Kis városi történetek No.2

A 16-os busz hirtelen az Alagút előtt dugig lesz. Többen helyezkednek a legjobb pozíciókért. A nőt már megláttam, mikor még pöfékelt a megállóban. Felszállt és fennakadt. Egy utas és egy ülés közt. Így félig "ráfeküdt" az ott ülő lányra. Ő erre megkérdezte - tapintatos figyelmeztetésként az elnyomásra -, nem akar-e a hölgy leülni? Nem akart. Viszont meg sem próbált úgy helyezkedni, hogy ne kényszerítse a két ülés közé a lányt. Ekkor már jópáran röhögtünk a szituáción, de a bálnaméretű nő nem vette az adást. Ellenben a következő megállónál hirtelen levágta magát egy felszabadult ülésre.

***

Alkeszek. Párban. A nő talán nem is volt nagyon rossz nő, mielőtt életmódot talált magának. Alkeszmodorban beszélgetnek egymással. A pasi kilép a buszöbölbe, lássa, jön-e már valami. Hamarosan jött, felszálltunk. Ők a hátsó ajtónál.
Hallom, egy pasas telefonál. Odanéztem, valami nagyobb tárgy volt nála, de ült, így nem láttam és nem is nagyon érdekelt. Nem így az alkesz fickót. "Ez ugye gordonka? Tönkreteszi vele az ujjait!" (Nem esküszöm meg rá, hogy gordonkát mondott-e, de mindegy is.) "Ez olyan, mint a gitár. Ugye, ugye olyan?" A srác időnként felelgetett neki. A troli közönsége pedig rendkívül jól szórakozott.

***

Fodrásznál mindig olyan magányosnak érzem magam. Nem igazán szeretek a csevejben részt venni, a változóban levő búrám pedig még szemüveg nélkül is irtózattal vegyes undort szokott arcomra programozni. De most jól éreztem magam. Velem együtt egy szőke, pici lány haját kurtították meg. Aztán már nagyon sokan lettünk, de ekkor kész lettem.

Miért...

pattan fel fürgén az összes idős ember, mikor a végállomásra ér a járgány, s nyomakodik az ajtóhoz, hogy elsőként szállhasson le, ezzel teljesen lehetetlenné téve, hogy azok, akik sietnek, rendesen leszállhassanak? (Majd aztán a mozgólépcsőn ő az első, aki középen lecövekel, vagy a sima lépcsőn nem bírja magát felvonszolni. Hová siet akkor?) Két megálló között megértem, szerencsétlenek néha az ülésről felállni alig bírnak, még fennmaradnának. De ott, ahonnan nem megy tovább...
Sokszor átadom a helyem időseknek, gyerekeseknek. Pedig sokszor vannak nálam fiatalabbak, jó erőben lévő férfiak és hasonlók. De olyankor nem szoktam, amikor valaki erre számítva odaáll az ülésem mellé, odafurakszik, szinte rámrakja a táskáját, folyton belémakad, hátha észreveszem magam és azonnal felugrok, hogy ő leüljön. Egy régi évfolyamtársam szlogenje jut ilyenkor eszembe: az olyan kedves öreg néniknek és bácsiknak átadom a helyem, mint amilyen az én nagymamám.

Kis városi történetek No.1

Laza vagyok. Mind a 160 centimmel. Nem érdekes, hogy ez a termet rajtam kívül senkit nem zavar. Annyira laza vagyok, hogy van kecskeszakállam is. Mindig gondosan formára vágom a jó előre kitalált fazont. Annyira laza vagyok. Annyira laza vagyok, hogy nekem nem kell a négyeshatoson kapaszkodni, csak szimplán nekitámasztom magam a Combino ajtaja mellett a kapaszkodónak. Annyira laza vagyok, hogy majdnem betakarom madárcsontjaimmal a leszállásjelzőt. Ja, hogy ez a csaj itt mellettem nem a vállamat simogatja, hanem le akar szállni???

***

Már másodjára láttam egy bácsit. Svájcisapkával a fején, házmesternek álcázza magát az utcán, nem túlzottan vidám, de a viseltes ruha ha jól láttam nem koszos, csak kopott. És a bácsi leginkább a Hófehérke és a hét törpe Disney változatából a képen harmadikként menetelő törpére emlékeztet, de sajnos törpenevét meg nem mondom, gyerekkoromban még biztos kívülről fújtam, ma már csak Kukát ismerem fel bizton. Pedig anno Kuka és Vidor matrica díszítette iskolástáskámat. :-)

***

Fiúgyerek a villamosajtónál álldigál. Lehet vagy 11 éves. Kicsit túlsúlyos, de még nem vészes. Rosszcsont fajta, de még nem vészes ez se, csak gyerek. Előbb azt hittem, valakivel beszél az ajtónál, de az ajtóban nem áll senki, a gyerek meg továbbra sem száll fel. Már zárja a vezető az ajtót. A gyerek még vakarászik egy darabig az ajtónál. Motyog magának valamit, s mintha a villamos oldalán levő reklámmatricákat akarná lekapirgálni. Nézem. Bámulom. Szugerálom. Rámnéz. Arcomon a Nooooormálisvagyfijam???!!! tekintet. Látom, azonnal megértette. Arrébbugrott. Majdnem belevigyorogtam az arcába.

***

Tuti kattant a fickó. Sötét este van. Blaha. A keskeny útpadkán furcsa járásával, hosszú kabátja lobogásával, sapkájával és napszemüvegével, meg a látható őrülettel vonzza a tekintetem. Valami esernyőszerű tárggyal hadonászik is. Narkós? Lehet. Erőltetett menetben vonul. És kaszabol közben az ernyőszerű képződménnyel. Lóg rajta minden. Az arca nyugodt. Nem haragos, nem szomorú, nem depressziós. Kiegyensúlyozott vagy annak látszik. A buszom még a megállóban vacakol. A pasas eltűnik a szemem elől. Végre elindul a busz, s látom, a férfi gond nélkül átért a túloldalra, a zsúfolt forgalom kellős közepén.

***

Mamika az út szélén. Bot a kezében. Néz balra. Már lábában a türelmetlenség. Mindjárt átszeli a kétsávos plusz két villamossínes folyton autókkal rakott utat. A zebra meg tíz méterre...

A nap barma

Tegnap voltunk Esztergomban. Mert jó volt az idő. Mert Esztergomban jó. Mert még egyikünk sem volt a Bazilika kilátótornyában. Mert ki a fene akar Pesten maradni, ha lehet máshová is menni?
A Nyugatiból vonattal indultunk, ami bár másfél órás tespedés volt a helyes kis korszerű piroson (bezzeg a Budapest-Miskolc-Sátoraljaújhely vonal...), beszélgettünk, meg minden, alig voltak a vonaton (a többiek valószínűleg korábban keltek). Végre kihasználhattuk a budapesti naccerű bérlet előnyét, így nem kellett teljes távra jegyet venni, cserébe félóráig zötyögtünk bel- és külvárosi vidékeken. A pályaudvar jócskán messzebb van, mint a buszmegálló, jelzem kezdő esztergomistáknak. Persze van helyi busz, meg kisvasút, de amúgy gyalog sem vészes azért. A Macska-út kötelező. Alant két macska játszik a rácson.
Nyilvános vécét találni nem mindenütt lehet, habár a fővárosi átlagot még így is megdobja.
Viszont egyszerűen jó ott lenni. Nyugisabb, kicsi, helyes.
A Bazilika tornyába szédítő köröket leírva a csigalépcsőn lehet feljutni, ami jó, bár én tartottam a lefelétől, de nem is volt olyan gáz (kamu tériszonyos vagyok - vagyis szerintem csak szimplán beszari). Az emberek a szűk lépcsőkön mégis sokkal normálisabbak voltak, mint itthon, pedig jó eséllyel sok pesti volt köztünk.
Átmentünk Párkányba is, oda enni meg sörözni máskor is. Jó érzés a határon csak úgy átsétálni, s kettőhúszért fagyit enni.
A nap barma címet meg az az autós kapja, aki a zebrán tol egy ipszilont, hogy visszaforduljon Esztergom irányába. Persze az ilyen magyar rendszámmal rendelkezik. És a zebrától hajszálnyira tétovázó gyalogost észre sem veszi. Csókoltatom.
Hazafelé még egy idős házaspártól kértünk útbaigazítást a buszhoz. És még menetrendet is kaptunk tőlük. El is értük a - vasárnap lévén - kissé zsúfolt buszt, még helyünk is volt, és újabb másfél óra keretén belül hazaértünk.
Menjünk vissza megint!

Majdnem milliomos

Ma épp belebambultam ezerrel a szitáló esőbe, amikor rájöttem, hogy a cigányasszony hozzám beszél. Épp csak elhaladtunk egymás mellett, de nagyon ágrólszakadtnak tűnhettem, mert bevetette a trükköt: megjósolja nekem a szerencsémet. Végül nem kértem. Vajon lehet összefüggés aközött, hogy így tettem és hogy csak 200 forintot nyertem sorsjegyen?

Link Elek

Rá-rálesegetek a Cukiblogra, mert saját háziállattal nem rendelkezve legalább a másokét nézegetem. De ez...ez csúcs volt. Nézd meg!
Macskásoknak meg itten e.

Rozika te!

Hát én is jó vagyok, most épp rendet kéne raknom a lakásban, annak is leginkább egy darabot számláló szobájában. De ahhoz nincs kedvem épp. Zenét hallgatok, nézem, hogyan fogy egyre kisebbre a gyertya, a mécsesek már elégtek. Hamarosan kimegyek futni, mert ez az idő ajándék hozzá. Csináltam egy fordítást, friss és bizonytalan nyelvtudásommal kedvenc északi nyelvemen. Majd elválik, hogy sikerült. Szívességből sem szeretnék marhaságot publikálni a nagyérdeműnek.
Mivel már nem akarok a tábla epres töltött csoki után küldeni kaját, most emésztek, és felidézem a napokban látott Julie és Julia kezdetű és valamilyen alcímű filmet. Semmi komplikáció, megnyugtató képek (kivéve a homárfőzés, ahol hol az állatokat sajnáltam, hol elképzeltem, mi lenne, ha én is főznék állatokat, főleg olyat, ami még él, vagy félig él...bbrrrhhh...ggrrrhhh). Szóval nekem tetszett. Bájos. Nem vártam eszmei mondanivalót meg komoly és meglepő fordulatot sem. Teljesen jó arra, hogy egy melankolikus, enyhe őszi, vagy egy unalmas téli napon az ember leüljön és nézzen ki a fejéből. S élvezze Meryl Streep hanghordozását, lábadjon a szeme könnybe a sok aprított vöröshagymának már a puszta látványától, mosolyogjon Stanley Tucci (az egyik legelhanyagoltabb s egyben legfoglalkoztatottabb, jobb sorsra érdemes örök mellékszereplő) bajuszkáján. Hogy elképzelje, valóban szeretne-e az ötvenes években élni (inkább nem, bár lassan már a húszas-harmincas éveken is gondolkodom, de egy tangót azért eljárnék pávatollas hajpánttal, rojtos ruhában, hegyesre rúzsozott szájjal), és hogy elhiggye, vagy csak megerősítse magában, az élet végül is jó. Mert az. (Csak a hülye szomszédokat kellene egy másik házba költöztetni - Banyapók tegnap is szőtte fonalát és épp az egyik áldozatát vette körül óriáshálójával, mely gyakorlatilag a visszatérő rögeszméje. Itt mindenki az ő egészségére tör. Naná.)

És főzni is jó dolog, bár az nem hátrány, ha az embernek van módja jó minőségű alapanyagot venni, neadjisten van egy méretes konyhapultja, és így nem kell két krumpli hámozása után rögtön összecsomagolni a szemetet, mert elférünk akkor is, ha még két kilót megpucolunk. De igazából ezek mind apróságok, legalábbis a helyi adottságok. Az meg itt is bejön, hogy szarból nem lehet várat építeni. Azt például nem is tudom, láttam-e homárt életemben. Persze, ha messzire kerülöm még a pontyokkal szardíniásra tömött Tesco akváriumot is, akkor mit várok, mégis hol integet nekem a csápjaival, vagy csippent ruhám széle után ollójával???
A másik film, amit szintén nemrég láttam, de ezt már óvatosabban ajánlgatom, mert gyengébb idegzetűek esetleg elküldenek egy alapos pszichés kivizsgálásra rögtön a film első negyedórája után...lerövidítem, szóval magyarul az volt a címe hogy Csak egy szerelmesfilm. Dán. (Jahhha, érthető, nem?) Volt benne minden, gazdag ember, megunt házasság, autós baleset, bekattant drogos, bekattant díler, hibbant bevándorló, sötét színek, film noir, klisék meg jó színészek. A látvány egy-egy jelenetnél nagyon erős volt, amúgy kicsit kuszának éreztem a sztorit, de ez talán direkt volt, ám nem bántam meg, hogy megnéztem.
És megint van egy halom dvd, amit meg kéne nézni. Zömmel olyan filmek, amiket már láttam moziban és megfogtak, erre én meg a dvd-t fogtam meg és hoztam haza. De hát úgyis hamarosan itt a tél...

Mert itt érzem...

Ha valakinek nem lenne ismerős a címbéli szlogenkezdet, hát elárulom, hogy a DM-ről fogok regélni. Anno, mikor elkezdték a pontgyűjtő bohóckodásukat az idők kezdetén, valamikor rég, függetlenül attól, hogy átlátszó marketinges fogás volt, nálam bejött. Az még ugyanis a matricás megoldás volt, ami nekem a takarékbélyeg- gyűjtés lendületét idézte. Aki ebben nem vett részt, az nem érzi át, milyen lelkesítő volt, amikor kijött a legújabb Makk Marcis (ki mire asszociál, ugyebár) bélyegsor és végre bekerülhetett a kis gyűjtőfüzetbe az újabb, szép színes préda. Még talán Vukos is volt, s ennek apropóján megjegyzem, Dargay Attila halálát épp most mondták be a rádióban. A társadalmi különbségek már itt is látszottak, míg nekem tanév végére csak 100 Ft körüli vagyon gyűlt össze, nem volt ritka, akinek 400 vagy több forintja is volt. A későbbi generációk kedvéért: akkoriban nagyjából 1,50 volt egy gombóc fagyi, szóval 4,50-ből már lazán kimeríthette az ember az akkori teljes fagyiarzenált: csoki, vanília és puncs. Persze nemcsak természetazonos aromája nem volt ezeknek a nyalánkságoknak, de tejtartalmukat is felülmúlta a jégdarabok áradata. Tiszta gleccser-érzés.
Vissza a DM-re. Adott számú matrica után járt kuponfüzet, tele marhaságokkal, szinte soha nem vettem meg azokat, meg aztán a végén 15% kedvezménnyel lehetett vásárolni.
Aztán a kánaán végetért, mert hisz ez mindig így szokik lenni. És áttértek a sokkal modernebb kártyás pontgyűjtésre. És lehet a helyi terminálon válogatni a kedvezmények közt, ami kicsit döcögősen megy, a kártya felismerése igencsak lassan megy a gépnek, és hát valljuk be, a lenyűgöző ajánlatok sem olyan nagyon lenyűgözőek. Vagy én vagyok finnyás. Mindenesetre, hogy kicsit apasszam a pontjaimat, meg hiányzott egy neszeszer, ezért kinéztem, hogy van egy nem túl ronda (mondjuk messziről jobban nézett ki) neszeszer, amiben meglepi termékek vannak, meg jár hozzá kupon meg egy sminktanácsadós dvd. Mivel ez pusztán a pontokért megvehető volt, hát legyen. Itthon kicsomagoltam, végül is a benne levő minták használhatók, a neszeszer szintén, mérete pont jó. Gondoltam megnézem a dvd-t, ahol kishazánk sztársminkese, Richárd mutatja be tudományát Görög Zita arcán. Persze az egész egy szimpla reklám anyag, mert meglepő, hogy MF termékeket használnak csak, de nem is ez a lényeg. Meg persze innen senki nem fog megtanulni sminkelni, de ez se baj. Ami engem furcsán érintett, hogy a fiúnak színtelen lakkal volt kikenve a körme (esetleg csak disznózsíros volt, kinek melyik áll közelebb a lelkéhez). Nem értem magam sem, ez miért okozott bennem maradandó lelki torzulást. Az nem zavar, ha egy fiú a fiúkat szereti. A magukat sminkelő férfisztárokon sem botránkozom meg Robert Smith óta, s bár a gothic meg a hasonló megmozdulásoktól inkább mosolyoghatnékom támad (a fiúk fülében törzsi jelleget öltő fültágító karika is inkább csak undort és értetlenséget vált ki belőlem - esztetmegmámé?), de hogy a körömlakkot is elvegyék tőlünk a natural look jegyében..., ez kicsapta a biztosítékot. Sebaj. Ezt kaptam. Mert megérdemlem.

Elő(ít)élet

Pár napja láttam, csak elfelejtettem beírni. Kisföldalatti. Kövér, bőrkabátos, laza romacsávó szuszogva alszik a belső ülésen. Néha felriad. Idősödő nő felszáll. Csávó átadja a helyét. Azt hittem, leszállni készül. De végigjött. Csak udvarias volt.
Villamos. Romacsávó felszáll. Hangosan telefonál, rendkívül fontos dolgokról, mint mindenki, mikor tömegközlekedik. Leszáll. Ott, ahol egy vak lány is, aki rémülten kapaszkodik a botjába. Majd csávó leteszi a telefont és átkíséri a lányt az úton.
Bumm a fejbe.

Simabőrű, puhatestű

Újfent erősödött az az elképzelésem, hogy a kutyatartók egy része, a dohányosokhoz hasonlatosan valami furcsa küldetéstudat birtokában kiválasztottnak, eredendően jónak tartja magát és a cselekedeteit. Mindenütt kutyaszarban és csikkben lépkedünk, de az érintettek szerint ezek egyike sem szemét. Persze kíváncsi volnék, ha mindezt az ő lakásukban szórnánk szét, mit is mondanának, már ha levegőhöz jutnának az aromától.
A kivagyi kutyás, ha kilép az ebbel, már teljes útfelületet követel magának, mert ő felelős gazdi módjára pórázon tartja blökit. Persze hipiszupi alig látszó pórázon, ami átível a járda teljes széltében (ámbár ha autóval valami kilógó cuccot szállítok, azt is jól láthatóan jelölgetni kell, hogy a vasrúd mégse álljon belé az utánam jövőbe, a kutyatartó meg mindenféle alkalmassági ill. megkülönböztető jelzés nélkül szabadon garázdálkodik kiskedvencével meg a vaksi futók idegeivel), mert gazdink a camping kerékpáron rogyasztja magát - sportol is, tökre homo universale -, míg bucika szaglászik. És bucikával semmi gond nincs is. Bucikától csak annyit várok el, hogy ne harapjon a seggembe, ez eddig be is jött. Más bucikákkal is. Odaugattam hát gazdibácsinak, hogy talán szerencsés lenne, ha megpróbálna a kutyájával azonos oldalra rendeződni. Mire annyit hallottam fénysebességgel távolodóban, hogy bocsánatot kért, de lehet, hogy valami otromba káromkodással fejezte be, vagy hogy milyen tervei vannak a hozzám hasonló cicanadrágos pi...kkal. Hazafelé épp még morfondíroztam, kiegészítve azon autósok iránti negatív tartalmú gondolataimmal, akik nem foglalkoznak azzal, hogy egy egyenrangú kereszteződésben sem kell ám nekik gyorsítaniuk, főleg, ha ez a kereszteződés gyéren van kivilágítva. Mikor is előttem töketlenkedett az egyik ilyen kereszteződésben egy autós, nem bírtam rájönni, mit kínlódik, s így adódott, hogy majdnem ottragadtam a szembejövő kisteherautó kerekei közelében, ugyanis autósunk őt akarta elengedni. Szorgalmasan integettem bocsánatkérőn, de vagy hosszú a reakcióideje a sofőrnek, vagy látta futkározó buksimat, esetleg csak teljesen szedálva ült a volán előtt, de még egy anyázás vagy anyázós tülkölés sem fogadott. El is határoztam, hogy legközelebbre láthatósági mellényből kivágom a Tudom, f.sz vagyok, bocs. feliratot, s ráragasztom a szerelésemre.

Majd ha fagy

Mondhatni belémfagyott a szó... alig egy hete még rövidnadrágban és pólóban keringtem, mint gólyafos, most meg már a téli cuccot kellett magamra cipzáraznom. Pedig múlt hétvégén, mikor az új téli pólómat megvettem, még úgy gondoltam, jó ideig nem lesz alkalmam tesztelni. Hát lett. Amúgy jó. Pedig eszembe nem jutott volna, hogy az Aldi futóholmiban is mozdul. Csak a futóblogon olvastam a kommenteket és ott dicsérték többen is, hogy olcsó, de teljesen megfelelő cuccok. Kiderítettem, hogy az Örs vezér terétől nem nagyon messzire van egy üzletük. Na jó, odáig még hajlandó vagyok elzarándokolni - gondoltam. Nehezen találtam rá a holmira, mert jól álcázták és valami gyűjtőrekeszbe górták be mindenféle termékekkel, legközelebb hozzá egy csúf fürdőszobaszőnyeg figyelt, és hát nem volt túl sok ráutaló jel sem, hacsak az ember nem vetemedik olvasásra, mert szerencsére kiírták ott épp mi kapható s mennyiért. Vettem is egy hosszúujjú sötétrózsaszínű műanyagpólót, egy talántúlnagy nacit és egy hajpántot. Mindez valami 7000 pénz körül mozgott. Rákérdeztem, mi van, ha valami nem jó. Mondta a kedves pénztáros, hogy visszahozhatom. Magyar módra nem hittem, de már párszor vitáztam korábban a fogyasztói jogaimért, úgyhogy nem estem azonnali pánikba. Na, a póló okés, a hajpánt sajna picit nagy, de megtartottam, még jól jöhet nagy zimankóban (pedig egyik nagynéném váltig állítja, hogy nekünk genetikusan nagy a fejünk...). A nadrág - bár nálam nem nyerne esztétikai díjat, de megtartottam volna, ha egyéb baja nincs. De ezt a példányt pocakos nőknek fejlesztették, és akár még félidős terhesen is bőven nagy lenne az emberre, szóval elkerülhetetlen a másnapi konfrontálódás a boltban. Kicsit feszült voltam, mert nem volt kedvem hosszasan magyarázni, hogy mégis, hogy képzelik, hogy próbafülke nincs, de akkor meg hogyan tudjam, jó lesz-e? De a konfrontáció érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Ugyanis szó nélkül visszavették, nem problémáztak, hogy kártyával fizettem és nem adhatnak készpénzt vissza. Semmi nem volt. Szóval meglepődtem jó alaposan. Végre nem lehúzni akarnak, hanem kereskedni. Ide még benézek, salalalala...

A póló pedig ugyebár ma lett avatva. Eddig a hirtelen termett télben nem volt kedvem széllel szembefutni, de ma már szinte meleg volt, merthogy elfelejtett a szél süvölteni. Hát uccu. A téli széldzsekit visszadobtam és egy rövidujjú meg az új póló fölé a béleletlen széldzsekit vettem föl, ami időnként kora nyáron és esténként hűvösebb időben tökéletes volt. Odaúton kicsit fáztam sétálva, de aztán a dzseki lekerült, elindultam és tökéletes döntésnek bizonyult a szerelésem. Szóval király az óccsó póló. Máris megszerettem.
De mivel nem levegővel táplálkozom, hát utána már erősen éreztem, hogy ma sem sikerült degeszre ennem magam napközben, mert futás előtt mégse kezdek falni. A tegnapi fűszeres zöldek rizzsel melegítés után landoltak a hasamban. Szeretem az egzotikus ízeket, módjával, de bírom az érdekes ízkombinációkat. Ezeket én nem biztos, hogy összeraknám magamtól, mert a gyömbér nálam még mindig a mézes sütihez kell, a nyers gyökeret meg limonádéhoz adom nyáron, télen meg teát csinálok belőle, ha megfáztam. De hogy sós kajához tegyem...?!? Viszont a Kotányinak most találtam egy világjárós fűszerkeverékét és végül a thai currys mellett döntöttem. Az első kajához csak módjával adtam, de most a sárgarépa-hagyma-karfiol szentháromsághoz nagyon tutira passzolt, szórtam is rá bőven. Igaz, a szépszemű basmati rizst kicsit soká főztem, de még nem szúrtam el teljesen, és így másnap (ma) is mohón vetettem rá magam a kajára. Aztán még maradt egy kis karfiol, abból meg levest csináltam, merthogy apám is nagy levesevő volt, mostanra úgy tűnik, én is azzá váltam, annyi különbséggel, hogy ő csak a híg löttyöket ette meg, én meg hol hígra főzöm, hol pedig sűrűn telepakolt egytállevest csinálok belőlük. Abból, ami épp itthon van. Csak aztán nehogy úgy járjak a karfiollal, mint a Picasso kalandjai c. nagybecsű darabban a díszes társaság...

Emmegmi?

Itt a hűsebb idő, ideje sütni. Sütiket persze, abban jó vagyok. Amellett, hogy jó illatok terjengenek, a meleg sütő körül sertepertélve úgy érzi magát az ember, mint valamelyik nyári későestén. Önbecsapás.
Sebaj, egy új muffinrecept kipróbálásához semmi sem ideálisabb, mint a mai este. Jónak tűnik ez a citromos muffin, sok extrát nem is igényel, 3 kavarás és kész. Persze már láttam lelki szemeim előtt az öklömnyi sütiket, amik a sütőpor+szódabikarbóna kombótól megizmosodva kimásznak a papírformából. Mikor a sütőport bontottam, láttam, hogy pár napja lejárt, de ez csak nem olyan nagy gáz...
Általános muffinsütés félidejében rákukkantottam a cuccra. Hát a híg tészta, aminek mostanra már félkeményen kellene az ég felé törnie, szépen karimát képezett a lyukak teteje körül, s mivel az anyag ezáltal átcsoportosult, középtájt jókora kráter keletkezett. Reméltem, hogy helyresüli magát, de sajnos nem ez lett. Most úgy néznek ki, mint jól fejlett laskagombák "aratás" után, vagy furcsa állagú petúniák teljes pompájukban. És az ízük is felejthető. Szomorú.

Közértben

Ez a szó, hogy közért számomra mindig is tipikusan pesti szó volt. Mi boltba jártunk, mindegy milyen (ruhás-, papír-, ja, meg ábécé és önki) s azt is leginkább úgy mondták anyámék és körülöttem sokan, hogy 'bót'. Nem voltunk ősparasztok, s míg város nem lett, nagyközségben nevelkedtem, de hát így mondtuk.
Pénzváltási céllal és némi kíváncsisággal beléptem a házunktól nem messze levő közértbe, ami nemrég lett egyik láncolat tagjából másik láncolat tagja, mert az egyik kivonult Magyarországról. (Vagy becsődölt vagy beolvadt, nem tudom.) Egyikes korában sem szerettem, de a másik lánc tagjait általában kedvelem, reméltem javult a színvonal.
Háááát...
Ugyanúgy koszos, a holmik összevissza, az árak hol vannak, hol nem látszanak, és még mindig csak egy pénztárt üzemeltetnek az amúgy sem túl sok kettőből.
Előttem néni, mellettem tétovázik egy nő. Nénikénk vidáman helyére igazítja: Itt a maga helye. - mutat maga elé a sorban. Nem túlzottan örültem terézi ihletésű tettének, de amúgy kedves volt a néni, gondoltam, nem bunkózok. Valahogy megérezhette, hogy mit gondolok, mert maga elé akart tessékelni, mondván én alig vettem valamit, ő meg amúgyis ráér. Nem mentem, nem volt kedvem. Mögém sorakozik a 12 éves kölyök. Néni maga elé hívja. Már majdnem szólok, hogy jó lesz már, mert ennyire azért mégse érek rá. Nénikénk érzi a hullámaimat: Nem baj?
A pénztáros igen paprikás hangulatában van. Morc fejet vág, muszájból kérdezi, amit kell, még válaszol is, de nem ám kedvesen. Odaszűri. Jó, persze, tuti fáradt, de túloldali közértben is van egy örökké robotoló, de mindig tündéri kedves hölgy, akit ugyan nem az eszéért szeretek, de hihetetlenül kedves, ha előtte belerúgtak, akkor is. Nénikénknek odaböki, hogy a pontgyűjtő kártyára sajnos nem írta fel a gép az adatokat. Nénike sérelmezi, pedig mennyit vásárolt. A pénztáros most se lett kedvesebb.

Kaszkadőrnő a hetes buszon

Reggel indulás előtt vettem észre, hogy alighanem nem kentem el rendesen az arcomon az alapozót, mert a jobb orcámon, épp csak az állcsont fölött maradt egy sötétes folt. Uzsgyi vissza, törlés, de semmi eredmény. Mivel uszkve másfél hete a fogorvos járt már a számnak ezen környékén -igaz, ő csak belülről ténykedett - , csak arra tudtam következtetni, hogy szépségfoltom ezzel a történettel függhet össze. Csakhogy a nap végére a szín egyre intenzívebbé vált. Most már határozottan bántalmazott nőnek, ádáz harcon túlesett kick-boxernek vagy önmagát jelképesen arconvágó idiótának látszom. Ennek a foltnak csak a közérzetemhez van köze, illetve leheletnyit a kaszkadőrnőhöz is. Felszálltam ugyanis a hetes buszra munka után s igyekeztem egy megbeszélésre. Egy hölgy a buszon épp az Uzsoki kórház holléte felől érdeklődött, s mivel történetesen ezen ominózus kórház az, mely közel van hozzám, hát elmeséltem, hol és merre a legrövidebb. És beszélt hozzám. Aztán beszélgettünk. Egy öreg barátnőjét látogatja meg, bár hozzáteszi mosolyogva, már ő is 71 (ezt nem néztem volna ki belőle, energikus, csinos, fiatalos, optimista, nem nyugdíjas-alkat), de a néni 86 és térdműtéte volt. De mivel ráér és kedveli a nénit, látogatóba megy. És hogy a sportlétesítményeket mind ismeri, mert hát ő is sportolt mindig is, de a kórházakat nem tudja merre vannak. Erre megkérdeztem, mit sportolt. Kick-box. (Na itt a várva várt kapcsolat napi bajom és a hölgy között.) Meg lovagolt, meg....kaszkadőrködött is. Most is szokott szerepelni. Játszott a Made in Hungáriában is, ott táncot is tanított. Hallgattam volna még, de le kellett szállnom. Sajnos.