Szabódik

Szabni utálok. A szabásmintát kivenni még csak-csak, bár villanyfénynél saját öreganyámnak érzem magam, mikor a vonalak keresztbe-kasul áramlanak a nagy íven, időnként egybefüggőnek látom a hangyavonulást is. (Sándor György ideje óta a német szabásmintagyár lapjai csak bonyolódtak, minél kevesebb papírra minél több információt zsúfolnak, így valóban nem árt figyelni, mit és hová.) Mivel tegnap megvettem az idei szilvalekvárhoz a 3 kiló szilvát (ebből 3 kis üvegnyi lesz, nem kell megijedni, de kényelmesen ennyi fér a sütőmbe), reggel óta fűtöm a lakást, a szilva süldögél, én szokás szerint izzadok még pár órán át. Tovább nem halaszthatom a szabást, még ha eddig meg is néztem másfél Sherlockot (BBC új verzió), meg betoltam a fejembe minimum két egységnyi ebédet, kiolvasztottam egy adagot a múltkori szilvás sütiből is, átválogattam egy halom befőttes üveget, amit majd le kéne vinni a pincébe... szóval nincs tovább. Illetve még számtalan pótcselekvést nem végeztem el, amit elvégezhettem volna, például vasalni is kell majd, de a szabásmintarajzokat ravaszul a vasalódeszkára fektettem, hogy előbb azt vágjam ki. 

Az amerikai és angol bloggerek előszeretettel posztolnak a hobbiszobájuk rendberakásáról. Mindig legyintettem, hogy micsoda luxus a hobbiszoba (főleg, hogy az én lakásomban egy mind felett, mármint ugyanaz a szoba minden funkciót betölt), de már kezdem érteni, miért jó.

Jelenleg nincs akkora asztalom, amiről nem csúszik le a sütőpapír tekercs, amire átrajzolom a mintát. Ugyanez az anyaggal is, ha egy kicsit jobb az esése, akkor ez az asztalról lefelé is igaz lesz. Egy háromméteres darabot nem feltétlenül akarok elnyiszálni, de az 1,10-es íróasztalról, vagy a sötétben bujkáló 1,20-as konyhaasztalról még akkor is lecsúszik, ha előtte mindent lerámolok róluk. Így most a parkettán hasalva rajzolok, szabok. A térdem szétmállik fetrengés közben, a parketta repedéseiben megbicsaklik a ceruza (beköltözésem óta egyszer valami soklábú szörnyűség elő is mászott egy reggelre a rég nem felújított aljzat réseiből, őt kinyírtam egy papuccsal, azóta szerintem a teljes rokonsága faképnél hagyott), és úgy általában véve bizarr jelenség, ahogy a földön tekergek. A nagy nehezen kiterített anyag szélei mállanak, a cérnadarabok rácuppannak a szőnyegre. A varrógépet elővenni majd újból a szekrénybe csempészni is macera. Szóval ha eljutok a kertes ház projekt végére (lottón nyerni sok pénzt és abból kertes házat építtetni, lehetőleg passzívat, de már használt ház megvételében is benne lennék, csak előbb valaki hagyja rám a millióit), ott lesz egy külön szoba, amiben egy tisztességes méretű asztal, meg egy varróasztal elfér majd. És annak az ajtaját elég bezárni, máris rend van.

A következő kín és teszetoszázás majd akkor lesz, mikor felfektettem az anyagra a darabokat és vágni kéne az anyagot. Aminek még el se döntöttem, melyik a színe. Egy kétoldalú vastag szövet, amiből kapucnis dzsekit akarok, egy életem, egy halálom, remélem, nem szúrom el.

Közben az ihlet kedvéért feltettem egy régi CD-t, úgyis alig hallgatom őket. Épp a Másfél Angyaltojás c. lemeze szól, abban úgysincs szöveg, csak diszkóba hajló pszichedélia meg Funky Town. Itt még volt cselló is a zenékben, ezt szerettem legjobban. Az alap már kicsit agresszív nekem. Egyszer régen munkába menet egy lengyel kolléga kérdezte is, mit hallgatok és mikor megtudta, hogy kicsit agresszív a zene, megjegyezte finom utalásféleképpen, hogy talán hallgathatnék lágyabb szólamokat is. Nem sejtette, hogy ő idegesített, nem a zene. 

Most már csak felpörget. Kicsit. Lájtosan. A lekvár meg sül a konyhában.