Projekt

Ugyan nem írtam tavalyi vállalásomról, de teljesítettem. Bevégeztem. Végigolvastam mind a hat Jane Austen regényt. Mostanra kicsit összefolynak a történések, mivel elég egyszerű sablont követnek a sztorik. Ettől függetlenül kíváncsi voltam, lelkesen olvastam, talán csak egy kivételével. Úgy emlékszem, az Emma szenvelgései kicsit untattak és csak pár oldalt haladtam előre, aztán nem kötött le. De elolvastam, csattanó megvolt ott is. Kipipálva.

Romantika ide vagy oda, elég unalmas lehetett annak idején a nemeskisasszonyok élete. Reggeliztek, beszélgettek arról, ha épp új szomszéd került a közeli birtokra, ki lesz a következő kiasszony, akinek bekötik a fejét, mikor tartsák az estélyt, kinek a meghívását fogadják el inkább, a könyvolvasás vagy a tánc alkalmasabb elfoglaltság fiatal hölgyek számára. Aztán jött néha látogató, volt akinek örültek, másnak kevésbé. Leültek egy whist-partira, zenéltek, énekeltek, volt, ki kornyikált, más klimpírozott, mert hát a jó nevelés nem jelentett zenei tehetséget.

Sétáltak parkokban, kocsikáztak vidékre vagy városba, csináltak hülyeségeket, parádéztak az utcákon fel s alá, katonákat és tengerészeket vártak haza és szabadidejük jelentős részében azon gondolkodtak, kihez fognak férjhez menni.

Ami meglepő volt, az Austen néhány mondata, ami a többi, finomkodó és bájolgó szöveghez valahogy nem passzolt, túl modern volt, furcsán kritizálta korát. Nem lettem rajongója, de talán néha még újra fogom némelyiket olvasni, kicsit menekülve a mostani világtól, amikor mindent egyértelműen akarunk, csak ezt nem tudjuk megfogalmazni.

Már vissza is adom...

Péntek reggel. Munkába menet. A földalattin. Egyre kevesebb az ülőhely, végül semmi. A bácsi felszáll, botja kopog a padlón. Nem azért, mert ki akarja követelni magának az ülőhelyet, nem ezzel akarja felhívni az ülők figyelmét. Körülöttem még öten ülnek, de rajtam kívül senki nem moccant meg, hogy átadja a helyét. A bácsi mosolyogva köszönte meg és leült. Majd röpke egy megálló után szedelőzködött, és újra megköszönte mosolyogva: Már vissza is adom a helyet.

Pénzmosoda

Hétvégén bentfelejtettem egy ezrest az egyik mosásra ítélt nadrágom zsebében. Kivártam a természetes száradást, kicsit még ki is vasaltam. Szép tiszta lett.

Hogyan mondjuk törökül?

Másik kedvenc közlekedési színtér a BKV járművein túl a lámpával terhelt zebra. Bajcsy-Andrássy sarka. Jövök a Bajcsyról a Mexikói felé a földalattihoz. A zebra elég hosszú, én tempósan mászok át rajta, de ritkán nem piroson ér a vége. Kanyarodó autókban figyelem a sofőrt, ha nő, csak módjával lépek elé, sose lehet tudni, mire kell még figyelnie. Mire átérek, az Andrássyn átívelő zebra lámpája is kizöldül. Előre tudom, hát nekiindulok. Persze ilyenkor néha a Bajcsyra kanyarodókkal kell előbb megküzdeni, aki autója teljes felsőbbrendűségével már rátehénkedett a zebrára, és az én zöldemen tud elkotródni róla. Én meg dafke megyek előre, anyázik nekem. Ma ugyanez pepitában, aranygyermek az autóban kb. 5 emberen tervezett átgázolni (15 méteren belül két rendőr - minek?), mire mellettem keleties vonású fiatalember dörmögve elküldte az anyjába. Feltehetően, mert a törökhöz kísértetiesen hasonlító nyelven közölte mindezt az úrvezetővel. (Lehet, hogy hölgy volt, nem figyeltem, mert előttem volt már egy réteg ember, akit hamarabb ért volna a vég.)

Okos, hatékony közlekedés

A BKV kedvenc társaságom. Bármikor képesek belőlem kihozni az állatot. Korszerű a beengedő rendszerük. Tegnap azonban új információval gazdagodott a tudástáram.

Az Oktogonnál készültünk felszállni a kisföldalattira, ahol volt egy kis felfordulás. Egy nő hatalmasat zakózott a lépcső tövében, mire a kirendelt jegyellenőr-biztonsági szolgálat hopp, segíteni indultak. Semmi komoly nem volt, aztán a két nő - utas és a "belső ellenőr" - megvitatta a vicces esetet. A munkatársnak mutattuk a bérletet, felszálltunk. Aztán a segítőkész női ellenőr is utánunk ugrott a kocsiba és már kérte is a kérnivalót. Mire mi értetlenül visszakérdeztünk (többiek csak meglepetten, az én fejem forrt a dühtől), hogy esztmostmé? Hátazé, mer' van a külső, meg a belső. Az egyik vagy a másik zöld meg kék. Ez mind szép lenne, ha a lógósokat tényleg megbüntetnék, de momentán csak arra jó, hogy azt a pár szerencsétlen hülyét, akinek még van bérlete, szétszivassák, merthogy ha egy nagyobb falat akad az útjukba, azt bezzeg simán kikerülik.  Élni és élni hagyni. Nonszensz. (Sajna a belső néni valamiért marha jókedvű volt, ilyenekkel nehéz leállni veszekedni.)

Éljen az elektronikus beengedő rendszer, amit itthon a büdös életben nem fog a BKV bevezetni. Maximum, ha világvége közelít. (Amúgy Stockholmban a laza lógós fiúk, akiket láttunk bemenni, vagy ugranak egyet, vagy simán egy rúgással kiakasztják a kattanó szerkezetet és szépen áttekernek rajta. És ha épp elfoglalt az egyszem biztonsági mufti, akkor mázlija van. De még mindig nagyobb arányban muszáj jegyet venni, mint itthon.)

Munkafelvétel

Akit érdekel, megnézem, pontosan mit hirdet a helyi közért, de én minden hétköznap felveszem a munkát, szóval extrára nincs szükségem.

ÁNTSZ kompatibilis

Alapjáraton nem zavar a kínai étterem. Néha veszek onnan kaját, de mivel a húst továbbra sem tolom, ezért maradt a pirított tészta, káposztasaláta, tofusaláta rizzsel, csírasaláta. Mindig vissza is kérdez a kiscsaj, biztos csak azt kérem-e, amit kérek, s mikor válaszolok, hogy igen, akkor rak még egy kupac tésztát az elviteles dobozomba. Az árat persze mindig tetszőlegesen alakítják, ezért sosincs dezsavü érzésem. A hús nélküli kaja nem külön árkategória, azt ki kell számolni.

De jobb is, hogy nem eszem húst, különben rossz néven vettem volna azt, hogy egy műanyag ládában fedetlenül filézett csirkehúst szállított két kínai az esőgyanús budapesti délutánban a Szent István téren át.

Bröllop

Kicsit sajnálom, hogy nem ezen a hétvégén lébecoltunk Stockholmban. Bár már a hónap eleje is az esküvő (bröllop) lázában égett, ugyanis tegnap ment férjhez a koronahercegnő, Victoria, amely procedúrának erős kultusza van/volt/lesz. Illetve amíg még fenntartják a királyság intézményét. (Itt jegyezném meg, hogy a linkelt nyitóképen Daniel feje fölött magasodó pap az egy néni, a svéd egyenjogúság kedvéért a királyi párhoz is került egy nőnemű istenszolga.)

Van abban valami megfoghatatlan számomra, hogy ez az a kérdéskör, ami a legtöbb svédet elkapja. Mivel nem olyan merev struktúrában él a királyi család, mint pl. II. Erzsébet és kis rokonsága, ezért valahogy az amúgy is lazább svéd felfogás könnyebben túlteszi magát a királyiak buktáin, és a pozitív gondolatokat sem sajnálják, amikor épp arra van szükség. Cserébe persze megkapják a királyi "bohóckodást", integetést, beszédet, de ez mégis összekovácsoló erő. Már marha rég árusították az ifjú pár fotóival díszített csokikat, tányérokat, bóvlikat. A reptéren visszaszámlálás ment, hány nap van még az esküvőig. Stockholm városa hatalmas LOVE feliratokkal teletűzve, s alig van kirakat, ahol legalább egy fotó nem díszeleg Victoria és Daniel valamelyik hivatalos képsorozatából. Voltak koncertek, etetés, minden, de ez így jó.

Az újságok foglalkoznak azzal, hogy a királyságba most egy hétköznapi ember került be, de végre megtalálta a maga hercegét a királylányka, a trónörökösjelölt.

Ufók márpedig léteznek

Fenti következtetésem helyességének igazolására a következő bizonyítékaim vannak:

Rogán főutcáján már két hónap után lekopott a ráfestett zebra. A kövek kilazulnak, a szökőkút már rossz volt, mikor megnyitották.

Bezzeg a piramisok meg az amfiteátrumok... Kizárt, hogy azt ember építette.

Én gázolok, te gázolsz, ő gázol...

Reggel trappoltam át az alagúton, időnként mondják aluljárónak is, de ide simán begurul a motoros is, szóval inkább csak alagút. Előttem gyalogol asszonyság, szuszogva fölös kilóitól, de mivel sosem értette, mit jelent az, hogy jobbra tarts, egyenes vonalú, egyenletes mozgás helyett inkább szégyenletest választott. Inog ide-oda, ezzel megzavarva engem is az előzésben. Merthogy hallom, mögöttünk robog lefelé Haragosi, bringája nyergében és szabályosan, balról előzi a nénit. Akitől tisztes távolságban robog tovább, de nénink alig kap levegőt, miközben pihegi: Itt elgázolják a zembert! Eközben folytatta ingamozgását, így nekem maradt a jobbról előzés, enyhe gerinchullámoztatással. Emlegettem a felmenőit sokáig.

Majd kicsit később tényleg nekem jött a terminátor nőből. Brünhilda futott volna, de miután szemkontakt megvolt és kis bizonytalanság, ki-merre tovább, mégis a szűkebb jobb oldalamat vitte le szemből, pedig balra még volt két métere.

Passzív

Már napok óta csak az jár a fejemben, hogy írok kicsit kedvenc városomról, Stockholmról. Aztán mindig elmarad. Pedig még mindig kedvenc. Még mindig úgy érzem, élhető. (Na jó, inkább csak nyáron, télen sötét van, a hideg nem érdekel, arra kitalálták már a norvégmintás pulcsikat.) Csak valahogy nem érzem azt, hogy amit itt leírok, visszaadja azt az eufóriát, amit landoláskor éreztem, vagy amikor a rég ismerős Sergel teret megpillantottam. Először 10 éve jártam ott. És becsípődött az érzés. Persze azért is, mert életemnek olyan szakaszában voltam, amire még mindig szívesen gondolok vissza. Kiböjtöltem a dolgot. Nem az ára miatt, mert bár el kell ismerni, hogy még Londonhoz képest is észvesztő árai vannak a jóléti társadalom reprezentánsának, hanem mert nem akartam egyedül menni, de az ismeretségi körömben majd mindenki hülyének néz, miért nem tengerpartra akarok kifeküdni naptejtől tocsogósan. Talán mert a lelkem odahúz. Előző élet, vagy csak szimpátia a békés együttélés reményében? (2 nappal visszaérkezésünk után már zavarogtak is a bevándorlócsemeték.) 

Most már észrevettem a hibákat is. Ott sem minden szép és jó. De sokkal jobban óvnak mindent és magukat is. És az ember átvesz valamit abból a nyugalomból, amit a várost körbefolyó vizek gerjesztenek. De bűbájos, ahogy így nyáron este tízkor se akar besötétedni. Vicces, ahogy közel engedik a természetet magukhoz s az embert a természethez. Nem leigázni akarnak, hanem részesülni. Abból, amit a természet úgyis odaad, fölösleges tőle elvenni azt.

Sok a bevándorló. Színes. Pont, mint a Café 60 a Sveagatanon. Ott megfér a bohém, a konzervatív, a kommersz. Vásárlóból és berendezésből egyaránt. Vigyáznak arra, hogy aki még fiatal, az ne alkoholizáljon. (Igaz, amikor már nem annyira fiatal, akkor meg nem ismeri a mértéket. Javarészt legalábbis.)

Sirályok röhögése ébreszti az embert, rosszabb esetben a szelektív konténer hangja, de megnyugtató, hogy lehet külön dobálni.

Nem elidegenít, hanem odaköt. Az egész város egy park. Egy vízpart. Egy kilátótorony. Egy hely, ahová visszavágyom.

Béjla

Széldzsekire vadásztam, ami még eső ellen is véd. Így jutottam el ismét egy plazába. Ha már ott jártam, benéztem az egyik kedvenc márkámat árusító cipőboltba. Csak szandál és papucs, mintha gumicsizma, zárt cipő senkinek nem is kéne manapság. Meg néhány balerina. Amint ott nézelődök, a két dizájn-eladólány épp magával van elfoglalva. Utána már csak hangjukat hallom. Bejön egy kellemes hangú csaj, valószínűleg álláshirdetésre, mert a dizájn-armada kérdezte rögtön, és szakképpzeccség az van-e? Erre a kedves hangú lány mosolygósan, hogy nincs, de van gyakorlat. A végét nem hallottam, de a dizájn dizőzök valamin összeröhögtek. És elfelejtettek jólnevelt módon visszaköszönni nekem, ha már nézelődőként érthetetlen módon megköszöntem a lehetőséget (általában akkor is megköszönöm, hogy "rendelkezésemre álltak", ha ezt nem tették) és elköszöntem tőlük.

A troliról leszálltunk és vártuk a zebránál a zöldet. Mögöttem két csaj beszélget.

-Hát te, hallottad mi lett a Béjla hajával?

-?

-Hát úgy képze'd el, hogy póthajat csiná'tatott, oszt ért neki idáig. De nem akarta, hogy olyan hosszú legyen neki, hát levágatta eddig e. Oszt úgy képzeljed el, hogy kerűt így nyóccáz éurójába, amúgy meg ha hosszúra hagyta vóna, akko' lett vóna haccáz.