Mi ez a fesztiválhangulat???

Fenti viccesnek szánt kifejezéssel elsősorban a gyenge humorérzékkel megáldott tanáraim kecsegtették az osztály, nem hinném, hogy ma még alkalmazza ezt valaki, bár ki tudja? Valahogy nyáron nem nagyon voltak olyan dolgok, amik felvillanyoztak volna, s mivel hát itt az ősz (már megint, hogy a rosseb essen bele, de csak azért, mert utána meg jön a tél, a fűtésszezon), az épp csak húsz fokban már a sál sem zavaró, a dzseki is elfér és szomjas se leszek olyan nagyon hamar. Szobából bánatosan kifelé pislogni meg mindig lehet.

De közben meg megélénkül az élet. Múlt hétvégén volt a kulturális örökségek napjainak nevezett programsorozat. Be lehet menni ilyenkor egy csomó olyan helyre, ahová máskor nem, vagy nem úgy. Az Epreskertben és műtermeiben meg a Képzőn voltunk. Olyasmi érzés fogott el közben, mint amikor nyári munkán a filmgyárnak dolgoztunk. Díszleteket csináltunk, illetve a hozzáértést nem kívánó munkákat bízták ránk. A kasírozást művészi szintre fejlesztettem, cekásszal szabni a hungarocellt pedig simán élvezet volt. És mint egy kisgyerek, aki álmában a mesében találja magát, bámultam a díszleteket, a kamu valóságot. Amiért megérte hajnalban kelni, és még pénzt is adtak érte. Megismerhettem Oszit, a mocskosszájú melóst, aki Wartburgjával életveszélyesen fuvarozott minket a Róna utcáig. Klasszikus filmszerepei közül kettőre emlékszem. Az egyik egy gyerekfilm jelenete, amiben Ullmann Mónika picsog, Oszi pedig szótlan felnőttet játszik a snittben, ezt nemrég láttam valahol, részletekre nem emlékszem. A másik újabb keletű, a Csinibaba mozis jelenetében perecet árul, és itt csodás hangját is kiereszti, mivel többször elhangzik, hogy Ki szólt? Na, ő Oszi. Amúgy egy jelenség. Nem feltétlenül pozitív hős úgy általában, de emlékezetes.

Szóval ez a beleskelődős hangulat kapott el, amikor járkáltunk az Epreskertben szanaszét heverő holmik közt, szobrok szobrok hátán, Mátyás fejszobor egy kapumásolaton, mindez feltolva a falra valami bizarr módon, a műteremben a széjjelhagyott papucsok, eszközök közt kóvályogva. Az udvaron olcsó sör doboza, óriási por mögött fűrészgép és csiszoló bújik meg, mellette Sissi szobra, amit az enyészettől valamelyest megmentettek, bár a csücskét kicsit éri az idő. És az aprólékosan kifaragott ló, a műterem bejáratánál. A felülvilágított termekről folyton a hajdani Batman jut eszembe, bár csak valami klipből ismerős a beugrós jelenet. A Képző pedig visszavitt a kétdimenzióhoz, a festészethez. Grafikák, szárnypróbálgatások, első festményszeletek, amik már így is jócskán meghaladják egy közönséges halandó kézügyességét. Terpentinszag, ami beivódott szinte a falakba is. Amikor a plüssnyuszi a lányszoba rejtekéből modellé lép elő. A csontvázak. Igaziak. Egy lóé. Embereké. Fogak. Bordák. Idő. Egy szekrényben halomra hányva a csontok. Összevissza. Békében. Nyugszanak. A plakátműhely és a régi gépek.

Az épület freskói egy beázás nyomán oszladoznak. De azért a nagyja még élvezhető. 

A Frankel úti zsinagógába későn érkeztünk, nem is fogadtak valami kitörő örömmel,  pár perc után ki is jöttünk

Tegnap meg az immár megszokott etyeki programunk volt, most épp a Kezes-lábos, s meglátogattuk a tavasszal megismert pincét, ültünk az udvarán, lestük a halakat, kortyoltuk a bort, az idő jó volt, Fehér Antal pedig majdnem mindőnket meghívott egy fagyira, miután ecsetelte - sötét szövetnadrágjában és vajszínű zakójában, kissé kapatosan -, hogy neki A Nő mindig is Marylin Monroe lesz, de minden szöszi nagyon szép (pechünkre egyikünk sem volt az) és hazabillegett.

A busznál voltak mattrészeg ötvenesek, akik kiszabadultak otthonról, tolakodó pofátlan bunkók, akiknek nem fűlt a foga a sorbanálláshoz, volt aki verekedésbe is kezdett, mert a sor hosszú volt, de aztán felfértünk és minden jó volt, mert jó a vége.