A postás mindig kétszer csenget?

Boldogult gyerekkoromban éveken át ugyanaz a postás járt az utcánkban. Lukács bácsi, akit sokan csak „Jukácsnak” emlegettek. Az akkori egyenruhában – de lehet, hogy ezt csak ő hordta? – , halványkék ing, szövetnadrág, valamiféle tányérsapka-szerűség. Hatalmas, kopott, sokrekeszes postástáskával, amiben kincsek bújtak meg, és egy ócska bringával, amit még nem kellett tendereztetni. Tartozott még a fentiekhez kettő darab fa ruhacsipesz is, a szövetnadrág elegánsnak nem, de praktikusnak annál inkább nevezhető csodakelléke. (Gyengébbek kedvéért: megakadályozta, hogy a nadrág bő szárát becsípje a bicikli.) Nyaranta, ha otthon voltunk, imádtam kimenni, ha hozott valamit. Míg anyunak átadta a szajrét, én kuksiztam, mi van a táskában. A pénztárcáját imádtam, hatalmas, sok izgi papírbankóval, amikor még 6000 Ft volt apám havi fizuja, a bankkártyáról meg nem is hallottunk még. Amikor még Petőfi is modell volt a papír tízforintoson. Imádtam az újságokat is, azok is takaros rendben hevertek a tatyóban. Ha szabin volt, jött valaki más helyette, de aztán minden a régi rend szerint. Tudta, melyik újság jár, mi a gyerkőcök neve és anyuval rendszeresen elbeszélgettek a kapuban állva. Aztán nyugdíjba ment, s gondolom, már rég meghalt, vagy ki tudja. Mindez történt valaha, vidéken.

Pesten a postás egy fantom. Ami nem baj, addig, amíg tudja, mi a dolga. De a miénk most nem tudja. Lehet, hogy új ember, lehet, hogy sok a munka, de ettől még jó lenne, ha olvasna. Címzéseket, a levelekről. Az utóbbi napokban többször is összevissza hajigálta a D jelű ház leveleit a mi postaládáinkba, mi pedig az E jelzésűben fészkelünk. Nemcsak rám pikkel, más is kipakolta a spam-eket. Tegnap nekem 2 oda nem illő boríték került a dobozomba egy saját társaságában. (Alig 30%-os teljesítménymutató, azannyát!) Az egyikre egy diszkrét rikító narancssárga post-iten rávéstem, hogy téves kézbesítés. Nem kezdtem el személyeskedni, hátha ez is elég. Ma újra megkaptam az egyik levelet. Félsiker. Holnap reggel újra eljátszom a játékot, ezúttal a következő felirat és most már eggyel nagyobb méretű post-it segítségével: Tisztelt Kézbesítő! Lekötelezne, ha mielőtt harmadjára a postaládámba dobja ezt a levelet, elolvasná a címzést. Köszönettel: XY.

Ezek után kíváncsian várom, hány levelem nem érkezik meg hozzám, a posta kiemelkedő képességekkel megáldott manusától. Szándékosan. Fogadni lehet, tétre, helyre meg befutóra.

Dobom a pontos labdát…

A magyar a labdák népe. Nem vagyok rendszeres Kapcsolat koncert-járó, de most kimentem a Simply Red miatt. Sosem voltak kedvenceim, de mindig szerettem őket, nagy slágereikről eszembe jut, milyen naív kislány voltam gimis koromban, viszont nem enged a zene túl sokat merengeni felőle. Pedig bazi rég volt. Csak azon izgultunk, ne legyen eső. Szerencsére a menni akarás benne volt a többiekben is. Belehallgattunk az előzenekar szerepét játszó Király família produkciójába is, ami tulajdonképp Megagáz Viktor szerepléseként volt hirdetve, de sikerült becsempészni a tesókat is. Linda hangja nem rossz, csak ez a stílus nekem nem jön be. Az meg kicsit zavaró volt, hogy volt egy szám, aminek vagy a címe, vagy a refrénje volt a forgószél és mintha azt kétszer is eljátszották volna. Vagy ha nem, hát igen sok számában hasonló a szöveg, ami nem kifejezetten szerencsés dolog, de legalábbis új szövegíróért kiált. Valaki azonban elmagyarázhatta Vicnek és Bennek, hogy a fekete atlétatrikó felé vett zakót/kabátkát időnként érdemes meglobogtatni, hogy a férfierotika sugározzon. A baj csak az volt, hogy az egybegyűltek sokkal inkább a SR miatt ácsorogtak a hőségben a színpad környékén, ergo relatíve kevés tinilány volt köztük, aki erre bukott volna. Nade ezekre igazából nem figyeltem, mert a labdák kötötték le érdeklődésemet. Kis gagyi, témobilos lasztikat dobáltak egy nagy karámból a közönség felé. Volt magenta (nem ám rózsaszín vagy ciklámen, pár éve már tudjuk, ez a magenta), valami nagyonsárga és fehér. És tömegével emberek, akik összes létező testhajlatukba labdát szorítottak. Vagy jó előre készültek, és elővették a piacrajáró cekkerüket, áttetsző kukazsákot, fóliasátorból gyártott labdabefogó szerkezetüket, hogy minél több labda boldog tulajdonosai lehessenek. Mi is a közelébe mentünk a labdadobálás kráterének, mivel társaságunk 50%-a erőteljes vonzalmat érzett a magenta színű labdák iránt, és azt tudjuk, hogy a túlzó vonzalom általában birtoklásvággyal karöltve jelenik meg bennünk. Repülnek a labdácskák, melyeknek piaci értéke – amennyiben Disney figurákat és nem reklámfeliratot applikálnak rájuk – elérheti az 500 Ft-os álomösszeget is, s ez valami rendkívül vicces versenyszellemet hoz elő az itt egybegyűlt arcokból. 40 körüli pasi olyat vetődik, hogy ezzel az erővel mehet stage diving-olni is koncertekre, csak eresszék fel a színpadra. Kedvenc labdatulajdonosaim mindkét nemből egyaránt merítve: a bácsi, aki már vagy nyugdíjas vagy munkanélküli és a felső fogsorában található szünet nem feltétlenül létezett 30 évvel ezelőtt, de teljes vizsgálatát fogszakorvosra bíznám. Gyaníthatóan több ép labdája volt, mint ép foga. Miért épp az lenne? A hölgyek sem voltak restek. Közülük a nyertest egyszemélyes zsűriként meghirdetem: Vanessza kapja, aki, örömét lelve frissen szilikonizált felsőtestében, két oldalához szorította a hasonlóan friss, ropogós és mesterséges, a szimmetria és harmónia jegyében megszerzett kettő darab labdacsot, modellt állva a Négymellű nő fotókollázs központi képéhez. Nem volt időm felmérni Vanessza tekintetét, de merő rosszindulatból nem feltételezem az irónia legkisebb morzsácskáját sem ezen cselekedetében.
Innentől nem is tudom, mi történhet a labdákkal? Én már egy darab elhelyezését is problémásnak ítéltem meg kicsi lakásomban, de hatot…??? Eladják? Ki a fene akar témobil feliratot pénzért? Párna alatt őrzik? Bevágják a többi strandholmi közé, arra az időre, mikor lesz pénzük lemenni a Balcsira fürcsizni? Vagy valamelyik tengerparton lazáznak a labdakollekciójukkal?
Társaságunk labdafanjai is megszerezték a fejenként egy magenta golyóbist, mission completed, éljen.
A SR saccra fél 8 körülre volt ígérve, lett belőle 8 után pár perccel. Semmi tömeg őrjöngetése meg joestetBudapest, csak belevágtak. És szólt. Mick Hucknall még mindig huncut nézésű, bár picit lassult, és az arcának nem tett jót a kor. De a hangja nem változott. Bevallom, egy pillanatra felmerült bennem az is, hogy plébekk az ének, annyira takkra ugyanaz volt, mint amit felvételről hall az ember. Hála sztárságuknak, alig volt olyan szám, amit ne ismertem volna, nyilván nem véletlen, de ez így pont jó volt. Személyes kedvenceim a ritmustesók voltak, a basszeros és a dobos, akik tényleg testvérek, lazán tolták a zenét, zsigerből, ahogy azt feketék lévén el is várja az ember.
Megbeszéltük, hogy van valami pumuklis énekesünkben, bár engem még egy játékos kölyökkutyára is emlékeztetett bizonyos pillanataiban.
Amúgy iskolaköpeny-kék nadrág és mellény meg egy lila ing volt rajta és a diszkréten rövid, vörös fürtök. A gitáros – aki japán – arcáról régi Twin Peaks élmény idéződött, beugrott Cooper ügynök arca, és sajnos innentől nem bírtam elvonatkoztatni ettől a gondolattól. Volt visszataps és elégedett rajongók, elégedett nemrajongóérdeklődők. És a tömeg zsizsgett hazafelé.

Monszun

Nos, most, hogy kitört a monszun évszak, az ember esténként inkább a szoba fedezékében írja sületlenségeit, semmint kint bőrig ázzon, netán tocsogjon a redvás pesti utcákon ömlő trutyiban. Most is – a tegnapira kontrázva – eleredt az eső. Még nem zivatar, de egy akkora baljós felhő úszik a fejünk fölött, hogy sok jót nem remélek. Utoljára fotón illetve a Gyűrűk urában láttam ilyen színeket, de ott mindig tudtam, hogy Frodónak nem esik baja, a számítógépesek meg jó munkát végeztek. (Mindeközben a napot látom lemenőben a horizonton, s mint egy sapka húzódik fölötte Mordor sötétje, s a narancs és sötétszürke keveréke valami hihetetlenül világégés hangulatot kölcsönöz az egésznek.) Akkor viszont inkább leírom legutóbbi moziélményem zanzáját.
A nő másik arca címet viseli magyarul (Conversations with Other Women). És sajna szinkronizálták. Alapból a két szereplő, Helena Bonham Carter és a nyálképű Aaron Eckhardt (egyedül az Erin Brokovichban nem volt az, mert ott sok-sok kiló fölösleg meg sok szakáll is volt rajta, az első film, amiben láttam, pedig ez) miatt néztem meg. Csípem őket. És hát a szinkronhangokkal alapból nem volt baj, mert Györgyi Anna és Stohl Kommersz András is jó színész, szinkront csípőből nyomnak, de nem az ő hangjukat akartam. Az eredeti hangok mások. Helena hangja reszelősebb. Kiábrándult, fáradt, érzéki, simán csak olyan mint ő. Aaron bácsi arca meg annyira sima, hogy nem kell ezt még tovább kenni Buci bácsi tenyérbesunnyogó hangjával. Szó se róla, tényleg profin megcsinálták a hangokat, de nem kötött le a film. Nem ott voltak a hangsúlyok, ahol kellett volna, holott semmit nem rontottak el, csak nem az volt. (Közben az idő egyre randább, a felhők megették a napot pillanatok alatt és időnként végighasít a villám az égen. És rohadt sötét is lett hirtelenjében.) Persze lehet, hogy eredeti hanggal se lett volna érdekesebb a történet, nem tudom. Röviden a sztori (hosszan úgyse tudnám leírni): egy majdnem negyvenes nő és egy hasonló korú pasi évődése egy lakodalmon, akikről menet közben derülnek ki dolgok, s ami még érdekes/idegesítő, hogy kettősüket egy folyamatosan osztott képernyőn látjuk. Tehát ha párbeszéd van, gyakorta látjuk szemből a nő és a pasi reakcióit is.
Ha a két színész mozdulatai nem érdekeltek volna (mivel a hangjukat ellopták), akkor valószínűleg szétunom magam rajta. Így csak pár zavaró pillanat volt, de belehelyezkedni szinte egy percig sem tudtam, pedig elég könnyen szokott menni. Kár érte. Kár értük.

Mono tónus

Eljött a várva várt SALE időszak. Ezt a fogalmat először jó tíz éve, röpke héthavi londoni tartózkodásom alatt ismertem meg első alkalommal. Addig ez a szó, hogy leárazás, magyar viszonyok közt annyit jelentett, hogy az egyébként is silány árukészlet legvacakabbjait pár forinttal olcsóbban adták, amik meg véletlenül jók és drágák voltak, azok maradtak is. Ez volt a turkálós öltözködésem időszaka is, félig kényszer, félig sikk (bár utólag kénytelen vagyok elismerni, hogy olyan mély nyomokat hagyott bennem az életem első 23 évében jellemző second hand öltözködés, hogy azóta is idegrángást kapok a turkáló szagától, nevének említésétől pedig kiütéseim lesznek, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy pavlovi reflex). Londonban más volt. Az árleszállítás néha többlépcsős, néha igen hirtelen, de hathatós politikája volt az üzleteknek, hogy a távoli helyeken fillérekért összeeszkábált ruhadaraboktól minimális veszteséggel, de megszabaduljanak. Ilyenkor a női lélek száguldó, rakoncátlan csikó módjára nem hagyja, hogy féket vessenek neki. (Brit lányok esetében – s manapság nálunk is felfedezhetően – sokaknak a csikólelke sajnos anyját követő kis vadmalactesttel párosult. Ráadásul nem mindig volt biztos az ízlés, illetve a művészetekben oly hasznos elvonatkoztatási képesség tükörbe nézve is működött náluk, így nem tűnt fel, hogy az adott ruhaneműt –20 kiló súlyfeleslegre illetve homokóra és nem bojler alkatra dizájnolták.) Szóval óccsón lehetett nemnagyongagyi tömegáruhoz jutni, ami olykor meglepően tartós is volt.
Azzal is itt találkoztam először, hogy a kiscsikók illetve Miss Röfik milyen ordenáré módon rontanak rá a szajréra. Földre esve, megtaposva fehérneműk (ilyenkor legyen valakinek gusztusa megvenni ezeket…nehéz hozzáképzelni, amint patyolatra kimosva díszeleg benne az ember), ruhák, minden. Sokszor ugyan visszarakja a helyére, de a ruci azonnal lezuhan, engedve a gravitációnak, majd a csaj úgy hagyja, észre sem véve. Én, mint máshogy szocializált magyar kislány meg heteken át nem tértem magamhoz és az utamba kerülő darabokat visszaakasztottam, mert idegesített. Azóta ezt a jó szokást már itthon is meghonosítottuk, az árleszállítás olykor itt is hasonlóan drasztikus formát ölt, de… A magyar nőnek a szemetet is eladják, sokszor aranyárban. Döbbenet milyen rongyokért, cafatokért, mennyit kérnek el, arcátlanul hirdetve, hogy ez biza akciós. De semmi baj, míg van rá vevő...
Mivel a divat követése sosem volt erősségem, bár titokban mindig is érdekelt, amolyan plátói rajongás volt ez, hisz sose volt pénzem rá, a kínai piaccal meg igazából sosem voltam jóbarátságban. Így hát marad a vadászat sale-s időben.
A héten be is futottam a H&M nevű csodaboltba, ez a stílus áll legközelebb hozzám – nem is beszélve meglévő, krónikus svéd-imádatomról, mely kiterjed az IKEA termékekre is, de itt is csak szűrés után.
Vettem is 3 ruhadarabot, ebből az egyik a címke tanúsága szerint erősen ereszti a színét (csak itthon figyeltem, mi is van a rikító címkére írva. Kotlottam rajta két napot, hogy akkor mégis próbáljuk meg becserélni, nem akarnám kézzel mosni, a többi ruhámnak a színével pedig momentán elégedett vagyok, nem keverném a sötétbarnával. Pechemre, ma már egy darabot sem láttam ebből a naciból, gyaníthatóan a baráti 1500 Ft-os ár miatt. Akkor ohne csere. Mindegy. Azért nézzünk még szét máshol is!
A Promodba csak a % jelek kirakatban való szerepeltetése után szoktam betenni a lábam, s eleddig egy alkalommal vásároltam egy szuper nacit, általában a számat tátom, vagy finnyázok. Itt túl sok a portörlőrongy, amit sajnos nem tudok felvehetőnek minősíteni, ráadásul még fizetnem is kéne érte.
Ma megláttam a hívó jelet és betértem. Nem tudom, mikor találkoztam hasonló helyen vidámabb és kedvesebb eladókkal. (Nem hiszem el, hogy ukázba kapták a feladatot...tessék vigyorogni...áááá, dehogy) Az első hipervidám lánykát szokásos baráti modoromban, pengére szorított szájjal elküldtem azzal, hogy nem kérek segítséget a nadrág méretének felkutatásában, de a második hölgyemény erőteljesebben ajánlkozott, s nem akartam leállítani. Találtunk is egy majdnem megfelelő darabot, s kérdésemre, nincs-e kisebb, a raktárból kotort is egyet.
Próbafülke. Most már nagyjából hozzászoktam, hogy a próbafülke gyakrabban sikerélmény, mint kudarc. Korábban meg kellett küzdenem azzal a mumussal, hogy minden nadrág szára, amit megpróbáltam, kb. 10-15 cm-rel hosszabb lábra volt szabva. Vagy nem jött fel a combomon. Ami nem kicsi, de semmi extraság nincs benne és Londonban még gondoltak az előző század normális magasságára és testsúlyára: százhatvanvalahánymagas és ötvenvalahány kiló. Mostanában előtörtek azok az üzletek is, amelyek elhitetik az emberrel, hogy nem kell kötelezően minden nőnek fiús csípőt hordania (hozzáteszem, nekem a csontozatom nem engedné, genetikailag vagyok széles, akit érdekel, mutathatok fotósorozatot a nagynénéimről, mind apai, mind pedig anyai ágon szép méretekkel rendelkeztek, bár jóanyám kifejezetten kárcsú volt köztük), és hogy a 36-os méret alapvetően nem a gebe nők fenekére termett. Most már magabiztosan viszem a próbafülke felé a kisebb méretű nacikat, szoknyákat, legföljebb egy-egy bizonytalan esetben viszek tartalékot is magammal, de többségében bejön a kisebb számozás, én meg örömmel nyugtázom, hogy beleférek. A fehér lengatyóval is így voltam, a 36-os pont tökéletes volt. Nem tudom, hogy a tükröket/megvilágítást cserélték-e a próbafülkében, vagy az egom elfogadta a testemet, de mostanra általában egyedül is bátran megállapítom, jól áll-e a cucc, az eladó inkább ne is próbáljon beleszólni. (Lám, nem is haszontalan az a futás…) Szóval jól állt a fehér naci, csak fehér volt. Amit szerettem volna, csak olyan szinten átlátszó, hogy rövid tusakodást követően megegyeztem magammal abban, hogy ezúttal nem veszünk fehér nadrágot, más színben meg nem tetszett a fazon. Újabb barna nacit nem akartam venni, bár hajlamos vagyok a monotonitást jól tűrni, és időnként akaratlanul is ugyanazokaz a dolgokat hajkurászom, most már elég a barnából!
Szóval üres kézzel távoztam, de jó hangulatban, ami majdnem felért a vásárlás terápiás hatásával.

Flört

Amikor leült mellém, csak épp rápillantottam. Rajta napszemüveg volt, kicsit kopottas, de jól állt az arcához. Szimpatikus jelenség. Olvasok tovább. Érzem, hogy néz. Ilyenkor általában nem nézek vissza, így is benne van az intim szférámban, ami esetemben kicsit nagyra sikeredett. Tovább néz. Kivételesen nem jövök zavarba. Visszanézek. Ő mosolyog a szemüveg mögül, majd picit lejjebb csúsztatja az orrán. Szép, hatalmas barna szemeivel néz, s már nemcsak a nézése mosolyog rám, a szája is, felfelé ível. Visszafordulnék a könyvemhez, de már nem tudok arra figyelni, ugyanazt a mondatot olvasom újra és újra. Még mindig néz. Összezárom a könyvet. Megtudom, hogy imádja az autókat és a motorokat (nagy újdonság, melyik pasi nem…?). Mutat is egyet. Nem szószátyár, de nyugodt, kedves. És folyton mosolyog.

Majd az Árkádnál leszállni készülnek, fogja anya kezét. Már kb. két éves, de még nem beszél, csak annyit, hogy „tá”. A nevét sem tudom, de nekem akarta adni a kisautóját és Thomas mozdonyt. Csak úgy. Jófejségből. Helyes kissrác.

Mopsz

Esti futásom igencsak állatközeli élménnyé kerekedett, még ha a világos színű futópólómon tenyésző 1 db katicának látszó izét (összeesküvéselméletem szerint Harlekinkatica volt) és kb. 3-4 kisebb méretű, soklábú fekete bogyót nem is számoljuk.
Ahhoz már hozzászoktam, hogy a póráz nélkül kószáló ebek fegyelmezetlenségi mutatója igencsak széles skálán mozog. Az övékénél jobban szokott zavarni a mamlasz gazdié, aki nem tudja, jobb avagy bal oldalon kényelmesebb-e a séta, így váltogatja ezeket sűrű egymásutánban. (Ennek extrém sportos változata, ha az eb pórázon van és gazdival nem egy ritmusban és nem egy oldalra moccannak.). Az igazi kedvencem a kutyanélküli átlagos sétáló Gizi meg Géza. Őket hangulatomtól és időjárástól függően próbálom finomabb és kevésbé nőies módszerekkel rávenni, hogy ha nem is tudják, melyik a jobb oldal meg a menetirány, legalább ne amőbaként folyjanak szét előttem. (Utóbbi esetben traktor üzemmódba kapcsolok, és megyek míg meg se állok. Értelmesebbje arrébb ugrik.)
Ma azonban nem erről az állatságról emlékezünk meg, hanem Gizmoról. Ő egy eb. Valami mopsz-féle. Gizmo rohan az úton át. Én a füvön, hisztisen gyűröm a métereket, ma nagyon szenvedős napom van. A futás jó, csak a hőségtől tört rám a kétoldali pszichés nyavalygás, alig várom, hogy véget érjen, a térdem is nyűgös, menjünk már hazaaaha! Szóval Gizmo át az úton, gazdi még kicsit hátrébb. Gizmo észrevesz. Ja, még egy haver, aki elfutott a gazdi elől - gondolhatja. Legalábbis abból, ahogy odarohant hozzám, ezt szűrtem le. Nem tudom, ha épp ekkor pont nem hallja meg gazdi 49. üvöltését, hogy álljon már meg, akkor mit is csinált volna. Mindegy is, mert én anyáztam, hogy mégse ma szeretném elkezdeni a hogyan lesz kutyából lábtörlő játékos feladatát megoldani, a gazdi, mivel kulturáltabb fajta volt, meaculpázott, amire én ma – mint hisztis futó – nem reagáltam. Kutya elmászott a lábam elől, én meg tovasuhantam (na jó, cammogtam).
Már a végét járom, a kis forgalomtól mentes utcában robogok, ahol is meglátom Macsekot. Ül a járda közepén. Velem szemközt. Stíröl. (Smith ügynök és Neo kettőse jut erről eszembe, az a rész, mikor Neo kezdi hinni, hogy őazaki.) Közelebb futok, megint közelebb, már abban a távolságban vagyok, amikor más macskák megriadva beugranak a kerítésen a biztonságos kertbe. Nem ám Macsek. Nagyjából egylépésnyire voltam tőle, mikor megkegyelmezett nekem, és elegánsan belibbent az udvarra, olyasféle tartással, mintha azt mondaná közben: én nyertem, szivi.
Nyújtok. Kicsit kamu, mert nem tartom ki addig, amíg kéne, hogy valóban nyúljanak az izmok, de az illúzió elég nekem. Termetes gazdi, lomha, szőrmók kutya. Nem is tudom, melyikük a lustább. De korban a kutya nyert. Gazdi még fiatal, a kutyus már szépkorú (mostanában ez jelenti az öreget…), ő lehet tohonya.

Iromba

Fenti szót utoljára jóanyámtól hallottam, konkrétan a háziállatként otthon tartott tyúkok tollazatának definíciójaként. És hát ma, miközben Máraitól a Napnyugati őrjáratot olvasom, a villamoson szaladt mosoly a számra, emiatt:

S milyen szépek ezek a nők, különös, érintésre alig alkalmas lények, csillogó pikkelyes szöveteikben, iromba tollaikkal, papagáj-testszíneikkel - átmeneti lények, ez már nem a garconne fiú-válfaja, s nem is nőiesek; lebegő középlények Éva és egy moziplakát eszménye között! Ha mozigyáros lennék, szerződtetném, kivétel nélkül, valamennyit. Ha Isten lennék, sokáig válogatnék közöttük, míg egyet-egyet beengedek a Paradicsomba.

Ezt is 1936-ban adták ki először...

Voss

Rávilágítanék a jobboldali listán szereplő egyik bejegyzésre: Louise Voss. Őnagysága brit írónő. Vagyis momentán nem tudom, minősíthető-e ennek, az utóbbi pár évben hallgat, de ez lehet, hogy pusztán írói válság, vagy nemrég járt le az előző szerződése, mely a sikerkönyv után még kötötte három kötet megírására. Én ez utóbbit picit jobb ürügynek tartom a hallgatására. Ugyanis pár napja átnyálaztam utsó darabját. Angolul. Nadeha az embernek ez a kiindulópontja, mármint végzettségi-papírforma szerint, legalább olvasson már, ha a munkahelyen nem várják el, hogy beszélni is tudjon (a gondolkodásról rég lemondtam)…
Szóval ez utóbbi mű a Games People Play címet viseli. Nem volt rossz, mert volt egy pont, ahonnan nem szívesen csuktam be a könyvet, de mivel földalattin ücsörgés közben lapozgattam, leszállni mégiscsak kellett, dolgozni is, olykor csak bezárt a bazár. De ez volt az első regénye, aminek nagyon izzadságszaga volt. Az nem szokott zavarni, hogy az ilyesféle – női, csak kicsit szirupos, létező gondokból kiinduló, valóságtól kissé elrugaszkodó – történetek kiszámíthatóak (tudjuk, ki kivel jön össze, váratlan fordulatokat ritkán hoz, de végül is nem fantasy-t akarok olvasni), de most a számító vagy műfaji-muszájként megjelenő kötelezőségek néha túlburjánoztak. Az alapsztori itt lekövethető (angolul értők előnyben, de ez még tudtommal nem jelent meg magyarul, sőt, Louise egyik darabja sem; bár a rövid ismertetőben rejtélyes módon Michelle-re keresztelték a Susie nevű szereplőt).
Az első, amit tőle olvastam az Are You My Mother? volt, ami egy fiatal nő keresését mutatja be, s miközben igazi szüleit kutatja, meglepő módon rátalál a szerelem. A könyvet pár alaposnak nem mondható indok alapján választottam anno: tetszett a borítója, a fülszöveg szerint a főhős aromaterapeuta, s engem az illóolajok világa már rég érdekelt akkor, és beleolvastam pár sort, ami alapján szimpatikusnak tűnt. Az elolvasást követően véglegesítettem azon elhatározásom, hogy masszőrré képeztetem magam, s láss csodát…még mindig aktát tologatok, de immár egy masszőroklevéllel a tarsolyomban. Amit bírtam a könyvben: néha ütős humor van benne, bár erősen ki kell böjtölni, de addig az angol nyelv kárpótol. A felvezetése is jó volt és nagyon nem volt hihetetlen. Aztán baráti segítséggel a többi 3 kötet is beszerződött idővel. Következett a To Be Someone, ami tulajdonképp az első kötete volt. Szerzőnk az írást megelőzően a zeneiparban szorgoskodott, s itt a főhősnő egy menő rádióműsor vezetője, előtte sikeres zenész, akinek az élete kibillen egyensúlyából, amikor őt egy súlyos baleset éri. Ez is vicces és érdekes volt, ráadásul nyilván ehhez még köze is volt előző munkája során. Emiatt ha mégis elszánom magam, hogy egy időre kivándorlok a britekhez, Salisbury-be mentem volna. De nem mentem.

A Lifesaver-ben már volt egy adag bukkanó a történetben, de mivel azt megtanultuk, hogy az élet produkálja a legnagyobb képtelenségeket, hát, ezt is el lehetett fogadni. Érzelem, pasi, helyes és helytelen döntések itt is kerengtek, mint gólyafos, itt-ott bekönnyeztem, mint a többin is, ha kis túlcsordulás mutatkozott az érzések terén, de ez is vitt magával. A mérleg így végül 3:1 a jók javára. Aránynak ez nem rossz, bár remélem, hogy rövidesen 4:1 lesz. Várom, hogy találjon újra egy témát, amiről olyan lelkesedéssel lesz képes írni, hogy beíratom magam egy új iskolába, vagy elutazom a világ végére. Vagy csak szimplán nem felejtek el mosolyogni.

Józsi

Előbb a nő mássza meg a hannoveri villamos méretes lépcsőit. Inkább már néni. Utána rögtön szuszogva Józsi (bácsi), akinek egy bottal kezében kellett végrehajtani a mutatványt (az ilyesmin mindig csodálkozom, nekem néha korom és egészségi állapotom ellenére is nehezemre esik megmászni azokat az óriásra szabott grádicsokat). Kicsit mufurc képűek mindketten, de ez inkább csak genetika, nem vitáznak, semmi baj nincs. Anyjuk lepakolja a holmiját, majd szól Józsinak, készíti a helyet, támogatja Józsi botot fogó kezét, mert Józsi ám makacsul kitart a kapaszkodó nélküli felső korlát szorongatásánál. Az önállóság utolsó, picinyke kis morzsája. De végül közös erővel sikerül csak a projektet végrehajtani. Leülnek mindketten. A leszállásig már nincs gond. Anyjuk készül jelezni, visszatartja Józsit, hogy majd utána segít neki feltápászkodni, csak legyen kis türelemmel. Az ember nem fogad szót. Nekirugaszkodik, bizonytalanul, de mégis tartja az egyensúlyt, támaszkodik a botra, közben nyújtózik a korlát után. -Józsi, add a kezed, úgy nem fog menni. Segítek. – De fog!
És fogott.

Időközben eleredt a könnyű kis zápor. Kicsit hűlt is a levegő, de nem vészes, csak borul és sötét van. A forgóajtóba egymás után pattantunk be. Egy másik páros, de ők inkább középkorúak. Még nem látom őket, mögöttem totyognak a körcikkben. Józsi2 morog egyfolytában. Hogy most akkor mennyire esik vagy nem, meg hogy neki már elege van ebből-abból-amabból. Kilépünk a forgásból, én esernyőt rántok, ők ketten mögöttem szaporázni kezdenek. A nő egy félmosollyal az arcán kommentálja férje mondatait, mint ahogy tette a gyerekekkel is régen. Emberünk gyorsít, asszony kérdi, miért, hát mert nem akar bőrig ázni, asszonyka eltúlzott, komikussá váló együttérzéssel kommentálja „szegény” férjura sanyarú helyzetét, mígnem elérik a szemközti újabb forgóajtót, ami újabb üzlethez vezet.

Stiletto

Vannak dolgok, amikkel erre az életemre azt hiszem leszámoltam. Legalábbis néhány alkalmi félrelépést nem számítva. Ilyen a tűsarkú. Korrigálnék, a magassarkú. Tűsarkút próbálni sem mernék. Nem mintha nem tetszene. Ássunk csak mélyebbre…
Szóval volt nekem is magassarkús korszakom. Sőt, kislánykoromban volt egy nagyon szép cipőm, amit alkalminak gyártottak, de sajnos kettőre ugyanabban a szezonban nem futotta, én meg ragaszkodtam ahhoz a gyönyörűséghez…átminősült napi hordású pipellővé. Egy idő után ez sajna meg is látszott rajta. Egyébiránt rendkívül trendi és felnőttes volt az akkori 13 éves koromhoz képest – tekintve, hogy későn érő típus vagyok, nyugodtan írhattam volna 8 évest is – , diszkrét kis sarka volt, némely sportcipőnek is van ekkora magassága, de ez határozottan NŐI cipő volt.
Mindig volt magassarkú cipőm a szekrényben. És mindig ugyanaz volt szegényke sorsa: megvettem boldogan, mivel többre nem tellett, hát ennek mindenhez passzoló feketének kellett lennie, és menetrend szerint legkésőbb fél év után bent is maradt a szekrényben a következő lázálmos időszakomig, amikor is megint rámtört a nő vagyok, vagy mi a szösz érzés, és ráébedtem, hogy a szekrényben penészedő micike-csuka a legkevésbé sem vállalható, divatjamúlt, ócska, amiben úgyse érezném magam annak, aminek szeretném, irány a cipőbolt s az újabb préda.
Most is ott van egy közepesen kényelmes, közepesen magassarkú, közepesen ódivatú darab. Ja, hasonló paraméterekkel még ott van egy csizma is, hogy a bokám ne fázzon meg…

Hogy miért hagyom ott rohadni a tisztességes áron megvett csodákat? Szimplán, mert nem érzem, hogy tudok bennük járni. Sok elrettentő példa jár az utcán, akik mint a Spielbergék által kiagyalt lépegetők, vagy kezdetleges robotok próbálják az egyensúlyt megtalálni, csak közben nem sikerül nőies mozgást generálniuk, a testük ellenáll. Emlékszem a pánikra, amit akkor éreztem, mikor magassarkús napom volt. Előre féltem, beakad-e a cipőm sarka a villamos lépcsőjébe leszálláskor, vagy épp amikor próbálom a modellek lejtését utánozni, akkor púposodik előttem az aszfalt (könnyű a modelleknek, ott nincs hepe-hupa, járdaszegély és kutyaszar). Összes vamp-energiám elszállt, amikor elképzeltem a saját látványom egy-egy ilyen botladozás után.
Az a jó, ha a cipőben szépen gördül végig a lábam, saroktól a lábbujjaimig. Ha érzem, hogy alatta nem egy pálcika van, hanem a talaj.

S hogy ez miért jutott eszembe? A mai elrettentő példámat is megláttam. A kislány és a kisfiú egymás mellett siettek. Nem bírtam rájönni, hogy anya és fia vagy testvéri iszony volt köztük (a lányka többször is „nyomorúúút”-nak nevezte a kiccsávót), a korkülönbség valahol 13 év körül lehetett, de a kislány öltözéke a kínai piac termékeinek korosztályos bemérése alapján minimum a 25-öt súrolta. És kb. 12 cm magas emelővel a lábán próbált közlekedni. Csoda, hogy még nem törte a bokáját. A szandika, amit nem is zivataros időre terveztek, gyönyörűen befelé csámpázott mindkét lábán, minden egyes lépésére. Gyorsan kielőztem őket, mielőtt előttem zuhan a földre a kislány és esetleg már nem tudnék a tempómon lassítani, ráesnék én is. És megfogadtam, ha jó példát nem mutathatok, legalább ne rémisszek másokat…

Ahogy Móricka azt elképzeli

Megvolt a porszívó első tesztje. Minden új technikai cucc beüzemelése izgalommal tölt el. Ezúttal azon aggódtam, vajon nem várok-e túl sokat a masinától? Összeraktam a csillivilli alkatrészeket, s már itt tátottam a szám, hogy közel tíz év óta micsoda minőségi különbségek vannak a témában. (Persze ez így igencsak butuska megállapítás, mert hisz ez a modell is jópár éves, az én régi kis korcsom – ami azért mégiscsak kibírt velem ennyi évet – már akkor sem számított modern darabnak: se kábelcsévélés, se fém teleszkópos cső, csak két kis pvc cső, amit egymásba kellett tolni és kész. A feje is a csoffadt darabok közé tartozott.)
Bekapcs. Az én kis pillesúlyú szőnyegeim majdnem eltűntek a torkában, még szoknom kell az erejét. Pedig alsó hangon üzemelt.
Szóval elégedett vagyok az eredménnyel, végre tisztának tűnnek a szőnyegeim. Itt az ideje valami normális kis mini-hifi beszerzésének. Projekt indít.

Ridikül vs. Krumpliszsák

Áll a lány a kocsi ajtajában. Olvas. Rásandítottam a könyborítóra, én is olvastam már az írónőtől (Rosamunde Pilcher) , de csak angolul, s félek, ugyanez magyarul sziruposnak hatna. (Vagy csak sznob vagyok?) A türkizkék és fekete dominál öltözékében, s még talán a könyv borítóján is. Vállán a táska. A retikül méreten jócskán túl, inkább kisebbfajta krumpliszsáknak tűnhet, legalábbis űrtartalma okán. Gyanúsan lapos. A táska. De azt nem értem, hogy akkor mi a nyavalya van abban a papírzacskóban, amit a könyv mellett lógat a kacsójában? Sose fogtam fel az ilyesmit. Vesz egy böszöm méretű táskát, amivel egy fél disznót is hazafurikázhatna, de nem tesz bele a tárcáján és a kulcsain kívül semmit, inkább aggat magára pár papír- vagy reklámszatyrot. Jó, ezek a táskák nem is mázsás terhelésre lettek kalibrálva, kb. egy körömcsipesz és néhány felfúvatlan lufi pakolható beléjük a fülek szakadásának kockázata nélkül, de ez sokkoló volt nekem.

Hirtelenjében csak a klasszikusnak számító dalszöveget tudom idézni: Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy? Na, nem, mintha nekem, de manapság megnőtt a fontossága. Bár, ha belegondolok, loncsosszoknyás koromban igencsak ügyeltem arra, hogy nehogy összetévesszenek valakivel, aki nem én akarok lenni. Csak annyi volt a különbség, hogy ezt rendkívül olcsón sikerült véghezvinni, ellentétben a mostani divattal, ami jelentős beruházásokkal is járhat.

REduce-REuse-REcycle

Szerintem az ember nem egyik napról a másikra kezd el szelektíven kukázni. Legelőször skandináv munkahelyemen gyűjtöttük a papírt külön, ámbár erős gyanú élt bennünk, hogy talán a lelkes szelektálás később a hiányzó láncszemek miatt hamvába hal vagy mit is csinál.
Még a lakótelepi albérletemben laktam, amikor kb 60 méterre a háztól kirakták a szelektív kukákat, hogy mutassák az EU-nak, mi aztán frankón komolyan gondoljuk. Először csak lelkesen bólogattam, milyen helyes, kérem, ez igen, ide most már lehet gyűjteni. Én? Ja, én semmit nem vittem ám oda! De a kukák mellett elvezető mindennapos séta, ami a munkahelyem felé tartva elkerülhetetlen volt, előbb-utóbb lelkiismeretfurdalást okozott. Na, jó, de csak a pillepalackokat, a többit tiszta marhaság!
Immár új munkahelyen beszélgettünk egy kollégával, hogy a pillepalack laposrataposva és hogy a sok idióta ehelyett levegővel telerakja a gyűjtőt, hogysem gondolkodna. Khm, innentől én is felegyenesedett emberré változtam, egy újabb fejlődési szakaszba léptem, lapítottam, hogy még több pille elférjen, hisz az kis helyen is. Aztán az FKF jött a tájékoztatókkal. Jaaaaa, hogy ilyesmit is ki lehet oda dobni? Valahogy így kezdődött…

Nem tudom, azzal vajon jót teszek-e, hogy bizonyos holmikat kimosva viszek a kukába, lehet, hogy több az elfolyó víz és az esetleges mosószer miatti kár, de időközben függővé váltam. De azért nem beteges. Még. Ha egyszer kertes házam lesz, végre a szerves hulladékot is az őt megillető helyre küldhetem: vissza a földbe.

Dilet Tánti

Vettem egy új porszívót. Ez a jéghegy csúcsa. Az elmúlt hetek-hónapok(-évek???) előre megfontolt szándékkal elkövetett vásárlás útján megvalósult álma ily módon kulminál. Innentől mehet az ima, bűvészkedés és jószerencsekívánás, hogy beváljon. Bár a most leszereplő ’noname’ – a doboza szerint Elektrolux fattyú – egyszerű termékhez képest még a Rakéta is eredményesebben birkózik a szöszökkel, az új darab kiválasztása nem volt egyszerű folyamat. Először is meg akartam várni a lakásfelújítás végét, hogy minimalizáljam a beszívott vakolat és más hasznos anyag porszívón belüli szóródását. Nos, a projekt megvolt tavaly októberben. Aztán sokáig csak csendben szidtam a kis bénát, mígnem elkezdtem a neten nyomozni egy új után. Fölmerült a kérdés: to porzsák vagy not to porzsák? Pro- és kontra érvek röpködtek a levegőben. Az üzletben, ahol két éve unokatesómat rádumálták egy zsáknélkülire, idén már a mostani készletük függvényében és az elharapózott allergia-divatnak megfelelően a szuperhigiénikus porzsákosokat ajánlgatták, és véletlenül nekik most pont csak abból volt készlet. Meg persze riogattak a szűrőcsere mizériával is, de azt elfeledték mondani, hogy ám Zsákoséknál is van szűrő, nyilván az sem örökéletű, csak ott nevéhez híven még a zsákot is folyton venni kell. (Mondjuk nálam a pornélküli, higiénikus megoldásokkal nem nagyon találnak célba, mert sajna mivel forgalmas helyen lakom, por az úgyis van a levegőben.)
Kutatómunkám folytatódott, holott már a kinevezett határidő, a környékbeli lomtalanítás is elmúlt. (Ennek szelektív hulladékgyűjtési és környezettudatossági fóbiám miatt van jelentősége, mivelhogy elvileg szelektíve gyűjtötték vón’ a veszélyes hulladékot. Nos, elzarándokoltam az erre kijelölt megadott környékre, de ott a szelektivitás csak a helybéli turkálók jellemzője volt, ők szelektíve csak azt vitték el, ami nekik kellett, a többit menthetetlenül széttúrták húszméteres körzetben. A legbrutálisabb az volt, mikor a fémcuccokkal egybenőtt mosdókagylót az út mellett gyepálták darabokra, hogy kimentsék a nekik értékes anyagot a holmiból, s pechünkre nem a porcelán volt az.) Szóval maradt egyelőre a régi vákumos szerkentyű.
Odáig fajultak a dolgok, hogy a hétvégén már gyakorlatilag csak megszokásból huzigáltam a szőnyegen a kis csúfságot, és kettőnk közül is csak én szívtam, és az is végigpörgött a buksimban, hogy ugye rövidesen emelik az ÁFÁ-t is, hát akkor biztos mindent jól megdrágítanak, talán nem kéne megvárni.
Újabb internetböngészés, fórumozók véleménye, ellenvéleménye. Összességében megállapítható, hogy míg egy borsókonzervtől csak azt várjuk el, hogy a borsószemek zöldes színűek és borsó ízűek legyenek, a porszívók tekintetében erősen megoszlanak az elvárások. Kinek kicsi, kinek csendes, kinek zsákos, kinek kétlábonjáró kell, szóval ami nekem fontos para(méter), az Jucikának talán eszébe sem jut.
Nos, elvárásaim egy porszívóval kapcsolatosan nem túl eredetiek:

• normálisan működjön, hogy ne téveszthessem össze a hajszárítómmal (nem az a baj, ha kicsi...),
• lehetőleg évekig szolgáljon, ne romoljon/törjön/szakadjon el (tudom, tudom, manapság a műszaki cuccok sem élnek örökké, de azon belül kicsit tartósabbat szeretnék)
• kicsi legyen.

Nem tudom, milyen lesz használni, a fórumon jót is és rosszat is olvastam róla, döntésem az egyik fórumozó véleménye alapozta meg és az eladó Rodolfóhoz hasonlatos előadói zsenije, amivel gyakorlatilag nemcsak elszórakoztatott, de rá is erősített választottamhoz fűződő gyengéd érzelmeimre: Samsung SC7060, ami hibrid. Nyilván van, aki sose venne ilyet, van, aki esküszik rá, én legközelebb fél év múlva nyilatkoznék a Megbántad-e? kérdésre válaszolva.
De örülök, hogy vannak nálam dilettánsabb porszívóvásárlók is... A fiatalember csinin volt felöltözve, haja rendben, színek is o.k. De ilyenkor elgondolkodom, hogy mi is zavar a képben. És utána hamar rájövök. Hogy ő is kislány. Ami nem baj, csak magamon mosolygok, hogy nekem olyan későn esik le a tantusz. Nos, hát a mi Zsuzsink egy az enyémnél kissé egyszerűbb és olcsóbb gépet nézegetett, és megnyugtatóan bárgyú kérdésekkel bombázta vicces eladónkat. Pl., hogy mennyire jó is az a gép? Erre Rodolfó bácsi könnyedén ráfelelt, hogy „Nézze, amennyit ezért a pénzért tudnia kell, azt tudja.”
Összefoglalásul, hogy mibe tellett nekem megszerezni ezt a port szívó kézikészüléket?
Íme:
35 üzletbe be-ki, esetenként ugyanoda többször
5 telefonhívás
56 oldal letöltése az interneten
156 féle kereső kifejezés alapján nyomozás
6 fórumtopik átnézése
92 telefon unokatesómnak „Szerinted…?” kezdetű mondatokkal
Nagyjából. Lehet egyszerűbben is, de nekem így sikerült.
Éljen a köztársaság! Vivlafransz!

Fero-men

A Bazilika melletti postánál vettem észre őket. Vagyis előbb a srácot, hogy valamit/valakit élénken figyel és lohol munkába. Majd a lányt, aki trendi volt. De amolyan normálisan, amelyiket nem lehet kiröhögni, teljesen rendben volt formailag is, az a kategória, amelyik a „bárcsak” érzést váltja ki mindkét nem bizonyos tagjaiból. A nők valami hasonló alkatot-pofit-satöbbit várnának a tükörbe bámulva, a pasik pedig maguk mellett a kirakati tükörképtársukként. Ez persze azt is jelenti, hogy volt valami átlagos a jelenségben, de nekem semmi bajon az átlaggal. Jó, megnyugtató. És nem feltétlenül szürke. A srác valami hasonló hímnemben, nyilván mindkettő nyerne ellenvéleményeket ismeretségi körömben, de ez most nem érdekel.
Ők sietnek. Feltehetően munkába, és feltehetően - mert már ütötte a kilencet a Bazilika órája - késésben. Ez a lányt jobban megviseli. De azért sikerül megvalósítani a mission impossible fejemben élő feladatát: sietve, magas sarkakon kecses csípőringásokkal szinte rohanni.
De aztán jön a macskakő a téren. Ez picit sutává alakítja mozgását, de még mindig nőies. A srác egyre gyakrabban pillant felé, kissé lemaradva, de egyre jobban közelít mellé, nem túlzottan szorosan, de felzárkózik és átnéz. A lány vissza. Továbbrohannak, majd a fiú megszólítja. Vicces ez így rohanva. Beszélnek pár szót, a lány mintha szabadulni akarna, de talán csak a késés aggasztja, ki tudja? Sajnos arról lemaradtam, volt-e telefonszám-megadás vagy ilyesmi, csak a végkifejletet láttam, ahogy a lány tovább, a Duna irányába, a fiú el a Nádor utcán, még egy pillanatra a lány után néz, aki továbbsuhan, nem néz vissza, a srác felcsapja fejére a napszemüveget és eltűnik előlem.

Már este van. Futok. Ja, a Ligetben, ujjé, mert ott nagyszerű, a szabálytalanul parkoló és kidurrantott kerekű kocsikat kerülgetve a kikopott füvön. Szemüveg nélkül, ezért és a sötétedés miatt is erősen kell arra figyeljek, hová lépek, mielőtt egy letört száraz ágba gabalyodnék. A vége felé járok, még egy kis kör és irány haza. Látom a csávót. Talpig motorosnak van öltözve. Vadiúj, szép bőrbe kötve. Piros, fekete, fehér. (Én a szimpla feketét jobban bírom, de mivel nem kérdezte tőlem, hát továbbfutok.) Látni ugyan rosszul látok, de ezen az illatfelhőn rendesen át kellett verekednem magam. Motoros manushoz izzadás, borosta és más ilyen sztereotípiák járnak, nem? Futás közben hatványozottan rosszul esik, ha egy pasi erősen illatosít, de ez mindenképp túlmegy a diszkréten. Na persze, a következő ottjártamkor (értsd: a köröm befejező, utolsó kis nyúlfarknyi részén) már ott volt A Nő is. Ő valami fekete laza koktélruhában volt (na jó, lehet, hogy nem koktél, de fekete, azt azért vakon is láttam) és beszélgettek. A Liget szélén. A nő illatát nem éreztem. Ez gáz.

Este cseresznyéztem. Már amit a kukacok meghagytak. Kukacos vagyok ilyenkor. Általában szétműtöm szemenként a „bolti” (ez igazából piacról van, de nem én szedtem le, ergo bolti) cseresznyét és mielőtt egy falatot is megennék belőle, megvizsgálom a kukactartalmát. Nem azért mert vega vagyok, hanem mert undorítanak a kukacok, mint már írtam korábban. Talán valamiféle halálfélelem kivetülése ez, vagy annak emléke, mikor a házunk mellett volt az öreg diófa gyerekkoromban. A dió jó volt, s a fán lógott a magasba szálló hinta; csak a fekete, szőrös hernyókat gyűlöltem. A ház falán kúsztak, meg az eresz melletti kiálló padlásaljzaton (ezt nem tudom definiálni, mindegy, lényegtelen) a járda felett, azaz pont a fejünk fölött lógtak tömegével, én meg rettegtem, hogy rámzuhannak. Biztos volt is zuhanás, de erre nem emlékszem.
Szóval, szétműtöm egy harapással a cseresznyét, jó esetben az nem fröcsköl szembe. Nem tudom, ki mennyire profi a kérdésben, de még a legfeketébbre érett cseresznyében is előfordulnak néha világosabb színű rostok. Kevésbé érettekben meg szinte csak az fordul elő. Viszont ez kísértetiesen összekeverhető a kukacokkal. Szóval velem nem nagy élmény cseresznyét enni. Inkább megvárom a görögdinnyeszezont…

És még egy kis trend a végére: Harcsa Veronikát hallgatok a rádióban. Próbáld ki!