Csujogató

Meló után még elugrottam vásárolni és ahogy az Örsön mennék a villamoshoz, gyanúsan senki a megállóban, a másik oldalon meg torlódnak a villamosok. Majd hallom is, pótlóbusz jár. Megyek a 32-es megállójába, elvileg a pótló is onnan szokott indulni, már tömeg van, de legalább az eső nem csöpög. Sokára begurul egy 32-es, mindenki erre ugrik. Kihagynám, de szívtam már így eleget, hagytam elmenni a sok embert, majd jó ideig semmi nem járt. Becsusszantam hát két ember között egy viszonylag stabilnak látszó kis helyre, ahol a korlátok megtartanak. Egymás nyakába lihegünk. Valaki körülöttem eszetlenül dohányszagú, forog tőle a gyomrom. (Hogy a francba bírtam régen, mikor a bulik mind dohányfüstösek voltak???) Bambulok kifelé, mellettem a libuska képes volt két megállóért felzsúfolódni, ezúton gratulálok neki. Az ajtónál egy pici bácsi. Nem törpe, de nálam is kisebb, ami azért férfiban elég gáz. Csapzott, koszos ruhában, mint aki a kocsmában a pultot támasztja. Valami egyszerű munkás, alighanem naponta iszogat egy keveset. Kicsit olyan, mint lepukkantabb szerepeiben Csuja Imre, csak kicsiben. Egyszercsak elkurjantja magát, mert valaki hívja telefonon: Mondjad! Felrezzentem, de a környéken állók közül sokan mások is. Ordít, mint a sakál. Folytatja: Már a buszon. 32-esen. Csend van, hát persze, hogy csend van, itt nem zajonganak. Már egyre többen vinnyogunk a párbeszéd ránk eső részén. 40 perc, mire beérek. Nem tudom, sietek. Végre letette. Mögülem a dohányszagú pasas leszáll, egy fiatal, fülbevalós fickó felszáll, egy vak férfit kísérve. Mindkettőt láttam már a környéken, külön. A fiatal fickó helyet kér a vak férfinek. Pechjére, pont két nyugdíjas mami ül az ajtó tövében, és mikor rájuk ripakodott, hogy valaki adja át a helyét, a mamók arcát érdemes lett volna lefényképezni. Felháborodással vegyes hitetlenkedés, a világ rendje megborult, hogy merészeli??!!... Végül az ősz hajú, ámde simább bőrű kínjában átadja a helyet, a vörösre festett hajú, ráncokból álló arcú banya még mindig csak les. Az ősz közben megtalálta karakán nyugdíjas énjét és elkezdte csesztetni a fickót, hogy ezt mégis hogy képzeli és hogy egy csomó fiatal ül, különben is, attól, hogy vak, tud állni. Fickókám magyarázkodik, hogy hát nem akarta végigcipelni a botos embert a buszon. Szerencsétlen egyre nyomorultabbul érzi magát, ennyi ember előtt lehordják, pedig csak segíteni akart. Szívem szerint amúgy, függetlenül attól, hogy a srác is buta volt, nem kellett volna erősködni, hogy leültesse a vak férfit, mégis az ő jóindulatát tartottam korrektnek, még ha nem is IQ bajnok, szóval szívem szerint beszóltam volna a mamókáknak, hogy ha már úgyis ingyen utazhatnak, igazán megoldhatnák a dolgukat napközben, amikor nincs csúcsforgalom és akkor senki nem fogja őket felállítani. Ugyanis a buszon ülők jó része hozzájuk hasonló volt. Persze nem kötelezek én senkit arra, hogy maradjon otthon (bár teszem hozzá, Londonban pöpecül kiszűrik a túrázó nyugdíjasokat a csúcsidőből és senki nem hőzöng). De nem szóltam, nem volt kedvem vitázni. Mint ahogy nem szóltam annak a férfinak sem, aki a mellettem levő ülésben mindeközben lapított. És közben a jól ismert hang újból rákezdi: Mondjad! A buszon. 32-esen. Nem tudom, 40 perc. Sietek.