Füstölgök

Remek érzékkel a legjobb időzítéssel gyűjtöttem be magamnak orvosilag megtámogatott szobafogságot. Nagy élmény. Ezért lógok épp a neten, ahelyett, hogy valamelyik csekély pártaktivitást mutató zöld mezőn napoztatnám tagjaimat. Némi vigaszt nyújt ugyan a kitárt ablak, de pont úgy érzem magam, mind hajdan nagyanyámék, akik miután már eléggé inaktív napjaikat élték, hát kiültek a ház elé egy-egy sámlira és ott lesték az arra járókat. Autó akkoriban még kevés volt, ráadásul mindez vidéken egy elhagyatottnak épp nem nevezhető, de nem nagyon forgalmas utcában zajlott. A baj csak az, hogy a harmadik emeletről igencsak kevés embernek tudnék odaköszönni, vagy pár szót váltani vele, annál is inkább, mert nem ismerem őket. Szóval marad a virtuális hírkeresés.

Épp egy bejegyzést olvastam egy dohányostól arról, hogy milyen marhaság a dohányzás tiltása, meg hogy a hülye egészségmániások (akikre persze figyelemmel vagyunk), ne menjenek kocsmába, ha nem bírják elviselni a füstöt.

Nem csak én pöndörödtem be a fiatalember kijelentésein, hanem sok kommentelő is.

Annyiban kakukktojásnak tartom magam, hogy én még életemben nem szívtam semmilyen cigit, nem vízipipáztam és nem szivaroztam. Nem tudom miért. Szüleim erős dohányosok voltak,  tehát a kis buksimban az volt kódolva, hogy aki felnőtt, az cigarettázik. Aztán a bátyám kamaszlázadása megkezdődött. Elkezdett őrjöngeni, ha anyuék az orra alá füstöltek, milyen rohadt büdös stb. Csatlakoztam, s bár petíciót nem nyújtottunk be és így lényegi eredményeket sem értünk el, de tudtommal egyikünk se szívott soha. Cigit legalábbis. Aztán a duhaj diákévek sem vittek a romlásba, valahogy nem érdekelt a téma továbbra sem, és az a fajta bamba szemlélő vagyok, aki a fű szagát is csak sokára ismeri fel.

Az egész dohányos-nemdohányos kérdésben a legszebb az, hogy a dohányosok olyan jogukra hivatkoznak, amit pont ennek gyakorlásával sértenek a nemdohányosok esetében. Az udvariasabbja megkérdezi ugyan, nem zavar-e, ha rágyújt, de azt hiszem, igen furcsán néznének rám, ha erre a kérdésre mosolyogva, de határozottan de, igennel felelnék. (Tőlem egyszer megkérdezte egy nagytudású biztonsági őr, aki fél pillanat habozás után rá is gyújtott a simán zárt térben - hogy hogy kerültem a biztonsági őrrel a simán zárt térbe, az egy másik sztori, annyira nem érdekes, ráadásul nagyjából már tízéves a történet.) Azt saccolom, megsértődnének. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy őt ebben a jogában korlátozzam? Hát, csak úgy, hogy amíg nem cigarettával a szánkban születünk, addig hadd dönthessem már el, hogy szeretném-e szagolni és megfulladni a füstjétől. Nem érdekel, hogy passzívan lehetek-e rákos, vagy sem, csak azt gondolom, hogy próbáljunk úgy élni, hogy ne zavarjuk egymást. (Mondjuk a bejáratoknál kijelölt dohányzó helyek a leggyönyörűbb marhaságok, merthogy az ember, ha valahová be akar menni, kénytelen azt a bejáratnál tenni...) Ha valaki úgy dönt, hogy dohányzik, akkor lehetőleg úgy tegye, hogy nekem ne kelljen szagolni, a szemetét ne dobálja el, a koncerten, ha már rágyújtott, én meg viselem, ne égesse szét a ruhámat részeg hadonászása közben, és a mozgólépcső tetejéig azt a fél percet bírja már ki füst nélkül, ha már úgyis tiltva van, csak senki nem kéri számon. Ha ő korlátozva van, akkor én nem vagyok korlátozva, azáltal, hogy sehová nem mehetek, mert mindenütt füst van? Ha én minden dohányos arcába fújnék egy kis légfrissítőt az utcán, akkor nyilván 5 percen belül a kórházban kötnék ki, mert valakinek az öklével találkoztam. A dohányos pedig folyton ezt csinálja. Miközben jogait gyakorolja, az enyémeken járkál. Kedvenceim a szomszédok, akik bár dohányoznak, de nem ám a lakást füstölik tele, hanem kiállnak a függőfolyosóra. Mert ők függők. Én meg tőlük függök, függetlenül attól, hogy nincs hozzá joguk.