Angol kabát

Négyeshatos. Leszállnék az Oktogonnál. Előttem az ajtónál egy néni szerencsétlenkedik, ami nem csoda. A néni vagy 140 centi, van nála egy hónaljig érő bőrönd, kötéllel kipreparált füllel, egy 70-es évekből származó női kézitáska, nagyobb méretű az is, meg egy szatyor. Keze meg csak kettő. A kézitáska az ülésen, hát megfogtam, hogy segítek. Jó nehéz. A néni leszáll és szól valamit, kikapcsolom a zenét. Mondja, hogy van egy angol kabátja, de ő már nem azt hordja, azt szívesen nekem adná, mert olyan jó vagyok. Mondom, adja egy hajléktalannak, nekem van kabátom. De ő nem is tudja kinek adja. Itt is van nála a bőröndben. Nincsen neki senkije, akinek odaadhatná. Megbeszéltük, hogy másnak jobb lesz az, de mivel továbbra is csak két keze van, a bőröndöt elkezdem cibálni, hogy kicsit segítsek. Mi az ördög ilyen bazi nehéz benne? Egyáltalán, hogy a fenébe bírja ez a pici öregasszony?

Nem tudom, hogy vajon csak szenilis volt és a család otthon izgult érte, esetleg hajléktalan lett, vagy igazából eladni akarta a kabátot, csak nem tudta, hogy hogy is mondja.

Záródik

Földalatti. Nagyi ül a vagon elején a szemközti ülésen, menetirányban. Mellé beállítva a babakocsi, benne uncsigyerek. Mellette-jobbra szemközt anyuka. Megáll a metró a megállóban. Nagyi erőltetett lelkesedéssel mutogat a gyerek orra előtt, hogy nézzen már oda, ott az attrakció, nyílik s záródik az ajtó. A gyerek, mivel eleinte nem érti, mit őrjöng a nagyanyja, csak tekintget kuszán, s mire az ajtóig csavarodik a nyaka, már ősidők óta bezáródott és az égvilágon semmit nem lát. Nagyi a következő megállónál is folytatja ámokfutását. Gondolom a saját gyerekeit lenyűgözte a jelenség, így joggal feltételezi, hogy az uncsi is elájul. Úgy a negyedik megálló után eléri hisztérikus hiperaktivitásával, hogy végre látta is a gyerek, miről van szó, de hogy mit fogott fel belőle, azt nem feszegetném. Kicsi még. A hülye szülőnél talán csak a hülye nagyszülő lehet rosszabb.