Talpalávaló

Most nem emlékeznék meg arról az elvetemült kósza gondolatról, ami a fejemben motoszkál, hogy mindjárt bekapcsolom a konvektort, mert mégiscsak augusztus utolsó napja van. Erika nap. (Már köszöntöttem, de itt is újra megteszem, boldog névnapot Erikának, aki talán még mindig olvasgatja eszem menését.)

Kripliségem tudata valahogy mindig elkeserít. Legelőször gyerekkoromban a fogorvosi székben kínlódva kellett szembesüljek azzal, hogy romlandó anyagból készültem, mint mindenki más, de hogy a gyerekkori tejfog, könnyed léptek, meg ruganyos járás nem örök tulajdonság. A fogorvoshoz ma sem járok szívesen, de a választott és jól megfizetett fogorvosom legalább nem két slukk között, kesztyű nélkül matat a fejemben (gyerekként hol tudtam volna, hogy ilyet nem lenne szabad a doktorbácsinak...), és egész jól dolgozik.

A második arculcsapás akkor ért, mikor szemüveges lettem 15 évesen. Addig volt 2-3 szemüveges srác, aki tetszett, még el is játszottam a gondolattal, milyen vagány lenne, ha én is szemüveges lennék. Aztán közölték, hogy kell, én meg majd elbőgtem magam. Ez csak akkor vált még rosszabbá, amikor elmentem a csodálatos sztk keretek közül egy kevésbé előnytelen választani. (Nem röhögni, ez akkor még eléggé kilátástalan harc volt. Nem is nagyon sikerült.)  Bár, most az utcán szétnézve, van olyan, aki mintha direkt béna napszemüveget hordana. Hogy ez miért trendi, nem értem.

Mindegy, megkaptam a szemüveget, mellesleg szóltak, hogy gerincferdülésem van. Persze a tornát nem csináltam, úszni sose tudtam. Ez már van. Részemmé vált. Éldegélünk békében, a gerincferdülésem meg én.

Aztán évekkel ezelőtt a talpam marhára érzékeny lett. Most itt nem részletezném a hisztit, ahogy egy szintén Erika nevű barátném elvitt a rendelőbe (Kispest), és összeveszett a tudálékos kartonozóssal, hogy ne találja már ki a néni, aznap fogadnak-e még engem vagy sem. Ortopéd bácsihoz be, felírja a talpbetétet. És hogy ittmegitt megcsinálják, személyre szabottan. Nyilván semmi érdeke nem fűződött az ajánláshoz, meg is csinálták, de az kifejezetten egy cipőre volt szabva. És addig hordtam is, de aztán cipőcsere, talpbetét ugrik. Fájni nem fáj, hát felejtő. Aztán nyár elején megint fájogat, én persze már mindenféle ravasz kórokra gyanakodtam, de csak a lúdtalp. Végre megvettem a kellékeket is. Múltkor már kiváltottam a levendulás krémet (zuglói doki írta fel), de talpbetétet csak ma vettem. Snassz, átlagos, minden cipőbe illőt. Meg tüskelabdát. Ez pont olyan, mint a kutyák sípolós tüskelabdája, csak nem sípol. Bár a fogam még nem vájtam bele, lehet, hogy akkor sípolna is. Most is azon gurigázik a lábam. Picit ugyan túl puha, de azért nem rossz. Meg még tornáztatom is lúdlábaimat. Remélem enyhül a kín, ha nem, kénytelen leszek belátni, a kor elért.