Kajafotó

Persze, hogy fent vagyok a facebookon. Egyelőre kicsi esélyét látom annak, hogy kilépjek. Pedig nem posztolok, ritkán vagyok látható, a háttérfotóm ugyan időközönként lecserélem, de ez a legintenzívebb publikus mutatványom, mert zsigerből introvertált vagyok és ez a fajta nyíltság a magam esetében riaszt. Vannak, akiknek jól áll, hogy a kedves mama álmát is posztolják, sokakat szívesen olvasok, várom, hogy tegyenek fel képet, írjanak ki valami vidítót. Ezek néha mosolyogtatnak, máskor elkeserítenek, témától és hangulatomtól függően változatos összeállításban. Láthatom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel rossz dolog történik, olyan országokról is látok képet, ahová sose tenném be a lábam, mert vagy az éghajlat, vagy a távolság ijeszt meg. Vagy csak.

Van egy csomó dolog, amiről csak innen hallok, aztán utánajárok. Van, akivel csak itt levelezek. Van, akiről azt se tudom kicsoda, de itt a barátom, és azt én se vállalom fel, hogy ha tényleg ismerem, akkor ne jelöljem vissza. (Kivételek persze mindig vannak, de az egyik céges takarító nevét innen tudtam meg, mikor bejelölt. Nem barátom, de bírom, normális nő, ha neki ez jó, hát legyünk facebook pajtik, úgysem posztol szinte soha.) 

Röhögök, amikor a közhelyszótárat a-tól z-ig posztolják a kommentekben a "jó emberek", mert persze virtuálban frankó gyereknek lenni, együttérzőnek, meg jogvédőnek, meg igazságos Mátyásnak... ennél nincs is könnyebb. Nevetséges, amikor az elmúlt évekből előjönnek a szánalmat keltő fotóval illusztrált posztok, hogy segítsünk a beteg kisfiúnak, mert már csak pár ezer lájk, és akkor minden jó lesz. (Szegény kisfiú, ha túléli, vajon mit gondol majd erről az egészről, hogy éveken keresztül keringették a fotóját, amit az albumból kivéve is darabokra szaggatna, és nyálukat csorgatva veregették a saját vállukat a hőn szeretett lájkolók, hogy ma se hiába ültek a gép elé, megosztottak megint valamit egy fontos ügyben.)

De ha csak ezen akarnám én is a nyálamat csorgatni, az gáz, úgyhogy gyorsan hozzáteszem: van egy csomó jó dolog. Van olyan ismerősöm, akit csak épphogy ismerek, valamiért bejelölt, pedig azt se tudtam, észrevette-e, hogy létezem (nem is volt célom, csak meglepődtem). Sokáig kereste a párját és most úgy tűnik, boldog, és nem a barátom, de jó látni, és ha lájkolom, azt őszintén teszem.

Jó látni, ahogy gyerekek nőnek fel. Nem a tucatjával, válogatás nélkül felcsapott 5000 képre gondolok, amikből akár mozgóképet is össze lehetne rakni, annyira nem változik a beállítás, meg semmi (kedvencem a sorozat, amin a gyerek javarészt háttal álldigál, valahol a kép sarkában, rajta kívül meg óriási tömeg). Persze, nem kötelező megnézni a teljes albumot 80 képpel, csak csámcsogni minek, de néha gyanútlanul nyitom meg, máskor meg tényleg jó lenne látni, mi történt, és ehelyett egy halom érdektelen fotó. Meg mert ez nekem is önigazolás. Hogy én ilyet soha, kössétek le a kezeimet, zárjatok be, ha a share gombra nyomok!

Ez az egész azért mászott elő a fejemből, mert tegnap este egy régi kolléga posztolta a vacsoráját. Ami önmagában tök átlag vacsi, mondjuk kb. rántotthusi ubisalival. Tök átlag, de inkább randa tányérban, igénytelenül tálalva. Ócska konyhapulton fotózva. És szánalmasan könyörögve azért, hogy lájkoljátok már a magányom, mert akkor nem vagyok egyedül. Szánalom. A kajafotónak kevés kivételtől eltekintve - nagyjából a kajás blogok, szakácskönyvek és vonzáskörzete - nem látom sok értelmét. De láttam már gyönyörű kajafotókat, amiktől nemcsak hogy virtuálisan húsevő lettem, de azon járt az agyam, milyen jó lenne séfnek lenni. Már álltam is be a csini fehér ruciban a képzeletbeli éttermem konyhájába (nagyjából úgy, ahogy olasz és spanyol trendi filmeken láttam, ahol mindenki szexi, érti a dolgát és az üzlet is megy, az ÁNTSZ meg nem jön) és flambíroztam meg konfitáltam, bármit is jelentsen az. Ez nem az a fotó volt. Ez a fotó tömény szomorúság volt, és ez a nyomor úgy akarta magát előadni, mintha nem az lenne, ami. De akkor is az. Ha hétrét görnyedünk is benne, ha jól megvilágítanánk is, akkor is ugyanarról szólna: szarul vagyok. Hogy miért kell ezt és így posztolni? Talán mert hiszünk abban, hogy valaki majd a következő vacsit velünk együtt akarja megfőzni és pont itt kap kedvet hozzá? Vagy mert a lájkoktól elfelejtünk azon pityeregni, hogy haj, de egyedül vagyunk...hoppá, mégsem, hát legalább öten látták, mit ettem.

És közben én is itt írom le ezeket és nem egy kávézóban vitatom meg a bólogatós barátaimmal, mert ők is a fakebook előtt ülnek most, vagy ha nem, egyedül isszák valami trendi helyen a tejeskávét, de arról már posztoltak is egy képet, biztos, ami biztos.

Beteg ez a világ, de azért még így is van benne szépség. Megyek is, csinálok egy frappét. Lefotózzam?