Szabad-e?

Tegnap éjjel vagy ma kora hajnalban, mikor az aktuális varrós projektemet egy alvás erejéig félretettem, eszembe jutott, hogy ki kell kotorni egy kézkrémet a fürdőszoba szekrény mélyéről. WC tetőre feláll, szekrényt kinyit, fémdobozról lepakol, a lepakolt dolgokat tetszőleges helyen és testhajlatokban ideiglenesen őriz, fémdobozt felnyit, krémet kiszed. Mivel túl késő vagy túl korán zajlik mindez, a reflexek nem a legjobbak, s bár a bennem élő felnőtt mondja a bennem élő gyereknek, hogy nem jó helyen van az az ordenáré szagú gagyi parfüm, ami a légfrissítőt hivatott helyettesíteni, miután kiderült, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan, ez esetben győz a bennem élő gyerek. Az üveget meg leviszi a gravitáció, hiába nyúlok mind a 8 balkezemmel utána. Rögtön a parfümöt még egy sampon is követi. Miközben erősen koncentrálok, hogy más már ne zuhanjon le, szemüveg nélkül próbálom észrevenni, vajon került-e üvegszilánk a papucsomba, mert ha nem akarok egy örökkévalóságig bűzös lakásban lakni, akkor bizony ezt föl kell itatni mielőbb. Papucs felvéve, nagy üvegdarabok összeszedve, maradék feltörölve, majd lájtos felmosás és tente. Hajnalban már úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, mikor a húsvét hétfőn begyűjtött fél liternyi kölnitől szaglottam húsvét utáni kedden, amit az iskolai locsolkodás miatt csak aznap este mostunk ki. Már a belső szerveim is kölnitől szaglanak, mert a tüdőmben a hörgőcskék fuldokolnak. Én így ünneplem a húsvétot, na.

Az egyszeri vadász

Kicsit olyan vagyok, mint a viccbéli egyszeri vadász. Bementem a spórba (igen, azért járok ide...), mivel épp egy plázában volt dolgom, ott meg ez volt. Itt már vettem máskor is zsömlét és néha lehet kovászosat kapni, ami nem olyan vacak, mint a felfújt társai. Ugyan ki volt írva a kovászos zsömle, de bizony a kupac tetején levők sokkal inkább erre az üreges, papírszerű valamire emlékeztettek. Mivel esélyem sem volt könyékig beletúrni, mint a régi lottósorsolásokon a számhúzóknak a gömbbe, végül kompromisszumosan kiemeltem kettő darabot. Vettem még pár apró dolgot és pénztár után rutinból ránéztem a számlára. Azon valami puffancsként lettek beütve. Gondoltam visszaügetek a pénztároshoz, ideadja a pénzt és hazajövök. A lányka szól valakinek. Valaki némi késleltetéssel jön, elviszi a blokkot. Eltűnik az üzletben. Jópár perce vártam már, bántam az egészet, nem ér annyit. Végre feltűnik ismét a nő, kezében két A4-es lap, amit az orrom alá tol, itt és itt írjam alá, ide a címem... Rácsodálkoztam, hogy ez most komoly? Ők ezt mindig így szokták, minden spórban (soha, jelentős összegű terméknél igen, a többiek meg valószínűleg benyelték a különbözetet, ha egyáltalán...). A táskámba dobtam a saját A4-esemet, és hazajöttem.

Jokerface

Szemközt árad a tömeg, péntek 5 óra tájt. Kicsi pixelek, akikből a nagytotál összeáll. Nem olyan hömpölygő és áthatolhatatlan, mint akár Kínában, akár New Yorkban, de nekem ez is bőven sok. Cikáznak az arctalan emberek. Ránézek az órára a telefonomon, felkapom a fejem, ne menjek neki senkinek, majd vissza. Az agyam jelez, hogy nézzek vissza, valami nem oké. A masszában, ami szembejön feltűnt egy arc. Nem szebb, nem jobb, mint a többi, Kicsit, mint a piros ruhás nő a Mátrixban, csak ő másképp más. Kalap rajta, mint sok más huszonévesen, alatta pedig erőteljes sminkkel átrajzolva a vonásai, vastag és széles, kissé elnyitott száján erős rúzs. Az egészből ezt láttam, mikor felnéztem a tömegre. Mint Joker a Batmanből, vagy a nevető ember. Magabiztos pókerarccal. 

Spór meglepi

Párszor már szóvá tettem, hogy a spórban is igyekszem keveset költeni, mert nem korrektül írják ki az árakat. Ma este nem volt más lehetőségem. Pár dolgot vettem csak. Előttem kettővel kicsit megtorpant a sor, jöttek biztonsági őröstől beszedni a nagy lóvékat. Amolyan magyar postai stílusban, vagyis lassacskán. A pénztáros néni igyekezett elvicceskedni az ügyet. Előttem fiatal párocska fizet, a srác ajkai közé kap egy 500-ast, miközben ezrest kutat a tárcájában. A pénztáros jótanácsot ad, fujj, azt a koszosat még egyszer oda ne. Körbenéz, mosolygok rá, ez kedves volt tőle. Én kerültem sorra, megtárgyaltuk minek van jó ára, mire az utolsó tételhez, egy csomag előre szeletelt sajthoz jutunk. Rámnéz a nő, és azzal a lendülettel a mögötte levő kukába vágja a sajtot, miközben elmondja nekem, ha jót akarok magamnak, és sajtot akarok, akkor nem ezt viszem haza. Esetleg menjek vissza, ha kell, de ezt ne vigyem sehová. Megköszöntem a figyelmességét, mosolyogtunk egyet és leesett állal elsétáltam a pénztártól.

Jogom van...

A magyar átlagember általában akkor emlegeti fel az ő jogait, amikor valami olyat akar igazolni, ami nem is úgy van, ezt valahol talán érzi is, de ahelyett, hogy köpne a világra és felvállalná, hogy nem egészen fair módon viselkedett, inkább előjön a titkos ütőkártyával: jogom van hozzá. 

A rendszerváltás óta ez a jogom van hozzá átszivárgott az ügyvédes (Petrocelli), nyomozós (Charlie angyalai, San Francisco utcáin, Columbo) amerikai filmekből a magyar valóságba (na jó, talán a Derrickben és a Tetthelyben is volt ennek nyoma, szóval NSZK filmek is sorolhatók). De csak a szófordulat szivárgott be, tényleges tartalommal nem sok esetben telik meg, mert ez elvont, fogalom, amit már Scsipovicsné is nehezen kezelt a Van benne valami műsorban, nehéz odaképzelni mögé a jelentését. Azért is, mert évekig nem volt ilyenünk, s amikor lett is, akkor ugyanolyan idegen szó volt, mint a glasznoszty meg a peresztrojka. 

Ez azóta se nagyon változott, az emberek ott követelnek jogokat, ahol nem kellene nyáladzani, amit meg nem kellene elviselni, azt meg büszkén tűrik, sőt, még inkább akarják a híg fost.

Ez egy elcsípett beszélgetés foszlány miatt jutott eszembe. Előttem a magas szőke lány és alacsony, fekete hajú törpsapkás barátnéja. A szőke vehemensem emlegeti, hogy ám nem neki kell bizonygatni, hogy nem bliccelt, hanem a békávénak (nem emlékszem mit mondott, de engem nem is érdekel, hogy vé vagy ká, ugyanaz a brigád javarészt, ami a mentalitást illeti) az ellenkezőjét. Aztán itt nem hallgattam tovább, majdnem megkérdeztem, hogy ruhát és menő táskát is szokott-e lopni, a kis fekete meg esetleg cigit, de a sztori elejét sem hallottam, csak részletet csíptem el. Ráadásul a bkk kommunikációja szerint a bliccelőre nem tudja alkalmazni azokat a csodás szabályokat, amikkel azonban engem, az évek óta rendesen fizető hülyét rendszeresen elhajt a búbánatosra, mondván, hogy a vásárlással elfogadtam a feltételeiket. Jogomban áll hallgatni.

Nem becsüli magát annyira

Talán apa és lánya. Pletykálnak. A nevek egy része ismerős, a másik rész csak ismerősen hat, a többi egyértelműen híres kategória, főként sportolók. Mintha bennfentesek lennének, ámbár egyikük testmérete sem utal sportolói jelenre. Múlt persze lehetett. Apuka már nyugdíjas, lánya késő harmincas vagy kora negyvenes, nem igazán derül ki. Hangosak. Megvan a véleményük mindenkiről, mint Lenke néniéknek a Szomszédokban. Terelődik a szó az egyre kevesebb házasságra, meg hogy sokan csak együtt élnek, de abban egyetértenek, az nem ugyanaz, mint a házasság. Az hogy miért, nem derül ki. A nőből kipattan a magvas gondolat, ami úgy kezdődik, hogy ha egy nő nem becsüli magát annyira, hogy kiszorítsa a papírt a pasiból, az önbecsülési probléma és fölösleges akkor bármi. Merthogy ő sem menne bele ilyesmibe, ő attól többet ér. Meg neki kell a csinadratta, vörös szőnyeg. (Az speciel az Oscar, amivel keveri, ott van ilyen szőnyeg.)

Önbecsülést illetően azt gondolom, hogy az embernek tudnia kell, mit ér, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, amikor aztán kontrollt veszítve alárendelődik, vagy nehogy ő rendeljen valakit maga alá. Egyik sem jó. De hogy ezt a házasság fejezné ki? Hááááát... A kölcsönös tiszteletnek és a holtomiglan-holtodiglan egymás mellett élésnek nem a házasság a garanciája. Ez kábé olyan feltételezés, mint amikor a kora okán várja el a tiszteletet. Nem a kora miatt tisztelem, hanem az emberi minősége miatt. Nyilván a korát tiszteletben tartom, de ez legföljebb arra ragadtat engem, hogy nem élek vissza a testi gyengeségével, de elvárom, hogy ő se éljen vissza vele, és ne gáncsoljon el a botjával, csak mert azt hiszi, eléje tolakszom a buszon. Ugyanígy nem lesz minden szülő mélyérzésű mártír, vagy a gyermektelen sem szőrös lelkű, önző dög. Ez utóbbit nem is olyan régen egy beszélgetésben, egy általam egyébként nagyra becsült ismerősnek meg is jegyeztem, mikor valakiről kérdezte, van-e gyereke és teljesen elcsodálkozott, hogy van, mert ő azt hitte, azért olyan, amilyen, mert nincs gyereke. 

Az emberi kapcsolataink és azok hiánya is minősít. Talán minket is, vagy a múltunkat, szüleinket, esetleg saját félelmeinket mutatják. Optimálisan a kapcsolatok által jobbá válhatunk, de buta dolog szabályrendszerként és megfellebbezhetetlen igazságként tekinteni ezekre. Legföljebb akkor, ha csak ezáltal vagyunk képesek az önbecsülésünket helyreállítani. Vagy talán akkor se.

Kopott kosár

Nem szoktam az utcán pénzt adni a kéregetőknek. Évente egyszer adok egy nagyobb összeget egy kollégának, ő a gyűjtésből rendszeresen főz, s egy szálló lakói minden hétvégén normális főtt ételt esznek, több fogást, késő ősztől a tél végéig. Persze, ez így egyszerű nekem, nem kell szembenéznem a nyomorral. És nem kell döntenem, hogy ha ennek adok, amannak miért nem. Nyilván van köztük is szimpatikusabb és idegesítőbb. Sajnos a koszra és a szagokra sem túl jól reagálok, pedig tisztában vagyok vele, hogy pillanatok alatt bárki lehet hajléktalan és ebben az állapotban méltóságot őrizgetni csak keveseknek sikerül. Persze, van, aki hibás is a sorsa alakulásában, van, aki hazudik is érte, a másik meg vállalja, hogy szembeköpöd, de őszinte. Sokfélék. Többször eszembe jutott már, hogy vigyek meleg ételt nekik, aztán nagyon könnyen elhessegetem a gondolatot azzal, hogy én nem lehetek érte felelős. Megvetem azokat, akik csak a lelkiismeretedre pályáznak, hülyének néznek és hasonlók. Messziről kerülöm a földön hasaló hajlott hátú románokat, a megélhetési bicebócákat és azokat, akik miután nem adsz neki egy fityinget se, átkot szórnak a fejedre.

Az Örs vezér terén az aluljáróban mindig árul valaki. Legtöbbször a cigányok a lopott virágokat, zöldségeket, bőrövet, háznyi méretű pamutbugyit, cigit, meg ami jön. Néha nénik is állnak ott a portékájukkal. Az aluljáró elágazásánál egy bácsi állt, Tiszta, jól öltözött, szomorú arcú. Karján kopott kosár, rajta cédula, eladó. Ahogy közeledtem, nem mertem a bácsi arcába nézni, a kosár tartalmát próbáltam kilesni, de úgy tűnt, abban az ütött-kopott kosárban semmi nem volt. 

Anyuka alatt a szendvicsem

2014 végén megfogadtam, soha többet nem megyek tüntetni, semmi értelme. Itt az emberek csak az internetadóra ugranak, attól az összes idiótának habzik a szája (természetesen ez nem jelenti azt, hogy rendben lett volna a tervezet, meg az volt az egyik legjobb hangulatú tüntetés, csak nem ez a lényeg). Tekintve az ellenzéki tehetetlenséget, aki nem akar törni-zúzni, annak ez az egyetlen véleménynyilvánítási lehetősége a szavazásokon túl, de az megintcsak a nemlétező ellenzék miatt kamu jog. De itt csak fotelból vagyunk okosak, és frusztrációnkat a családon meg a környezetünkön vezetjük le, nem a megválasztottaknak csavarjuk le a tökét, nem az ellen lázadunk, hogy óriási pénzeket tüntetnek el, hanem hogy a tanárok fogják már be a pofájukat. Nem ismerjük el, hogy a fennálló helyzetért mind felelünk, az is, aki most Londonból küldi haza a pénzt. A tüntetéseknek akkor lenne ereje, ha a mostaninál sokkal több embert megmozgatnának, ha az összegyűlt emberek sokasága csendes protestálásuk ellenére - vagy épp azért - nagyobb félelmet generálna, mint a 2006-os rombolás. Csak az a baj, hogy ha esik egy kis hó, van egy kis fagy, zuhog az eső, vagy csak szombat reggel van, mindenkinek hirtelen sürgős dolga akad. Fotelből, meg csendben, ahol nem hallják illetéktelenek, interneten álnéven mind bazi jól politizálunk és már legalább háromszor kormányt váltottunk meg megaszondtunk, meg ott voltunk lélekben a demonstrálók között...de ennek így sok ereje nincs.

Fentiek ellenére ma kimentem a tanártüntetésre, mert megint azt éreztem, talán lett egy kis lendület. Valamennyi igen, voltunk szép számmal, de hogy sokan-e? Szerintem kevesen. Értem én, hogy mindenki most vásárol be, mert holnap nem tud. Értem én, hogy nem mindenki olyan mázlista, hogy itt tudja a drága idejét tölteni. Meg se próbáltam ismerőseimet meggyőzni, inkább kimentem egyedül. Nem akarom hallgatni, hogy jó neked, hogy erre is van időd, meg nem akarom azt se hallgatni, hogy ugyan, mire megyünk vele. 

Jó volt látni azokat, akik kint voltak, de sajnos ők mind tudják, miért vannak kint. Mellettem hatvanas pár. Később csatlakoztak a gyerekek a két unokával, de a kicsik miatt ők hamar leléptek. A hatvanas bácsi folyamatosan kommentált. És mindennel egyetértettem. Soha ekkora buszforgalmat nem bonyolított a Báthori utca, egyik üres busz után a másik, 3-4 nyugdíjassal. Mintha nem lehetett volna elterelni őket. A metróajtókat szintén kicsit lezárogatták, meg rendőrök terelgették az embereket, mintha legalábbis máris terrorveszély lenne.

Ha tüntetők nem is voltak elegen, ott volt a tilosban parkoló cigánycsalád, akik elkeseredetten konstatálták, hogy esernyőt tartva senki nem akar EU-s zászlót lobogtatni. Ezért nagyjából fél óra után a szakad esőben visszajöttek a kocsihoz. A termetes öregasszony behuppant az anyósülésbe, mire a fogatlan fiacskája felszisszent: Jaaaaaaj, anyuka alatt ott a szendvicsem!

Előzékeny férfiak

Befut a metró, beszállunk, megállok egy üres ülés előtt, bár nem akarok leülni, de nem is tudnék, mivel két oldalról két hím fogja közre az ülést és nincs kedvem hozzájuk préselődni. A baloldali ötvenes fazon bőszen telefonál, könyökével félig foglalja az üres ülést. Jobbról egy húszas éveiben járó srác is a telefonját bindzsizi. Egy pillanatra felnéz, de változatlan arccal nyugtázza, hogy még tudok állni. Így hát a másik oldalról ő tolja be a könyökét az ülésre.

A hét műtárgya

Ha már a héten úgyis sokat lehetett hallani a Szerb utcába kölcsönzött műtárgyakról, hát a zuglói underground szcéna sem akart ebből kimaradni. 

A bácsi épp a tisztítóból hozta el az asszony tyúklábmintás kosztümjét, karján himbálózott a fekete-fehér gúnya benejlonozva, miközben a bácsi halált megvető bátorsággal kelt át az úton, 20 méterre a zebrától. A padkán megállt és hosszasan bámulta a pasast, aki hóna alatt két tájképpel bénázott, majd a földre eresztve rakosgatta azokat balról jobbra és jobbről balra. Felnézett, sapka alól kificcenő elálló fülei rámeredtek a bácsira, miközben a fickó nyelve minden 5. másodpercben kikandikált szellőzni, mint Pimpa nyelve. Nem hallottam mit beszélnek, csak a nyelvöltögetések között a kereskedő agitálta a bácsit, de hiába, nem kötöttek üzletet a lomtalanított csodaképekről.

Ekkor egy hosszú bundás cigányasszony lépett a padkára Mit árulsz? kérdését harsogva.

Te köcsög

A postaládáknál évek óta van két kibelezett darab, illetve az ajtó hiányzik róluk. Senkiföldje. Ha a postás nem képes megbirkózni a címzéssel, otthagyja a levelet. Ha már rég nem ottlakó a címzett, akkor is ott köt ki. Legutóbb egy erősen megtépázott, felszaggatott boríték és a levele került oda. A hátoldalát telefirkálták. Úgy kezdődik, hogy te köcsög...

Hörömpő Cirkusz, világszám!

A túloldalról látom, hogy a lány ott áll a zebrán és produkálja magát. Ott pattog a kiskutyája is körülötte. Közelít a zöld vége, meghajol és kalapjával a várakozó autó felé közelít. Átsétálok az egyik legnyomorultabbul programozott zebrán, a Bajcsyn. A lány a járdán várja a következő showt. A lámpa az Andrássyn gyalogoszöldre vált. A lány már pattan is a zebrára, elő a hullahopp, a kicsi korcs lelkesen ugrik át a karikán, a lány perdül és fordul.

Kuka

Múlt hét végére mintha kicsordultak volna a kukák. A szemét mindhárom gyönyörűségből kitüremkedik, a mi kis Mount Hulladeque-unk. Hegylánc. A keletkezése organikus volt, de valahogy mégis ellent kell mondjak magamnak, mert hiszen emberi erő hozta ezt össze, de vélhetően vegyes a tartalma.

Naivan azt hittem, valaki a lomtalanítást hozta előbbre, amire a többiek engedelmesen tornyozták a heti ganét, de szombaton megszólított a közvetlen mellettem lakó úr, hogy tudom-e, miért nem vitték el már megint a szemetet. Ajánlottam neki a közös képviselőt.

Aztán egészen hétfőig dacoltam, mikor megintcsak nem vitték el a szemetet, és mivel tovább nem bírtam, jeleztem a képviseletnek. Korábban azért nem akartam szólni, mert még mindig remélem a csodát, hogy a házban lakóknak is leesik egyszer a tantusz, hogy attól még, hogy a tévé gombját bekapcsolja, a külvilág nem szűnik meg. Ráadásul már így is mindenkinek az a pavlovi reflexe, hogy engem cseszeget, nem akartam erősíteni ezt a gyakorlatot tovább. A képviseletnél új kislány, bár a régit se igazán ismertük, mivel még nem végeztek érdemi munkát. Ígérte szól, neki meg állítólag azt ígérték elviszik aznap. Nem vitték.

Este látom, hogy morcos arccal a közvetlen szomszéd meg anyjuk cibálja ki a kukákat. Nem úszom meg újra a szombati kérdést. Erre elszakad a cérna nálam, mert délelőtt már hívott Bilbó, hogy jajj, mi lehet és hogy ő Gollammal kicsit rendberakta a kupacot (levették a hegyormokat és egy óriási kék zsákban legórták a földre, tulajdonképp kicsit stylingolták a szemetet). Bilbót is a képviseletre irányítottam, és mostanra kidurrant a lufim, hát itt is elkezdtem mondogatni, hogy mi lenne ha... Persze egyből jött az okos duma, hogy milyen a közös képviselő, ha egy bejelentésre nem reagál, amivel sajnos egyet kell értsek, meg hogy minek kellett váltani, mindig ebből van a baj. Erre emlékeztettem, hogy mivel az előző lemondott, nagyon nem tudtunk mit csinálni. Ezen az agyatlanságon persze még jobban feltúrtam az agyam és már nem tudtam értelmesen folytatni, még szóltam, hogy felőlem nyugodtan visszahívhatja a régi képviselőt, ha végigcsinálja a procedúrát. 

A gond csak ott van, hogy míg ők már rég a tévé előtt ásítoznak az asszonnyal, én még mindig ezen rágom magam.

Rég

Régi ismerősnek írtam szülinapjára. Évek óta nem találkoztunk, bár szerintem sose voltunk igazán közeli viszonyban. Kis idő elteltével megköszönte és még hozzáírta, hogy De rég nem beszéltünk! Erre majdnem Billy Mack módjára válaszoltam az Igazából szerelem c. filmből (nyelvtanulóknak a szöveg a videó alatt lenyitható), szóval majdnem igazi, őszinte választ adtam a kérdésre, de rájöttem, hogy ezzel már tavaly ilyenkor is befürödtem. Ugyanis akkor párbeszédként értelmeztem a hasonló reakciót és rákérdeztem, mi újság, hogy van, amire a mai napig várom a választ. Először arra gondoltam, nem írok semmit, de az nekem durva. Persze az is lehet, hogy az ő táncrendjében ez így is jó, nekem meg rögeszmém az utolsó szó megkaparintása. Szóval végül mégis írtam annyit, hogy Hát ja, régen.

Elégtétel

Olvadozik az a kis hó is, ami leesett a napokban. Kifejezetten helyes lány, meg az átlagos fiúja szállnak a metrókocsiba, a lány kis ideig áll az ajtó útjában, hogy a fiú is beérje. A lány csinos is. Vékony harisnya van a formás lábain és elég rövid szoknyát visel. A könyvbe visszamerülve csak fél szemmel látom, hogy valami miatt elégedetlenkedik. Felnézek. Ja persze, a világos harisnyán sárpöttyök éktelenkednek. Sajnos kicsit örülök, mindig csak magamon láttam ilyet, az ismeretségi körömben mindenki tud úgy járni, hogy ne csapkodja össze a ruháját. Valahogy ehhez a lányhoz és a kellemes külsejéhez nem illett ez, és kicsit meg is nyugtatott: ő sem tökéletes.

Tiszta cukor

Csíp a reggel. A dzsekim nyakig cipzározva. Első utam a pékségbe vezet, a napi pogiért. Egy fickó mereven lesi a kakaós csigákat, amik az ajtóhoz közeli pultszakaszon vannak. Nem akar a pénztárhoz közelíteni, én meg nem akarok az ajtónál rostokolni. Beljebb megyek, ekkor látom, mivel van az eladólány elfoglalva. A szemközti építkezésről az egyik melós srác, akit valahányszor megyek a pékségbe, szinte mindig ott látok, flörtölgetnek egymással, szóval a melós srác épp átköti a lány karján a sebet. Látom, mindkét karján kötszer. Hogy az ÁNTSZ mit szólna mindehhez, vannak rá ötleteim, de inkább megkérdem a lányt, mi történt. Elesett. Jégen? Dehogy, az üzlet hátuljában legurult a lépcsőn. Gyakorlatilag mindenét beverte, de egyelőre nem küldenek helyette senkit. Ekkor átsuhan a fejemben ez a jelenet, és majdnem felröhögök, pedig tényleg tudom, szar lehetett legurulni és nem is vicces. De. Sajnos az. Meg komoly is. 

Közben a kakaós csigás kukkoló kér, két csigát visz magával. Én következem, mikor bejön egy pasas, ránéz a pultra, annyit mond feldúltan, hogy tiszta cukor minden, és sarkon fordul.

Húsz

Húsz éve, ha jól emlékszem, a mai napon voltam életem első Heaven Street Seven és Quimby koncertjén. Esett a hó. A budaörsi úti kolesztól akkor csak pár megállóra volt a régi WigWam. Imádtam. A koncert elindított valamit bennem. Iszonyatosan tetszett, de akkor teljesen más volt a zenei élet, naná, hogy tetszett, más volt, mint bármi akkori gagyi. De önmagában erről még nem maradt volna meg a nap. Mire visszaértünk a koleszba, várt egy üzenet az egyik barátnőnktől, hogy hazautazott váratlanul, mert meghalt az anyukája. Akkoriban ez volt az első olyan, mikor valakinek ilyen közeli családtagja ment el. Vádoltuk magunkat, hogy ott kellett volna lennünk, mi meg nem voltunk. Nem nagyon tudtuk, ilyenkor hogyan kell viselkedni, akkor még ismeretlen volt ez az egész. Rá félévre aztán nekem is elindultak a családi tragédiák, majd 4 évre pontosan erre a napra az én anyukám is. Addigra apu már három éve elment. 

Az egészben az a döbbenetes, hogy az azóta eltelt idő majdnem ugyanannyi, mint ahány éves akkor voltam, tehát az addig leélt összes évem. És az iszonyatosan hosszúnak tűnt. De az azóta eltelt újabb húsz már sokkal gyorsabb. A HS7 már feloszlott, Quimbyre nem igazán járok, de ha járnék sem állnék az első sorban, ahogy volt régen, mert akkora már a tinitömeg. És már nem tombolnék. Csak kicsit. Meg már nem is fontos. Emlék, ott van az eddigi éveimben. Eszembe jut, mikor olyan kevesen voltunk, hogy mindenki húzhatott egy cetlit, és így állt össze a számok sorrendje. Eszembe jut, milyen állapotban volt Tibi egy-egy koncert végére. Eszembe jut, mikor beszélgetni próbáltam velük, vagy mikor a koleszban játszottak, én csukott szemmel őrjöngtem és valami fickó megkérdezte, hogy most extázisban vagy? Eszembe jutnak a szörnyű vörösboros kólák, amit akkoriban meg tudtam fizetni és bazira vagánynak gondoltam magam, miközben azt a szart hörpöltem. Eszembe jut, hogy akkor még ciki volt szemüvegesen bulizni, úgyhogy sokszor anélkül indultam, viszont így az ismerkedés esélytelen volt, nem láttam az arcokat. Máskor meg koncert után újra felvettem és végre látóként mentem haza. Eszembe jut, mikor valami buliból pont úgy értem a Móriczra, hogy az éjszakai az orrom előtt húzott el, a következő 1 óra múlva. Ha jó idő volt, megvárta az ember, de volt, hogy egyedül elindultam gyalog. Volt, hogy a laktanyából egy srác csatlakozott, legalább nem mentem egyedül. Anyuék ezekről nem tudtak, talán jobb is, szerencsére sose volt semmi bajom. 

Eszembe jutnak a régi szigetes koncertek, ahol még láttam Lou Reed-et és Bowie-t is. Igazából nem voltak kedvenceim, de szerettem őket. És már egyikük sincs. Eszembe jut az a két alkalom, mikor nagyon berúgtam. Eszembe jut, hogy egyszer majdnem kollektíven extasyt vettünk be, és nem is emlékszem, miért nem csináltuk meg végül. Jobb is. Eszembe jutnak régi bulik, koncertek, egy Radnótis színházi előadás, mikor a dráma kellős közepén a totál csendes nézőtéren hatalmasat kordul a gyomrom. Akkor még nem tudtam, hogy laktózérzékeny vagyok. Eszembe jutnak a 2004-es év körüli bulik, a legjobbak voltak. Amikor egy buliból leléptünk, hogy vegyünk egy üveg pezsgőt az éjjel-nappaliban, sikerült a dugót az útra kilőnöm, szerencsére nem találtam el egy autót sem. Pisiltünk templomkertben, telefonbetyárkodtunk hajnalban. Eszembe jut, mikor már látszott, tudok lakást venni. Marha nagy hitelre, de tudok. Eszembe jut, mikor egy béna emailcím beállítás miatt teljes céges címre ment ki egy erősen politikus hangú vicc, ahelyett, hogy csak a szomszéd irodában dolgozó csajnak ment volna. És rettegtem, hogy akkor most kirúgnak-e. Eszembe jutnak régi interjúk. Régi tanítványok, véletlen találkozások. A nap, mikor elvesztettem egy fél pár kesztyűt, ami még anyué volt. Vagy a blézer, amiért másnap vissza kellett menjek, égő fejjel, mert otthagytam a buli után. És előtör egy csomó érzés, a bizonytalanságaim, amik csak utólag nyertek értelmet. És már minden egyes év ilyen gyorsan szalad.

Jó, mer' szép

De ez nem Navon. A Navont azt ismerem. A Navon az jó, mer' szép. 13.5 megapixeles kamera van benne.

Ennyit hallottam este hazafelé a talponállóvá avanzsált dohánybolt előtt csevegő három cseppet sem színjózan pasas beszélgetéséből.

Ordas nagy kamu

Csütörtökön néztem meg az új Tarantino filmet, a The Hateful Eight címűt, amiről pár dolgot ugyan tudtam, de nem néztem meg az előzetesét. Tim Roth miatt viszont kíváncsi voltam rá. Nemrég újranéztem Az óceánjáró zongorista legendáját, ami egy giccs, de egyszerűen jó nézni, amit Roth művel. Az arcával, a kezével, a higanymozgású testével, a hangjával. Persze, a legjobb a Rosencrantz és Guildersternben volt, de ott az alap is tökéletes, és azt sem mindenki tudná olyan lazasággal előadni. A harmadik nagy kedvenc a korábbi Tarantino film, a Kutyaszorítóban, a jelenet, amikor a fehér atlétára felkapja a bőrdzsekit és elindul a bevetésre, hát az beégett a retinámba. Megszólalhat épp Mácsai Pál hangján is, de azért az eredetit jobban csípem. Szóval többek között miatta néztem meg a filmet, de persze mindenképp megnéztem volna. Pedig már a Becstelen brigantikkal is bajban voltam, de azt közben felmentettem a korábbi kritikám alól, mert a jelenetek külön-külön általában viccesek, vagy érdekesek. A Django sem a kedvencem, ott tűnt fel először, hogy Samuel L. Jackson nemcsak eljátssza, hogy öreg, hanem valóban, eléggé öreg már. De nem ezért nem jött be a Django. Valahogy lagymatag volt a film végi pusztítás ellenére is. 

Ettől az újtól nem vártam semmit, de az, hogy a film uncsi lesz, meg se fordult a fejemben. Pár hete állítólag kikerült a netre, de a kalózok bocsánatot kértek Tarantinótól és dicsérték, milyen szuper. Hát, akkor ők nem ezt a filmet nézték.

Unalmas volt a sztori miatt. A csavar nem volt igazi csavar. Igazából nem is volt csavar. A karakterek nem voltak jellegzetesen kretének, csak annyira, mint egy átlagos Grimm mese szereplői. Tim Roth utánozta Christoph Waltzot a Djangoból, pedig ő ettől önmagában sokkal jobb. Nem mintha Waltz nem lett volna jó, de azt a stílust mással is eljátszatni fölösleges. A fröcsögő vér és szakadó testrészek sem annyira váratlanok, de jól is elsülhetnek, mint a Kill Billben vagy a Halálbiztosban, itt csak úgy voltak. Persze, mellettem egy csaj sziszegett, a barátnője meg mondta neki, hogy paradicsompüré. Pedig Tarantino öldöklésein csak röhögni lehet. Nem azért, mert annyira sötét lelkű az ember, hanem mert direkt burleszk. 

Unalmas volt. A hossza miatt. Unalmas volt a zene hiánya miatt. Persze, Morricone komponált hozzá, de nekem nem Morricone a Tarantino filmek zenéje. De abból is kevés volt, főleg csak a szövegelés, ami most sokkal gyengébb volt, mint máskor. Igazi akció nem volt benne, igazi mondandó sem. Csapó.