Jamie és a csodalámpa

Nem a nosztalgia felé igyekszem menni, csak a BKV újabb csodájától maradt tátva a szám. Az egy dolog, hogy cirkuszolás megy a finisben az új metrókocsikkal, de múltkor fenyegetőztek a lámpával felszerelt ellenőr jelenséggel. Ez annyit tesz, hogy valami orvosi zseblámpának látszó tárggyal rávilágít a bérletre. Először nem is esett le, mit csinál a bácsi a Deákon. De aztán szemembe villant a csodatermék. Na, most jól kiszűrik a sok csaló hamisítót, ugye? Arra lennék kíváncsi, mikor jön el a Kánaán és mondjuk redukálódik a bliccelés az 5%-os erősen utópisztikus álomhatárra?

A másik mai döbbenetem ifjúságom kedvenc zenekarához kapcsolódik. Én akkor voltam nagyon rákkattanva a most oly divatos Quimby zenéjére, mikor még nem sikoltoztak a 14 évesek az első sorban (micsoda mulasztás, nekem is ezt kellett volna tenni, egy bibi volt, akkor már 21 múltam, a sikoltozás abban a korban sem olyan bocsánatos, mint 14 évesen), ezért én is láttam, mi történik a színpadon. Ez leginkább azért volt így, mert évekig a kutyát nem érdekelte, kik ők, mit és hol játszanak. Nekem életem eddigi legrosszabb periódusán segített az, hogy rajongtam értük, a magam visszafogott módján. Mára már elmúlt a rajongás, ritkán jut eszembe, hogy koncertre menjek, kicsit már unom a sablonszövegeket, de néha azért jó menni, rázni és nyolcvanadszor is vigyorogni az évek óta csak kicsit változó poénokon. Amikor 1996-ban (a mostani sikoltozók kb. akkor születtek) első alkalommal voltam koncertjükön, életemben először éreztem, hogy elvisz valahová teljesen máshová a zene. (Először 95-ben egy rádióműsorban hallottam egy interjút, meg pár számot, aztán jött a második albumuk -Jerrycan dance-, ami nekem azóta is borzongató érzés.) Becsuktam a szemem és elkezdtem kapálózni eszeveszettül. Ösztönösen. Magasról tettem arra, ki mit szól, hülyének hisznek-e vagy csak röhögnek rajtam. Aztán a rutinnal ki lehetett számolni a taktusok szokásos "improvizatív" lezárását, én meg addig rángatóztam, míg szólt. Ez azóta megfakult, én megöregedtem, de jókat mosolygok ezen a mostani hisztérián. Azt viszont nehezen veszi be a gyomrom, hogy ma a Tescóban vásárolva épp konzumzeneként ment az egyik számuk. De legalább örülök, mert újra kapható Heinz paradicsomos bab.

Ecetet rá

Tegnapelőtt vasaláskor kellett ráeszmélnem, hogy gyakorlatilag teljes mértékben bedugult a vasalóm gőzölős része. Gondosan mindig masszívan vízköves csapvízzel üzemeltettem, ami az évek hosszú sora alatt igen szép patinát képezett a szerkentyűben, s ez a réteg most kifelé kezdett türemkedni a gőzlyukakon. Szenvedett szegény cucc, hát gondoltam ideje egy takarításnak. Minimálisan higítottam a kedvenc takarítószeremet, az ecetet, és beleöntöttem. Alá egy tányér, rá a gőzt, max hőfok, aztán megnéztem egy dévédét. Közben párszor újratöltöttem, s mikor már majdnem kimenekültem az ecetszagtól a lakásból, akkor úgy döntöttem, másnap folytatom. Másnap a talpra rakódott mindenfélét is sikerült lecsuszatolnom, nem tökéletesen ugyan, de elég jól sikerült. Pár pohár sima vizet még átküldtem rajta, de használni még nem használtam.

Tanulság, ilyesmi nincs, csak örülök, hogy megcsináltam.

Fejadag

Akik a hetvenes években vagy korábban születtek, még emlékeznek megboldogult gyermek- és ifjúkorukból azokra az időkre, mikor még nem lehetett unni a banánt, mert nem volt. Vagyis néha érkezett, de olyankor óriási sorbanállás árán lehetett csak hozzájutni és a tömegre, meg az egyenletes eloszlásra való tekintettel korlátozott mennyiséget lehetett zsákmányolni. Ez manapság a hiperek MVM akciós termékeire jellemző, mikor is a népszerű olcsón adott termék mellé odaírják, mekkora az a maximálisan vásárolható mennyiség, mielőtt valaki hatalmas alkoholkészleteket halmozna fel leendő kocsmája nyitókészletéhez. Anyámnak mázlija volt, néha ismerős gyerekek miatt sorban állt, de mi rühelltük a banánt. A narancsot, meg a kis narancsot (aka mandarin) szerettük, de a banán trutymós volt, nem érdekelt, amúgyis túl geil, édes.

Ma az egyik üzlet előtt elhaladva idéződött fel bennem ez a régi kép, merthogy most új termékre áhítozunk, úgy tűnik, hiánycikk, mert ezt a kiírást csíptem el:

Üzletünkbe szúnyogriasztó érkezett.

Beetetés

Múlt héten nyílt a környéken egy Lipóti pékség. Hallottam már róla, ismerős dicsérte, de emlékeim szerint még nem próbáltam, viszont a környék eléggé mostohán van pékáruval ellátva (nem arról van szó, hogy nem lehet kapni, de olykor már megunom a tejeskifli *naja* - zsömle - félbarna kenyér háromszöget, amit szinte bármikor be lehet szerezni a környező boltokban. Az kevésbé érdekel, egészséges-e, mint az, hogy jó legyen enni a cuccot. Persze, teletolhatják mindenféle ízfokozó meg egyéb marhaságokkal, de mit nem? Nem vagyok hajlandó zarándokutakat bonyolítani kajákért, azt meg, hogy valami bio-e vagy sem, itthon elég homályosan tudom értelmezni s gyanítom, az előállítók is sokszor teszik ezt. Ez a saját parám, nem kell elhinni, de nekem így jó.

Ma végre nyitva volt a bolt, mikor hazaértem s még volt is a pulton néhány kenyérféle. Nézelődtem, jött a boltos, kértem a türelmét, hadd mérjem fel, mi van. Kérdeztem kettőt-hármat, kértem, majd adott ráadásként két magvas bucit vagy mit. Na az lesz a holnapi reggelim alapja, már látom. De tök igaza van. Nem a két buci miatt fogok visszamenni, de a stratégia nem rossz. Nap vége felé kevesebbet veszít, ha jófej módon túlad az aznap nem nagyon futó bucikon, mert talán holnapután már direkt azt fogom keresni és venni tucatszámra onnantól az év hátralevő részében. Nem úgy, mint a zöldségesek, akik a kukába való banánt még képesek turmixbanán címkével ellátva pénzért árulni.

A másik pozitív példa Veresegyházon a Torony vagy milyen fagyizó. A fagyi kellemes, és kb. két gombócnyit adnak 120-ért. Nem vakarják le a kanálról a cuccot, nem gombnyi méretet adnak. Még így is megéri nekik, és így legalább garantáltan nagy a forgalmuk, annyi fagyit habzsoló embert egy helyen még nem láttam. És mindenki belefeledkezett a szertartásba.

Álommanók

Ebben a hőségben nem igazán volt kedvem írni. Meg hát miről is lehetett volna? Reggel felkelek, zuhany, törölközöm és ömlik rólam a víz, ami kicsit sós, belőlem fakad. Bemegyek, dolgozom a légkondiban, kijövök, megcsap a meleg, izzadok tovább, megyek dolgomra, vagy sietek haza, pihegni, de az átforrósodott lakás hűs érzete csak addig tart, míg rámtapad a külső hőség, ha bezárom az ajtót kegyetlenül megáll az égető levegő. Aztán este ablaknyitás, de a levegő nem akar moccanni, vagy ha huzatot csinálok, akkor meg bevágja az ajtót. A nap tetszőleges időszakaiban végzett zuhany a reggelihez hasonló eredménnyel jár, a ruháimba alig tudok belebújni, megakadnak az izzadt bőrön.

Most lehűlt. Ennyire én sem akartam, ráadásul így napfény nélkül erősen ősziesnek tűnik az idő. De arra jó, hogy kicsit hűtse a lakás levegőjét és végre csukott szobaablaknál tudjak aludni, kizárva az utca erős zajait. (Igen, este is volt karaoke a kocsmában.) Az álmos élmény tegnapi, mikor is megnéztük a jócskán beharangozott Eredet c. filmet.

Csavaros. Azok a filmek, amiket Nolantól láttam (ezt meg ezt), mind csavarogtak összevissza. Gondolatilag. Persze, van egyszerű történetük is, de a lényeg az agytekervények mögé nézés. Az, hogy a világunk nem olyan szimplán leképezhető csupán, mint hisszük. Mert amellett, hogy ugye azt már tudjuk, hogy az agyunk kapacitásának csupán csekély részét vesszük igénybe mindennapjaink során, ez a sokat tudó agy roppant buta és egyszerű dolgokat sem képes velünk megláttatni. Vagy csak az érzékszerveink nem követik a bűvész kézmozdulatait, trükkjeit? Csak a szemünk nem látja meg azt, amit meg kéne látnia? A fülünk nem hall, mert valahol mindenkinek szelektív hallása van? Kapcsoljuk hát ki az agyunkat! Vagy mégis, inkább ez a bekapcsolás, hisz álmunkban bármi létezhet, teremtünk világokat, embereket, érzelmeket, amik tulajdonképp akár létezők is lehetnek, sőt, sokszor a valóság az alapja álmunk fantáziájának. És az a korlátja is. A tudatalattink, ahová a film visz minket, felszabadít és bezár. Körbefon szorosan, mi hozzá tartozunk. Ő meg hozzánk, de általában nem vesszük észre, hogy van fölötte hatalmunk. Éb(e)ren cselekszünk sokszor megmagyarázhatatlan dolgokat is. Romboljuk az életünket, családunkat, kapcsolatainkat, és közben nem látjuk a kiutat és nem értjük, hogy ha tudjuk, hogy ez így nem jó, akkor mégis miért tettük? Pedig csak hinni kell abban, hogy van két világ. Vagy három, vagy több. De hogy ébren, vagy a sokat hasonlított M/mátrixban mit csinálunk, s ezáltal túléljük-e a kalandot, javarészt rajtunk, az agyunkon múlik. Hogy mit akarunk. S ha ezt elhisszük, akkor meg tudjuk tenni, amit meg kell tennünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a felszabadító érzéshez, amiről az életünk szólhat.

Nesze neked!

Megnéztem hétvégén a várt svéd filmet (A tetovált lány) . Megvehettem volna kint dvd-n is, annak egyetlen előnye, hogy előbb vagy utóbb a teljes szövegét megérthettem volna, mert most bizony elég hiányosra sikeredett volna a szövegértés tesztem, de nagyképernyőn mégis más. Azt tudtam, mi lesz a sztori, a legdurvább részeket úgyse hagyják ki, azt is tudtam, hogy ha az erőszakot kell bemutatni, az északiak nem finomkodnak. Beletolják az ember gyomrába és nem elmeséli valaki, aki látta, hogy más hallotta már. S mivel a sztori megvolt, sokkal inkább a nyelvre és a színészekre figyeltem. Imádom, ahogy hangsúlyoznak. S miközben én erre figyeltem, az egyik durva jelenetnél többen felálltak. Nem hinném, hogy azért mentek ki, mert nem bírták a látványt, hanem inkább, mert megállapították, hogy ez egy beteg film. Ami persze nem igaz, csak az erőszakos emberek beteg elméje felől közelít. És bár hosszú a két és fél óra, annyira nem, hogy ne bírja ki az ember simán, főleg, ha nem ismeri a sztorit.

Akadálymentesítés

Mami vásárol. Egyik kezével egy kerekeskocsit huzigál maga után, másikkal meg a bolt műanyag tologatós bevásárlókosarát. Ez utóbbitól engem a hideg ráz, szerencsére normális kosaruk is van. Mennék el a soron, de mami az említett két alkalmatossággal elfoglalja a teljes utat. Dühöngök, de aztán valahogy kimenekülök a kutyaszorítóból végre. Mami mögöttem. Megáll az italoknál. Levert egy bort. Megsajnáltam szegényt, ahogy  ment engedelmesen fizetni.

Egészséges környezethez való jog

A Nemzeti Közlekedési Hatóság elutasította a Red Bull Air Race Világbajnokság magyarországi futamának megrendezéséhez szükséges kérelmet. Korábban a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa azt állapította meg, hogy a repülőverseny túl zajos lenne, és veszélyeztetné az egészséges környezethez való jog érvényesülését.

Fenti passzus indította az index azon cikkét, ami a verseny betiltását adja hírül. Különösebben nem érdekelt a gépek zümmögése, de nem is zavart. Persze nem lakom azon a környéken, nem az én házam előtt van a sok mocsok, ami persze a tűzijáték miatt úgyis ott lesz, meg nem az én házam fölött zúgnak a gépek.

De, a mi házunk előtt dübörög a hannoveri, hogy majd szétesik, minden nap. A mi házunk felett zümmögnek a menetrend szerinti járatok, amikből mostanra már bazi sok van és bizony éjjel 10-kor is elhúz, télen-nyáron jópár járat. A mi házunk előtt is rendszeresen randalíroznak, hol gyerekek, hol hajléktalanok, hol sima alkeszek. Se polgárőr, se rendőr nem csinál semmit az ordítozókkal, s most már minden pénteken s szombaton "ma karaoke est van a kocsmában", így éjfélig hallgathatjuk Csáómárinát és a The Very Best of Lakodalmas Rock slágereket a művészurak és hölgyek átéléssel teli előadásában. Ezenkívül a mi házunk előtt akkora nagy az autóforgalom, hogy nemcsak a zaj, hanem olykor a bűz miatt sem tudok nyitott ablaknál megmaradni a lakáson belül. Nekem is jogom van az egészséges környezethez, de a biztos úr tojik rá. Jól tudom, hogy a szmogriadó kihirdetésének témájában is nagyot alkottak, csak ráklépésben?

Leteccik?

Kicsit belémszorult a levegő, amikor a villamoson, az ajtó elé halmozott táskák egyik kamasz gazdája, látván szedelőzködő mozdulataimat, megkérdezte: Leteccikszállni? Aztán mosolyogtam egyet, summáztam magamban, hogy bármennyire is nagyfiúként viselkedtek, azért legalább jólnevelten szólt hozzám a kiscsákó, és továbbindultam, hogy megvegyem az első járókeretemet.

A pénz miatt...

Kéregetni sokféleképp lehet. Földig hajolva, hajlott háttal, megalázkodva, sértetten, csonkított tagok mutogatásával. Isztambulban egy 14 éves kölyökkel beszélgettünk évekkel ezelőtt. A srác egész jó angolsággal próbált pénzt keresni, hát cipőpucolást imitált. Alig bírtam lebeszélni arról, hogy a cipőkrémet nem kérő papucsomat ne akarja mindenáron tönkretenni. Pedig kipakolhatta volna csak úgy a levegőbe a kezét és nézhetett volna ártatlanul, szánalmat és rossz érzést gerjesztve. De elég normális darab volt, érdeklődő és értelmes.

A Bazilika melletti posta lépcsőjén szokott ülni egy fazon. Hajléktalan, de nem büdös, iszik, de nincs leharcolva a szervezete. Mostanában ő nincs ott. Már második alkalommal láttam viszont egy cigány fickót. Mattra be volt állva mindkét reggel. És játszott. Első nap a bicikliúton lépkedett saját rendje szerint és pofákat vágott hozzá önkívületben. Ma reggel pedig azt imitálta, hogy előtte egy tábla, amire felír valamit. És nem érdekelte a külvilág, csillogott a szeme, mint egy gyereknek. Volt benne valami szeretetreméltó, ahogy a mintás térdnadrágjában és csíkos pólójában a mának élt.

Adatvédelem

Reggel a Mexikói úti földalattinál a szolgálati helyiségből tolták ki a vizet. Bár nem igazán értem, hogy ezt miért reggel 9 előtt 10 perccel, de lényegtelen. Ami inkább elgondolkodtat, hogy mostanában olyan vérmesen védjük az adatainkat, az ombuci mindenre ugrik, ami személyiségi, emberi meg még sokféle jogainkat (szerinte) tiporja, mi pedig okkal és anélkül kürtöljük világgá fészbukon, iwiwen, cseteken meg mindenhol hogy mi a telefonszámunk, hányas bugyit hordunk, mi a kedvenc pózunk, hány lábujjunk van, melyik buliban mennyire voltunk részegek és ez jó. Megadjuk a mobilszámunkat, hátha valami ismeretlen fel akar hívni, lefotózzuk magunkat valami kompromittáló szituban, ruha nélkül, de közben a strandon be vagyunk szarva és nem győzzük magunkra tekergetni a kendőket. Hirdetjük a kiadó lakásunkat, mutatjuk hol nyaraltunk, kivel és aztán csodálkozunk. Az a nyavalyás világ csak becsorog az ablakon, de nem olyan formában, ahogy szeretnénk.

Végállomáspara, avagy a süllyedő hajó effektus

Munkába menet reggelente végignézem a Mexikói földalattihoz döcögve, amikor kiköt a 69-es vagy 3-mas hannoveri.Változó, mennyire sietek, mennyire vagyok türelmetlen. Az viszont változatlanul lenyűgöz, milyen szinten váltanak az emberek hirtelen sietősre az utolsó megálló, a végállomás előtt. Gyakran szidom magam, hogy miért is indultam el későn, mert ha időben tettem volna, nem kellene különböző tempójú emberek között szlalomozni, dühöngeni, hogy kóricálnak összevissza előttem. Az utolsó előtti megállónál hirtelen, mintha bolhát dugnának mindenkinek az alfelébe, egyszercsak megindul a menet az ajtókhoz. Elsősorban az első kettőhöz, mert nyilván csak ott lehet leszállni. Hajlonganak a fejek, hogy lássák, a két sáv közül melyik lesz a szerencsés választás, melyik ajtónál legyenek elsők. Korosztálytól, nemtől, habitustól függetlenül teljesen diszkriminációmentesen egyformák vagyunk, ha tolakodni kell. Cserébe mindenkit diszkriminálunk, pusztuljon előlem mindenki, ÉN LE AKAROK SZÁLLNI. Az még mindig nem világos, hogy a járni alig bíró nyugdíjasok, vagy csak nehézkesen mozgók hogyan is tudnak hirtelen maximum sebességre kapcsolni, és végül elérni elsőként a megváltó ajtót. Majd persze a leszállás megakasztja őket, mert tényleg marha magas a lépcső. De hova az istenbe fut, elárulja nekem? A villamos egyik végéből a másikba el kell jutni a vezetőnek, addig vissza se fordul a cucc. Annyi idő alatt meg kézenállva is lemászik róla. Persze akkor nem gátol húsz másikat a leszállásban, majd a továbbjutásban is, mert valahogy mindenkinek csak leszállni volt fontos. Ilyenkor, ha addig álltam, elszórakozom azon, hogy a túl erősen tolakodókat direkt gátolom, kényelmesen szállok le, kerülgessen, ha akar, őt meg kerülgesse a rossznyavalya. Csak mert én se vagyok toleráns. A bunkóságot különösen rosszul tolerálom.

A zállat

Amikor a zállat kijön belőlem, az csöndes, egyszerű dolog, de biztos ami biztos alapon kirakom a fejemre az apagyilkos tekintetem. Letartóztatni még nem tartóztattak emiatt, de volt már, hogy elugrottak előlem. (Ennyire nem akartam tökélyre fejleszteni mizantróp mivoltom.)

Hogy mikor öltöm fel kedveskedő Lecter-arcomat? Például a közértben a sorban. Mögöttem áll Ubul bácsi, 50-es, bajszos, csak kicsit papucs. Valami minilétra-szerűséget lógat a kezében. Előttem elhaladva befurakszik a helyére a pénztáros, nyílhat az újabb kassza, hosszú a sor. Csakhogy pechemre nekem meg kellene kerülni a pultot s a pénztárosi bejárattal szemközti irányba tartva eljutni a futószalagig s akkor már sínen vagyok. (Az enyhe képzavar köszönhető az élmény újraélése okozta felböfögött traumának.) Nézem Ubult kétségbeesetten, hátha megérzi, mit kellene tennie: futni az új sorba, vagy kitérni. Ubul rettenthetetlen. Mintha épp készülne megfőzni az ebédet és csak azt szeretné megkérdezni, a kék kötényt vagy a zöldet vegye-e föl. Nem, drágaságom, egyiket sem, csak ugorj már el az utamból. Ubul nem érti. Mindegy, már kialakult a 3. sor dobogósainak listája, maradok. Csakhogy a sor és a kasszáslány pechére az első vevő az élen olvashatatlan címkés szalonnával örvendeztet minket. Akkor adom fel, mikor a kassörska feláll és nekivág a szalonnáspultnak, hogy ellenőrizzen. Újból Ubullal szemezek, de már a kérdéses tekintettel, megyek a másik sorba ácsorogni.

Aztán volt egy kedves büdös őrült a 61-es villamoson is. Hadonászott, mosolygott, folyamatosan bűzlött. Mivel nem vagyok bámuldozós fajta, és a menetszél is ellenem volt (bár a nyári villamos bukéjára tekintettel egyáltalán nem volt ez ellenemre, sőt!), sokáig tartott megkeresni az alattomos, nem eléggé markáns, de nyomokban tartalmat képező szagot árasztó személyt. (Hasonló esetekben a nehézséget pont a detektálás jelenti, mert addig az ember nem tud ellenirányba mozogni, amíg nem tudja pontosan, hol is az ellen.) Ez volt a nap második bájnézése.

Tovább, tovább, tovább...

Nem ballagási dalokat fogok kántálni, csak a Továbbállók című filmet néztem meg végre tegnap a moziban. Nagyjából fél éve mutatták be, rég terveztem elmenni, most végre összejött. Rövid az alapsztori: van az amerikai  párocska, korai harmincasok, épp gyereket várnak, s megtudják, a srác szülei pont most költöznek Európába így a fiú+lány elgondolkodik, hogy ideje odébbállni abból a házból, ahová csak azért költöztek, hogy anyuékhoz közel legyenek. És elindul a vándorlás.

Végigjárják az ismerősöket, tanakodva, hol tudnának élni boldogan, boldogabban, mint azok. Néha már elhiszik, hogy van az övékénél is szerencsésebb kapcsolat, de menet közben rájönnek, hogy kívülről tűnik csak így. S hogy ők miért is érzik szerencsésnek magukat? Mert a szó legnaívabb értelmében szeretik egymást. Kb. úgy, mint ahogy az oviban eljegyezzük egymást, ugyanazzal az örökkévalóság-tudattal, ami ott még mindenkiben megvan. Ők valahogy mindketten ezt az ősi, infantilis, őszinte, hű, kedves érzést hordozzák. Nem erőlködnek rajta, de tesznek érte, hogy maradjon köztük így. Nézik a többieket, a kiábrándulásukat, a küzdelmeiket, vetélések bánatát, kudarcokat, a kötelező bekattanások fogságában vergődőket. És olykor megijednek. Megy ez nekik? És 10 év múlva? 20? De valahogy tartják egymásban a hitet. Idealista kép, de én elhiszem, hogy lehet ilyen is. Hogy nem kell egymást marni fölöslegesen. Elhiszem, mert nem tolja az arcomba, vándorlok én is velük, elképedek, nevetek velük, rajtuk, de csakis akkor, ha ők is nevetnek.

Nem csöpög a film, Sam Mendes nekem tetszőt csinált. Humorral és érzéssel.