudtam, ki volt ő, hogy meséltek róla. Ropogott a lábunk alatt a hó. Folyton összetalálkoztunk ismerősökkel, ami nekem kicsit unalmas volt, mert ha ott már végeztünk a sírra szánt gyertyák meggyújtásával, akkor anyuék beszélgetése annyira nem kötött le. Legföljebb ügyelhettük az épp égő gyertyák lángját, szeles időben ez komoly munka volt. Sima fehér gyertya volt, mi mindig egy méretet vettünk, meg néha mécsest. Aztán irány a sírok labirintusában a következő sírhoz. Sose értettem, anyuék hogy nem tévednek el. Este meg az ócska alumínium tálcára tettük a gyertyákat, mert otthon is gyújtottunk az emlékükre.

Már nincs hó ilyenkor, elég a tavaszi kabát is, gyertyát még gyújtok, de nem utazom kétszáz kilométert, hogy a sírokhoz kimenjek. Egyre több a sír. És róluk nem kell mesélni, emlékszem rájuk, a hangjukra, eszembe jutnak jó és rossz történetek.