Kuka

Múlt hét végére mintha kicsordultak volna a kukák. A szemét mindhárom gyönyörűségből kitüremkedik, a mi kis Mount Hulladeque-unk. Hegylánc. A keletkezése organikus volt, de valahogy mégis ellent kell mondjak magamnak, mert hiszen emberi erő hozta ezt össze, de vélhetően vegyes a tartalma.

Naivan azt hittem, valaki a lomtalanítást hozta előbbre, amire a többiek engedelmesen tornyozták a heti ganét, de szombaton megszólított a közvetlen mellettem lakó úr, hogy tudom-e, miért nem vitték el már megint a szemetet. Ajánlottam neki a közös képviselőt.

Aztán egészen hétfőig dacoltam, mikor megintcsak nem vitték el a szemetet, és mivel tovább nem bírtam, jeleztem a képviseletnek. Korábban azért nem akartam szólni, mert még mindig remélem a csodát, hogy a házban lakóknak is leesik egyszer a tantusz, hogy attól még, hogy a tévé gombját bekapcsolja, a külvilág nem szűnik meg. Ráadásul már így is mindenkinek az a pavlovi reflexe, hogy engem cseszeget, nem akartam erősíteni ezt a gyakorlatot tovább. A képviseletnél új kislány, bár a régit se igazán ismertük, mivel még nem végeztek érdemi munkát. Ígérte szól, neki meg állítólag azt ígérték elviszik aznap. Nem vitték.

Este látom, hogy morcos arccal a közvetlen szomszéd meg anyjuk cibálja ki a kukákat. Nem úszom meg újra a szombati kérdést. Erre elszakad a cérna nálam, mert délelőtt már hívott Bilbó, hogy jajj, mi lehet és hogy ő Gollammal kicsit rendberakta a kupacot (levették a hegyormokat és egy óriási kék zsákban legórták a földre, tulajdonképp kicsit stylingolták a szemetet). Bilbót is a képviseletre irányítottam, és mostanra kidurrant a lufim, hát itt is elkezdtem mondogatni, hogy mi lenne ha... Persze egyből jött az okos duma, hogy milyen a közös képviselő, ha egy bejelentésre nem reagál, amivel sajnos egyet kell értsek, meg hogy minek kellett váltani, mindig ebből van a baj. Erre emlékeztettem, hogy mivel az előző lemondott, nagyon nem tudtunk mit csinálni. Ezen az agyatlanságon persze még jobban feltúrtam az agyam és már nem tudtam értelmesen folytatni, még szóltam, hogy felőlem nyugodtan visszahívhatja a régi képviselőt, ha végigcsinálja a procedúrát. 

A gond csak ott van, hogy míg ők már rég a tévé előtt ásítoznak az asszonnyal, én még mindig ezen rágom magam.

Rég

Régi ismerősnek írtam szülinapjára. Évek óta nem találkoztunk, bár szerintem sose voltunk igazán közeli viszonyban. Kis idő elteltével megköszönte és még hozzáírta, hogy De rég nem beszéltünk! Erre majdnem Billy Mack módjára válaszoltam az Igazából szerelem c. filmből (nyelvtanulóknak a szöveg a videó alatt lenyitható), szóval majdnem igazi, őszinte választ adtam a kérdésre, de rájöttem, hogy ezzel már tavaly ilyenkor is befürödtem. Ugyanis akkor párbeszédként értelmeztem a hasonló reakciót és rákérdeztem, mi újság, hogy van, amire a mai napig várom a választ. Először arra gondoltam, nem írok semmit, de az nekem durva. Persze az is lehet, hogy az ő táncrendjében ez így is jó, nekem meg rögeszmém az utolsó szó megkaparintása. Szóval végül mégis írtam annyit, hogy Hát ja, régen.

Elégtétel

Olvadozik az a kis hó is, ami leesett a napokban. Kifejezetten helyes lány, meg az átlagos fiúja szállnak a metrókocsiba, a lány kis ideig áll az ajtó útjában, hogy a fiú is beérje. A lány csinos is. Vékony harisnya van a formás lábain és elég rövid szoknyát visel. A könyvbe visszamerülve csak fél szemmel látom, hogy valami miatt elégedetlenkedik. Felnézek. Ja persze, a világos harisnyán sárpöttyök éktelenkednek. Sajnos kicsit örülök, mindig csak magamon láttam ilyet, az ismeretségi körömben mindenki tud úgy járni, hogy ne csapkodja össze a ruháját. Valahogy ehhez a lányhoz és a kellemes külsejéhez nem illett ez, és kicsit meg is nyugtatott: ő sem tökéletes.

Tiszta cukor

Csíp a reggel. A dzsekim nyakig cipzározva. Első utam a pékségbe vezet, a napi pogiért. Egy fickó mereven lesi a kakaós csigákat, amik az ajtóhoz közeli pultszakaszon vannak. Nem akar a pénztárhoz közelíteni, én meg nem akarok az ajtónál rostokolni. Beljebb megyek, ekkor látom, mivel van az eladólány elfoglalva. A szemközti építkezésről az egyik melós srác, akit valahányszor megyek a pékségbe, szinte mindig ott látok, flörtölgetnek egymással, szóval a melós srác épp átköti a lány karján a sebet. Látom, mindkét karján kötszer. Hogy az ÁNTSZ mit szólna mindehhez, vannak rá ötleteim, de inkább megkérdem a lányt, mi történt. Elesett. Jégen? Dehogy, az üzlet hátuljában legurult a lépcsőn. Gyakorlatilag mindenét beverte, de egyelőre nem küldenek helyette senkit. Ekkor átsuhan a fejemben ez a jelenet, és majdnem felröhögök, pedig tényleg tudom, szar lehetett legurulni és nem is vicces. De. Sajnos az. Meg komoly is. 

Közben a kakaós csigás kukkoló kér, két csigát visz magával. Én következem, mikor bejön egy pasas, ránéz a pultra, annyit mond feldúltan, hogy tiszta cukor minden, és sarkon fordul.

Húsz

Húsz éve, ha jól emlékszem, a mai napon voltam életem első Heaven Street Seven és Quimby koncertjén. Esett a hó. A budaörsi úti kolesztól akkor csak pár megállóra volt a régi WigWam. Imádtam. A koncert elindított valamit bennem. Iszonyatosan tetszett, de akkor teljesen más volt a zenei élet, naná, hogy tetszett, más volt, mint bármi akkori gagyi. De önmagában erről még nem maradt volna meg a nap. Mire visszaértünk a koleszba, várt egy üzenet az egyik barátnőnktől, hogy hazautazott váratlanul, mert meghalt az anyukája. Akkoriban ez volt az első olyan, mikor valakinek ilyen közeli családtagja ment el. Vádoltuk magunkat, hogy ott kellett volna lennünk, mi meg nem voltunk. Nem nagyon tudtuk, ilyenkor hogyan kell viselkedni, akkor még ismeretlen volt ez az egész. Rá félévre aztán nekem is elindultak a családi tragédiák, majd 4 évre pontosan erre a napra az én anyukám is. Addigra apu már három éve elment. 

Az egészben az a döbbenetes, hogy az azóta eltelt idő majdnem ugyanannyi, mint ahány éves akkor voltam, tehát az addig leélt összes évem. És az iszonyatosan hosszúnak tűnt. De az azóta eltelt újabb húsz már sokkal gyorsabb. A HS7 már feloszlott, Quimbyre nem igazán járok, de ha járnék sem állnék az első sorban, ahogy volt régen, mert akkora már a tinitömeg. És már nem tombolnék. Csak kicsit. Meg már nem is fontos. Emlék, ott van az eddigi éveimben. Eszembe jut, mikor olyan kevesen voltunk, hogy mindenki húzhatott egy cetlit, és így állt össze a számok sorrendje. Eszembe jut, milyen állapotban volt Tibi egy-egy koncert végére. Eszembe jut, mikor beszélgetni próbáltam velük, vagy mikor a koleszban játszottak, én csukott szemmel őrjöngtem és valami fickó megkérdezte, hogy most extázisban vagy? Eszembe jutnak a szörnyű vörösboros kólák, amit akkoriban meg tudtam fizetni és bazira vagánynak gondoltam magam, miközben azt a szart hörpöltem. Eszembe jut, hogy akkor még ciki volt szemüvegesen bulizni, úgyhogy sokszor anélkül indultam, viszont így az ismerkedés esélytelen volt, nem láttam az arcokat. Máskor meg koncert után újra felvettem és végre látóként mentem haza. Eszembe jut, mikor valami buliból pont úgy értem a Móriczra, hogy az éjszakai az orrom előtt húzott el, a következő 1 óra múlva. Ha jó idő volt, megvárta az ember, de volt, hogy egyedül elindultam gyalog. Volt, hogy a laktanyából egy srác csatlakozott, legalább nem mentem egyedül. Anyuék ezekről nem tudtak, talán jobb is, szerencsére sose volt semmi bajom. 

Eszembe jutnak a régi szigetes koncertek, ahol még láttam Lou Reed-et és Bowie-t is. Igazából nem voltak kedvenceim, de szerettem őket. És már egyikük sincs. Eszembe jut az a két alkalom, mikor nagyon berúgtam. Eszembe jut, hogy egyszer majdnem kollektíven extasyt vettünk be, és nem is emlékszem, miért nem csináltuk meg végül. Jobb is. Eszembe jutnak régi bulik, koncertek, egy Radnótis színházi előadás, mikor a dráma kellős közepén a totál csendes nézőtéren hatalmasat kordul a gyomrom. Akkor még nem tudtam, hogy laktózérzékeny vagyok. Eszembe jutnak a 2004-es év körüli bulik, a legjobbak voltak. Amikor egy buliból leléptünk, hogy vegyünk egy üveg pezsgőt az éjjel-nappaliban, sikerült a dugót az útra kilőnöm, szerencsére nem találtam el egy autót sem. Pisiltünk templomkertben, telefonbetyárkodtunk hajnalban. Eszembe jut, mikor már látszott, tudok lakást venni. Marha nagy hitelre, de tudok. Eszembe jut, mikor egy béna emailcím beállítás miatt teljes céges címre ment ki egy erősen politikus hangú vicc, ahelyett, hogy csak a szomszéd irodában dolgozó csajnak ment volna. És rettegtem, hogy akkor most kirúgnak-e. Eszembe jutnak régi interjúk. Régi tanítványok, véletlen találkozások. A nap, mikor elvesztettem egy fél pár kesztyűt, ami még anyué volt. Vagy a blézer, amiért másnap vissza kellett menjek, égő fejjel, mert otthagytam a buli után. És előtör egy csomó érzés, a bizonytalanságaim, amik csak utólag nyertek értelmet. És már minden egyes év ilyen gyorsan szalad.

Jó, mer' szép

De ez nem Navon. A Navont azt ismerem. A Navon az jó, mer' szép. 13.5 megapixeles kamera van benne.

Ennyit hallottam este hazafelé a talponállóvá avanzsált dohánybolt előtt csevegő három cseppet sem színjózan pasas beszélgetéséből.

Ordas nagy kamu

Csütörtökön néztem meg az új Tarantino filmet, a The Hateful Eight címűt, amiről pár dolgot ugyan tudtam, de nem néztem meg az előzetesét. Tim Roth miatt viszont kíváncsi voltam rá. Nemrég újranéztem Az óceánjáró zongorista legendáját, ami egy giccs, de egyszerűen jó nézni, amit Roth művel. Az arcával, a kezével, a higanymozgású testével, a hangjával. Persze, a legjobb a Rosencrantz és Guildersternben volt, de ott az alap is tökéletes, és azt sem mindenki tudná olyan lazasággal előadni. A harmadik nagy kedvenc a korábbi Tarantino film, a Kutyaszorítóban, a jelenet, amikor a fehér atlétára felkapja a bőrdzsekit és elindul a bevetésre, hát az beégett a retinámba. Megszólalhat épp Mácsai Pál hangján is, de azért az eredetit jobban csípem. Szóval többek között miatta néztem meg a filmet, de persze mindenképp megnéztem volna. Pedig már a Becstelen brigantikkal is bajban voltam, de azt közben felmentettem a korábbi kritikám alól, mert a jelenetek külön-külön általában viccesek, vagy érdekesek. A Django sem a kedvencem, ott tűnt fel először, hogy Samuel L. Jackson nemcsak eljátssza, hogy öreg, hanem valóban, eléggé öreg már. De nem ezért nem jött be a Django. Valahogy lagymatag volt a film végi pusztítás ellenére is. 

Ettől az újtól nem vártam semmit, de az, hogy a film uncsi lesz, meg se fordult a fejemben. Pár hete állítólag kikerült a netre, de a kalózok bocsánatot kértek Tarantinótól és dicsérték, milyen szuper. Hát, akkor ők nem ezt a filmet nézték.

Unalmas volt a sztori miatt. A csavar nem volt igazi csavar. Igazából nem is volt csavar. A karakterek nem voltak jellegzetesen kretének, csak annyira, mint egy átlagos Grimm mese szereplői. Tim Roth utánozta Christoph Waltzot a Djangoból, pedig ő ettől önmagában sokkal jobb. Nem mintha Waltz nem lett volna jó, de azt a stílust mással is eljátszatni fölösleges. A fröcsögő vér és szakadó testrészek sem annyira váratlanok, de jól is elsülhetnek, mint a Kill Billben vagy a Halálbiztosban, itt csak úgy voltak. Persze, mellettem egy csaj sziszegett, a barátnője meg mondta neki, hogy paradicsompüré. Pedig Tarantino öldöklésein csak röhögni lehet. Nem azért, mert annyira sötét lelkű az ember, hanem mert direkt burleszk. 

Unalmas volt. A hossza miatt. Unalmas volt a zene hiánya miatt. Persze, Morricone komponált hozzá, de nekem nem Morricone a Tarantino filmek zenéje. De abból is kevés volt, főleg csak a szövegelés, ami most sokkal gyengébb volt, mint máskor. Igazi akció nem volt benne, igazi mondandó sem. Csapó.