A kérdés a hétköznapi Mikulásnak szólt. Anyunak. Leginkább iskolaszünetekben, de néha simán csak egy sulis nap után, ha akkor ment el bevásárolni. Nem voltunk soha boltban hisztiző nehekeheeemazkellllll gyerekek, az idegenek szerint jólneveltek, anyám szerint hajjaj, szerintem meg csak bamba gyerekek voltunk. Meg persze számítóak, tudtuk, hogy anyu mellett nyerő a széria, majdnem mindig csöppent valami kis finomság. Olyannyira, hogy elmondhatom, egy időben túrórudi csömöröm volt, úgy kellett szólni, hogy álljunk le a napi kettő dózisról. Szegény anyu meg nem értette a korholást, ő csak jót akart. És bár a cigiről nem volt hajlandó lemondani, de az evésről igen, ha arról volt szó, hogy nekünk kell valami. Mert pénzünk sose volt sok. Azt, hogy szereti a csokit, csak felnőtt koromban "derült ki". Apám szerette, leginkább a mi csokinkat szerette.
Mióta önállóan élek, megvetendő szingliként, azóta különböző fázisaim voltak a költekezés terén. Jó érzés, ha az ember sok mindent megvehet és csakis saját önös szempontjai szerint dönthet (persze aztán ettől is meg lehet csömörleni, bele lehet fásulni). Volt egy időszakom, amíg öltözködtem. Gondolkodás nélkül. Akkoriban jóval drágább holmikat vettem. Néha előkerül egy-egy régi cipőszámla és leesik az állam, hogy ezt akkor nem sajnáltam érte kiadni? Persze a 90-es évek legvégén nagy választék nem is volt. Lehetett 2-3 helyen valahogy kinéző ruhákat kapni, a kedvencem a Paris butik volt, egészen a romlásig. Egyszercsak egyre gagyibb holmik kerültek a kínálatukba, az árak viszont egyre csak emelkedtek.
Aztán hirtelen hitellel nyomorított, de boldog lakástulajdonos lettem, és úgy döntöttem, nem költök ruhákra, jó az, ami van. Ekkoriban már tuti, hogy a kajás vásárlásokat is racionálisan kezeltem, bár talán ott sosem rugaszkodtam el nagyon, ugyanis nem szerettem kidobni az ételt. Sose tiltották, de az mégiscsak durva téma.
Ami befér a fagyasztó rekeszbe és bírja is, az ott köt ki. Vagy amit egyszerre nagy tételben gyártok, hogy kíméljem magam, pl. káposztás tésztához való dinsztelt káposzta. Melós is, koszos is, ráadásul egy akármilyen kicsi káposztából is csak családi adagot lehet csinálni, én meg nem akarok napokig káposztát zabálni.
A vásárlásaim továbbra is rapszodikusak. Néha olyan, mintha egy hétköznapi családra vásárolnék, néha, mintha egy rakat gyerekre, mert vannak holmik, amiket csak egyszer veszek, de azt hónapokra elegendőt. Legutóbb vicces volt az összetétel. Vettem egy darabka gyömbért, mert itt a hűvös idő, teát gyártok belőle megelőzésre. Vettem még talán tejet, meg valami apróságot és 10 csomag szódabikarbónát. Nem gyomorbajra és nem is lakodalmi süteménysütésre. Szagtalanításra, lefolyótisztításra. (Lehet, hogy más kiszerelésben olcsóbb, nem tudom, nem kérdeztem rá.) Vigyorogtam a családi nagybevásárlásomon, aztán egy hupikék-törpikék-sapkás lány bevásárlását is megnéztem. A ciklámen színű, kibolyhosodott sapija alól telefonozva a következőket tette a szalagra: egy mini fürt szőlő, amin több volt a csomagolóanyag, mint a cucc, két nem pöttyös rudi, egy számomra ismeretlen márkájú cider, egy energiaital. Energiaitalt még sose vettem. Sose leszek én már trendi huszonéves bolyhos sapiban.
