Bevásárolni voltam, zellerszárat persze nem kaptam, de helyette vettem egy csomó súlyos kaját. Úgymint egy üveg pezsgő, meg két kiló cukor - karácsonyi sütikhez pl. - és kicsit tartottam attól, hogy a karom elzsibbad, a cekkerem meg megadja magát.
A buszon volt is pont egy hely, le is tettem magam, magamra meg a cekkert. Át kellett ám szállni a villamosra, és ott pont nem volt szabad ülőhely. Vagyis az egyiken ült egy ronda sporttáska. Mivel nem voltam biztos abban, kinek a pereputtya, hát megszólítottam a hozzá közel állók közül egy ötvenes pár páviánját, esetleg övé-e? Övé. Elvenné-e, hogy leüljek? Nem, mert nehéz és tekintsem úgy, mintha ő ülne ott. Mondom erre, mi lenne, ha helyet foglalna, mert az enyém is nehéz, tehetném ugyanezt. Ekkor a nőkkel körülvett ülésre lehuppan a dzsentlemen, páran összenéztünk, majd az úriember megköszönte nekem, én meg hasonló értelmetlenül megköszöntem neki, amiért is ilyen figyelmes volt. Felszabadult egy hely szemközt, leültem. A mellettem levő nőt kiengedtem, ő még leszálláskor odahajolt és félhangosan mondta, anyjuk büszke lehet a párjára. Én mosolyogtam egyet, és elszállt a dühöm.
