Talpalávaló

Most nem emlékeznék meg arról az elvetemült kósza gondolatról, ami a fejemben motoszkál, hogy mindjárt bekapcsolom a konvektort, mert mégiscsak augusztus utolsó napja van. Erika nap. (Már köszöntöttem, de itt is újra megteszem, boldog névnapot Erikának, aki talán még mindig olvasgatja eszem menését.)

Kripliségem tudata valahogy mindig elkeserít. Legelőször gyerekkoromban a fogorvosi székben kínlódva kellett szembesüljek azzal, hogy romlandó anyagból készültem, mint mindenki más, de hogy a gyerekkori tejfog, könnyed léptek, meg ruganyos járás nem örök tulajdonság. A fogorvoshoz ma sem járok szívesen, de a választott és jól megfizetett fogorvosom legalább nem két slukk között, kesztyű nélkül matat a fejemben (gyerekként hol tudtam volna, hogy ilyet nem lenne szabad a doktorbácsinak...), és egész jól dolgozik.

A második arculcsapás akkor ért, mikor szemüveges lettem 15 évesen. Addig volt 2-3 szemüveges srác, aki tetszett, még el is játszottam a gondolattal, milyen vagány lenne, ha én is szemüveges lennék. Aztán közölték, hogy kell, én meg majd elbőgtem magam. Ez csak akkor vált még rosszabbá, amikor elmentem a csodálatos sztk keretek közül egy kevésbé előnytelen választani. (Nem röhögni, ez akkor még eléggé kilátástalan harc volt. Nem is nagyon sikerült.)  Bár, most az utcán szétnézve, van olyan, aki mintha direkt béna napszemüveget hordana. Hogy ez miért trendi, nem értem.

Mindegy, megkaptam a szemüveget, mellesleg szóltak, hogy gerincferdülésem van. Persze a tornát nem csináltam, úszni sose tudtam. Ez már van. Részemmé vált. Éldegélünk békében, a gerincferdülésem meg én.

Aztán évekkel ezelőtt a talpam marhára érzékeny lett. Most itt nem részletezném a hisztit, ahogy egy szintén Erika nevű barátném elvitt a rendelőbe (Kispest), és összeveszett a tudálékos kartonozóssal, hogy ne találja már ki a néni, aznap fogadnak-e még engem vagy sem. Ortopéd bácsihoz be, felírja a talpbetétet. És hogy ittmegitt megcsinálják, személyre szabottan. Nyilván semmi érdeke nem fűződött az ajánláshoz, meg is csinálták, de az kifejezetten egy cipőre volt szabva. És addig hordtam is, de aztán cipőcsere, talpbetét ugrik. Fájni nem fáj, hát felejtő. Aztán nyár elején megint fájogat, én persze már mindenféle ravasz kórokra gyanakodtam, de csak a lúdtalp. Végre megvettem a kellékeket is. Múltkor már kiváltottam a levendulás krémet (zuglói doki írta fel), de talpbetétet csak ma vettem. Snassz, átlagos, minden cipőbe illőt. Meg tüskelabdát. Ez pont olyan, mint a kutyák sípolós tüskelabdája, csak nem sípol. Bár a fogam még nem vájtam bele, lehet, hogy akkor sípolna is. Most is azon gurigázik a lábam. Picit ugyan túl puha, de azért nem rossz. Meg még tornáztatom is lúdlábaimat. Remélem enyhül a kín, ha nem, kénytelen leszek belátni, a kor elért.

Reklamatőr

Reklamálok, tehát vagyok. Nem, nem hiszem, hogy teljesen normális az a hozzáállás, ami az enyém, vagyis hogy szinte várom, mikor vágják át a fejem, hogy aztán jól reklamálhassak. De valahogy mindig olyan érzésem van, hogy minden egyes átvágással körberöhögnek. Lehet, hogy para, de azért az esetek jó részében nem alap nélkül való. Vásárló vagyok, a pénzemért kapok valamit, de ha az nem az, aminek lennie kell, hát szólok.

Legutóbbi pozitív mókázásom röviden a következő.

Az egyik kereskedőtől onlány megrendelem a könyveket, mindig kedvezménnyel. Van ugyan törzsvásárlói kártyám máshová, de az a rendszer nem eléggé vásárlóbarát. Eleve a kártyát én még akkor szereztem, mikor meg kellett érte szenvedni. Pár éve már utánadobják az embernek. De közben évente nullázza magát a kártyán felhalmozott összeg (addigi vásárlások), ami jogosíthat 5-10% kedvezményre. A lányos szolgáltató meg kártya nélkül ad neked 15-20%-ot. Hosszútávon ez mindenképp kifizetődőbb. Ja, és nincs lenullázás, csak összköltés.

Rászoktam, kényelmes. Ha megjött a rendelés, írnak, bemegyek a közeli boltba és fizetek, elhozom, olvasom. Nemrég találtam egy dvd csomagot, amit megrendeltem. Megérkezett, elhoztam. Itthon tűnt fel, hogy a csomag elegánsan fel volt bontva. Oké, akciósan vettem, de nem antikvár jelszóval (dvd-nél van ilyen kifejezés?). Mindegy, ha nincs vele baj, jó lesz. Azért kivettem a lemezeket a tokból, össze is voltak tapicskolva. Vagyis valami kulturált magyar vásárló megvette, gondolom átmásolta, majd reklamációval visszavitte, ők meg nem akartak rajta bukni, hát hozzám vágták. Nem esett jól, de mindegy. De mivel para vagyok, gondoltam bebiztosítom magam. Írtam az ügyfeleseknek, hogy ez és ez történt, otthon vettem észre, ha netán gubanc lenne a filmekkel, garancia lesz-e rá, főleg, hogy nem holnap fogom végignézni, talán csak hónapokkal később. Ha egyszerűbb nekik, beviszem cserére, de az is elég, ha biztosítanak arról, hogy vállalják a felelősséget. Pár órával később lelkes ügyfeles kislány válaszolt is. A fejem vörösödött, elborult az agyam. Merthogy közölte, hogy kizárt, hogy ők ilyet adtak el nekem, biztos, csak szállítás közben sérült. De ha gond lesz, kicserélik, ha hibás, én meg nézzem meg legközelebb, mit veszek tőlük.

Izomból passzoltam vissza a labdát. Először is, nem sérült, láthatóan felvágták a fóliát, a lemezeken ujjnyomok. És mivel épp elég pénzt költöttem náluk, eddig minden oké is volt, azt gondolom, nem ezzel a hozzáállással kellene a dolgot kezelni, tehát most már az a kérdésem, hogy kicserélik-e nekem a terméket. Legközelebb meg majd kinyitom a szemem, úgy fizetek náluk.

Semmi válasz. Közben gondolkodom, hogy volt-e értelme hisztizni, mindenesetre félretettem a csomagot porosodni, hátha válaszolnak. Szerettem náluk vásárolni. Minden kötelezettség nélkül ők a legolcsóbbak nekem. Ha elutasítják a hisztimet, én tuti nem megyek hozzájuk újra, de ez nekem többe fog kerülni, mint nekik. Mindegy, akkor is, pukkadjanak meg. Ha a kislány élből elnézést kér, felajánlja, hogy ha akarom, kicserélhetem, lehet, hogy tojok az egészre, és boldogan birtoklom a cuccot. De gyakorlatilag azt állította, hogy hazudok. Holott én csak bíztam abban, hogy ők tisztességesen kereskednek és ha valamit újnak neveznek, akkor azt is adják el. Nem, csak pukkadjanak meg! Legföljebb majd kevesebb könyvet veszek. És közben dühömben az összes hírlevelükről leiratkoztam, készülve a sanyarú ínség időszakára, amikortól nélkülük kell léteznem.

Két hét eltelt, egyszercsak jött a levél, hogy mea culpa, rendeltek újat és lesz csere. És lett.

Ebben csak az a vacak, hogy ha én nem csapkodom az asztalt, akkor ők szarnak a fejemre. És itt ez az alapeset. Pedig nem azért fizetek, hogy átvágjanak. Vagy ha használtan akarja eladni, hirdesse úgy.

Mindenesetre örülök, hogy végigihisztiztem a dolgot, jobban örültem volna, ha ezt eleve máshogy kezelik. Vagy ha az egész meg se történik.

Doppler

És ma este szellőztet. Nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy szellőztessen, és azért szellőztet, mert dohányzik. Még az egyedülálló dohányosok is szellőztetnek. Így alakult. És pont ezt tudom én kihasználni. Megkérem Bongót, hogy csendben, egy helyben állva várakozzék egy bokor mögött, majd a hátsó ajtóhoz osonok, belopódzom és a konyha padlóján laposkúszásban megközelítem a Tobleronét; a hatalmas, hogy azt ne mondjam gigantikus Tobleronét, amelyet egész lényemmel akarok.

Erlend Loe: Doppler

Erlend Loe norvég. A könyvet északi mániámnak köszönhetően olvastam el. Időnként erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne vihorásszak nagyon hangosan a metrón, de a burleszkbe illő jelenetek mellett ez nem mindig volt egyszerű feladat. Az alapsztori, hogy Doppler, a negyvenes, kétgyerekes fickó egyszercsak kiköltözik az erdőbe, egy sátorban éldegél. Nem vált el a feleségétől, nincsenek rosszban, nem is miatta lépett meg. Unja a társadalmat, az embereket, a fölösleges köröket. Vissza a természetbe! Közben elemez, töpreng, épít és rombol, szenved és szenvedtet, meg szülői értekezletre jár, totemoszlopot farag. Engem jól elszórakoztatott. Most kicsit pihenek, aztán a folytatást is elolvasom. (A tejesdoboz borító nem véletlen. Ó, ió, ció, szponzoráció.)

Mért nem?

Hosszú ez a zebra. Átszabdalja két villamossínpár, járdaszegély. Az egyik felén átérek, várom a járdán, hogy újra kizöldüljön. Pampalini öltözékben a túloldalon középkorú férfi. Fején szalmakalap. Telefonál. Zöld. Indulunk. Ő a túlsó oldalról, én odafelé. Menet közben egy mondatát elkapom: Há' mért nem lehet rendesen szeretni engem? Hangja sértett, számonkérő. De jó volt, mikor még nem az utcán mobilozva beszélték meg az emberek az ilyesmit.

Laza

A villamos hátsó részében ültem le. Már csak egy csaj meg vele szemben egy srác vannak ezen a részen. Srác szájában cigi lóg, de nincs meggyújtva. Van vagy 21. Részeg. A villamos ablakpárkányán egy műanyagpohár. Csak a pincérnő nem jár erre. Hallom, hogy többször kattan egy öngyújtó, de füstöt nem érzek, hátrafelé meg nem nézek. Aztán mégis, orromba tekergőzik a bűz, hátrapillantok, a csávó már elszívta a harmadát, és mint a laza autós, lógatja kifelé a cigit tartó kezét a villamos lehúzott ablakán.

Elönti az agyamat a szemét, felállok: Megtennéd, hogy eloltod a cigarettádat? Néz rám bambán, belassult agyműködéssel. Jó. Mindjárt. De azért még szippant hármat, miközben én mondogatom, hogy Most, meg hogy Itt a villamoson. Végül megunja, megszokott lazaságával kipöccinti a cigit az útra. Megköszönöm és visszaülök.

Olyan tanárnénisnek érzem magam. Talán mert az is voltam?

Csubi

Ácsorgok a 80-as trolin. Egyszercsak elbődül mögöttem Csubakka. Jé, ezt a csengőhangot még nem hallottam. Miért nem veszi már fel valaki a telefont? Na végre. Szállnak még fel, s mégiscsak elsodródok, átkerültem Csubi oldalára. Előttem 3 tini. Az egyikük eléggé kész van (azt hiszem, már Sziget volt ekkor), átborul az ülésen a barátnéja ölébe, festett szőke tincseinek töve feketéllik és zsíros. A srác, aki mellettem áll, folyamatosan dumál nekik. Készülődnek a leszállásra, de még csak ébresztgetik a szőkét. Majd elmordul szőkénk Csubakka hangján ismét.

Ma csak egy hibbant volt a trolin. Mesélt valakinek. Nézett is valakire, látta is. Hogy a börtönben zakkant-e meg, vagy túl sok krimit nézett? Civilruhásokról beszélt, a női börtönök keménységéről (ő férfi volt), és folyamatosan egy kb. félméteres ember tekintetét fixírozta, akit a troli padlójára képzelt. Hangosan karattyolt, bár senkinek nem ártott. Két nyugdíjas nő ült előtte, mikor leszállt a pasas, fennhangon mondogatták, hogy micsoda szörnyűség, hogy ezt kell elviselniük. De majd rend lesz itt. Ja.

8 millió

Szőke nő ordítozik a Bazilika oldalában, telefonál. Csak részleteit csíptem el a beszélgetésnek, amiben a túloldalon lévő nőnek többször javasolta, hogy a gyerekei meg a férje vegyenek fel hitelt és hogy a fenébe ne lenne neki joga tönkretenni a másik életét, ha az tönkretette az ő, a gyereke meg a férje életét azzal, hogy elvett tőle 8 milliót.

Mit ajánl?

Azért szeretem a Pesti (ny)Est moziajánlóit olvasni, mert néha direkt elveszik az ember kedvét egy film megnézésétől, máskor a zagyva ajánló miatt leszek kíváncsi a filmre, néha meg olyan gyöngyszemeket terem, mint ez itt (épp a Levelek Júliának című remeket ajánlja, amit bevallom, majdnem megnéztem Vanessa Redgrave miatt):

Az amúgy igen bájos Amanda Seyfried színészi játéka (pislogás és szelíd mosoly) alapján akár tavi csiga is lehetne a Vízipók csodapókban, míg a váratlan fordulatok a kubai országgyűlési választásokat idézik.

És egy pillanatra visszaemlékeztem a kis bájos csigalányokra, akiket az ajándékba kapott kifestőben a hatvanszínű filctollkészlettel azt sem tudtuk, milyen színűre kéne festeni, mert akkor még fekete-fehér tévénk volt csak.

A tábla megdicsőülése

Kirakták a pártok ragaszait váró forgácslap(? vagy farost?) gyönyörűségeket. Hogy hirdessenek a pártok. A belvárosban a Kétfarkú Kutya rendkívül gyors volt, esélyem se volt a tákolmányt üresen látni, bűbájos kutyának látszó rajzokkal ott a tervek. Mifelénk - az egyik sarki kocsma elé tették a táblát, így az illumináltabbak esetleg ha takarásban könnyítenek magukon, közben szemezgethetnek is az információáradatból - egy nap üresjárat után kikerültek az első plakátok. Keres-kínál, kiváló asztalos és társai megtalálták az ingyenes közszolgálatiságot. Legalább haszna van.

Kedvesem

A megszokott bambasággal indultam tegnap reggel a piacra. Szerencsésen átkeltem a világ legnyomorékabb zebrái egyikén (pedig elég lenne ide egy lámpa is, merthogy itt lenne feladata, nem oda kell tenni, ahol csak forgalmat lassít, hanem ahol balesetveszély is van). Egyszercsak elibém ugrik egy borostás, szemüveges fazon a következő szöveggel: Kedvesem, egy pohár ásványvizet? Összeszorított szájjal forgattam a fejem jobbra meg balra, mert meglepetésemben nem volt lelkierőm hangot adni. Reflex volt a reakcióm,mert itt főzték a választások előtt a kőlevest. Már nem főzik. De akkor most kik ezek és mit akarnak? Kifelé a csarnokból láttam, hogy épp az elempé készül hódítani. Jaha.

Nem tudom, hogy a bérkéregetők tömegei miatt alakult-e ki bennem a szinte ösztönös elutasítás, a szórólaposztók gyomorbavágó adakozása vagy pedig a pártok arcátlan, erőszakos megjátszása tesz ingerültebbé, de nagyon nem szeretem, ha belegyalogolnak az életembe. Csináljanak fórumot, ha akarok, majd odamegyek, de ne álljanak elém valami kamu dumával, hogy utána kimossák az agyamat. Mosom én azt rendszeresen.

Topántalanság

Zárt cipőt keresek. Annyira leharcoltam egyszem valóban zárt cipőmet, hogy kellene sürgősen egy cseredarab, mielőtt a régi leesik a lábamról vagy elúszik a következő árhullámmal.

Tegnap egy rövid benézés erejéig pár üzletbe beviharzottam - nagyjából pont így, a kinti időjárás miatt nem akarózott indulni - és kerestem a zárt cipőt. Mik vannak?

Vannak a papucsok és szandálok, kevés anyag ráfordításával, vékony és kevésbé vékony talppal. Nem ezt keresem most. Vannak azok a szandálok, amiket gladiátorosítottak és nagyjából akkora idiotizmus a dolog, mint nyári hőségben az ujjatlan trikó fölé egy túlméretes sálat tekercselni a nyakunkba, miközben 35 fok van. (Igen, tudom, hogy jól(?) néz ki, meg nagyon cool, de a garbó nekem csak télen igényem, akkor viszont nagyon; sőt, olyankor a sálamtól se szívesen válok meg még zárt helyen sem.) Mellesleg sok nőnek marha szarul áll ez a típus, de persze nem tiltanám meg senkinek, hogy ilyet hordjon. Folytatva a mustrát, vannak a balerina cipők, amiknek leheletvékony anyaga az én szétfolyó tappancsomat nem fogja kordában tartani, vékony talpacskájától pedig elborzadna az ortopéd néni a rendelőben. Még egy kupac balerina. Már káprázik a szemem. Vannak nekem tetsző, csak nem kellően zárt cipők. A rüsztön pánt fut, de nem néz ki jól a hozzá viselt fekete pamut zokni. Merthogy én legszívesebben fekete pamutzokniban járok, nejlonharisnyát igyekszem messziről se látni, néhány kivételes alkalomtól eltekintve, valamint leszámítva télen a sokdenes vastag harisnyákat, az annyira nem idegesít. Szóval ez a fazon nem rossz, kényelmesnek is tűnik, van benne mindenféle réteg, ami jó a lábnak, de még mindig túl nyitott. Ami zártabb, az pedig csizma, szóval ne mondja nekem senki, miért keresek augusztusban zárt cipőt. Nézelődök tovább.

Három szőke nő, három kislány és egy kisfiú

Ma egész nap viccesen esett. Van, aki armageddont emleget, bár valóban dézsából öntötték és folyamatosan durván dörgött, villámlott (én meg ezektől mindig beszarok), de azért nem minősíteném különösebben extrémnek. A gumicsizmát viszont fölöttébb hiányoltam. Venni kéne egyet. Amíg a Bajcsytól eljutottam az öt percnyire levő munkahelyemre, két megáradt patakon (Sas utca, Október 6. utca) kellett átkelnem, s mivel a vízszint mindkét esetben összefüggő és 5cm árad, ezért a cipőm s az abban lévő lábam sem úszta meg, a farmerom pedig combközéptől lefelé csuromvizes lett. Kínomban papír törlőkendővel szárítgattam miután kikuncogtam magam (azt is kínomban, utálok vizes cuccban ücsörögni), de pótcipőm sajnos nem volt. Délután rászántam magam, hogy végre elvigyem a svéd bútorda szelektív gyűjtőjébe a lemerült elemeket és a kiégett fénycsövet. Mire odaértem, épp megúsztam a nagy zuhét, csak enyhe esőben értem a bolthoz, de ki nem tudtam ilyen simán menni, kb 15 percet a házban szobroztam. Egyszercsak betoppan a három szőke nő, a négy gyerekkel. Nevetgélnek, hangoskodnak, a gyerekek is bőrig, a nők is bőrig. Regina a legkisebb a szétázott nyári ruhája helyett ott nyílt színen kap cserepólót, láthatóan nem zavarja, hogy egyszál bugyira vetkőzteti az anyja, de olyan jól érzi magát, hogy együtt kell vigyorogjak velük.

Csinálj úgy, mintha...

Régen gyakran kijártam a Margitszigetre. Csak úgy. Olvasni, semmittenni, napozni, beszélgetni, egyedül lenni. Aztán kicsit később futni. Aztán megint csak lézengeni, majd újból futni. Mostanában kevesebbet járok ki. Egyedül nem mindig van kedvem odáig elbandukolni (na jó, békávézni), ilyenkor alternatív megoldásaim vannak, aztán jól kifullad a lelkesedés. Most viszont kivonultam olvasni. Régóta rágódtam Salman Rushdie Sálímár bohócán. Voltak részei, amitől szenvedtem, nem érdekelt, nem tudtam követni, nem kötött le, túl akartam rajta lenni. Aztán voltak részei, amik meg megkaptak, magukkal ragadtak. Nem szoktam könyvet letenni. Filmről se jöttem még ki a moziból. Jártam már úgy, hogy az ötszáz oldalas könyv első száz oldala kínlódás volt. Aztán mire odáig jutottam, megszoktam, sőt, megszerettem, így végül eljutottam a 13. rész utolsó ötszáz oldalas csodájáig, és azóta is örülök, hogy akkor nem tettem vissza a könyvet a polcra. Egy élménnyel kevesebb lenne most. Azóta, hogy így jártam, minden könyvet végigolvasok. Néha végigszenvedek. Lehet, hogy hülyeség, de mindig arra gondolok, hogy ha akár csak egy olyan mondat is van benne, ami segít nekem, ami hozzáad valamit az életemhez, már megérte és nem időfecsérlés.

Mivel még sosem olvastam semmit Rushdietól, de érdekelt, nekifogtam. Nem szoktam sznobkönyveket olvasni és ha valamit nagyon ajnároznak, az inkább taszít, mint vonzana, de muszáj volt legalább egyet a kezembe venni. Kínlódtam. Én ehhez buta vagyok. Nekem ez túlontúl áttételes. Máshol meg túl nyers és kézenfekvő. Kultúrsokk. Még maradt százvalahány oldal. Ha itthon maradok, napokig tart, míg a rövid békávé utakon végigrágom, mert olyankor könnyebben figyelek a külvilágra. Irány a Sziget.

Az Árpád híd felől mentem, kiültem egy padra a futópálya mellé. Jólesett hallani a kocogók lépteit közben. Végeztem a könyvvel, az szépen szét is hullott, hála a kitűnő kötésnek (viva la Kaposvári Nyomda).

Néha kilestem a könyv mögül. Jöttek-mentek a hajók, motorcsónakok, helikopterek(???), szerelmesek, nyugdíjasok, biciklisek, kisgyerekesek. Minden gyerek ámul a hajókon és a motorcsónakon. Néhány gyereknek okosan megtanítják a szülők, hogy ne menjenek a futópályára, mert ott útban vannak. Aztán hangzavar. Egy kislány, nyomában a nagypapa. A kislány, mielőtt újra futni kezdene, szól nagypapinak: Csinálj úgy, mintha nem fájnának a térdeid! 

Nagypapa úgy csinál.