A magyar átlagember általában akkor emlegeti fel az ő jogait, amikor valami olyat akar igazolni, ami nem is úgy van, ezt valahol talán érzi is, de ahelyett, hogy köpne a világra és felvállalná, hogy nem egészen fair módon viselkedett, inkább előjön a titkos ütőkártyával: jogom van hozzá.
A rendszerváltás óta ez a jogom van hozzá átszivárgott az ügyvédes (Petrocelli), nyomozós (Charlie angyalai, San Francisco utcáin, Columbo) amerikai filmekből a magyar valóságba (na jó, talán a Derrickben és a Tetthelyben is volt ennek nyoma, szóval NSZK filmek is sorolhatók). De csak a szófordulat szivárgott be, tényleges tartalommal nem sok esetben telik meg, mert ez elvont, fogalom, amit már Scsipovicsné is nehezen kezelt a Van benne valami műsorban, nehéz odaképzelni mögé a jelentését. Azért is, mert évekig nem volt ilyenünk, s amikor lett is, akkor ugyanolyan idegen szó volt, mint a glasznoszty meg a peresztrojka.
Ez azóta se nagyon változott, az emberek ott követelnek jogokat, ahol nem kellene nyáladzani, amit meg nem kellene elviselni, azt meg büszkén tűrik, sőt, még inkább akarják a híg fost.
Ez egy elcsípett beszélgetés foszlány miatt jutott eszembe. Előttem a magas szőke lány és alacsony, fekete hajú törpsapkás barátnéja. A szőke vehemensem emlegeti, hogy ám nem neki kell bizonygatni, hogy nem bliccelt, hanem a békávénak (nem emlékszem mit mondott, de engem nem is érdekel, hogy vé vagy ká, ugyanaz a brigád javarészt, ami a mentalitást illeti) az ellenkezőjét. Aztán itt nem hallgattam tovább, majdnem megkérdeztem, hogy ruhát és menő táskát is szokott-e lopni, a kis fekete meg esetleg cigit, de a sztori elejét sem hallottam, csak részletet csíptem el. Ráadásul a bkk kommunikációja szerint a bliccelőre nem tudja alkalmazni azokat a csodás szabályokat, amikkel azonban engem, az évek óta rendesen fizető hülyét rendszeresen elhajt a búbánatosra, mondván, hogy a vásárlással elfogadtam a feltételeiket. Jogomban áll hallgatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése