A Nyugati aluljáróban megint térítettek. Ezúttal nem a tört magyarsággal, de töretlen buzgalommal áriázó kínai bácsi műsorozott, hanem egy 40 körüli magyar fickó osztotta azt, amiből neki se volt sok. Nem, nem a pénzét. Az észt. Azt próbálta osztani.
Nem vagyok teológus alkat és ez alighanem így is fog maradni. Persze, vészhelyzetben hajlamos vagyok én is fohászkodni és fogadkozni, de még mindig nem hiszem, hogy ha a testem porrá vált, a lelkem a mennyekben virul majd, miután Szent Péter beeresztett. Vagy valaki. A rítusokat, szimbólumokat megkapom a művészetekből, nem tartok igényt spirituális átalakulásra. Nem is terveztem sokat hallgatni az agymosást, már csak azért sem, mert ez az aluljáró nem a legvonzóbb hely. Miközben átvágtam a placcon, a lényeget csak elcsíptem. Az pedig az egy élő istenről szólt (lehet, hogy ezt mind nagy kezdőbetűvel kellett volna írni, valahogy így: Egy Élő Isten, mint ahogy a magyar szót is szeretik sokan naggyal írni - nekik egészségükre), de nem ám arról, akit az ember kitalált. Mert ott van például Allah, őt kitalálták.
Vagy a csávó beszélt lassan, vagy én viharzottam át túl gyorsan, de tovább nem hallottam. Persze lehet, hogy csak a szelektív hallásom az oka, ki tudja.
Azóta is azon agyalok, vajon hogyan is folytatta ezt követően a mondókáját ez a jancsibohóc. Túl sokan ugyan nem hallgatták, de azt a mikrofont mégiscsak ki kellett volna a kezéből csavarni. Meg két büdös nagy pofont lekeverni neki, egyet az Egyélőisten nevében, egyet meg Allahéban. Písz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése